Baján ügyes húzásával és frappáns ürüggyel megindíthatta a háborút Bizánc ellen. Megindultak az avarok délnek, elkezdődött Sirmium ostroma. 579-től kezdve egészen 582-ig háború dúlt a rómaiak és az avarok között. A nagy vérrontást végül az avar követek megjelenése zárta le, és jelezték a háború befejezésére irányuló szándékukat. A rómaiak elfogadták Sirmium avar kézre kerülését, továbbá megegyeztek az évpénzben, így békés idő jött el, de a béke nem volt tartós. Az avaroknak nyughatatlan és csillapíthatatlan természetüket a szomszédságukban élő rómaiakon vezették le. A háborúra szomjazó buzgó lovasok sűrű vérét csak a heves harcok során sikerült lecsapolni, azt is csak egy időre. Az avarok hadi tetteik tekintetében félelmet nem ismerő, harcban edzett, ütőképes sereggel bíró nép voltak. Bizáncban azonban fellélegezhettek egy kis időre, de nem sejtették, hogy a harcoknak lesz még folytatása. A keleti szél viharrá fokozódik! De ne szaladjunk ennyire előre, a történetünk egy nyúlfarknyival korábban kezdődik.
Valamikor az 581-es év elején, a bivaly évében a kagán székhelyén is észlelték, hogy a hó olvadni kezdett, s a tavasz beköszöntét hirdette a természet, a levegő tele volt új reményekkel és változásokkal. Élt egy fősámán Baján udvarában, akinek a nevét homály fedi. Kiejteni nem szerencsés, rontást hozz arra, akit nem érintettek meg az istenek. A kagáni udvaron kívül mindenki egyszerűen úgy ismerte, hogy ő a bokolabra, akinek előkelő helye volt a kagán mellett, s valamennyi sámán fejének számított. Hosszú, sűrű, vöröses árnyalatú fekete hajú, gesztenyebarna szemű, hetyke bajuszt és rövidre nyírt szakállt viselő, markáns arcú, érces hangú, jó kiállású és erős kötésű ember volt a bokolabra. Előkelő származása mellé társult, hogy asszonyi szemmel nézve szép férfinak számított. Megjelenésével abszolút kitűnt sámántársai között, akik meg is vetették emiatt. Képtelenek voltak véka alá rejteni azt az irigységet és féltékenységet, ami hatalmukba kerítette őket, amikor ránéztek vallási vezetőjükre. Őt nem csúfították el az istenek, mind szellemben, mind testben ép volt, kora férfi ideálja lehetett, ami egyben a vesztét is jelentette.
Baján sokat volt távol otthonról, mindig a harctéren tüntette ki magát, vagy épp harcostársai és hű emberei körében tanakodott háborús terveiről. Családja elfogadta ezt az állapotot, mégis csak a kagánról van szó, egy egész birodalom sorsa forog a kezében. Gyarapítja, gazdagabbá teszi a birodalmat. A népe tisztelte bátorsága, ereje és bölcsessége miatt. Asszonyai mind szolgalelkűen várták, megtisztelve érezték magukat, hogy a kagán a szerelmét megossza velük. Bőségben és jólétben élhettek az asszonyai, és a gyermekei egyaránt. A teremtő szapora gyermekáldással jutalmazta meg. Családja semmiben sem szenvedhetett és nem is szenvedett hiányt. Azazhogy volt egy közülük, akinek ez nem volt elég. Mellőzve érezte magát, nem volt hajlandó beletörődni sorsába, megelégelte az elhanyagolást, valós, igaz szerelemre vágyott. Máshol kezdte el keresni a szerelmet és megértést, amire szíve mélyén oly régóta vágyott. Körülnézett az udvarban, ki lehet az ő szerelmére méltó, és a fiatal asszonynak nem akárkin akadt meg a szeme. Dicső, több hadjáratot megjárt vitézek, kitüntetett hősök, gazdag nagyurak sokasága fordult meg a kagáni udvarban, de valamennyi főember közül a jóvágású bokolabrát szemelte ki magának, aki nem volt közömbös irányába. Bár eleinte tagadta, leplezni kívánta érzéseit, az asszonyi csábításnak nem tudott még ő maga sem ellenállni.
