„A régészeti állattan a régészet interdiszciplináris segédtudománya, és ma már a régészet gyakorlatilag nem bölcsészettudomány, nagyrészt természettudományon alapul.”
Az idézet Lyublyanovics Kyrától, a Magyar Nemzeti Múzeum – Nemzeti Régészeti Intézet archeozoológusától származik. Az állattani régészet terén tett kutatómunkája széles körben ismert és egyben kiemelkedő, számos nagyszerű tanulmánya jelent meg a Kárpát-medencében fellelhető állatcsontok vizsgálatával kapcsolatban, mint pl.: a szóládi, a csanádpalotai vagy a karcag-orgondaszentmiklósi feltárásról – megjegyzendő, hogy az említett lelőhelyeken a lócsontok vizsgálatára terjedt ki a kutatása. A félreértések elkerülése végett megjegyzendő, hogy a publikációi egy része valóban lovakkal foglalkozik, ő maga nem lóspecialista, de ettől függetlenül az archeozoológus minden állatfajt vizsgál, ami egy lelőhelyen előkerül. Neve ismerős lehet azok számára, akik a kunok történelme iránt érdeklődnek, ugyanis ő a kun állattartással kapcsolatos maradványokkal foglalkozott doktori disszertációjában (az alábbi linken elérhető), amiről egy rövid magyar nyelvű összefoglaló elérhető a „Török nyelvű népek a középkori Magyar Királyságban.” c. remek tanulmánykötetben.
A 2025.06.01.-én a perkátai Győry-kastélyban tartott „A Kárpátok Kincsei – Magyar Kutyafajták Centenáriumi Kiállítása” rendezvényének keretén belül megtartott konferencián, mint előadó volt jelen az „Ebtörténelem a régészet szemével. Mire adhat választ a régészet és mire nem?” címmel. Az előadása témájával kapcsolatban kértem fel egy interjúra, amit változatlan formában adok közre a kedves olvasók részére.
Az előadás során elhangzott, hogy egy feltárás során elsődlegesen az emberi csontokkal és értelemszerűen a sírmellékletével foglalkoznak, másodlagosan csak az állati csontokkal, annak ellenére, mint ahogy Ön is mondta, hogy „a legtöbb régészeti lelet az cseréptöredék és állatcsont.” Ritka az olyan eset, amikor a kutya teljes csontvázára lelnek, inkább töredékekre. Mesélne erről egy keveset, hogyan zajlik az állatcsontok vizsgálata?
Az állatcsontok vizsgálata sokáig valóban „mostohagyerek” volt, de az archeozoológia – vagyis a régészeti állatmaradványok vizsgálata – az utóbbi évtizedekben felzárkódott az antropológia, az emberi maradványok vizsgálatának tudománya mellé. Ebben egyébként éppen egy magyar kutatónak, Bökönyi Sándornak volt hatalmas szerepe, aki 1981 és 1993 között az MTA Régészeti Intézetét vezette, és a modern archeozoológia egyik megalapítójának tekintjük. Maga a vizsgálat meglehetősen prózai: az archeozoológus minden, az ásatáson előkerült csonttöredéket egyenként megnéz, az adott állatfajra jellemző anatómiai jegyek alapján azonosít, és bizonyos szempontok szerint leír. Egy nagyobb lelőhelyen több tíz- vagy akár több százezer töredék is előkerülhet, ilyenkor az elsődleges feldolgozás, azonosítás évekig is eltart. Ez ma is nagyrészt makroszkópos vizsgálat, vagyis nem igényel speciális eszközt a szakember anatómiai tudásán kívül, bár néha használunk mikroszkópot a csontfelszín vizsgálatához. Ma már rendelkezésre állnak jóval eszközigényesebb módszerek is, a radiokarbon datálástól kezdve az izotóp analízisen át a genetikai vizsgálatig, de ezekre nem minden lelet esetében kerül sor, inkább csak akkor, ha a felvetődött kérdéseket csak ezen módszerek segítségével tudjuk megválaszolni.
Az ásatások többsége egykori településeket vizsgál, ahol az állatcsont leletek többsége 8-10 cm-es, nem túl látványos töredék, az egykor levágott és elfogyasztott állatok szemétgödörbe került maradványa, amelyeknél nem indokolt különlegesebb – és költségesebb – vizsgálat. Néha előkerülnek teljes vagy részleges állatvázak, rituálisan elföldelt egyedek is, de gyakoribb, hogy teljesen kevert szemét formájában találkozunk az állatcsontokkal, ahol egy kupacban hever mondjuk a szarvasmarha karcsontja, a sertés combja, a tyúk szárnya és a birka feje, ahogyan a korabeli állatvágások, sütés-főzés, étkezések során a szemétre kerültek. Az archeozoológus nem is mindig van kint terepen, néha csak a múzeumi laborban találkozik a már felszedett, megmosott maradványokkal. A töredékek vizsgálatánál be kell azonosítanunk a vázrészt (mondjuk egy combcsont töredéke), az állatfajt (általában a fő gazdasági állatok, ló, marha sertés, juh, kecske, tyúk, illetve a régió jellegzetes vadjai, a gímszarvas, őz, vaddisznó csontjai kerülnek elő), az állat pusztulási életkorát, esetleg az egészségi állapotát; megvizsgáljuk a vágás, nyúzás, rágás esetleges nyomait, és elvégzünk néhány biometriai mérést, amiből az állat testalkatára, méreteire lehet következtetni. Így összeáll egy adatbázis, ami egy nagyobb ásatás esetén akár több százezer adatot is tartalmaz. Ez csak a munka első fele, az anyagot értelmezni és elemezni is kell, elsősorban matematikai statisztikai módszerekkel. Az ásatásokon előkerült állatcsont anyag túlnyomó többsége konyhahulladék, így az egykori táplálkozásról ad elsődlegesen képet, de áttételesen az állattartásról, állatkereskedelemről, gazdasági kapcsolatokról, az állatállomány egészségi állapotáról, és számos kulturális jellegzetességről nyújthatnak információt az állatcsontok, és ez a komplex régészeti értelmezés részeként tud különösen izgalmas eredményekkel szolgálni, például ha egy nagyobb régió több lelőhelyét hasonlítjuk össze és kronológiai vagy kulturális különbségeket keresünk.
