

A kitajok történelmének első részében ismertetve volt, hogy kik is ők, hol volt az őshazájuk, miként használták ki Észak-Kínában a politikai széttagoltságot, ahol megalapították Liao-dinasztiájukat, végül mi vezetett a birodalmuk végéhez. A kitaj történelem második, és egyben utolsó részében a Liao továbbéléséről lesz szó.
A „Nagy Kitan Államot” (Dà Qìdān) Abaoji (Taizu néven is ismert) alapította 907-ben, aki 926-ban életét vesztette egy Korea elleni hadjárat során, örökségét fia és utóda, Taizong (927 –947) vitte tovább. Abaoji utóda, Taizong 947-ben felvette a Nagy Liao (Dà Liáo) nevet, s a dinasztia ettől kezdve több mint másfél évszázadig uralkodott Északkelet-Kínában.

A Karakitaj, más néven Nyugati Liao-dinasztia egy közép-ázsiai birodalom volt, amely 1124 és 1218 között létezett (Sinor Dénes 1211-re teszi a dinasztia végét). A dinasztia a kitan/kitáj nép tagjaiból alakult, akik a mongolokkal rokon nép. Ők hozták létre a korábbi Liao-dinasztiát (907-1125), aminek bukása után egy részük elmenekült Kínából, és Közép-Ázsiában hozták létre új birodalmukat. Ugyan nem kínai területen jött létre, de erőteljes kínai hatást mutatott. A karakitajok meghódították Turkesztánt, kultúrájukban ötvözték a kínai, nomád és muszlim elemeket.
Hódítások és terjeszkedés. A Karakitaj Birodalom.
A Liao Birodalom ugyan elbukott, de ez nem jelentette a kitaj nép végét. Még az utolsó császár halála előtt, 1124-ben egyik rokona, Yeh-lü Tas-shih herceg nyugatra menekült, mintegy tízezer harcost számláló kíséretével. Átkelt a Tarim-medencén, és végül betört a Tien-san hegységtől keletre fekvő sztyeppei területekre. Alig egy évtized alatt Közép-Ázsia török birodalmait meghódoltatva megalapította a Karakitaj Birodalmat, ami egészen a mongol hódításig uralta Kína és az iszlám államok közötti térséget, de ne szaladjunk ennyire előre.

Magáról a Karakitaj alapítójának hátteréről igen keveset lehet tudni. Yeh-lü Tas-shih az uralkodóklán tagja volt, A-pao-chi/Abaoji (úr. 907-926), a Liao-dinasztia alapítójának a nyolcadik generációs leszármazottja, de a közvetlen családi hátteréről semmit nem lehet tudni. 1115-ben a Jin-shi titulust is elnyerte, amit csak azok szerezhetnek meg, akik sikeresen leteszik valamennyi kínai császári vizsgát. Mindenesetre a Liao Birodalom bukása jelentette pályafutásának a felívelését. Helyesen felmérte a helyzetet, tisztában volt azzal, hogy képtelen szembeszállni a dzsürcsikkel, valamint felismerte a közép-ázsiai királyságok gyengeségét is, amik politikailag széttagoltak voltak, így jobbnak látta, ha nyugat felé vonul. Közép-Ázsia bőségesebb erőforrásai miatt is volt jobb választás – szemben Mongóliával -, ráadásul hozzáférést biztosított a kereskedelmi útvonalakhoz, amiknek az ellenőrzése biztos támpontot adott, hogy gazdaságilag is erősebbé tegye birodalmát.
Yeh-lü Tas-shih eredeti célja közt volt, hogy idővel megerősödik és visszaszerzi ősei földjét a dzsürcsiktől. Addig is a behódolás helyett (mert a nép egy része bizony behódolt) inkább követőivel együtt új hazát keresett. Ezen cselekedete hasonlatos Árpádék honfoglalásához, Sinor Dénes szerint „azzal a lényeges különbséggel, hogy a nem paradicsomi Etelközből menekülő, megvert magyarok a réginél voltaképpen megfelelőbb hazát tudtak maguknak találni, míg a kitanok a magas kultúrájú Kínából vettettek ki a külső sötétségbe.”
Visszatérve a hódításokhoz, gyorsan terjeszkedtek Közép-Ázsiában. Először a keleti Karahanida állam határához érkeztek meg, amely az első muszlim török birodalom volt Közép-Ázsiában. Ennek uralkodója,II. Ahmad karahanida uralkodó segítségért fordult Yeh-lü Tas-shih felé, hogy a birodalmában forrongó kangli és karluk alattvalóit megregulázza, azonban nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy azt Ahmad gondolta. A kitajok a Karahanida Birodalmat legyőzték 1137-ben, és elfoglalták fővárosukat Balāsāghūnt. 1137 és 1141 között már a nyugati Karahanida-kaganátust is elfoglalták egészen az Amu-darjáig, de ott meghagyták a helyi karahanida vezetőket posztjukon. Ezt követően döntő győzelmet arattak Szandzsar szeldzsuk szultán felett is a Qatwan-i pusztán, Szamarkandtól északra 1141. szeptember 9-én. Lehetővé tették számukra, hogy kiterjesszék uralmukat a Fergánai-medencére, Transzoxániára és a Tarim-medencére egyaránt. A birodalom területe az Oxus folyótól az Altáj-hegységig terjedt, beleértve a mai Üzbegisztánt, Kirgizisztánt, Nyugat-Mongóliát és Xinjiangot – ez utóbbinál építette ki bázisát a kitaj herceg az Emil-folyó mellett, az Irtis folyó közelében.