A bájos, keskeny arcú, karcsú fiatal nőn rögtön megakadt a férfi tekintete, felkeltette érdeklődését irányába. Az asszony hosszú, világosbarna, selymes haját összefogta a hajfonatkorong, mandulavágású apró szemei ragyogtak és csábos mosolya elragadó volt. A formás testhez simuló kaftán, a kecses mozdulatok és az igéző szemei mind magával ragadták a férfit, akit az ujjai köré csavart a csábító asszony.
A bokolabra zavarban volt. Furdalta a lelkiismeret, ezért jurtája mélyén az istenektől kért segítséget, mondják meg ők miképpen cselekedjen. Csontokat vetett, abból olvasott: rosszat nem mutattak a jelek.
-Nem, ez így kevés! Muszáj megszólítanom a szellemeket!
A tűzhelyen pattogott a fahasáb, megvárta míg csak pislákolni nem kezd. A parázsra rávetett egy marék magot, gomolygó füst borította be a nemezsátrat. Dobolni kezdett, s mint ahogy a ló eleinte csak üget, később vágtába csap át, úgy lett egyre hevesebb a dobjátéka is. Végül szeme fennakadt, a dobolás alábbhagyott, hanyatt vágódott a nemeztakarón és rángatózni kezdett. A révülés kezdetét vette. Különös lélekutazásban volt része, mintha több emberöltőnyi ideig vándorolt volna a felső világban, pedig a földi idő szerint nem tartott egy óránál tovább. Az istenek és a szellemek szófoszlányokat súgtak a fülébe. Később meg is érintették a homlokát, amitől csak forgolódott a földön és mindjobban rángatózott. A vad roham közepette a fényre érzékenyen reagált, süvegét szemére húzta és úgy érezte mintha láz kínozná. Hirtelen alábbhagyott minden, mintha elvágták volna, vége szakadt a révülésnek. Egy álomkép ugrott be neki: az egér menekül a sólyom és a kígyó elől, mindkettő rá vadászik a végtelen fűtengerben. Üldözik és addig nem nyugszik egyik sem, még el nem kapják a kisegeret, de az egér ürege mélyén megbújt a veszedelem elől. Felébredt és megvilágosodott. Az üzenet világos volt: akár a kagán mellett tart ki hűségesen, akár a fiatal lányt választja, sorsa elkerülhetetlen. Sokáig töprengett, végül elhatározásra jutott. Mint a hegyoldalban lezúduló hógörgeteg, ami lavinát idéz elő, döntése visszafordíthatatlan volt.
Eleinte csak beszélgettek, később a gyakoribbá váló találkozások alkalmával kölcsönös szerelem alakult ki a kagán asszonya és a bokolabra között. Tudatában voltak, hogy tiltott dolgot cselekszenek, érzelmeiknek mégsem tudtak gátat szabni, és éppen ez okozott izgalmat kettejük életében. A titkos szerelmi találkákat sokáig nem lehetett az udvar szeme előtt rejtve hagyni. A férfi tudatát elködösítette az asszony iránt érzett vágy, a figyelmeztető látomása ellenére, nem tudott uralkodni kíváncsi testi vágyainak, csillapíthatatlan ösztönös éhségének. Megfeledkezve magáról és a külvilágról, birtokba akarta venni, kizárólagos tulajdonosa kívánt lenni a fiatal asszonynak, aki kacérkodásával lángra lobbantotta érzéki vonzalmát. A hosszú éjszakába nyúló együttlétek alkalmával szenvedélyes és buja szeretkezések kiteljesedetté tették féltve őrzött románcukat. Mondani sem szükséges, hogy a légyottok nem mindennaposak voltak, de amikor ritkán együtt lehettek, az leírhatatlan boldogságot jelentett számukra.
Egy szemvillanás alatt röpült el az idő. Mire ráeszméltek, azon kapták magukat, hogy ismét tavasz van. Észre sem vették, de már egy év telt el. 582 tavasza vette kezdetét, a tigris éve volt. A tigris karmait kimeresztette, harapása végzetes, elbődült dühe tomboló viharéhoz hasonlatos. Ez sorsfordító év volt az asszony és a férfi életében, érezték, tudták. Eleinte óvva figyeltek, hogy ne derüljön ki kettejük kapcsolata, de az év elejére egy olyan dolog történt, amire számítani lehetett és tovább nem lehetett véka alá rejteni. A kagán asszonya állapotos lett.
