Vértanúsors – az aradi tizenhármak utolsó percei

Aradi tizenhármak

1849. október 6. 5 óra 30 perc, Arad

A hajnali ködfátyol mögül négy büszkén lépdelő férfiú alakja tűnik elő. Egy tucatnyi osztrák katona botorkál mögöttük, fehér uniformisukat szorosan összehúzva magukon a csípős októberi hidegben. A furcsa menet éleset kanyarodik a sáros úton, majd megáll az aradi vár komor falai előtt. Egy árny se mozdul; a hallgatásba burkolódzó természet tüntet az igazságtalanság ellen. Nesztelenül suhannak a percek, míg végül egy vacogó fogú tizedes lép ki a katonák sorfalából és bizonytalan léptekkel indul a velük szemben felsorakozó tábornokok felé.

Az elsőhöz érve hosszú másodpercekig matat nadrágja zsebében, majd egy gyűrött szemkötőt húz elő. A tábornok mögé lépve percekig babrál annak tarkójánál, csomót azonban nem tud kötni remegő kezeivel.

– Halt! – töri meg egy éles kiáltás a hajnali csendet. Lázár Vilmos honvéd ezredes, a szőregi és temesvári csaták hőse lép elítélttársához és egy határozott mozdulattal megcsomózza annak szemkötőjét. Dessewffy tábornok arcán halvány mosoly jelent meg.

Schweidel tábornok nem hagyta bekötni a szemét.

– Nem félek a haláltól, hisz ezerszer néztem én szemeibe – jelentette ki büszkén. Kezében azt a feszületet szorította, amit csatákba is mindig magával vitt. – „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.” – csendültek utolsó szavai.

– „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófa tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.” – fogalmazta meg a magyar Golgotává lett Arad fagyos sáncárkában Lázár Vilmos.

Az Arad falai előtt álló negyedik főtiszt, Kiss Ernő, korábban hóhérának, Haynaunak is hitelezett, aki igencsak furcsa módját választotta adósságának visszafizetésére. A dúsgazdag tábornok úri eleganciával, saját selyemzsebkendőjével fedte el arcát. Utolsó perceiben is a haza jövőjén aggódott:

– „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.” – szólt kivégzése előtti utolsó mondata.

Kisvártatva Tichy őrnagy, a kivégzések végrehajtójának kardsuhintására tucatnyi lövés dördült el. A lőpor felszálltával három vértanú feküdt arccal a porban, élettelenül. Kiss Ernőt csak a vállán és altestén érték találatok. Mindkét kezét felemelve az égre nézett, majd egy újabb, közvetlen közelről leadott lövés után tovább gyarapította a magyar szabadságért életüket áldozók hosszú sorát.

1849. október 6. 7 óra 30 perc, Arad, várbörtön

– Tizenhárom lövés. – szólt csendesen Török Ignác.
– Mindnyájunknak elég lett volna. – csattant fel indulatosan Damjanich tábornok. Láncai hangosan csörömpöltek, ahogyan törött lábával bajlódva felkászálódott az őt vesztőhelyre vivő szemétszállító szekérre. – Nem vagyunk rablógyilkosok, hogy ilyen halált érdemeljünk. – tette hozzá bosszankodva, majd cigarettatárcájából kínálta sorstársait. A foglyok szivarra gyújtottak a csöpögő esőben, majd a szekeret közrefogva, az osztrák dragonyosok gyűrűjében a vesztőhely felé indultak. A döcögő szekéren rázkódó Damjanich olyan egykedvűen pöfékelt mintha csak kocsikázni indulna. Tábornoktársai is felemelt fejjel, tiszta lelkiismerettel meneteltek a bitófák alá. Nem volt köztük, aki megbánta volna életének azt a pillanatát, amikor a magyar szabadság ügye mellé állt.

Elsőként Pöltenberg Ernő lábáról oldotta le a foglár a bilincset. Isaszeg vitéz hadosztályparancsnoka mindenkitől egyenként elbúcsúzott, majd egy utolsó pillantást vetve társaira így szólt:

– „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.” – az alig kétméteres bitófán sokáig szenvedett az erős testalkatú tábornok, míg végre elhagyta lelke ezt az igazságot nem ismerő világot.

Másodikként Török Ignác indult a halálba. A feltámadó szél lesodorta fejéről a parókáját. Fejfedőjéért nyúlva könnycseppek gördültek sokat látott szemeiből; az erődítés legnagyobb szaktekintélye siratta hőn szeretett hazáját. Tichy őrnagy lekiáltott a lováról:

– Nem szégyelli magát, sírni, mint egy gyerek!

– Szégyellje magát Ön, hóhérlegény! – vágott vissza a hadmérnök, majd büszkén folytatta utolsó útját.

– „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.” – mondta mielőtt nyakába akasztották a kötelet.

Következőnek Láhner Györgyöt szólították, aki saját születésnapján lépett a bitófa alá.

– „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.” – hangzottak utolsó szavai.