Érdekesség: Yeh-lü Tas-shih az iszlám uralkodók felett aratott győzelmeinek híre eljutott Európába is, ami új lendületet adott a keresztényeknek, hogy van egy állam a távoli Ázsiában, amely egyszer majd eljön a Szentföldön harcoló keresztesek megsegítésére – ekkoriban történt, hogy 1144-ben elfoglalták a muszlimok az Edesszai Grófságot, ami a második keresztes hadjárat (1147-1149) casus bellije volt. Mint tudjuk, a kitaj segítség nem valósult meg, de a remény legenda formájában sokáig elevenen élt. Később ez a gondolat átkerült a mongolokhoz is, akik szintén potenciális szövetségesként tekintettek a kitajokra a későbbi harcokban az iszlám államok elleni harcban.
Ezek a győzelmek alapozták meg, hogy létrehozzák félnomád birodalmukat Közép-Ázsiában, amelyet a kínaiak Hsi-Liaónak (Xi Liao, Nyugati Liao), az iszlám világ pedig Qara xitáy, karakitajnak, azaz „Fekete Kitajoknak” nevezett. Mitől is fekete? Az ázsiai népek az égtájakat színek szerint határozták meg úgy, mint a centrum-sárga (igen, a központi területet is besorolták), kelet-kék, dél-vörös, nyugat-fehér és észak-fekete. Ha most abból indulunk ki, hogy a kitajokkal szomszédos muszlim államok, akiktől származik az elnevezésük és hozzájuk képest merre volt a birodalmuk, akkor értelmet nyerhet, hogy miért nevezték fekete-kitajoknak, vagyis északi-kitajoknak őket. Bár a mongol színnevek alig kutatott szimbolikájához tartozik, hogy a Kara, mint ’fekete’ jelölhet faragatlant, durvát, avagy gonoszat is. Ebben az értelemben nem túl hízelgő, ha a muszlim államok erre gondoltak, mikor megjelölték északi szomszédjukat ezzel a negatív jelzővel. Véleményem szerint elsősorban a lokációjuk határozta meg az elnevezést, másodsorban csak a pejoratív jelző bármelyike. Ha egy pillantást vetünk a térképre, rögtön látszik mindez.