A temetőkben napvilágra kerülő állatmaradványok nem annyira az étkezésről vallanak (bár némileg arról is, mivel ezek a leletek részben a halott mellé helyezett ételadományok), mint inkább az egykoron élt közösségek hiedelmeiről. Amennyiben teljes vázat találunk – például az avarok temetőiben jellemző, hogy a halott mellé lovat, marhát vagy juhot temettek –, több következtetést levonhatunk, mint egyetlen töredékből, és jobb képet kaphatunk egy közösség állatállományáról. A kutyákról és a lovakról ezért tudunk sok esetben többet: az ő maradványaik viszonylag gyakran kerülnek elő teljes váz formájában, akár feláldozott lóról, akár a szemétgödörbe hajított kutyatetemről legyen is szó.
Az archeozoológus dolga azért nehéz, mert ez a szakma általában nem specializálódik korszakra, tehát tudnom kell feldolgozni és értelmezni egy neolitikus telep anyagát ugyanúgy, mint egy avar temetőt vagy egy római kori villagazdaság maradványait. Ez azt jelenti, hogy legalább nagy vonalakban minden korszak gazdasági, társadalmi kontextusát, állattartási szokásait, jellegzetes lelőhelyeit ismernünk kell, így a munkánk integráns része, hogy rengeteg szakirodalmat olvasunk. Persze mindenkinek van egy kedvenc témája; volt olyan kollégám, aki a kisemlősök csontjaira és az éghajlati rekonstrukcióra specializálódott, más a halak maradványaival kapcsolatban vagy a bonyolultabb matematikai módszerek alkalmazásának terén tett szert különleges szakértelemre, engem meg nagyon érdekel az állatbetegségek és az állatorvoslás régészeti nyoma. De bármilyen témával foglalkozzon is az archeozoológus, mindegyiknek az alapja a maradványok aprólékos, részletes vizsgálata, ami sokszor monoton munka, de nem lehet megspórolni. Elcsépelt hasonlatnak tűnik, hogy a régész olyan, mint egy bűnügyi helyszínelő, aki apró részletekből derít fényt korábbi eseményekre, de a csontok esetében ez a szó szoros értelmében így van (olyannyira, hogy a bűnüldözésben is dolgoznak a régészeti emberi maradványokat is vizsgáló antropológusok, és az archeozoológusok kriminalisztikai bevonására is történtek már kísérletek Nyugat-Európában és az USA-ban).
A munka igazán érdekes – és néha hosszadalmas, rengeteg gondolkodással, párhuzamok keresésével és utánaolvasással járó – része az értelmezés, illetve egy-egy furcsaság megfejtése: miért van mondjuk egy középkori faluban teljesen más birkaállomány, mint a régió többi településén; miért látjuk egy római kori kis bennszülött telep állatcsontjain a jó minőségű, drága – és talán a római hódítóktól beszerzett – vágóeszközök nyomát; vagy hogyan képződhetett egy hunkori falu szélén egy vadmadarak csontjait tartalmazó depozítum. A doktorimban például a középkori kunokhoz kapcsolható telepeket dolgoztam fel, és nagyon érdekes volt látni, hogy miben különbözik egy kun falu anyaga egy vár vagy egy királyi székhely állatmaradványaitól; hiába voltak egymás kortársai, más volt a közvetlen gazdasági háttér, a húsfogyasztási szokások, sőt az ételkészítés módja is, és arra is találtunk régészeti bizonyítékot, hogy a kunok – a sztyeppei népek körében nagyra becsült – lovaikat sérülés esetén gyógyították. Ezeknek az összefüggéseknek a megfejtéséhez az állatcsontok ismeretén túl komplex régészeti és történeti ismeretekre van szükség, muszáj volt például középkori latin okleveleket és török kori adóösszeírásokat is olvasnom, ezek nélkül a biológiai adatsorból sosem lett volna régészetileg is releváns következtetés. A régészet mára valóban interdiszciplináris tudományág lett. Klasszikusan bölcsészettudománynak tekintjük, de ez már nem, vagy nem teljesen igaz, hiszen a geológiától kezdve a rétegtanon és az anyagösszetétel-vizsgálatokon át az antropológiáig, a botanikáig és a zoológiáig számos természettudományos terület nélkülözhetetlen egy lelőhely vagy egy régészeti jelenség átfogó értelmezéséhez. A cikk elején idézett mondatot talán annyival finomítanám, hogy a természettudomány sok szempontból túlsúlyba került a bölcsészeti vonalhoz képest, de egyik sincs meg igazán a másik nélkül, ha valóban kerek egészként akarunk vizsgálni egy lelőhelyet.
A régészet és a genetika közötti kapcsolatra is kitért, amelyben kifejtette, hogy a kutyák története során a genetika kimutatott egy érdekességet. A kutyapopulációban két nagyobb esemény zajlott le az évezredek alatt, ami „palacknyak” formára emlékeztet. Az egyik 27 ezer éve, amikor a háziasítás folyamata elkezdődött, a másik pedig 150-200 éve zajlott le. Mit érdemes erről tudni? A genetika mire tud választ adni a régészetnek?
