Kunok a Mezőföldön – A Hantos-széki kunok

„Fehérvárt a tatár bevenni nem tudta, és így elképzelhető, milyen dühvel pusztította a környéket. […] Olyan kihalt lett ez a terület, mint a IX. század második felében az avarok után volt.”– Gyimesi Károly

A középkori Magyar Királyságba betelepült kunok történetéről általában az Alföld nagy kun közösségei jutnak eszünkbe. Kevesebben tudják azonban, hogy a kun szállásterületek legnyugatibb csoportja Fejér vármegyében, Mezőfölön alakult ki. Autonóm szállásterületnek számított, amelyet törzsi-nemzetségi keretek között birtokolhattak. A hantos-széki kunok sajátos helyet foglaltak el a magyarországi kunság történetében. A Mezőföld lankái között kialakult önálló kapitányságuk évszázadokon át fennállt, mígnem a török hódoltság és a XVI–XVII. század pusztításai elsodorták közösségüket. A vármegyén belül létrejött kiváltságos területen levő egykori településeik eltűntek vagy átalakultak, emlékük pedig fokozatosan feledésbe merült. E cikk a hantos-széki kunoknak állít emléket, felidézve Magyarország legnyugatibb, nagyrészt elfeledett kun közösségének múltját.

A kunokról röviden

„A kígyók népe a sárgák területére vonult, szétzúzta és elkergette őket, mire a sárgák az úzokra és a besenyőkre zúdultak, és mindezek a népek egyesülve dühhel a rómaiakra törtek.” – Edesszai Máté örmény krónikás feljegyzése az 1050-1051-es évről.

A XI. század derekán a Fekete-tengertől északra elterülő füves pusztaságot egy újabb, hatalmas nomád törzsszövetség foglalta el. A kipcsak-török nyelvet beszélő, sámánhitű kunok fokozatosan vették birtokukba és alakították ki fennhatóságukat az 1050-es évektől kezdve egészen az 1071-es évekig – kiszorították az úzokat a Volga és a Dnyeper vidékéről, harcba bocsátkoztak az orosz fejedelemségekkel, 1078-ban már a besenyőkkel együtt Adrianopolisz (Drinápoly) falait ostromolták. A XI. század végén kun uralom alá került a még Havasalföldön és Moldvában maradt besenyő és úz népesség.

„A törökökhöz tartoznak a kunok (qūn). Ők Kitaj országából jöttek, mert féltek a kitaj kántól. Nesztoriánus keresztények voltak, és legelőik szűkössége miatt vándoroltak el lakóhelyükről.” – Sharaf al-Zaman Tahir Marvazí 1120 körül írt feljegyzéséből részlet.

A XI. század végére a kelet-európai füves pusztaságon berendezkedő törzsszövetség különböző eredetű, főként török nyelvű törzseket egyesített magában. Őstörténetük egyes szálai Észak-Kínáig vezethetők vissza, a Hoang-ho keleti kanyarulatának vidékére, a Góbi-sivatagtól délre. E vidéken alapították meg a kelet-belső-ázsiai, mongol nyelvű kitajok birodalmukat, majd 986 körül kiterjesztették uralmukat a Pekingtől északnyugatra fekvő területekre. Innen indulhatott el a Qun nép nyugat felé tartó vándorlása. Vándorlásuk során kapcsolatba kerültek a Nan-san hegység vidékén élő, szintén török nyelvű, de indoeurópai eredetű sarik (szárik, sárga-ujgurok) csoportjaival, majd a Szir-Darjától északkeletre élő nyugat-szibériai kipcsakokkal is, akik a X. században az Altajtól nyugatra elterülő kimek törzsszövetség kereteiben éltek, a Tobol- és a középső Isim-vidék pusztáin. E népek a XI. század első felében fokozatosan egy nagyobb törzsszövetségbe olvadtak össze a Kazak-sztyeppe térségében. Bár területileg hatalmas volt, mégsem alkotott egységes államot: nem volt központi vezetése, hanem laza törzsszövetségi rendszer jellemezte.