A Liao-birodalom menekültjei új államot hoztak létre a Csu folyó felső folyása mentén, nyugatra az Iszik-köl tótól. A Karakitaj Birodalom fénykorában az Oxus folyótól az Altaj-hegységig terjed, vagyis Üzbegisztántól egészen Nyugat-Mongóliáig, ebbe beleértve Kína nagy részét Hszincsiangban. A birodalom megalakításával a mongol nyelvű, részben buddhista, részben ősi hitű, kínai kultúrával átitatott kitaj harcosokból álló uralkodó rétege egy részben török, részben iráni nyelvű, mohamedán lakosság kormányzását kapta feladatul.
A birodalom központja Balāsāghūn városa lett a Csu folyó völgyében, az uralkodó maga pedig felvette a gür khan, vagyis a „Kánok Kánja” címet, a kínai császári mellett – ez a kettő titulust viselte később valamennyi karakitaj uralkodó is. Uralma a kínai határtól keletre egészen az Aral-tóig nyugatra terjedt. TulajdonképpenDzsingisz kán felemelkedését megelőző időszakban emelkedett fel a KaraKitaj, vagy Nyugati Liao dinasztia, ami 1124-től egészen 1218-ig állt fen. Az új államnak hódoltak az ujgurok, északon a karlukok és különböző mongol törzsek, mitöbb, délnyugaton a hvárezmi szultánok is az adófizetőikké váltak. Legfőbb vazallusaik lányaival a Karakitaj uralkodók házasságot kötöttek, így erősítve a hatalmukat.

Hadseregük zsoldosokból állt, akik rendszeres fizetést kaptak pénz vagy termény, nem pedig adománybirok formájában. A kínálkozó lehetőség végett állandó hadsereget tudtak fenntartani, aminek megvolt a hátulütője. A zsoldossereg fenntartási költsége hatalmas terhet rótt a kincstárra, de hogy képesek legyenek megtartani, a későbbiekben a katonáikat bérbe adták vazallusaik háborúihoz, természetesen bőséges ellenszolgáltatás fejében.
Amikor 1211-ben a mongol seregek támadást indítottak a Jin állam ellen. A kitajok és a mongolok szövetségesek lettek, a közös ellenségük a dzsürcsi Jin-dinasztia volt. Je-lü Liu-ko, a korábbi Liao uralkodócsalád egyik leszármazottja fellázadt, és 1212-ben hűséget esküdött Dzsingisz kánnak. Amikor a mongolok 1215-ben elfoglalták Pekinget, kitajokat toboroztak az új rendszerükbe. Közöttük volt Yeh-lü Ch’u-ts’ai (1189–1243), aki segített Dzsingisz kánnak és utódainak egy stabil kormányzat kiépítésében.

Vallás és kultúra
A belső-ázsiai területeken a kitaj városok voltak a vallási, kereskedelmi és mezőgazdasági központok. Innen ellenőrizték a Selyemúton folyó kereskedelmet, olyan híres kereskedővárosokat is ellenőrzése alatt tartott, mint Kasgar és Szamarkand. A kitaj elit korábban jelentős mértékben átvett kínai mintákat, amiket meg is honosított a területén. Központjukból irányították a diplomáciai kapcsolatokat a közép-ázsiai területekkel. Fontos, hogy a különböző nomád birodalom elnevezések, mint pl.: a dzsürcsi, a tangut, a mongol, vagy jelen esetben a kitaj, csak a vezető réteget jelölik, nem az adott állam lakosságát – lévén, hogy birodalmukban döntő zömében török és iráni népek éltek.
A karakitajok vallási sokszínűséget mutatja, míg a dinasztia vezetői a kitan hagyományokat követték – a samanizmust -, alattvalóik körében elterjedt volt a buddhista, a nesztoriánus keresztény és a muszlim vallás. A muszlim karahanida dinasztiával ellentétben, amely 934-ben felvette az iszlámot, a karakitajok megtartották saját vallási hagyományaikat. A birodalom vallási toleranciát gyakorolt, és a helyi uralkodókat nagyobb autonómiával hagyták működni, kivéve a fővárosban, Balāsāghūnban. Kínai és nomád kulturális örökségüket felhasználva az elkínaiasodott buddhista nomádok nagyszerű harmóniában uralkodtak sokszínű, de túlnyomórészt muszlim, letelepedett lakosságuk felett.