A genetikára sokszor úgy tekintünk, mint egyfajta csodaszerre, ami mindenre választ adhat, és valóban sok benne a potenciál, de fontos észben tartanunk, hogy az élő állatokból nyert DNS és a régészeti leletekből kivonható DNS között számos különbség van. A kutyák genomját ugyan már ismerjük, és élő állatokon számos genetikai vizsgálat, leszármazási elemzés, betegségekre való hajlam szűrése stb. elérhető, régészeti mintákon ez nem ilyen egyszerű. Ennek az az oka, hogy a DNS, akárcsak minden más szerves anyag, az idő előrehaladtával lebomlik. Sajnos a régebbi – a modern természettudományos módszerek megjelenése előtt feltárt – leleteket tisztíthatták és tárolhatták is olyan módon, ami a szerves anyagokat tovább roncsolta, vagy a lelet olyan sokat érintkezett modern szerves anyagokkal, az emberi kéztől kezdve a papírzacskóig, hogy a kinyerhető minta jó eséllyel szennyezett lesz. Így nem minden régészeti mintából lehet egyáltalán DNS maradványt kinyerni, és amennyiben sikerül tiszta mintát produkálni, az akkor is általában fragmentált, vagyis csak egy rövidebb szakasza vizsgálható. Általában kétféle örökítőanyagot vizsgál a régészet: a mitokondriális DNS-t, ami sok példányban jelen van minden sejtben, és anyai ágon öröklődik, illetve az Y kromoszóma örökítőanyagát, ami az apai leszármazási ághoz köthető. Ezekből általában kinyerhető valamennyi információ sérült DNS esetén is, és alkalmasak nagyobb leszármazási ágak rekonstruálására. Így sikerült azonosítani a kutyáknál is több ősi leszármazási vonalat, amik később több vonalra váltak szét. A mutációk elemzése pedig lehetővé teszi egy ún. molekuláris óra használatát, ami alapján kiszámolható a mutációs ráta, vagyis a mutálódás sebessége, és ezáltal becsülhető két leszármazási ág elválásának ideje.
A kutya különleges helyet foglal el az állatvilágban, mert ezt a fajt alakította az emberi szelekció a legváltozatosabbá. Ha belegondolunk, két farkas között sokkal kisebb a különbség, mint mondjuk egy törpetacskó és egy boxer között, pedig mindkét esetben ugyanannak a fajnak az egyedeiről beszélünk. Bár a domesztikáció hatásai minden háziállatnál megfigyelhetőek, a kutyákon vizsgálhatók legjobban, és talán ez a legfontosabb jelenlegi, kutyákkal kapcsolatos kutatási irány. Hogy pontosan mikor és hol történt a háziasítás, ma még vitatott, időpontját 40 ezer és 20 ezer évvel ezelőttre is keltezik különböző kutatók és módszerek, és több központot is feltételeznek. A domesztikáció módjára is több elmélet létezik: lehetséges a farkas „önháziasítása”, vagyis hogy az állatok – főleg a falkából valamiért kiszorult, gyengébb, és/vagy az ismeretlen dolgoktól kevésbé tartó (kevésbé neofób) egyedek – keresték az ember közelségét, mert így könnyebb volt táplálékhoz jutniuk az emberek által hagyott szemét és ürülék révén; de az is lehetséges, hogy az ember hosszas megfigyelés és a vadak alapos kiismerése után szándékosan vett magához farkaskölyköket, és folyamatosan a szelídebbeket tartotta meg, kialakítva az emberi közösség mellett élő, a területet védő, vadászatban közreműködő, idegeneket jelző populációt, ami az emberek biztonságos közlekedését is segítette; és persze az is lehet, hogy több módszer és motiváció játszott szerepet a folyamatban.
A genetikai vizsgálatok 27 ezer évvel, vagyis kb. 9 ezer kutyagenerációval ezelőttről mutatták ki az emlegetett „palacknyak” hatást, ami annyit jelent, hogy drasztikusan lecsökkent a genetikai változatosság, vagyis valamilyen okból jóval kevesebb egyed szaporodott tovább. Ez magyarázható az emberi szelekcióval, hiszen az ember generációkon át a könnyebben kezelhető, jobb idegrendszerű, az emberrel kooperálni képes egyedeket választhatta ki a kutyák őseit adó farkas populációkból. A háziasítás mindenképpen egy rendkívül hosszú és komplex folyamat, és képlékeny a határ, hogy mit tekintünk házikutyának. Az biztos, hogy 14 ezer évvel ezelőtt már volt a mai értelemben vett házikutya; erre egy németországi őskőkorszaki régészeti lelet nyújt bizonyítékot, Bonn-Oberkasselből, ahol két felnőtt ember mellé egy 27-28 hetes, szopornyicában elpusztult kiskutyát temettek el. A betegség a fogazaton megfigyelhető elváltozásokat okozott, amelyekből rekonstruálni lehetetett, hogy az állat 19 hetes kora körül betegedett meg, és a betegség több stádiumán is átesett. A tény, hogy a betegség kezdetét kb. két hónappal túlélte, erősen valószínűsíti, hogy a gazdái valamilyen formában gondoskodtak róla, melegen tartották, megtisztították a hányástól és ürüléktől, és vizet és táplálékot biztosítottak számára. Jelenleg ezt tekintjük az első, biztosan házikutya leletnek.
Az újkőkori kutyák csontjainak izotópos vizsgálata, illetve megkövesedett ürülék (koprolit) elemzés alapján – ezekből az állatok táplálkozásáról nyerhetünk információt – rekonstruálni lehet, hogy az ember mellett a kutyák táplálkozása a farkaséhoz képest jelentősen megváltozott, megjelent a keményítő emésztésében szerepet játszó mutáció, és megnőtt a növényi (gabona) jellegű táplálék mennyisége, ami az emberi táplálás jelének tekinthető.
Bár sokszor megfogalmazódott az igény, hogy próbáljuk a mai, modern fajták őseit azonosítani a régészeti korokban is, éppen a genetika eredményei kérdőjelezik meg ennek a megvalósíthatóságát. Óvatosságra int, hogy a kutyák története során nem csak egyetlen „palacknyak” kimutatható. A modern tenyésztés kezdetén, a 18-19. században hasonló hatás figyelhető meg, mint amit a háziasítás során láthattunk, bár ez sokkal rövidebb idő alatt ment végbe. Nyilván itt nem valamiféle kihalási eseményről van szó, csupán arról, hogy a mai kutyák a 200 évvel ezelőtti populáció csupán kis részének leszármazottai, az egykor élt állatok nagy részének ma már nem élnek utódai. Ez azzal magyarázható, hogy a modern fajtasztenderdek kialakulásával új szelekciós szempontok jelentek meg, és a tenyésztés általában véve is jóval tudatosabb lett, az ember jobban beleavatkozott, hogy melyik egyed szaporodjon és örökítse tovább a génjeit.