Negyedikként Knezich Károly lépett a vesztőhelyre. Útközben elejtette szemüvegét, majd mikor utánanyúlt, a kivégzést sürgető Tichy rárivallt:

– Hagyja ott, lát maga az akasztófán úgyis.

– „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény, és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat!” – elmélkedett Knezich tábornok, mielőtt lelke végső nyugalomra lelt.

Ötödjére a kiváló huszárkapitányból lett tábornok, Nagysándor József következett.

– „De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.” – mondta bajtársainak.

Mikor a porkoláb a bilincseiért nyúlt, az elíltélt így szólt a hadbírók felé:

– „Hodie mihi, cras tibi!” (ma nekem, holnap neked!) – idézve a híres ókori latin mondást. Már a nyakán volt a kötél, amikor utolsó leheletével azt kiáltotta: „Éljen a haza!”.

Leiningen-Westerburg Károly kivégzése előtt, az utolsó szó jogán alacsony rágalomnak nyilvánította a róla terjedő híreket, miszerint Buda bevétele után fogságba esett osztrák tiszteket öletett volna meg. Damjanich leintette:

– Beszélhetsz ezeknek, hagyd abba Károly… – de nem sikerült félbeszakítania.

– Odafönn egy igazságosabb ítélőszék előtt fogunk állni – fejezte be Leiningen.

A szálfatermetű elítéltnek zsámoly nélkül is leért a lába, ezért a segédek rácsimpaszkodtak, a hóhér pedig ide-oda csavargatta a fejét rettenetesre nyújtva a tábornok haláltusáját. A kezében feszületet szorongató, zokogó papot Damjanich nyugtatta:

– Mit sír tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel.

Ezután volt bajtársához, Tichyhez fordult:

– Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?

– Mert így kell lenni.

– No, te is sokra vitted, hóhérlegény lett belőled… – mondta lenézően Damjanich. A cseh őrnagy ekkor dühösen utasította a hóhért, hogy gyorsabban végezze a munkáját. Aulich Lajos esetében már körültekintőbben járt el.

– „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik ezt a szolgálatot.” – hangzottak el Aulich tábornok utolsó gondolatai.

Ezt követően a volt hadügyminiszter némán tűrte a halált.

Nyolcadikként került sor a leghíresebb aradi vértanúra, Damjanich Jánosra. A tábornok büszkén leszállt a kocsiról és így szólt meglepődve:

– Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, pedig a csatában mindig én voltam az első.

Elhessegette a törött lába miatt a járásban segíteni akarókat:

– Hagyjanak csak, a halálba nem kell sietni.

A nagytermetű Damjanich számára szintén nem volt elég magas a bitófa. A procedúra előtt még odaszólt németül az általa rendelt hóhérhoz, hogy vigyázzon a szakállára, aki biztosította arról. Ezután odaadta sálát az egyik papnak, lelkére kötve, hogy azt adja át feleségének.

– Szegény Emíliám! Éljen a haza! – kiáltotta, mielőtt a pribékek kirúgták alóla a zsámolyt.

Utoljára került sor Vécsey Károlyra. Nem a véletlen alakította ezt így, ugyanis édesapja, az udvarhű Vécsey Ágoston intéztette el Bécsben, hogy a „lázadókhoz” pártolt fiának végig kelljen néznie társai halálát.

– „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.” – szólt utoljára.

Mikor már a bitón volt, hatalmas robajra lettek figyelmesek a jelenlévők. A túlparton ugyanis leszakadt egy malachízlaló telep épülete, melynek fedelét ellepte az Aradról kicsődült kíváncsi tömeg. A szolnoki csata hősében talán még felvillant valami kósza reménysugár, de a tizenharmadik aradi vértanúval is végzett a hóhér.

Aradi tizenhármak
Thorma János: Aradi vértanúk

A magyar katonai elit október 6.-i kivégzése olyan komoly diplomáciai visszhangot keltett Európában, hogy Ferenc József kénytelen volt elrendelni a még folyamatban lévő hadbírósági eljárások nagyrészének beszüntetését, illetve a kiszabott halálos ítéletek várfogságra való mérséklését. Ennélfogva az aradi tizenhárom számos életet mentett meg vértanúhalálával. Hősök voltak, kik utolsó lehelletükig a hazát szolgálták. Áldozatuk nem volt hiábavaló.

Emlékezzünk rájuk!

október 6.
Aradi tizenhármak

Források:
https://oktober6.kormany.hu/a-vertanuk-emlekezete-2015
https://mult-kor.hu/hogyan-leptek-a-vesztohelyre-az-aradi-vertanuk-20171006?pIdx=4
https://hu.wikipedia.org/wiki/Aradi_v%C3%A9rtan%C3%BAk

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 
 
 

We use cookies to improve your experience on our website. By browsing this website, you agree to our use of cookies.
CiyaShop

Join Our Newsletter

Subscribe to the CiyaShop mailing list to receive updates on new arrivals, special offers and other discount information.
Product added!
The product is already in the wishlist!
Removed from Wishlist

Shopping cart

close