Temetkezési szertartásukról maradt fenn egy vers. A nomád kitajok amikor gyászolnak, nem sírnak, szívüket megkeményítik. A holttestet a hegyek mélyére viszik el, magas fára helyezik, majd három esztendő elteltével visszatérnek, összegyűjtik és elégetik a csontokat. Italt hintenek szét áldozatul, és az alábbi verset mondják el felette:
„Fehér tejen élünk nyáron,
Fekete húst eszünk télen,
Vadásznyilunk elébe hajts
Vadkant, szarvast, gazdag zsákmányt!”
Kara György fordítása
A karakitajok bukása
„Dzsingisz kán birodalma olyan most, mint egy tó, amely színig megtelt vízzel, és már alig tudja feltartóztatni a gát az áradást. Dzsingisz kán készen áll a háborúra, minden harcosa kiköszörülte kardját, és csak a parancsot várják, hogy rázúduljanak a nyugati országokra.” – részlet V. G. Jan: Dzsingisz kán művéből.
A Karakitajok birodalmában kívül és belül is olyan változások zajlottak le, amit nem voltak képesek kordában tartani. Dzsingisz kán felemelkedése, a Hvárezmi sah hatalmának megerősödése és a birodalomban élő népek lázadása nyugtalanságot és zűrzavart okozott.
Nem maradt feljegyzés arról, hogy a KaraKitajok bármilyen módon is beleszóltak volna a mongóliai eseményekbe – leszámítva, amikor ideiglenes menedéket adtak Toghril kánnak, a kereit törzsből, aki eleinte Dzsingisz szövetségese, majd riválisa lett. Mindenesetre a távolságtartás valószínűleg összefüggött a nyugatról érkező új fenyegetéssel, a Ghūridák megjelenésével. Az iráni eredetű dinasztia (1100-1215) miután megtagadta a Karakitajoknak járó adó fizetését, terjeszkedni kezdtek, ami a Karakitaj érdekekkel ütközött. 1190-es évek elején Balkh városát és környékét elfoglalták, ami kitaj fennhatóság alá tartozott már az 1160-as évek közepe óta. Mikor már Hvárezmet is fenyegették, akik a Karakitajok adófizetői voltak, háborút indítottak ellenük. Az 1204 szeptemberében lezajlott csata győztese a kitajok voltak, de az igazi nyertese a hvárezmiek voltak, akik megerősítették hatalmukat.

A XIII. század elején a Karakitaj Birodalom végnapjai kezdődtek meg. 1209-ben addigi hűséges vazallusa, az ujgur Barcsuk fellázadt, megölték a Gürkhan (a kitaj uralkodó) biztosát s hűséget fogadott Dzsingisz kánnak. Ezáltal a Karakitaj Birodalom északkeleten közvetlen érintkezésbe került a mongolokkal. 1211-ben a karlukok is fellázadtak Arszlan kán vezetésével, akik szintúgy Dzsingiszhez csatlakoztak. Szorult a hurok a Karakitajok körül, egyedül néztek szembe a félelmetes ellenséggel. Azonban a sors fintora, hogy a végső csapást nem Dzsingisz kán adta, hanem annak egyik halálos ellensége, az utolsó naiman uralkodó életben maradt fia: Qutsluy/Kuchlug/Küchlük (magyarosan Kücslüg, de én maradok az angolos Kuchlug megnevezésnél).
1208-ban a mongolok legyőzték a naiman/najman és merkit törzseket, a naimanok vezetőjét, Tajangot megölték (1203-ban), fia Kuchlug elmenekült Kelet-Turkesztánba. Először az ujguroknál próbált menedéket kérni, de Barcsuk, az ujgur uralkodó félt a mongolok haragjától, ezért elűzte. A tovább menekülő Kuclug végül a Karakitajoknál lelt biztonságot. Az ottani uralkodó rokonszenvét elnyerte, sőt még a lányát is hozzá adta feleségül. Eközben a Gürkhan harcot vívott a hvárezmiekkel. Azonban Kuchlug nyughatatlan volt, szövetséget kötött a hvárezmi szultánnal, hogy megbuktassa apósát, Yelü Zhilugu-t. Bár a terve nem sikerült, mert a Karakitajok nemcsak visszaverték a hvárezmieket, de 1210-ben még Szamarkandot is elfoglalták.
1211 őszén Kuchlug herceg kihasználta a zűrzavart, fellázadt a Karakitajok ellen, és elfoglalta a trónt. Bár Yelü Zhilugu, a korábbi uralkodó, még néhány évig fennmaradt (1213), mint visszavonult császár (taishang huang), a dinasztia tényleges irányítása Kuchlug kezébe került. Nagy ellenszenvet tanúsítottak irányában, köszönhető ez az eltérő politikájának, elidegenítette magától alattvalóit. Valláspolitikája szerint alattvalóit kényszerítette vagy a kereszténység (ő maga a nesztoriánus vonalat képviselő naiman törzsből származott, később felesége révén felvette a buddhizmust), vagy a buddhizmus felvételére, ami a többségében muszlim lakossággal szembeni arroganciáját jelentette. Mindezt tetézte csapatainak kegyetlen viselkedése, akik a birodalmon belül fosztogattak. Ez a muszlimellenes tette elrettentette a hvárezmieket. Esztelen vallásüldözésével magára haragította a muszlim alattvalóit.

