Kik voltak a kitajok? Hogyan volt képes egy kis nomád nép hatalmat gyakorolni Kína északi felén? Mi okozta a birodalmuk végét? Ezekre a kérdésekre is választ fogunk kapni a kitaj történelmet bemutató sorozat első részében.
Ismertetve lesz a kitajok eredete, őshazája, miként váltak olyan hatalommá, mely a kínaiak történelmére is hatással volt. A második részben lesz majd szó a Liao-dinasztia bukásától kezdődően a kitajok utóéletével, hogyan tudtak helytállni Közép-Ázsiában, ahol birodalmat hoztak létre, végül az újonnan létrejött birodalmuk milyen nehézségekkel nézett szembe.
Kína északi határvidékén
A kínai középkor (220-1368) egy rendkívül gazdag és összetett időszak politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi szempontból egyaránt. A X. század elején, 907-ben a Tang-dinasztia összeomlott és egy rövid, de annál-zűrzavarosabb időszak követte, az Öt dinasztia és tíz királyság kora (907-960). Dióhéjban a széttagoltság jellemzi ezt a korszakot. Észak-Kínában egymást váltották a dinasztiák, Dél-Kínában több kisebb állam jött létre. Ez az az időszak, amikor megjelentek olyan államalakulatok, amelyeket nem kínai népek alapítottak, de nagyrészt kínai minta alapján szerveződtek. Köztük is kiemelkedik a kitaj és a dzsürcsi nép, mindkét nép uralmát sikeresen kiterjesztette Észak-Kína jelentős részeire. A mongolok előfutárainak tekinthetőek ilyen értelemben, akik majd a XIII. században meghódították egész Kínát. A mongol hódítás azért vált lehetővé, mert nem egy egységes Kínával néztek szembe, hanem egy olyannak, amelynek az északi határait a kitaj és dzsürcsi hódítások súlyosan meggyengítettek. Mindkettő nép történelme érdekes, de jelenleg a kitajok eredetére, birodalmuk felemelkedésére és végül a bukásukra fogunk fókuszálni.
Érdekesség: A XIII. században Kína – pontosabban Észak-Kína – a Közel-Keleten és Európában a Cathay vagy Catai néven vált ismertté, amely név a „kitaj” etnikai megnevezésből származik. Beszédes, hogy a legtöbb szláv nyelvben, mint például az oroszban a Kitaj megnevezés alatt Kínát értik.
Eredetük és a dinasztia megalapítása
A kitajok őshazája Mandzsúria volt, először a mai Jehol tartomány északi részén, a Liao-folyó és mellékága, a Laoha Muren felső szakaszának közelében. A Mongóliát és Dél-Mandzsúriát elválasztó Hangáj-hegység keleti lejtőiről származnak. Ezt a vidéket a kínaiak Szung-mo-ként ismerték, folyóvölgyek és bőséges legelők tarkították. Nyugaton a sztyeppei területek, keleten pedig a kizárólag hegyvidéki Kelet-Mandzsúria között helyezkedett el. Délen Észak-Kínával és a Liao-folyó alsó szakaszának mandzsúriai részeivel határos volt.
I. sz. 405-ben említik először őket a kínaiak, akik a következőképpen jegyzik le régibb történetüket (ezt Ligeti Lajos közli először magyarul, változatlan formában mutatom be): „a kitajok a tung-hu néphez tartoztak, akik Észak-Liao-tungban laktak, ahonnan Mao-tun hiung-nu sen-yü űzte el őket. Majd a Sien-pi hegységéből nyugtalanították a kínai határvidéket, a Han-dinasztia uralkodása végén pedig Pi-ning nevű vezérükkel együtt a Huang-sui mellé húzódtak vissza, miután döntő vereséget szenvedtek a kínaiaktól. Innen Liao-si-be vándoroltak. Újabb vereség után, melyet Mu-yung Huan mért rájuk, három részre szakadtak: 1. yü-wen, 2. k’u-mo-hi, akik azonosak a későbbi hi, a türk feliratok tatab’i népével; 3. k’i-tan, kik az előbbi kettőt cserbenhagyva a Huang-ho felé húzódtak.”