A mai fajtákra olyan zárt genetikai készlet jellemző, ami a régészeti korokban nagyrészt ismeretlen. Úgy tűnik, a modern tenyésztésnek köszönhetően az európai kutyák génkészlete terjedt el világszerte nagy léptékben, és mára már a modern tenyésztés kezdete óta megjelent mutációkkal jellemezhető génkészlet lett az általános, vagyis a mai kutyák nagyban különböznek évszázadokkal ezelőtt élt elődeiktől. Mindazonáltal van néhány olyan kutyafajta, mint pl. a saluki, a basenji, a mexikói xoloitzcuintle, vagy a japán akita és shiba, amik genetikailag viszonylag távol állnak a modern fajtáktól, és „ősinek” tekinthetők. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy az egyben a mai saluki vagy basenji „másolatai” éltek volna mondjuk az ókori Egyiptom vagy Mezopotámia területén, inkább azt, hogy ezeknél a fajtáknál a modern kori változás kisebb mértékű volt.
A genetikai vizsgálatok legnagyobb hátránya, hogy igen költségesek, és megfelelő mintát igényelnek, ezért igazán reprezentatív, nagy kutatások nehezen végezhetők el. Fontos megjegyeznünk, hogy jelenleg a legnagyobb publikált projektek is csak kb. 30 régészeti mintát dolgoznak fel a világ minden tájáról, így kérdéses, hogy az eredmények mennyire reprezentatívak, és számíthatunk rá, hogy az ezzel kapcsolatos tudásunk még jócskán bővülni és finomodni fog. Mivel a jelenlegi módszerekkel a DNS minta kinyerése a lelet károsodásával jár, nem ismételhető a végtelenségig. Az emberi archeogenetika jóval előrébb jár, mint a régészeti korú állatok genetikai vizsgálata, és az emberi genetikában alkalmazott újabb és újabb módszerek elérhetővé válásával valószínűleg fontos eredmények születnek ezen a téren a jövőben.
A kutyák az állatvilág legváltozatosabb, legegyedülállóbb élőlényei, ha belegondolunk mennyi fajta létezik, mennyire sok a keveredés. A reprodukció gyors, és a tudatos szelekció nagyon gyors változást tud eredményezni náluk. A legjellegzetesebb példa a bull terrier esete, aminek a koponyaformája mutatja, hogy száz év alatt mennyit változott az állat fejformája. Kiemelte, hogy a két koponyaforma szinte köszönőviszonyban sincs egymással, ugyanakkor mutatott egy ábrát a római kori Gorsium területéről előkerült kutyakoponyákról, amik között 2-300 éves időintervallumon belül alig történt, pontosabban kisebb változatosságot lehetett észrevenni. Kifejtené kicsit részletesebben?
A bullterrier példája nagyon jól mutatja azt a fajta tudatos szelekciót, ami a modern fajták kialakulásában kulcsfontosságú volt. A régészeti korokban korlátozottan számolhatunk ilyesmivel. A „fajta” kifejezést is igyekszünk kerülni, mert ez egy modern terminus. Ma részletes fajtasztenderdek léteznek, az állatok törzskönyvet, származási lapot kapnak, ez korábban nem volt így. A régészetben nem fajtákról, inkább típusokról beszélünk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy régen nem léteztek fajták, csak azt, hogy a „fajta” mint fogalom mást jelentett, mások voltak a szelekciós szempontok és gyakorlatok, és a fajtához tartozás kritériumai sem voltak ilyen szigorúan lefektetve. Ráadásul a csontlelet nem feltétlenül tükrözi az élő állat elsőre szembetűnő, a kortársak számára a „fajtához” tartozást jelző tulajdonságait. Abból, hogy egy fajtát mi jellemez, csak néhány dolog vizsgálható régészetileg.
A fül- és farokállásról, a színről, a szőrzetről, a temperamentumról, az energiaszintről, az együttműködési készségekről vagy az ösztönkészletről a csontleletek nem közölnek információt. Könnyen „beskatulyázható” egyedek helyett egy kontinuumot látunk a régészeti anyagban, ahol testméret és fejforma szerint elkülöníthetőek a mai kistestű juhászkutyákra, a nagytestű pásztorkutyákra, vagy az agarakra hasonlító csoportok, de ezek között számtalan átmenet van. Ez egyébként régészeti kortól is függ: mondjuk a bronzkorban vagy a népvándorlás korában egy szinte teljesen homogén masszát látunk, ami a jóformán emberi beavatkozás nélkül szaporodó kutyapopulációk jellemzője (ezek az ún. páriakutyák, amiket ma is megfigyelhetünk Ázsia egyes országaiban, egységesen sárgás-vörös, dingószerű utcakutyaként). Ezzel szemben a római korban és a késő középkorban megnő a formai változatosság, mert elkezdenek komolyabban szelektálni és különböző funkciókra különböző típusokat kitenyészteni.