Rövid időre ugyan, de sikeres hódításokban kezdett, visszaszorította az őt megtámadó hvárezmi sah, Mohamed seregeit. 1213-1214-ben a Tarim-medencét is elfoglalta. Kuchlug növekvő ereje hamar felkeltette a mongolok figyelmét, akik fenyegetésként érezték, ráadásul a Karakitaj Birodalmon túl levő gazdag Hvárezm felkeltette az érdeklődését. Dzsingisz kán mihelyst tudomására jutott, hogy a levert ellenség uralkodójának utolsó sarja került trónra az ősi Karakitaj Birodalomban, s már szemet vetett Hvárezmre, nem sokkal az észak-kínai Jin dinaszti felett aratott győzelme után (1215), két tümennyi, azaz 20 ezer katonával egyik legkiválóbb hadvezérét, Dzsebét küldte. Kuchlug menekülni kényszerült, a mongolok egészen Pamírig üldözték.
1215-ben Mohamed felvette a diplomáciai kapcsolatot Dzsingisz kánnal, aki Kína leigázása után hvárezmi területeken keresztül akart kereskedelmi útvonalat létesíteni nyugat felé. Azonban a hvárezmiek súlyosan megsértették a megállapodást, 1218-ban Otrar hvárezmi kormányzója a mongol kereskedőkaraván tagjait kémeknek nyilvánította, és Mohamed közvetlen utasítására kifosztották, végül kivégezték a 4-500 tagú karavánt. Dzsingisz kán ezt az incidenst kihasználva nyugati hadjáratot indított.
„Ezek az emberek, akik kereskedők öltözetében érkeztek Otrárba, nem kalmárok, hanem sokkal inkább a tatár kagán kémei. […] Amikor egyedül maradnak valakivel a népből, akkor fenyegetődznek: „Nem gyanítjátok, mi történik a hátatok mögött. Hamarosan olyan eseményeket értek meg, amelyek ellen hiába is küzdenétek…” – részlet V. G. Jan: Dzsingisz kán regényéből.