A kitajokat egy 406-ban vívott csatával kapcsolatban említi az északi Wei dinasztia (386-534) évkönyve, amikor a Kara-müren (Fekete-folyó, az Amur folyó másik elnevezése) partjai mentén nomadizáltak. Nagy a valószínűsége, hogy már a III. század végén, a IV. század elején is tevékenyen kivették a részüket a belső-ázsiai sztyeppe keleti vidékén történő eseményeknek. Egyes elképzelések szerint tagjai lehettek a Szienpi/Xianbei Birodalomnak (156-234) is, mely vezető népessége szintén egy korai nyelvállapotot beszélő proto-mongol népesség lehetett. Más elképzelés szerint maguk a kitajok szienpi eredetűek lehettek, pontosabban a szienpi nép Yü-wen ágához tartozó, a Kumo Xi törzshöz tartoztak egészen 388-ig, amikor a frissen megalakult Északi Wei-dinasztia döntő vereséget mért a Kumo Xi–Kitaj törzsszövetségre. Ez lehetővé tette, hogy a kitajok ismét önálló törzsként működjenek, s ezzel megkezdődött a kitajok írott történelme.
A kínai átírás a 5. századtól kezdve következetesen Ch’i-tan formában jelenik meg. Az Orkhon-feliratokban (732–735) a nevük (Kytai olvasható) Qitay alakban szerepel. Kitaj vagy kitan alakban is elfogadott a névhasználat.
Eredetüket tekintve a mongol kutatók arra a megállapításra jutottak a krónikák segítségével, hogy a kitajok a hiungnukkal rokon törzsszövetségből, a tunghu (donghu/keleti hu) dzsun törzséből származhatnak, akik a mongolokkal állnak kapcsolatban. A mongol kutatók másik része úgy véli, hogy a kitajok a mandzsúriai si-wei törzsszövetségből erednek.
Első nagy tettük a 696. évi nagy támadás, amikor az egyesült kitaj törzsek betörtek Kína területére, s egészen Pekingig eljutottak. A kínai határt sokszor nyugtalanították betöréseikkel, de Kapgan keleti türk kagán 697-ben olyan vereséget mért rájuk, hogy utána hosszú ideig nem háborgatták Kínát. A Türk Birodalom bukását követően kaptak új erőre.
A krónikák szerint a kitajoknak nyolc törzse volt, ezek alkották a törzsszövetséget. Élén a kagán állt, és csak meghatározott ideig (3 éves időtartamra) választották meg, amint lejárt, úgy másik törzsből választottak vezetőt.
A VII. század során több ízben is harcot vívtak a türkökkel, akik akkor Belső-Ázsia jelentős részét uralták. Később az ujgurokkal is hadakoztak, akik a területet 745 és 840 közt uralták. Azonban olyan változások álltak be a térségben, ami hatalmi vákuumot képezett: egyrészt a X. század elején a kirgizek elsöpörték az ujgurokat, másrészt a Tang-dinasztia (618-907) hatalma meggyengült, végül összeomlott. Koreában is hatalmi változások álltak be: A Silla-dinasztia hanyatlásnak indult, és helyükre a Goryeo-dinasztia lépett. Ezek az események segítségére voltak a kitajoknak, akik kihasználva a kedvező feltételeket a mai Mongólia és Északkelet-Kína nagy részén létrehozták saját államukat.
A X. század elején megalakuló kitaj állam volt az első, bizonyíthatóan mongol nyelvű államalakulat. Ahogy a topa, vagy a szienpi nép is egy ómongol nyelvű népek voltak, s a későbbi kitajok nyelvével mutat közeli rokonsáot. A kitaj dinasztikus krónika, a Liao-si szerint legendás ősük Chi-shou volt, aki a kitaj feljegyzések szerint a Qin-korban, vagyis a Sárga Császár idején élt. A kitaj törzsek elődei a hun kor után az Északi-Wei törzsszövetség tagjai lettek, majd türk fennhatóság alá kerültek – türk fejedelmi feliratokon szerepel a kitaj név. A Tang-dinasztia idején erősödtek meg, ekkor a Ta-ho család nyolc törzzsé formálta őket. A Tangokat tekintették saját elődeiknek. A VIII-IX. században gazdasági változások kezdődtek: a kézműipar mellett a földművelés is elterjedt. Állatállományuk száma jelentősen megnőtt, és a kitajok a városokban is letelepedtek.
