„ Minden ködszerű volt, és csodálatosan halk és gyors és megfoghatatlan. Az átvilágított párák felett már látszottak a ló homlokán és szügyén a nehéz hadi vértek. Már a lovas sisakos körvonala is látszott. Kesztyűs bal kezét a combjának támasztva ült a nyeregben, kesztyűtlen jobbján gyűrűk fénylettek a kantárszárak között. Egész testtartása olyan volt, mintha az erdei ágak alatt lehajtott fejét elfeledte volna a sűrűből kiérve újra felemelni. Kemény állát páncélinges mellének szegte, és mereven úgy nézett maga elé, mintha egyes-egyedül lenne a világon.
Egy pillanatra ekkor rálobogtak mind a szövétnekek.
Ung összerezzent rejtekhelyén. Az éjszakai lovasnak olyan szomorú hatalom volt az arcában, olyan megsemmisítő bánat volt a tekintetében, hogy nem tudta róla levenni a szemét. – Ki ez?… Babonázottan utána fordult a tovatűnőnek. Honnan jött? Hová megy az erdőségeken át, hangtalan kíséretével így éjnek közepén?”
Tormay Cécile: Az ősi küldött.
A tatárjárás IV.rész. Béla király menekülése, Frigyesek az álnokok, pecsétes királyi levél, az ellenállás vize, gyermekemet az országért.
Menekülés nagy kerülővel.
Béla király a sikeres Muhi kitörés után hívei önfeláldozása árán nem a pesti országút felé vette az útját, hanem a tatárokat kijátszva a Bükk lankái, és Ernye Ákos diósgyőri birtoka felé. Rövid pihenő után azonnal tovább indult Pivnicára, hátha még ott találja Boleszláv lengyel herceget, aki szintén a mongolok elől keresett menedéket, de sajnos már elindult Morvaország felé. A király szűk kíséretével – egyes források szerint barátruhában- az erdős Kárpátokon Nyitra érintésével érkezett meg Pozsonyba, majd innen Hainburgba. Itt aztán az osztrák herceg a magyarok szorult helyzetét rögtön ki is használta. Frigyes visszakövetelte a hadisarcot, amit még Béla atyja vetett ki rá, és a királyi család szabadon bocsátása fejében három nyugati vármegyét is követelt- Mosont, Sopront, és Locsmándot. A kizsarolt vármegyéket az osztrákok rögtön meg is szállták, sőt, még Győr várát is elfoglalták, de a magyarok lekaszabolták a bevonuló németeket. Még a várat is rájuk gyújtották, és Frigyesnek is menekülnie kellett. Mit akart ezzel az osztrák herceg?
A célja a kiválóan kiépített nyugati gyepü rendszer megszerzése és megtartása lehetett, egyfelől hogy elhárítsa az országa elleni mongol támadást, másfelől pedig hogy ő maga bármikor megtámadhassa Magyarországot. Egy forrás azt is említi, hogy még a tatárokkal is felvette a kapcsolatot, hogy abban az esetben, ha nem támadják meg az országát, akkor Bélát és a családját kiszolgáltatja nekik.
Némelyek azt mondják, magas váltságdíj fejében, némelyek azt, hogy szökés útján, de a királyi család visszanyerte a szabadságát. A következő, akihez Béla fordulhatott az a pápa volt. 1241 nyarán III. Honorius ki is hirdette a keresztet, hogy aki fegyvert fog Magyarország megmentésére, az ugyanolyan kedvezményeket kap, mintha a Szentföldön harcolna. Nesze semmi, fogd meg jól! De a java még csak most jött. A király Frigyes császárnál is szerencsét próbált a követe, István püspök útján. A katonai segítségért cserébe felajánlotta Magyarországot hűbérül a német uralkodónak. Frigyes válasza az volt, hogy a hűbérességet elfogadja, de ő most a pápa ellen vonul. Béla gyűjtsön sereget és várja be Konrád fiát, aki majd csatlakozik hozzá valamikor. Tudjuk, hogy ebből se lett semmi. Mindenki azt várta, hogy mikor gyengül a királyság ereje. Rogerius így írt erről: „így falták fel a szegény magyarokat mindenfelé éles fogú, harapós, kegyetlen fenevadak.” Béla közben a családjával Segesdre menekült, majd Zágrábban húzta meg magát.
A pecsétes királyi levél.