Még mielőtt megkezdődött volna Hvárezm ellen a hadjárat, előtte felszámolták a Karakitaj Birodalmat. Egy viszonylag vértelen hadjáratban, aminek a célpontja maga Kuchlug volt, Dzsebe a karakitajok támogatásával üldözőbe vették a naiman herceget, akit Badakhshan (a mai Tádzsikisztán) hegyeiben fogtak el. A mongolok 1218-ban Kuchlugot kivégezték, a Karakitaj Birodalmat pedig teljesen beolvasztották a Mongol Birodalomba. Azonban Kuchlug halálának híre eljutott Mohamedhez, Hvárezm szultánjához is, aki ezen felbátorodva megpróbálta a Karakitaj Birodalom nyugati részét saját birodalmához csatolni.
A Karakitaj Birodalom elleni hadjárat sajátossága volt, hogy a Dzsebe vezette mongol csapatok igen nagy kíméletet tanúsítottak a lakossággal szemben. Mint azt tudjuk, a mongolok a Karakitaj állam után hadban álltak a hvárezmiekkel. Dzsingisz a kitajokban értékes szövetséges látott, de mint általában a pusztai, íjfeszítő népek, a leigázott népeket besorozták a seregükbe elő- és utóvédnek. Másrészt még az etnikai és nyelvi azonosság is szerepet játszhatott e döntés mögött. Nem mellékes, hogy a kitajok a mongolok mellé álltak a dzsürcsik leigázása érdekében, ezzel is bosszút álltak korábbi sérelmükön.
Az első nem mongol sereg már Dzsongdu város ostrománál 1215-ben segítette Dzsingisz kánt: ez a hadsereg a mongolokkal rokon nyelvű kitajokból állt, akik egy tüment (tízezred) tettek ki. Később kitaj hadvezérek vezették a kínai seregeket is.
A birodalmuk bukását követően egy Buraq-Hajib nevű embernek sikerült elmenekülnie és megalapította a Qutlugh-Khanida dinasztiát Kirmānban Dél-Perzsiában (a mai Irán területén). A kirmāni Karakitaj állam (1222-1306) egy kulturálisan perzsa, kitaj eredetű dinasztia volt. Eleinte független, de később a Mongol Birodalom, azon belül is az Ilhánok (1260-1335) alá tartozott. A női uralkodóiról híres dinasztiát Oljeitü ilhán (ur. 1305–1316) számolta fel, amikor Kirmānt közvetlen uralma alá vonta.

A Liao bukása után. A kitaj örökség.
Néhány kitaj a mongol Jüan-dinasztia alatt is kiemelkedő szerepet játszott, mint írástudó és közigazgatási vezető, bár kulturális azonosságukat addigra már elvesztették, és teljesen elkínaiasodtak. Bár még 1300 körül végzett népszámláláskor még külön jegyezték azokat, akik kitaj, tangut és dzsürcsi tudattal bírtak. A XIV. század folyamán azonban a kitajok eltűntek a kínai és belső-ázsiai történelemből, annak ellenére, hogy katonai, politikai és kulturális szempontból egyaránt rendkívül figyelemreméltó múlttal rendelkeztek. A kitajok egyértelmű hagyatéka, ami a társadalmuk fejlettségét is bizonyítja nem más, mint az elterjedt és magas színvonalú írásbeliségük. Korábbi nagy uralkodójuk, Apaoki hatalmának kulturális teljesítményei tartozik a sajátos, két formájú kitan írás bevezetése. A Liao-birodalomban létezett az ún. nagy-kitaj és a kis-kitaj írás. A kínai jelekkel átírt kitaj szavakból derült ki, hogy a kitaj egy mongol nyelv volt. A kitajok kulturális szerepét a Jin uralom alatt jól mutatja, hogy a kitaj írásrendszert még jóval a Liao bukása után is használták, és sok dzsürcsi a kínai mellett kitaj nyelvet is tanult.