-Ebben egészen biztos vagy? – döbbent le a hír hallatára a férfi.
-Igen, nem tévedek. Egy nő megérzi ezt. Tudod, hogy ez mit jelent?!
Ha egyszerű közemberek lennének, akkor egy örömteli hangulatú, csillogó szemű nő mondta volna mindezt az urának, akivel osztozni kíván boldogságában, de ez nem így történt. Öröm helyett szomorúság és bánat ülte meg kettejük szívét. Elsőként vele osztotta meg a hírt, hogy figyelmeztesse. Szavak nélkül is feltűnt, hogy a filigrán asszony kigömbölyödött, már az udvarban is futótűzként terjedt a hír, hogy várandós a kagán asszonya. Azt már csak kevesen tudták, hogy nem a nagy és bölcs Bajántól, hanem az ő főtanácsosától, a legbizalmasabb emberétől várja gyermekét. Ez aggasztotta a legjobban a bokolabrát. Elárulta és hátba szúrta azt az embert, aki benne maximálisan megbízott, aki így nevezte mindig: „Az én nemes és derék barátom!” Az áldott állapot hírére egy csapásra kitisztult az elméje, már nem ugyanúgy tekintett a szeretett nőre, mint előtte. Nincs mentsége cselekedetére, és ez fájt neki a legjobban. Eszébe ötlött korábbi látomása: az egérnek nem sikerült elég mélyre rejtőzni, a kígyó rátalált, megmarta és a sólyomnak csak idő kérdése, hogy rátaláljon a pikkelyes, villásnyelvűre.
-Ez azt jelenti, hogy nincs maradásom. Vállalnom kell érte a felelősséget!
-Megőrültél?! Menned kell mielőbb, különben kivégeznek. Baján amint megtudja, hogy a szívem alatt nem az ő gyermekét várom, elevenen nyúzz meg és fejedet karóra tűzi!
-Mi lesz így veled? Nem hagyhatlak cserben!
-Velem ne törődj, engem nem bánthat, mert azzal beismerné, hogy nem tőle van a gyermek. Idehívtam a testőrségből azt, akiben megbízhatunk. Menj, siess és ne nézz vissza!
A fiatal asszony hívására egy marcona gepida kapitány toppant be a jurtába. Mondta, hogy azonnal mennünk kell, mert Bajánnak tudomása van a szerelmi viszonyról és most ide küld egy csapatot, hogy elfogják azt, aki őt hitvány módon elárulta. Utoljára még egy érzéki csókot adott egymásnak a szerelmespár. Az fiatal asszony búcsúzóul egy préselt bogáncsvirágot adott a férfinak, aki gondosan elrejtette tarisznyájában és a következő pillanatban már a jurtán kívül volt a sámán és a kapitány. Kezében fáklyával, álruhában, egyszerű pásztorként öltözött a bokolabra: farkaskacagányt öltött magára, fejére egy csúcsos süveget húzott. Kinn elő volt készítve minden a meneküléshez: a kapitány hat másik társával lóra kapott, a bokolabra is felszökkent a neki hozott hátasára és már robogtak is, egyre csak távolodtak a tábortól. Fáklyák fénye cikázott nem csak a táborban, de a környéken is, mindenki a szökevény sámánt kereste.
Erdőn át és ingoványos keresztül vágtak át. Kelet felé tartottak, de a férfi parancsára megálltak. Népe ősi törzséhez készült visszatérni, akik a Kaszpi-tenger partvidéke közelében éltek a végtelen sztyeppén a perzsák szomszédságában, most mégis meggondolta magát. Túl hosszú az út, hogy észrevétlenül és sértetlenül eljussanak ebbe a messzi régióba. Kerülőúton kell próbálkozniuk. A gepida kísérői feszülten várták miképp dönt a sámán, majd határozott mozdulattal dél felé mutatott.