A Sajó melléki csatavesztés hírére Magyarország szinte egész lakossága megerősített helyekre, várakba, erdőségekbe, barlangokba húzódott vissza. Akkoriban még volt valami, amit úgy neveztek, hogy Sárrét. A mocsaras ingoványos folyókhoz közeli lápok, aminek gázlóit és járható ösvényeit csak a helyi emberek ismerték. Ezekre a helyekre vonult vissza a magyarság, és elképedve hallották, hogy pecsétes királyi levelek járnak körbe a bujdosók között, hogy mindenki térjen vissza a lakhelyére és kezdje meg a szokott munkáját, mert a király már úton van győzedelmes, nagy sereggel a tatárok kiverésére. Az, hogy a mongolok a muhi pusztán elesett Miklós alkancellárnál királyi pecsétet találtak az még nem lett volna baj. Ahhoz, hogy visszacsalogassák a lakosságot újra vetni és majd aratni saját maguknak és lovaik számára kellettek az áruló magyarok is. A felső kasztból valók, akik itt éltek, értettek a betűvetés és olvasás mesterségéhez, ismerték a vidéket, járták a barlangokat, és erdőket és terjesztették Béla király hamis felhívását. Kellettek ide az áruló izraelita tizedszedők, és az izmaelita sókereskedők, akik a tatárok kezére játszottak, cserébe a házaikra kitűzött lófarkas kopjáért, ami biztosította a sértetlenségüket. Az ő lányaikat, asszonyaikat nem erőszakolták meg a szemük láttára, nem fűzték rabszíjra és hajtották el őket, ha együttműködtek a tatárokkal. Nekik nem hordták el a vagyonukat, és nem gyújtották fel a házaikat.
Az elfoglalt részeken egészen a Felvidéktől Erdélyig pedig tatár kenézek vezetése alatt, Batu parancsára új közigazgatást szerveztek. Elkezdődtek a betakarítási munkák, vásárokat tartottak, és a források szerint a mongol vezetők –akik néha száz falunak is parancsoltak- pártatlan bíráskodást is folytattak. De közeledett az ősz, és a mezőgazdasági munkák befejeztével már sem a dolgos kezekre, sem az éhes szájakra nem volt szüksége a tatárnak…
Az ellenállás vize a Duna.
1241 tavaszára az ország nagy része, a sík területek hamar tatárkézre kerültek, de a Dunántúl még tartotta magát. A kisebb, elit, Bélát üldöző csapatokat kivéve a mongolok nem tudtak, vagy nem akartak átkelni a Dunán. Furcsa módon Muhinál sem volt jelen a teljes magyar haderő. Igaz, hogy az ütközetet elveszítettük, de az a paradox helyzet állt fent, hogy nem semmisült meg teljesen a hadsereg. Akik lekésték az összecsapást kezdhették szervezni az ellenállást. Béla intézkedése alapján a megmaradt, bár a tatárokhoz képest kis létszámú haderőt vitéz Pál országbíró vezetése alatt a Buda-Komárom-Esztergom térségbe vonta össze, és megkezdte az ország kincseinek, és fontos ereklyéinek kimenekítését, a várható támadási irányokban a lakosság evakuálását és a fontosabb helységek megerősítését. A családját Klissza várába a tengermellékre küldte, ő maga pedig, mint okiratai is mutatják, 1241. május 18-tól 1242.január 18-ig Zágrábba húzódott vissza, hogy közel legyen arra az esetre, ha az átkelés megindul.
A hónapok pedig teltek. Márciusban lépett az ellenség hazánk földjére, és egészen a következő év januárjáig nem tudott átkelni a Dunán. (Rogerius karácsony napját említi a művében.) A győzedelmes mongol sereg valamilyen okból arra várt, hogy a Duna befagyjon, mert sem átúsztatni nem tudott a folyón, sem pedig hidat verni azon. Pál vitéz és emberei pedig bőszen törték a jeget a budai körzetben, hogy nehezítsék az ellenség dolgát, de mintha csak Isten és a természet is a magyarok ellen lett volna, a roppant kemény, évtizedek óta nem látott télben befagyott a folyó.
A tatárok először barmokat hajtottak a Duna jegére, hogy meggyőződjenek annak vastagságáról, majd napokig várakoztak. Amikor látták, hogy a magyarok a túlpartról kilovagolnak, és behajtják az állatokat, csak akkor kezdték meg az átkelést. Batunak három fő célpontja volt: Esztergom és Fehérvár ahol sok kincset szimatolt, és természetesen Béla király. Az erődítmények óriási veszteségek árán (Esztergomra 30 katapultot állítottak a mongolok) de magyar kézen maradtak. Béla Zágrábból Spalatoba, majd onnan Trauba, és Trogirba menekült. Subics István a gránitlelkű Zrínyiek őse itt nyújtott biztos védelmet a Kadán ördögei elől menekülő királyi családnak. Itt Dalmáciában született meg a viszontagságos út után Árpádházi Szent Margit, akit Béla király és hitvese, Mária az Istennek ajánlottak fel, ha Magyarország megmarad, és a tatárok kitakarodnak az országból.