A katonai kiképzések terén is hagytak nyomot maguk után. A hajtóvadászatok, mint katonai célú felhasználását alkalmazták a kitajok Észak-Kínában a téli körvadászatokat a hadsereg kiképzésére és a csapatmozgások tanulására használták. Timurida és mandzsu példák tanúbizonysága szerint a körvadászatok szerepe a katonai kiképzésben a mongol kor után is megmaradt. Lovaikat páncélozták, az ábrázolások alapján a ló teljes testét, de elsősorban a nyakát fedte és lamellás szerkezetű volt, ami X–XII. századi kitaj és dzsürcsen hagyományokra megy vissza, innen vették a mongolok a nehézlovasságot. Már a kitajok alkalmaztak kis téglalap alakú bőrből készült ferdén előre álló tegezeket, amelyek csak a tollazatukkal felfelé és hátrafelé álló nyílvesszők felét-harmadát borították. Ezt nevezik kitaj tegeztípusnak is. A kitaj kortól számítva Belső-Ázsiában hatalmi szimbólumként számított a buzogány.
Külön érdekességként említeném meg, hogy számos szembeötlő hasonlóság fedezhető fel a Karakitaj Birodalom alapítása és az Anonymus gesztájában részletezett honfoglalással kapcsolatban, már ami a történetvezetést illeti. B. Szabó János foglalta össze, táblázatos formában meg is tekinthető az alábbi linkre kattintva: Honfoglalás-anatómia.
Összegzés
A Karakitaj, vagy másnéven a Nyugati Liao dinasztia (1124-1218) az egyetlen olyan dinasztia, amely Kína területének egyetlen részét sem uralta, mégis mind a kínai, mind a muszlim történetírás kínai dinasztiaként tartja számon. Az Észak-Kínából menekült kitajok alapították, miután a dzsürcsi Jin-dinasztia (1115–1234) legyőzte a kitaj Liao-dinasztiát (907–1125). A Karakitajok jelentős szerepet játszottak Közép-Ázsia történetében a XII. és XIII. században. Bár a dinasztia rövid életű volt, örökségük tovább él a kultúrában és a vallásban egyaránt. A Karakitajok története rávilágít a közép-ázsiai térség vallási és kulturális sokszínűségére.
A mongolokkal rokon nép kitaj, a X. században voltak Észak-Kína urai. Birodalmuk kínai nyelven a Liao nevet viselte. Jelentős írásbeliségükről kínai források vallanak, írásuk emlékei kőbe vésett formában maradtak fenn. A kitajok támogatták a buddhizmust. A Liao pásztornépe azonban ősei pogány szokásait sem hagyta cserben. A kétéltű, kínai parasztokon uralkodó pásztordinasztiát a XI. században a mandzsu-előd dzsürdzsik uralma váltotta fel. A Turkesztánba menekült Liao harcos „fekete-kitaj” országát össze nem zúzták Dzsingisz kán hordái.
A Karakitaj Birodalom viszonylag rövid ideig (94 évig) létezett, történelmi szerepe meghatározó. Kulcsszerepe volt a Szeldzsuk Birodalom bukásában, ugyanakkor a Hvárezmi és a Mongol Birodalom felemelkedésében, mégis rejtély övezi birodalmukat. A közép-ázsiai történelem megkerülhetetlen tényezőjévé váltak.
Felhasznált források:
Bese Lajos (1983): Népmesei személynevek a mongolban. In: Nyelvtudományi közlemények 85. kötet, 1. sz.
B. Szabó János: Honfoglalás-anatómia. Anonymus honfoglalás történetének egy eddig ismeretlen keleti párhuzama: A Karakitaj Birodalom alapítása.
B. Szabó János – Bollók Ádám (2018): A „szavart-türk dosszié”. A 9. századi kelet-európai steppei vándorlások 16-17. századi párhuzamok tükrében. In: Századok 152. évf. 3. sz.
Denis Sinor (1990): The Cambridge History of Early Inner Asia.
Csiky Gergely (2020): A nagy mongol birodalom hadserege a XIII. században. In: Hadtörténelmi Közlemények. 133. évf., 3. szám, Hadtörténeti Intézet, Bp.
Kara György (szerk.) (1971): A mongol irodalom kistükre. Európa kiadó. Bp.
Ligeti Lajos (1927): A kitaj nép és nyelv. Magyar Nyelv XXIII.
Lőrincz László (1977): Mongólia története. Gondolat, Bp.
Markus Hattstein (2005): A Nagyszeldzsukok története In: Iszlám művészet és építészet.
Michal Biran (2020): The Qara Khitai.
Mordovin Maxim (2014): Karahánida-kori mázas kerámia Tölebiből. In: „Carmen Miserabile”. A tatárjárás magyarországi emlékei. Szerk.: Rosta Szabolcs-V. Székely György. Katona József Múzeum. Kecskemét
Salát Gergely: Mongol hódítás Kelet-Ázsiában a 13. század első felében. Terebess Ázsia E-tár
Sinor Dénes (1994): A kitanok népe a Képes Krónikában és ami körülötte van. Keletkutatás tavaszi szám
Szilágyi Zsolt (2010): Kitajok a császári trónon. In: Salát Gergely (szerk.), Konfuciusz Krónika. IV. évf., 1. szám
V. V. Barthold (1956): Four studies on the history of Central Asia. Brill
A kitaj birodalom. írta: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont. 2017