Egyenesen a gyepűkhöz vezetett az útjuk. Napok is elteltek mire lopakodva eljutottak. Gondosan elkerülték a lakott részeket, nem tudhatta senki, hogy merre bujkálnak. A lápok és a berkek mélyén húzódó ösvények nyújtotta menedékeken keresztül kellett átvergődniük. Ügyesen megpróbálták megkerülni a gyepűk védelmére kirendelt őrszemeket, de azok amint észlelték őket, hogy rohanvást mennek át a túloldalra, az őrség gyanúját felkeltették. Azok a nyomukba eredtek, nyilak surrantak el mellettük, kis híja volt, hogy sikeresen lerázták üldözőiket. Lovaikba kapaszkodva átkeltek az erős sodrású, mély Dunán, és a túlparton, a folyam őrzésével megbízott rómaiak elfogták őket.
-Mondd meg ki vagy és merre tartasz? – kérdezte kevélyen a római helyőrség parancsnoka.
-Én Baján kagán jobbkeze, a bokolabra vagyok! Kagánomat elárultam, kegyvesztetté lettem. Baján haragja elől voltam kénytelen elmenekülni, ugyanis fővesztéssel járó bűnt követtem el. Szerelmi viszonyt folytattam a kagán egyik feleségével. Emiatt keltem társaimmal útra. Üzenetet hozok, kérlek, azonnal vezessetek el Tiberius császárhoz!
Az őszinte szavak hallatára megdöbbentek a komor rómaiak, akik nem fogolyként bántak velük. A lehető legmélyebb tisztelettel és alázattal viseltettek a rendkívüli vendéggel és kíséretével szemben. Félték az avar kagán nevét, de császáruk haragjától még jobban tartottak. Ha hagynák ezt a nemesi származású férfit veszni hagyni, mit kapnának a császártól. Így a legjobb megoldásnak azt találták, ha biztonságban elkísérik birodalmuk szívébe, Constantinopolisba. A bizánci udvarba elkísért hét gepida harcos és az avar bokolabra díszvendégekhez méltó fogadtatásban részesültek. Kísérőit elvezették egy külön terembe, ahol mindenféle finom ételt és italt szolgáltak fel nekik, ellenben ő elutasította a kosztot, míg nem beszélt a császárral. Tiberius elég elfoglalt ember volt. Követek, nemesek népes hada, akár napokat vagy heteket is kellett várniuk, hogy szót válthassanak a Római Birodalom császárával ügyes-bajos dolgaik véget. Mihelyst fülébe jutott a hír, hogy itt van Baján sámánja, rögvest háttérbe szorította a várakozó előkelőségeket. Tudnak még várni, ez előbbre való, ez a hír kiemelten fontos államügy, ami nem tűr halasztást: hozzák színe elé a fősámánt.
Hosszas társalgást követően két fő téma körül folyt a beszélgetésük: az egyik, hogy a bokolabra beszámolt neki Baján terveiről. Baján a haditanácsával, aminek a bokolabra is része volt, mindig megvitatta a tervezett portyákat és hadjáratokat. A másik, amiben megállapodtak, hogy a fősámán a császár vendégszeretetét és védelmét élvezheti, menedékjogot biztosít számára. Kénytelen volt a bokolabra belemenni ebbe a kényszerhelyzetbe, mert a császár hallani sem kívánt arról, hogy kiengedje kezei közül ezt az értékes embert, akitől még többet megtudhat az ellenségéről. Bár ez utóbbitól félt a legjobban, mert az avarok kémei amint megneszelik, hogy itt bujkál, a kagán bosszúja szörnyű lesz.
Félelme be is igazolódott! Baján eljött hadinépével a háta mögött, a Duna és Száva torkolata közelében lévő szigetekhez tárgyalni a rómaiakkal. Követelte Sirmium kiürítését, nehogy az avar seregből dezertálók felajánlják szolgálataikat a rómaiaknak, ellenben ő maga foglalja el azt. Már a háború kezdetén és most is arra hivatkozott, hogy Sirmium egykor a gepidák tulajdona volt, de mivel a gepidák az ő alattvalóivá lettek, így jog szerint hozzá, semmint a rómaiakhoz tartozik. Remek érv, ügyes csel, frappáns ürügy. Mondani sem kell, anélkül is lehet sejteni mi történt.
Avar lovasok nyargaltak kényük-kedvük szerint a római provinciában, lángokban álltak a falvak, vetőpányva hurka szorult a római alattvalókra. Sirmium a három éve tartó ostrom során kimerült, segítség híján nem húzhatta volna sokáig, míg végül a császár elrendelte a város kapitulációját, és a még életben maradt lakók elhagyhatták a várost sértetlenül. A császár az év nyarán váratlanul megbetegedett, de még halála előtt egy nappal megkoronázta Mauriciust, továbbá megállapodott az avarokkal a békekötésről.