A római Tác-Gorsium egy hálás példa. Csaknem 50 ezer állatcsont lelet került innen elő; ezeket a már emlegetett Bökönyi Sándor vizsgálta még az 1970-es években. Ő öt különböző kutyatípust mutatott ki, köztük egészen kistestű, 25 cm körüli marmagasságú ölebekkel és nagytestű, 70 cm körüli marmagasságú agarakkal. Ez egy elég széles spektrum. Viszont ha egymás mellé tesszük a Bökönyi által azonosított típusok koponyáinak fotóját és a bullterrier fejformájának elmúlt 100 évben lezajlott változását, kitűnik, hogy majdnemhogy nagyobb volt a modern kori változás egyetlen fajtán belül, mint amekkora morfológiai változatosságot egy több évszázadot átfogó régészeti lelőhely mutat. Ez az összehasonlítás egyébként felvet egy másik kérdést is: nevezetesen, hogy Gorsiumban a leletek 2-300 éves pontossággal voltak keltezhetők, tehát Bökönyi nem tudhatott kronológiát felállítani az egyes típusok képviselői között. Lehet, hogy az általa azonosított apró ölebek és nagytestű agarak egymás mellett éltek, de az is lehet, hogy volt köztük száz év különbség. A típusok alakulásának vizsgálata szempontjából sokszor nehézséget jelent, hogy a régészet nem mindig tud szűk időintervallumokat meghatározni, és elkerülhetetlen, hogy a leletekből kirajzolódó összképben egymásra rétegződve, összeadódva lássuk akár két különböző évszázad valóságát. Ha valaki régészeti módszerekkel vizsgálná a 20-21. századi bullterriert, és nem állna rendelkezésére a pontos kronológia az egyedek között, a formai jegyek alapján könnyen akár arra a következtetésre juthatna, hogy nem is egy, hanem több fajtával, típussal áll szemben, pedig csak időbeli változatosságot lát.
Általánosságban úgy tűnik, a régészeti korokban a kutya elsősorban munkaeszköz volt, és a munkában nyújtott teljesítmény mindenképpen fontosabb szelekciós tényező volt, mint a szín vagy a fül állása. A szép küllem inkább az arisztokrácia kutyáinál játszhatott nagyobb szerepet, ahol az állat reprezentációs célokat is szolgált, és a tetszetős megjelenésnek státuszjelző szerepe volt. Ebből a szempontból az írásos források igen hasznosak, bár ezek inkább a kora újkortól kezdve szaporodnak meg, a középkorra vonatkozóan pedig leginkább az arisztokrácia életével kapcsolatban árulkodóak. Az ikonográfiai, képi ábrázolások többsége is a nemesi rétegeket és az ő kutyáikat jeleníti meg, míg a régészeti anyagban a „hétköznapi”, paraszti életben használt ebek vannak többségben.
A magyar fajtákról sajnos keveset tudunk. A köztudatban is téves az az elképzelés, mely szerint a honfoglalás korában éltek volna, pl.: kuvaszok. Említette, hogy „a kuvaszról él egy romantikus toposz, mely szerint Hunyadi Mátyás nagyon szerette a kuvaszokat és velük vadászott.” Viszont felhívta rá a figyelmet, hogy hiába a szép mese róla, még az sem kizárt, hogy igaz lenne, de régészetileg ez nem azonosítható. Az előadáson kiderült, hogy a kuvasz jóval Mátyás halála (1490) után, 1560-ban jelenik meg írásos feljegyzés formájában, mint kifejezés. Mit érdemes tudni mindezzel kapcsolatban?
Szép lenne, ha maradéktalanul megrajzolhatnánk egy-egy magyar kutyafajta történetét a honfoglalástól napjainkig, azonban a régészeti leletek erre egyszerűen nem alkalmasak. Már az is fogós kérdés, hogy a modern fajtasztenderdek megjelenése előtt egyáltalán milyen egyedeket tekinthetnénk egy adott fajtához tartozónak, és milyen jegyek alapján. Mint erről már szó esett, sok lényeges tulajdonság van, amire nem tudunk következtetni a régészeti maradványokból.
A honfoglaláskori kuvasz valószínűleg egy félreértésen alapul: Matolcsi János, Bökönyi Sándor mellett a 20. század derekának másik kiemelkedő archeozoológusa az Állattartás őseink korában című monográfiájában említ egy leletet Fenékpusztáról, amit az ún. inostranzevi alakkörbe sorolt és a kuvaszhoz hasonlóként azonosított. A régészeti állattanban régebben használt – ma már kevésbé bevett – alakköröket, morfológiai csoportokat a 19. század végén és a 20. század első felében dolgozták ki régészeti korú kutyák koponyái alapján, tehát ez az osztályozás – jellegéből adódóan – számos olyan tulajdonságot nem tud figyelembe venni, ami a fajtához tartozás fontos eleme lenne. Matolcsi munkájában a fotókhoz mellékelt képaláírásokban – szerencsétlen módon – valóban a „honfoglaláskori kuvasz” megfogalmazás szerepel. A fajták és típusok visszavetítése szempontjából ma már jóval óvatosabbak vagyunk, mint a korábbi kutatók, de mind Matolcsi, mind Bökönyi több ízben hangsúlyozza munkáiban, hogy a modern fajták és a régészeti leletek között nem lehetséges egy az egyben megfeleltetés.
Helyesebb és kevésbé félrevezető „kuvasz jellegű”, vagy „a mai kuvasz testalkatához hasonló” ebnek nevezni. Ráadásul valószínűleg a lelet kora sem stimmel: Matolcsi szövegében ugyan honfoglaláskoriként szerepel, de a lelőhely 1978-as ásatási szezonjáról kiadott közlés szerint későbbi, Árpád-kori maradványok kerültek elő, így nagy valószínűséggel a kutyamaradvány is Árpád-kori. (Ez nem feltétlenül Matolcsi János hibája, megkaphatta vizsgálatra a leletet téves datálással is, ilyen előfordul.) Szóval a honfoglaláskori kuvaszokról szóló toposz több szempontból sem állja meg a helyét.
A Mátyás király kuvaszairól szóló történeteknek, bevallom, nem ismerem a gyökerét, de az biztos, hogy óvatosan kell bánnunk az ilyen kijelentésekkel. A „kuvasz” szó valóban később tűnik csak fel, és egyáltalán nem biztos, hogy a ma kuvaszként ismert típust értették alatta. Tanulságos, hogy Monostori Károly Ebtenyésztés című, 1909-ben megjelent munkájában egy, a mai kuvaszra hírből sem hasonlító állat fényképe szerepel kuvasz néven – mivel ott, ahol Monostori a gyűjtést végezte, egyszerűen ezeket a kutyákat nevezték kuvasznak, a mai kuvaszhoz hasonló ebeket pedig simafejű komondorként ismerték. Persze nem zárhatjuk ki, hogy Mátyás udvarában a mai kuvaszokhoz megszólalásig hasonló ebek éltek, de erre semmi bizonyíték nincs. Ennek bizonyításához ugyanis arra lenne szükség, hogy legyenek egyértelmű, korabeli írott forrásaink és képi ábrázolásaink ezeknek az állatoknak a külleméről, használatáról, jelleméről, és arról, hogy valóban a királyi udvar lakói voltak, illetve legyenek olyan, egyértelműen Mátyás udvarához köthető régészeti kontextusból származó kutyamaradványaink, amelyek a mai kuvasz csontozatának megfeleltethetőek. Az ilyen „együttállás” a régészetben nagyon ritka.