A kivonulás.
A tatár hadak, 1242 tavaszára a Dunakanyarban vonták össze az erőiket, és a királyi család üldözését is hamarosan beszüntették. Az Isten most hamar meghallgatta a királyi pár, és a szerencsétlen nemzetünk imáit. Batu kivonulási hadparancsa három lépcsőben zajlott le. A valószínűleg Szübötej vezette oszlop északkeleti irányban Erdélyen át minden zugot, barlangot átkutatva hagyta el hazánk területét. Batu a fősereggel a Duna vonalán dél felé ment, ahol később csatlakozott hozzá Kadán „királykutató” seregrésze. A Nagyvárad környékén összevont erdélyi mongol seregtest egyes források szerint a Vöröstorony, mások szerint a Tölcsvári szoroson keresztül 1242 márciusára rohamléptekben elhagyta a Magyar Királyság területét. Batu kán, a nagy Temüdzsin unokája, ha Ögödej nagykán halála miatt kánválasztásra indult haza Karakorumba, miért Bulgária felé vette az irányt? A mongolok kivonták az erőiket, Magyarországról. Csak innen, sehonnan máshonnan. Sokan sokféle képen magyarázzák a kivonulás okát. A kedves olvasó döntsön szíve szerint miért takarodott ki a vad horda hazánkból!?
Az újjáépítés.
Béla király az 1242-es év tavaszán a tatárok kivonulása után Pál ispán előőrsével kísérve visszatért Budára, és legjobb tudása szerint elkezdte az ország újjáépítését, mert meg volt róla győződve, hogy a mongolok vissza fognak térni. De előtte a maradék haddal azonnal nekilódult a nyugati vármegyék visszaszerzésének. Az aljas Frigyes megbüntetését tűzte ki célul, amit nagy sikerrel meg is valósított. Frigyes békét kérve visszaszolgáltatta az elfoglalt területeket.
A király visszatért, és munkához látott. ( Frigyes méltó módon lakolt meg a későbbiekben az ellenünk elkövetett bűnökért. 1246-ban a Lajta menti ütközetben egy magyar dárdától szenvedett kínhalált. Magvát szakítva ezzel a Babemberg dinasztiának, hogy hamarosan átadja a helyét a Habsburgnak. Én nem tudom eldönteni melyik volt a rosszabb nekünk. Ny.Gy.) Ekkor látszott csak, hogy valójában mekkora a pusztítás. Rogerius – aki maga is csak csodával határos módon, két napig az erdőben lapulva tudott a tatár fogságból megszökni – szerint, az ellenség után a járványok az éhség, és a pokolból előjövő farkasok ragadozták a szegény népet. Meg a hatalmaskodó főurak, akik váraikban elrejtőzvén főképp a kevésbé pusztított Dunántúlon sanyargatták a királyi parancs ellenére a lakosságot. Nem volt élelem, a hullák hegyekben álltak az utak mellett, és a vásárokon állítólag emberhúst is árultak… Így kezdődött meg az ország újjáépítésé. A királynak pénze nem lévén először birtokokat adományozva sarkalta a nemeseket haderő kiállítására és várak építésére, majd az izraelitáknak számos kedvezményt adva pénzhez jutva maga szorgalmazta országszerte az erődök építését. Sokan a későbbiek során felrótták neki, hogy éppen ezek az intézkedései járultak hozzá a későbbi tartományurak, kiskirályok kialakulásához, de véleményem szerint bizton állíthatjuk, hogy Béla elsődlegesen az országa védelmi képességeit tartotta szem előtt. Folytatódott a kunok és más idegen népek betelepítése az elnéptelenedett területekre, hiszen a sík területeken vármegyényi területek álltak lakatlanul a kutyafejűek pusztítása után. Ezek után vált a kun könnyűlovasság évszázadokig a magyar haderő egyik legütőképesebb részévé.