Baján súlyos éves sarcot szabott ki a néhai császárnak, de majd utóda, Mauricius betartja elődje ígéretét. Ezen felül kérte a bokolabra kiadatását, mert úgy hírlett, hogy a római állam területére jött, de azt nem hagyta el. Megfenyegette a rómaiakat, ha nem adják ki a részére, ellenkező esetben nem járulhat hozzá a fegyverszünethez és felperzsel mindent Constantinopolistól nyugatra. A megrettent római követ emígy felelt:
-A római császár birodalma mérhetetlenül nagy, egy abban kószáló menekült férfi nehezen lelhető fel. Lehet, hogy már el is pusztult.
-Esküdjetek – mennydörgött a hangja Bajánnak. -, hogy felkutatjátok a szökevényt s ha megtaláltátok, azt semmiképpen sem titkoljátok el, hanem a kezemre juttatjátok! Ne feledjétek, tüzes nyilaink lángba borítják birodalmatokat, ha nem teljesítitek kérésemet!
A rómaiak hamis ígéretet adtak a férfi kiszolgáltatására, miközben beletörődtek a kötelező évpénz kifizetésében, s ismét fegyverszünet következett be a két fél között. A Római Birodalom sokat veszített az 582-es évben. Az avar tigris megszorongatta a római sast. A fősámán kiléte rejtve maradt, bár ez ideig-óráig tartott, mert semmi sem marad titokban.
A római császár meglátogatta díszvendégét, vagy mondjuk úgy, a foglyát? A palota egy titkos zugában sikerült kialakítani a bokolabrának egy takaros szobát. Az őrök beengedték a császárt, s az ajtó nyikorgott. A sámán a nemezszőnyegen törökülésben ült, háttal az ajtónak, és az ablak felé nézett. Amikor a zár kattant, még akkor sem pillantott hátra, a saruja csoszogásából felismerte, hogy ki keresi.
-Szenvedsz bármiben hiányt, bölcs tudós? – hízelgett mízes-mázosan a császár.
-Mikor engedsz szabadon? Palotád nyomasztó árnyékában erőmet és látásomat is elveszítem.
-Bármit kérhetsz, de ezt az egyet nem! Még nem! Azt mondod, hogy látásod gyengül? A segítséged akartam kérni a kagánoddal kapcsolatban.
Az avar sámán szemöldöke megmozdult, szíve is hevesebben vert. Tudta, hogy a rómait nem a jó szándék vezérli.
-Sajnálom, uram, de nem tudok segíteni. Ha ismét a szabad ég alatt élhetnék, folyó partján, a hegyek tövében, ahol kapcsolatba léphetnék a szellemekkel, akkor tudnék segíteni.
Mauricius nem tudott mit kezdeni a sámánnal, így sarkon fordult és magára hagyta. A bokolabra magába roskadt, kornyadozott. Így is szörnyű árulást tett Bajánnal szemben, és ha visszanyerné az erejét, akkor sem segítene a kagán ellenségeinek. Bűntudata rávetült lelkére, és ez a kínzó érzés okozta ereje elvesztését. Kezében a száraz bogáncsot szorongatta és könny csorgott végig bánatos arcán.
Eltelt négy év, 586-ot írtunk, a ló éve volt. A ló patáival megremegtette a földet, eltiport mindent maga előtt, nyerítése a világ minden sarkán hallhatóvá vált. Újabb veszély fenyegette Bizáncot. Idővel szárba szökkent a császár kegyét élvező, rejtélyes bujdosó kilétének a híre, ami egészen az Avar Kaganátusig eljutott. Rögvest Baján egy követe jelent meg az éves hadisarcért, és a bokolabra kiadatásáért. A császár ellenszegült a követeléseknek, ezzel magára haragította az avarok urát. Az avarok távoztak a teremből.
-Fényességes császárom – szólalt meg a követjárás végén az egyik jelenlévő írástudó bölcs embere. – sajnos megismétlődik a történelem. Egykor Attila nagyfejedelem követelte Theodosius császártól a hun szökevények kiadatását és borzasztó abba belegondolni, hogy mi történt akkor.