A kínai évkönyvek által említett nyolc törzsük közül a legjelentősebb a Yelü volt, vezetője A-pao-chi/Abaoji/Apaoki (ennyiféleképpen is olvasható a neve) (872- ur. 916-926) a többi törzs felett gyakorolta fennhatóságát. Abaoji uralma alatt 906-ra egy egységes, jól szervezett törzsszövetség jött létre. Miután a törzsszövetségi gyűlésre meghívott vezetőket meggyilkoltatta, ezután végleg magának biztosította a hatalmat és 907-től felvette a „kitajok császára” címet. A-pao-chi a birodalom létrehozása után megkezdte a szomszédos törzsek meghódítását: északon a szintén mongol nyelvű si-wei törzset; nyugaton a Szi nevűt; a mongol vidéken legyőzte a kirgizeket, majd az ujgurok, hamnigánok, mohe-k, dzsürdzsik és az észak-kínai területek elfoglalása következett.
Eredetmítoszaik
A kitajok eredetmondája szerint a kitajok egy, a Laoha folyó menten fehér lovon haladó férfi és egy, a Sira-moron folyó partján, ökrös szekerén utazó lány ivadékai. A két folyó egyesülésének helyén, a Muje hegy tövében találkozott a két ős, és az általuk nemzett nyolc gyerek lett a nyolc kitaj törzs őse. A szöveg értelmezése úgy is megközelíthető, hogy a kitajok nem a két ember, de a két folyó leszármazottjai. Mindenesetre annyi biztos, hogy a két folyó egybefolyásánál, a Muje hegy lábánál áldozatként bemutatnak a kitajok egy fehér lovat és egy szürke ökröt.
A kitajok származását krónikájuk így meséli el: „Élt egyszer egy isteni lény, aki fehér lovával a T’u folyó partján ment a szent Ma-yu hegyhez. Egy isteni eredetű lány pedig, szürke ökrös kordén a Huang-folyón ment lefelé. A hegynél a két folyó összefolyik, a két ember pedig találkozott, majd frigyre léptek. Nyolc fiuk született. Utódaik egyre szaporodtak, és nyolc törzzsé bővültek. Később, őseik emlékére minden hadjáratuk előtt, valamint tavasszal és ősszel fehér lovat és szürke ökröt áldoztak, hogy származásuk ne menjen feledésbe.”
Eredetmítoszuk terén is vannak említésre méltó érdekességek. A kitajok nyolc törzse közül az egyik egy vadkan külsejű őst tisztelt a szent Muje-hegyen. A mongol eposzban is előfordulnak vadkan alakban megjelenő isteni lények, ami kapcsolatot feltételez a kitaj eredetmítosszal. A Mongolok Titkos Történetében szó van egy Duva-Szokhor nevű testvérről, aki a vak jelzőt egyszeműsége miatt kapta. A kitajok harmadik törzsének is volt egyszemű őse, de ez kutyakoponya képében a szent Muje-hegyen, egy sátorban volt elhelyezve, és csak az évenkénti nagy áldozati ünnepek alkalmából mutatkozott emberi alakban. Van egy másik érdekesség is, ami az ősanyára utal. A Mongolok Titkos Történetében így írják: „az errefelé vonuló emberek között az egyik fekete ernyős kocsi bakján egy szép leány ül”. A kitajoknál is fekete kocsin érkezik egy folyó vizét követve a szent hegyhez az ősanya, ahol találkozik az ősapával. A kitaj eredetmítoszban egyébként ez a jelenet két eltérő életformájú, egy ló- és egy marhatartó törzs szövetségét jelenti.
Úgy tartják, hogy a kitajok uralkodó dinasztiájának alapítója úgy született, hogy anyjának álmában egy fényes ruhába öltözött férfi jelent meg, aki fekete nyúllá változva az ölébe ugrott. Ezt úgy kell értelmezni, hogy a fekete nyúl a születendő uralkodó születési évét jelenti a kínai állatciklus jelölése szerint. A kitajok ősi, mitikus uralkodói szokatlan formában jelennek meg. Az első egy nemez takaró alatt rejlő emberi koponya, amely évente csak egyszer öltött emberi formát, hogy részt vehessen a már említett ló és ökör áldozatokon. A későbbiekben élt egy szokás a kitajok körében, hogy a jövendő uralkodót a beiktatási ceremónia alkalmával egy nemez takaró alá rejtették.