A kereszténység felvétele után is megmaradt olyan rituálé a Kárpát-medencében, mint amikor építkezés során kutya került az alapzatba, ami a túlvilági őrző-védő funkciót töltené be. Ezt a pusztákról hozhatták magukkal a magyarok úgy, mint a kutyára tett esküt is. Ezekről a hagyományokról, rituálékról mit tudunk?
A rítusok, babonák, hiedelmek régészeti lenyomata az egyik legizgalmasabb téma, aminek kapcsán érthető módon hajlamos meglódulni az ember fantáziája, de rengeteg módszertani buktatót rejt, és sokszor valójában csak találgatni tudunk egy-egy jelenség értelmezésénél. Egyrészt nem minden rituálénak marad régészeti nyoma, másrészt ha marad is, egyáltalán nem biztos, hogy felismerjük és értelmezni tudjuk. Bizonyára sok olvasó látta A pityergő teve története című filmet, amelyben egy mongol nomád család mindennapjaiba nyerünk bepillantást. Az egyik tevekanca elutasítja a csikóját, és a család mindenféle fortélyt vet be, hogy helyreálljon a kötelék az anyaállat és a csikó között. Végül, követve a hagyományokat, zenészt hívnak az állatokhoz, és a zeneszó – legalábbis a történet narratívája szerint – megoldja a helyzetet. Ha mindezt a régész szemével, több száz vagy ezer év távlatából nézzük, mit fogunk látni? Valószínűleg semmit. Néhány tevecsontot itt, egy hangszer maradványait valahol máshol és más kontextusban, és nem lesz okunk feltételezni, hogy a kettő között valaha bármilyen kapcsolat lehetett. Hacsak nem szólnak róla az írásos források – amiket sok esetben más népek képviselői írtak, akik vagy jól értelmezték, amit láttak, vagy nem –, esélyünk sincs rekonstruálni egy ilyen szokást vagy hiedelmet. Számtalan olyan rítus létezhetett, amiről semmit nem tudunk, mert egyszerűen nem marad vizsgálható nyoma.
Az viszont régészetileg jól megfogható, hogy szokás volt a ház alapozásába, a padló alá vagy a kemencébe kutyát vagy kutyafejet temetni, néprajzi analógiák tanúsága szerint a gonosz szellemek távoltartása érdekében. Ennek egy egészen különös formáját találjuk meg néhány 12-13. századi településen: Kánán például kutya (és macska) kölyköket fejjel lefelé elhelyezett fazékban temettek el, míg Fancsikán felnőtt, nagytestű kutyák levágott feje került az edénybe. Nem csak kutyával találkozunk ilyen kontextusban, néha kakast temettek el építési áldozatként. Kissé zavarba ejtő, hogy fejjel lefelé elásott fazékba helyezett csirkét még kifejezetten egyházi környezetből, pl. az Esztergom-alsóhegyi kolostor ásatásából is ismerünk. Ilyenkor sokat segíthet, ha van írásos forrás vagy közeli néprajzi párhuzam, ezek azonban sokszor hiányoznak, illetve az archeozoológus úgymond idegen vizekre téved. Lehetséges, hogy az ilyen hiedelmeket az egyház rosszallása miatt titokban tartották, de az sem elképzelhetetlen, hogy az akkori papság nem tulajdonított jelentőséget az ilyen paraszti babonáknak – ennek megítélésében jól jön egy történész, esetleg egyháztörténész segítsége, aki a korabeli vallási szabályokat és gyakorlatot behatóan ismeri, hiszen akár teljesen más lehetett a helyzet egy királyi városban, mint egy félreeső kis faluban, de erre az archeozoológusnak nyilván nem lehet rálátása.
Sok hasonló vita övezi a lóhúsevés pogány szokását is. A Vata-féle 1046-os pogánylázadás kapcsán említi a Képes Krónika, hogy a lázadók lóhúst ettek, és a lóhúsevés mint a keresztény erkölcsök elleni vétek feltűnik több pogány néppel kapcsolatban már korábban, a 8. században is, III. Gergely és Zakariás pápa leveleiben. Ezek alapján joggal hihetnénk, hogy a kereszténység felvétele után sehol sem ettek lovat. Ennek azonban ellentmond, hogy az Árpád-kori magyar lelőhelyeken – nem tömegesen, de rendszeresen – találunk a konyhahulladékban mészárszéki vágás nyomait mutató lócsontokat, nem csak falvak, de királyi városok anyagában is. Ez vajon egy pogány hagyomány titkos továbbélését, vagy akár az egyházzal való szimbolikus szembehelyezkedést jelzi, vagy egyszerűen azt, hogy rosszul értelmezzük az írott forrásainkat? Vörös István kollégám például azon a véleményen van, hogy a lóhús tilalmára vonatkozó sztereotípia téves, mert a tilalom kifejezetten csak a lóáldozatra és a pogány rítusok keretein belül végzett lóhúsevésre vonatkozott, a lovak hétköznapi fogyasztására nem. Ebben a témában egyébként pont a napokban jelent meg egy cikk az Antiquity című igen rangos nemzetközi folyóiratban (Hippofágia a középkori Magyarországon c. tanulmány a linkre kattintva elérhető angol nyelven – a szerk.) két magyar archeozoológus, Bartosiewicz László és Gál Erika tollából; ők szisztematikusan vizsgálták 198 lelőhely lómaradványait, és úgy tűnik, a lóhúsevés a 11. században elég elterjedt volt, ám a tatárjárás után radikálisan csökkent a gyakorisága, a török hódoltság idejére pedig teljesen eltűnt, és mind ideiglenes fennmaradása, mind eltűnése mögött komplex társadalmi okokat feltételezhetünk. Egy hagyomány eltűnése vagy továbbélése mögött állhatnak prózai és gyakorlati okok, de egy közösség identitásának formálódását is jelezheti, ami már túlmutat az archeozoológus kompetenciáján.