-Tévedsz! Még egyszer nem történhet meg, hogy a barbárok fölényeskedjenek rajtunk! Ezek csak jöttment pogányok, nem többek.
Mauricius tévedése súlyos áldozatokkal járt. Az avarok a szláv szövetségeseikkel, a szklavinokkal közösen indítottak támadást a Balkánra. Elözönlötték Illyricumot, a trák tartományokat dúlták, és Thessalonikét is ostrom alá vették. A hosszú falakig, Constantinopolis közelébe is eljutottak, úgy tartják. Korábban az avar tigris szorongatta meg a római sas nyakát, most az avar ló taposta agyon a római sas szárnyait.
A bokolabra sorsa a kalitkába zárt pintyéhez hasonlított. Szigorú házi őrizet alatt tartották, előkelő vendégként bántak vele, de nem hagyhatta el a császári udvart. Élete során sohasem lelte meg a békét, mert a szökése óta casus belli-ként hivatkozott rá Baján. Bár sosem jutott el keleti hazájába, mégsem bánta meg döntését, hogy ide sietett. Élete hátralevő részében elsajátította a latin írásbeliséget, az udvari könyvtárban töltötte ideje nagy részét. Kedvét lelte a feljegyzések és krónikák tanulmányozásában, mert addig sem gondolt a külvilág zajára. Éjszakánként, amikor egyedül volt, sokat gondolt az ő szerelmére, aki oly távol volt tőle, s mintha sosem lett volna igaz, ami kettejük között történt. Élete végéig ő maradt meg egyetlen szerelmének. Késő este az asztal fölé görnyedt és egy latinra fordított tekercset olvasgatott hunyorogva. A gyertya lángja sercegett, s mellette ott hevert a bogáncsvirág.
Utószó
Baján korában a korabeli leírások tanúbizonysága szerint, valóban élt egy avar bokolabra, azaz fősámán, aki szerelmi viszonyt folytatott a kagán egyik feleségével s félve tettének következményeitől, a bizánci udvarhoz szökött az 582. év első felében. Maurikiosz császárnak elárulta Baján terveit, mi aztán az 586-os hadjáratot idézte elő.
Theophülaktosz Szimokattész (I, 8, 2–7):
„Volt egy szkíta férfi, aki a Bookolabrasz elnevezést viselte. Ha arról a megnevezésről valamit világosan tudni kívánsz, mindjárt átteszem a nevet görögre. A szkítákéból a mi nemes nyelvünkre átültetve akkor találjuk el a helyi fordítást, ha mágust, illetőleg papot mondunk. Nos, ez volt az, aki az idő tájt veszélyes vakmerőségre vetemedett. Együtt hált a kagán asszonyai közül eggyel, és e rövidke gyönyör csalétkét bekapva halálos nagy veszedelem hálójába gabalyodott. Gyanította, hogy rossz cselekedete kiderülhet, és kézzelfogható bizonyítékot szülhet. Menekülni készült tehát vissza népe ősi törzséhez, megnyerve magának a gepida alattvalók közül hetet. Az ősi törzset hunok alkotják, keleten laknak, s a perzsák szomszédai; a többség számára ismertebb néven türköknek is mondhatjuk őket. Átkelve a Dunán a libidinek városa [vagy: Libidina városa] felé tartott, ám a Duna őrzésére kirendelt római vezérek egyike elfogta, és ő nyíltan feltárta származását, régebbi lakhelyét és azt a gyönyörhajhászást, amely onnan való távozásra kényszerítette. Miután szerencsétlenségének előadása őszintének mutatta, a vezér elküldte őt a császárhoz.”
A rendhagyó történet eseményei valós kronológiai sorrend szerint lettek bemutatva, a szereplői, mint Mauricius/Maurikiosz; Tiberius/II. Tiberiosz császárok; vagy Baján kagán mind kortársak voltak. Hogy a sámán és a kagán asszonya közötti románc hogyan, és miképpen alakulhatott, illetve a sámánnal mi lett a későbbiekben, valószínűleg nem fogunk sosem választ kapni, így a leírtak egy részét a képzelet alkotta, de lehetnek akár valós, megtörtént esetek.