Mítoszukban megjelenik egy másik, talán második uralkodót megillető „dinszófejű nagyúr” elnevezés, amit úgy érdemes elképzelni, hogy nemcsak a feje volt disznófej, de disznóbőrbe is öltözött, vagyis disznó volt. Ez a disznó-kapcsolat egyértelműen arra mutat rá, hogy a kitaj kultúrának, legalább is egy komponense erdőlakó, tunguz eredetű volt. A tradíció szerint mindkét uralkodó hatalmának az vetett véget, hogy illetéktelenek kilesték valós énjüket. Az uralkodók közös vonása a közösségtől való elzártság volt, amiből arra lehet következtetni, hogy legalábbis a korai kitajoknál, a hatalom megosztott volt: egy szakrális és egy tényleges kormányzást végző uralkodó létezhetett.
A kínai minta átvétele
907-ben A-pao-chi császári címet vett fel, és megkezdte államának átalakítását egy kínai típusú, központosított közigazgatási rendszer bevezetésével. A kitaj államra jellemző volt a közigazgatás kettőssége: egyrészt a már említett kínai típusú letelepedett – főként kínai – lakosság számára, másrészt egy törzsi jellegű a kitajok és más etnikai csoportok számára.
A szabad pásztorok mentesültek az adó alól, a leigázott, meghódoltatott népekkel szemben, akik terményadót voltak kötelesek fizetni. A Liao-birodalomban kétféle földtulajdon létezett: az egyik az állami vagy kincstári, amelyen az északi területen pásztorkatonák éltek, délen pedig földművesek. A másik a kitaj előkelők magántulajdona volt, illetve a buddhista egyház, kolostorok számára adományozott földterület.
Észak-Kína kormányzása lényegesen eltért a déli Song-dinasztiáétól. Míg délen a kormányzat a hivatalnoki vizsgákra és a bürokráciára épült, ahol az uralkodó csupán névlegesen volt a legfőbb hatalom, addig északon az uralkodó kapcsolatai a tisztviselőkkel inkább személyes, mintsem intézményi jellegűek voltak.
Egy újabb lépést jelentett a kínai politikai rendszerhez való közeledésben, amikor 947-ben az állam nevét Nagy Liao-ra változtatták. Ez a kínai előzményeket követte, mivel – akárcsak Kínában – az állam és a dinasztia neve földrajzi eredetű volt; ebben az esetben a Dél-Mandzsúriában található Liao-folyóról kapta a nevét.
A Liao társadalma
Közigazgatás terén figyelhető meg egy kettősség. Külön volt egy északi és egy déli kancellária, melyek közül az első az uralkodóház és általában a kitajok ügyeivel foglalkozott, a második pedig a kínaiak, a városok, az adózás és a kereskedelem kérdéseiben határozott. Az összes katonai és adminisztratív kulcspozíciót kitajok töltötték be.
A Liao-dinasztia egy vegyes népességű területet irányított: körülbelül négy millió kitaj, han kínai, bohai/pohai és más népek éltek ott. Bár sokkal kisebb volt, mint a szomszédos Szung-dinasztia, jelentősége nem volt csekélyebb.
A nomád feudális kitaj társadalom szociálisan rétegzett törzsek szövetsége, állandó nemességgel és uralkodó nemzetséggel rendelkezett szerkezete valahogy így festett: legalul a teljesen jogfosztottak álltak – hadifoglyok vagy bűnözők -; felettük a nem kitaj, meghódoltatott idegen törzsek tagjai, akik kötelesek voltak adózni. A hierarchia harmadik fokán maguk a kitajok, elsősorban a pásztorok, akik a feudalizálódás előrehaladtával mindinkább szorosan függtek uraiktól. A kitajok megőrizték gazdálkodásuk nomád mivoltát: fő állataik a ló, szarvasmarha, juh és a disznó volt. A kitajok földje ásványi kincsekben is bővelkedett, így a bányászat és fémművesség már a korai kitaj gazdaság fontos tényezőivé váltak. Őket követték maguk a hűbérurak. Legvégül maga a kitaj kán és közvetlen környezete jelentette a társadalmi rend csúcsát.
A kitajok hódításai
A Szung-kori kínaiaknak szembe kellett nézni egy új néppel, akik Mandzsúria erdeinek mélyéről jöttek. A Liao-birodalom északon az Amur-medencéig, keleten a Csendes-óceánig, nyugaton a Mongol-fennsíkig, délen a kínai területekig terjedt. A kitajok rendszeres hadjáratokat indítottak a belviszályok marcangolta Kínába, beavatkoztak az államok egymás ellen vívott harcaiba, határukat pedig minél délebbre próbálták kitolni. 936-ban egy kínai trónkövetelő támogatásukért a mai Peking környékén 16 körzetet engedett át a kitajoknak.