Visszatérve a kutyákra, az Árpád-korban a kutyával temetkezés szokása is előfordul, bár nem gyakran; arra is van példa, hogy feláldozott kutya kerül az emberi sír mellé, külön gödörbe, sőt egy 10. századi sírból (Magyarhomorogról) egy összekötött lábakkal eltemetett farkas váza is ismert. Néha a kutyát lovas sírban találjuk meg, vagyis a harcost elkísérte a túlvilágra a lova és a kutyája is. Sajnos sok ilyen sír a 19. században vagy a 20. század elején került napvilágra, amikor az állatcsontokat még nem tekintették régészeti leletnek, és kidobták, így ma már nem vizsgálhatók, csak szakirodalmi adatként ismertek. Ezeket viszont érdemes némi kritikával kezelni, mivel ezeket a csontokat ritkán vizsgálta szakember, és nyilván lehettek tévedések. Mözs-Szárazdomb 10-11. századi temetőjében például egy férfi sírjából „puli” combcsontját írták le, ami azonban a leközölt rajz alapján inkább egy juh karcsontja volt, és a halott mellé helyezett, szokásos ételmellékletként értelmezhető. Keresték a „kutyára tett eskü” nyomait is a régészeti anyagban, archeozoológiai módszerekkel azonban ez nem volt eddig igazolható. Ahol „fél kutyát” találtak, nem volt kimutatható vágófegyver nyoma, egy „fél kutya” előkerülése pedig nem rendkívüli, gyakran találunk részleges vázat, és ennek teljesen prózai okai is lehetnek, pl. ha a tetem másik részét vadállatok széthordták, vagy egy későbbi beásás elpusztította vagy megbolygatta a maradványok egyik felét. A sokáig a „kutyaeskü” bizonyítékának tekintett jánosszállási kutyamaradvány esetében is ez utóbbi történt, de erre csak akkor derült fény, amikor a leleteket archeozoológus szakember is megnézte. Ez utóbbi lelet egyébként azért is érdekes, mert ugyan nem tekinthető a „kutyára tett eskü” bizonyítékának, de rituális jelenségnek igen: az állatot valószínűleg megfojtották, és áldozatként került az Árpád-kori település gödrébe.
A visegrádi feltárásról sajnos kevés szó esett az idő rövidsége miatt. A X-XI. század környékén került a sírba egy felnégyelt nő, akinek maradványai egyrészt a temetőn kívül helyezkedett el, ráadásul hat kutya társaságában volt eltemetve. Meg szeretném kérni, hogy részletesebben fejtse ki a gondolatait, vajon miért volt így, ilyen formán eltemetve a nő?
Ezt a különösen érdekes esetet Vörös István vizsgálta az 1990-es évek elején publikált többrészes tanulmányában, amelyben a magyarországi kutyaáldozatok adatait gyűjtötte össze. Az emberi és állati csontokra Visegrád-Várkert lelőhelyen, egy kora Árpád-kori településen bukkantak rá egy veremben; az ásatás 1980-ban zajlott Kovalovszki Júlia vezetésével. Az első, szűkszavú leletközlésben csupán „hétköznapi” emberi és kutyacsontokról esik szó, csak az archeozoológiai és antropológiai vizsgálat során merült fel, hogy különleges leletegyüttessel állunk szemben.
Vörös István arra a következtetésre jutott, hogy a felségsértés büntetésének régészeti bizonyítékára sikerült rábukkanni. Az emberi és állati csontokon megfigyelhető vágásnyomok arról tanúskodnak, hogy a nőt a középkorban különösen megalázónak számító módon végezték ki, felnégyelték, és a mellé hajigált kutyák többségét is szinte a felismerhetetlenségig összevagdosták. A kutyák szerepe ebben a fajta a büntetésben az írásos források tanúsága szerint az volt, hogy a kivégzett ember húsából egyenek; a visegrádi esetben az állatok mellett talált koprolitok (vagyis megkövesedett ürülék darabok) jelzik, hogy az összekaszabolt, agonizáló állatok valóban nem üres hassal kerültek a gödörbe. Ezt a kivégzési módot mindig a legsúlyosabb bűnökkel, felségsértéssel, árulással kapcsolatban említik a források.
Keresztény ember (mind a kivégzett, mind annak hozzátartozói) számára ez a büntetés már azért is rettenetes lehetett, mert a halott nem részesült megfelelő temetésben, és a feltámadásban sem reménykedhetett. Bár nem tudjuk, ki volt a kivégzett személy, bizonyára nem lopáson kapott közemberről van szó, kivégzésének akár politikai dimenziói is lehettek. A kutyák talán az elhunythoz tartoztak, három nagytestű pásztorkutya, egy közepes testű kopó, illetve egy kisebb és egy nagytestű agár volt a nő mellett, márpedig a kistestű agár kifejezetten ritkának számít a korabeli anyagban. Az ilyen esetek vizsgálata egyfelől rendkívül érdekes, hiszen egyedülálló módon, kézzelfoghatóan bizonyít egy írott forrásokból ismert gyakorlatot; ugyanakkor hátborzongató is az emberi kegyetlenség ilyen direkt bizonyítékával szembesülni.
Legvégül azt szeretném megkérdezni összegzésképpen, mint ahogy az előadás címében is szerepel: mire adhat választ a régészet és mire nem?