IV. Béla 1235-1270-ig tartó uralkodását nem lehet csak a szörnyű 1241-1242-es évre leszűkíteni. A tatár veszéllyel kapcsolatban az ország vezetői hibát hibára halmoztak. Hittek a nyugati ígéreteknek, (tudjuk ezek mennyit érnek) lebecsülték a veszélyt, idegenkedtek a kunoktól (joggal). De talán a magyar hadvezetés részéről a legnagyobb hiba az volt, hogy elfelejtették kik is ők valójában. Nem volt még oly régen, amikor a magyarok nyilaitól rettegett egész Európa, és Muhinál már azt gondolták, hogy a több éve harcban álló, (és győzedelmes) tapasztalt, kiszámíthatatlan nomád mongol haderőt feltartóztathatja egy kőhíd és az alatta megáradt Sajó. Elfelejtették az ősök szellemét és ezért a vérükkel fizettek. Az ár borzasztó volt, de ha kiborulna a kávé a történelem könyvre az 1241-1242-es évnél, és Béla uralkodását teljes egészében szemlélnénk merőben más lenne a helyzet. 1236-ban sikerrel hadakozott a Babembergek ellen, 1242-ben visszaszerezte az elszakított nyugati területeket, szintén tőlük. 1243-ban Béla segédcsapatokat küldött a veje, Boleszláv lengyel herceg megsegítésére. Még ebben az évben sikerrel hadakozott a Velenceiekkel, bár ekkor még Zára városát nem sikerült visszavennie. 1245-ben szintén a veje, Rosztiszláv halicsi fejedelmet támogatta az oroszok ellen. Az 1246-os Lajta menti ütközetről pedig már ejtettünk szót. Így szemlélve merőben más képet fest Turul-dinasztia sarja IV.Béla uralkodása. A nyugati segítségről pedig szóljon maga Béla IV.Ince pápához írt leveléből egy idézet.
„Hanyagság vádja pedig éppenséggel nem illethet minket; az adott helyzetben ugyanis, amikor a tatárok országunk területén harcoltak ellenünk, az egész kereszténység három legfőbb udvarához fordultunk, tudniillik a Tiétekhez, melyet a keresztények isteni eredetűnek és valamennyi között tanítómesternek hisznek és vallanak, továbbá a császárihoz, sőt emiatt még hűbéreséül is felajánlottuk magunkat, amennyiben a mondott veszedelem idején kellő segítséget és támaszt nyújt. A franciák udvarát szintén megkerestük, de egyiküktől sem kaptunk semmi bátorítást vagy segítséget, csak szavakat. Ahhoz folyamodtunk hát, amihez tudtunk: a kereszténység érdekében, királyi méltóságunkban megalázkodva két leányunkat két rutén herceghez, a harmadikat pedig Lengyelország hercegéhez adtuk nőül, hogy rajtuk és más keleti barátainkon keresztül értesüljünk a tatárok mélységesen titkolt újdonságairól, s így szándékaikkal és csalárd fortélyaikkal valamelyest felkészültebben nézhessünk szembe. A kunokat is befogadtuk országunkba, s ó, fájdalom, ma pogányokkal védelmezzük országunkat, és pogányokkal verjük le az egyház hűtleneket. Mi több, a keresztény vallás védelmére elsőszülött fiunkhoz kun nőt kapcsoltunk a házasság kötelékével, hogy ezáltal a rosszabbat elkerüljük, és valami alkalmat találjunk rá, amivel sikerül őket a keresztség felvételére szólítani, amint már többekkel meg is tettük.”
Epilógus.
Elmondtuk a magyar nézőpontot, hallgattasson meg a másik fél is! Életem és utazásaim során volt szerencsém rengeteg mongol emberrel megismerkedni, és jó kapcsolatot kialakítani. Az egyik volt osztálytársam és a családja évekig élt Mongóliában, tőlük hallottam először a mongol emberek mentalitásáról. Évekkel később, már katonaként szolgáltam egy hadosztályban velük, ők adták az iraki bázisunk őrségét. (Minden nemzet nagy örömére, hiszen remek katonák voltak.) A mongol őrszázad fogorvos főhadnagya Szegeden tanult, így tökéletesen beszélt magyarul. A többi katona is szívesen járt át hozzánk barátkozni, amíg egy táborban voltunk. Tört angollal is remekül megértettük egymást. A tetőn pedig kecskét nyúztak az egyik este nem kutyát, ahogy a lengyelek látták!
Londonban már mongol kollégáim is voltak. (Az idegenekkel kedvesek, barátságosak, de egymás közt pár üveg vodka után bármikor kést rántanak. Úgy látszik azért maradt még valami a régi vadságukból.) Egytől egyik kivétel nélkül elmondták, – még azok is akik kevésbé voltak járatosak a történelemben – hogy az ő tankönyveik szerint a Mongol Birodalom ereje Magyarországon tört meg. Az Aranyhorda még sokáig fennmaradt Európa peremén, de az már nem ugyanaz volt, mint ami megkezdte a torlaszok szétbontását az 1241-es év tavaszán, a magyar határokon. Béla és a magyarság mindig rettegett egy újabb tatár támadástól, ami 1285-ben be is következett. Ezzel folytatjuk hamarosan…