A kitaj terjeszkedés elsődleges iránya Észak-Kína felé irányult. 938-ban 16 prefektúrát szereztek meg a kínai Jin államtól – köztük a mai Peking területét is (nem tévesztendő össze a későbbi dzsürcsi Jin/Kin állammal). A kitajok a X–XII. században során a mai Mongólia területének kelet–délkeleti és központi részét is elfoglalták, és jelentős településeket hoztak itt létre. Több mint 150 várost és erődített települést építettek – amiről a kutatóknak tudomásuk van – és amiket a birodalmuk bukása utáni korokban is használták.
A X. század végén a kitajok megerősödésével párhuzamosan megkezdődött egy népvándorlási hullám. Ez indíthatta el a kunokat is, akik a X. század végéig a Huangho (Sárga-folyó) kanyarulatától keletre, Pekingtől északra éltek, ahonnan valószínűleg a kitajok terjeszkedésének a hatására indultak nyugati vándorútjukra. Érdekességként megemlítendő, hogy ez a népvándorlás egy haditechnikai újítással is összefüggött. Korábban a merevkarú íj volt a nomádok fő fegyvere, ekkor azonban kelet felől elterjed a tömörcsontvéges íj. A fegyver strapabíróbb volt elődjénél és hosszabb időre is felajzott állapotban tarthatták, ez alighanem a kitaj taktika sikerét is előmozdította.
947-ben a Jin-dinasztia teljesen megadta magát. Az ezt követő évtizedekben időszakos határháborúk zajlottak a 960-ban alapított kínai Szung állammal, amely megpróbálta újraegyesíteni Kínát. A X. század elejétől egészen a közepéig folyamatosan hadban állt egymással a két állam, és rendre a kitajok győzelmeivel zárultak.
Volt, amikor kétszázezres (!) sereget állítottak ki, ezt 1004-ben indították a Szung-birodalom ellen. Ez a hadjárat is – mint feltételezhetően az esetek többségében – kitaj győzelemmel ért véget, a kínaiak évi ezer ezüsttel, kétszázezer vég selyemmel adóztak. Késedelem esetén meggyőzték a kínaiakat, igaz a fegyverek szavával, hogy nem érdemes megfeledkezni eme csekélységről. A kitajok győzelmeinek aránya azzal is összefügghetett, hogy ők elsősorban a lovasságra helyeztek nagy hangsúlyt, szemben a Szungokéval, akiknél a gyalogság tette ki a seregük gerincét. A fő csatatér Hebei nyílt síksága volt rendszerint, ami a lovasságnak kedvez elsősorban, a terep nyújtotta lehetőséget természetesen a kitajok teljesen ki is használták.
Több évtizedes háború után 1005-ben a Liao és a Szung békeszerződést kötött, aminek értelmében mindkét dinasztia uralkodóját elismerték az Ég fiának, ami szembement a hagyományos kínai világnézettel, ami szerint csak egyetlen legitim Ég fia létezhet. A kitaj uralkodó ebben az értelemben kínai császári titulussal rendelkezett. A Chanyuan-i szerződés kimondja a béke fenntartása érdekében, hogy a kínaiaknak adót kell fizetniük, bár ők ezt a kifejezést tudatosan kerülték – az adó alól nem volt kivétel egyik szomszéd sem, így a koreai Goryeo-dinaszta és a Tangut Birodalom (Xia-Xia) is fizette. A Chanyuan-i szerződés másik pontjában a Szung elismeri a Liao fennhatóságát az északi területeken, cserébe a Liao lemond a további hódításokról délen. Ez a szerződés nemcsak a békés együttélést alapozta meg, hanem jelentős gazdaságot, nem mellékesen presztízst is adott a Liaonak.
A Liao állammal határos királyságok, mint pl a tangut Xi-Xia és Korea a béke érdekében elismerték a Liao fennhatóságát és diplomáciai kapcsolatokat is fenntartottak velük. Közülük is legszorosabb kapcsolatot a koreai Goryeo-dinasztiával (918-1392) ápoltak, és ritkán, de Japánnal is fenntartottak. Azonban a Liao stabilitását belső feszültségek ingatták meg, kisebb felkelések, amiket különböző törzsi, elsősorban nem kínai etnikai csoportok indítottak el. Azonban a legnagyobb fenyegetést saját alattvalóik, a dzsürcsi nép okozta.