Nagyon sok mindenre választ ad a régészet, ha jól kérdezünk. Ha a módszertani buktatók ismeretében tesszük fel a kérdést, rengeteg témához hozzá tud tenni az archeozoológia. A húsfogyasztási, gazdaságtörténeti és vallástörténeti kérdéseket már említettük, de egy lelőhely hal-, madár-, puhatestű- és kisemlős-faunája informálhat például a korabeli természeti környezetről, erdők, vizes élőhelyek, szántók közelségéről, vagy a terményt pusztító kártevők jelenlétéről is. Egy népcsoport letelepedettségének mértéke is általában jól tükröződik az állatcsont anyagban, mivel egyes fajokkal, mint a sertés vagy a házi tyúk, szinte lehetetlen nomadizálni. A marhák, juhok és kecskék életkori profilja, vagyis hogy jellemzően milyen idősen kerültek vágásra, a tej- és gyapjútermelés megjelenését jelezheti. Ritka, szerencsés esetekben az ember és állat közti érzelmi kötelék is megfogható, mint például annál az öreg, súlyos krónikus mozgásszervi betegségekkel élő, és biztosan komoly emberi gondoskodásban részesült ölebnél, amit egy tinédzser mellé temettek el a Kr. u. 3. századi Karthágó mellett.
Mindezzel együtt is fontos észben tartani, hogy hiába szeretnénk időutazókká válni, a múlt a maga teljességében nem megismerhető, mindig csak bizonyos aspektusaira láthatunk rá. Mint minden tudományos módszernek, ennek is megvannak a korlátai, és fontos a kutatás során szem előtt tartanunk, hogy hogyan keletkezik az adat, amivel dolgozunk. Az archeozoológiában egy biológiai adatsort elemzünk, az információ azonban számos természeti és kulturális szűrőn átmegy, mire az élő állatból az adatbázis egy sora lesz. Ilyen szűrő pl. az, hogy milyen fajú és típusú állatokat tartottak egykor az adott területen, az ember hogyan és mire használta őket, mi alapján választotta ki őket fogyasztásra vagy akár áldozatnak, és hogyan kezelte az elpusztult egyedek maradványait, de az is szűri a hozzánk eljutott információt, hogy milyen a talaj, mennyire bolygatták a lelőhelyet a későbbi korokban, és hogy pontosan hol ásunk és milyen módszerekkel. A régészet egy nagyon komplex egykori valóság lenyomatát értelmezi, és a leletképződés folyamata során az eredeti információ egy része örökre és visszafordíthatatlanul elveszik. Minél jobban értjük, hogyan keletkezhetett egy leletegyüttes, és milyen hatások érték a földbe kerüléstől a feltárásig – vagyis milyen jellegű és mértékű volt az adatvesztés –, annál nagyobb eséllyel tudjuk helyesen értelmezni, amit találunk.
Visszakanyarodva a kezdő idézetre, a régészet és segédtudományai ma már nem űzhetők „egyéni sportként”, csak komoly csapatmunkaként, amiben egyre nagyobb hangsúllyal szerepelnek a természettudományok. Ideális esetben a feldolgozás során összejönnek az ásatást végző és a különböző leletcsoportokat vizsgáló szakemberek, és közös gondolkodás során születik meg a lelőhely vagy egy-egy jelenség értelmezése. Archeozoológusként nekem is figyelnem kell rá, hogy a munkajelentés, amit készítek, informatív és használható legyen más szakterületek képviselői számára is, nem elég „szakbarbárként” csak a saját szűk szakmámhoz szólni. Sok esetben a kérdésfelvetés sem kifejezetten állattani oldalról érkezik, például amikor egy adott népcsoportnak vagy a településhálózat bizonyos elemeinek az állattartását vizsgáljuk, a vizsgált minta kiválasztásánál nem állattani szempontok játszanak szerepet. A jövő kutatásaiban talán ezt tartom a legfontosabbnak: hogy legyen érdemi információcsere, valódi együtt gondolkodás és szintézis az egyes szakterületek között.
Nagyon szépen köszönöm az együttműködését, a türelmét és az idejét. A jövőben sikerekben és eredményekben gazdag munkát kívánok!
Ajánlott irodalmak a kutató részéről:
Bartosiewicz László: Régenvolt háziállatok. Budapest: L’Harmattan, 2006.
Bálint Csanád: A kutya a X.-XII. századi hitvilágban. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1971, 295–300.
Bergström, Anders et al.: Origins and genetic legacy of prehistoric dogs. Science 370/6516 (2020 October 30): 557–564. doi:10.1126/science.aba9572
Bökönyi Sándor: Animal Husbandry and Hunting in Tác-Gorsium. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984.
Daróczi-Szabó Márta: Pets in Pots: Superstitious belief in a medieval Christian (12th–14th century) village in Hungary. In: D. Campana et al. (eds): Anthropological Approaches to Zooarchaeology. Complexity, Colonialism, and Animal Transformations. Oxford: Oxbow, 2010, 244–249.
Fondon John W. – Harold R. Garner: Molecular origins of rapid and continuous morphological evolution. PNAS 101/52 (2004 Dec 28): 18058–63. doi: 10.1073/pnas.0408118101
Janssens, Luc et al.: A new look at an old dog: Bonn-Oberkassel reconsidered. Journal of Archaeological Science 92 (2018 April): 126–138. doi: 10.1016/j.jas.2018.01.004
MacKinnon, Michael – Kyle Belanger: In sickness and in health: Care for an arthritic Maltese dog from the Roman cemetery of Yasmina, Carthage, Tunisia. In: D. Campana et al. (eds): Anthropological Approaches to Zooarchaeology. Complexity, Colonialism, and Animal Transformations. Oxford: Oxbow, 2010, 38–43.
Matolcsi János: Állattartás őseink korában. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982.
Monostori Károly: Ebtenyésztés. Budapest, 1909.
Vörös István: Kutyaáldozatok és kutyatemetkezések a középkori Magyarországon I. Folia archeologica 41 (1990): 117–145.
Vörös István: Kutyaáldozatok és kutyatemetkezések a középkori Magyarországon II. Folia archeologica 42 (1991): 179–196.