A Liao bukása
A X.-XI. században Észak-Kínát elfoglalva hozták létre a Liao-dinasztiát (907-1125). Ősi szállásterületeik Észak-Jeholban, a Liao és Kara-müren folyók között húzódtak, ezeket megtartották egész kínai uralkodásuk alatt. A XII. század elején a dzsürcsik kezdtek kiszakadni a kitaj uralom alól, és 1114-ben teljes körű háború tört ki a kitajok és egykori alattvalóik között. 1120-ban elfoglalták a Liao Birodalom fővárosát, és az ezt követő években a dzsürcsik – a Szung állammal szövetségben – lerohanták a teljes Liao Birodalmat. Az utolsó Liao császárt 1125-ben elfogták, és ezzel véget ért a Je-li (Yeh-lü) klán dinasztiája, amely több mint kétszáz éven át uralta Mandzsúriát és Észak-Kína egyes részeit.
Majd’ kétszáz évig fennállott a birodalmuk. A XII. század elején a Liao császárok hanyatlása, a természeti katasztrófák (mint pl.: zord éghajlat), és az ebből kialakuló gazdasági nehézségek lázadásra késztették alattvalóikat, az észak-mandzsúriai tunguz eredetű dzsürcsiket.
A kitajok utolsó székhelye a mai Pekingben volt, a Szungoknak csak másfél évszázados hadakozás után, 1115-ben sikerült legyőzniük – akkor is hagyományos kínai stratégiát alkalmaztak, vagyis szövetséget kötöttek ellenük a kitajok hátában megerősödő dzsürcsikkel. Ám a kínaiak is rajtavesztek, mert a dzsürcsik megneszelték, hogy a Szung állam gyenge, visszaszorították őket a Jangcétól délre.
A birodalmuk bukása után, a XII. század elején Kína területén két dinasztia uralkodott egyidőben: délen a Szung, északon pedig a tunguz eredetű dinasztia, a Jin/Kin.
A Jin-dinasztia alapítói, a mandzsukkal rokon nyelvet beszélő dzsürcsik a kitajok uralmát megdöntötték, akik részben behódoltak új uraiknak, míg másik részük létrehozták a Kara-kitaj Birodalmat. Ezek a túlélők Közép-Ázsiába menekültek Yeh-lü Tas-shih vezetésével 1124-ben. Birodalmuk központját Balasagunban (ma Burana, Kirgizisztán) alapították. A dinasztia a “Nagy Liao” (Da Liao) nevet vette fel, és a kínai császári címeket is alkalmazták, hogy legitimizálják uralmukat.
Felhasznált források:
Apatóczky Ákos Bertalan – Szilágyi Zsolt (2020): A magyarországi kitankutatás első százada. In: Távol-keleti Tanulmányok 12. évf. 2. szám. Távol-Keleti Intézet, Bp.
Czentnár András (2015): Egy finnugor etimológia török kapcsolatai. In: Keletkutatás tavaszi szám
Denis Sinor (1990): The Cambridge History of Early Inner Asia.
Ligeti Lajos (1927): A kitaj nép és nyelv. Magyar Nyelv XXIII.
Lőrincz László (1977): Mongólia története. Gondolat, Bp.
Matthew DiFiore (2011): Great Power Peace: Examining Why the Peace Between the Songand Liao Dynasties Lasted Over One Hundred Years.
Michal Biran (2020): The Qara Khitai.
Miller-Vandrome-McBrewster (2009): History of the Khitans.
Obrusánszky Borbála (2005): A mongol népek története. FarkasLőrinc I.Kiadó, Bp.
Polonyi Péter (2008): Kína rövid története. Corvina, Bp.
Polonyi Péter (1994): Kína története. Maecenas Kiadó, Bp.
Sinor Dénes (1994): A kitanok népe a Képes Krónikában és ami körülötte van. Keletkutatás tavaszi szám
Tősér Márton (2015): Kétfrontos harc: Bizánc és a besenyő és szeldzsuk támadások a XI. század közepén. In: Hadtörténelmi Közlemények 128. évf. 1. sz.
Uray-Kőhalmi Katalin (2009): Egy eredetmítosz építőkövei (A mongolok titkos története alapján). In: Keletkutatás őszi szám
Valeria Hanen (2011): The Kitan People, the Liao Dynasty (916–1125) and Their World. In: Orientations 42. vol., 1. number
Vásáry István (2003): A régi Belső-Ázsia története. Balassi kiadó, Bp.
A kitaj birodalom. írta: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont. 2017