„Az egész területen a kipcsakok és kunok laktak, sőt még a Donon túl az Etilig [Volga] is.” – Rubruc ferences utazó feljegyzése 1255-ös utazása során.

Mai napig rejtély mi tarthatta egyben a Kun-szári-kipcsak törzsszövetséget. Míg a hunok és a mongolok nagy birodalmakat alkottak központi vezetéssel, mégis rövid ideig állt fenn mindegyik, addig a kunoké Hatházi Gábor szavaival élve: „sokkal inkább emlékeztett egy megnemtámadási együttműködésre.” Az Időrétegek podcast vendégeként elmondta, hogy tulajdonképpen nincs egy egységes Kun-Kipcsak Birodalom, nincs egy közös uralkodójuk, helyette fejedelmek irányította törzsek vannak egymás mellett, önálló politikát folytatnak, de ha közös veszély fenyegeti a törzsszövetséget, vagy hódítani kell, akkor összefognak, ezen kívül mindegyik folytatja önálló életét.

„Nincsen királyuk, csak fejedelmeik és nemes családjaik.” – Regensburgi Petahja zsidó utazó feljegyzése a XII. század végéről.

Gyakran beavatkoznak a szomszédos államok politikai történéseibe, így tettek az orosz fejedelemségek és Bizánc, Hvárezm vagy a Kaukázus térségeiben. Ha éppen nem katonai segéderőként voltak jelen, akkor mint kereskedelmi partnerként léptek kapcsolatba velük.

A XII. század végén Köncsek kán a keleti törzsek élén egyesítette a keleti s a nyugati törzseket, és megpróbálta öröklődővé tenni hatalmát, továbbá az orosz fejedelmi családokkal való házassági kapcsolatokra törekedett, ami egy békés fejlődés útjára terelte volna a törzsszövetséget. Kétségtelenül a központosító államszervezés és a kelet-európai letelepült népek közé való beilleszkedés felé mutatott volna, mindennek a mongol hódítás vetett véget. 1223. május 31-én a Kalka folyó mellett, az Azovi-tenger mellékén a kun törzsszövetség fejedelme, az ekkor kb. 70 éves Küten/Cuthen/Kötöny fejedelem az orosz fejedelmekkel együtt felvették a harcot a mongolokkal szemben, de alulmaradtak velük szemben. 1238-ban sorra leigázták az orosz városokat, illetve a kun földet,a Dašt-i Qipčaq/Dest-i Kipcsakot árasztották el. Ugyanebben az évben a mongol hódítás során kénytelen volt népével elhagyni Donyec és Dnyeper-vidéki szálláshelyeit és menedéket kért a magyar királytól és 1239-ben a kunok töredékei Magyarországra költöztek. A mongol betörés hírére elhatalmasodó pánik a magyarság egy részét a kunok ellen fordította. A pesti zavargások során a felbőszült tömeg felkoncolta a tatár kémnek hitt Kötöny kánt és családját. Lássuk mi lett a kunokkal a tatárjárás utáni időkben.

Érdekesség: A perzsa forrásokban jelölt Dašt-i Qipčaq (Kipcsak puszta), az Irtis felső folyásától a Dunáig terjedt. Dzsingisz még legidőseb fia életében a birodalom legnyugatabbi részét, a meghódítandó nyugati sztyeppet jelölte ki számára örökül. Ezen a területen jött létre az Arany Horda, amit a források Dzsocsi Uluszának, vagyis országának neveztek. Noha ő már nem élhette meg a hódítást, de fia, Batu véghezvitte nagyapja álmát és hódoltatta a nyugatot.

A kunok megtelepedése

Kötöny fejedelem meggyilkolása után a kunok fosztogatva kivonultak Magyarországról. Alexander Uzelac, a Belgrádi Történeti Intézet történésze a 2025-ben megrendezett Ősök Napján tartott A Magyar Királyság és a kunok a mongol invázió előestéjén: egy sikertelen szövetség c. előadása keretén belül így fogalmazott: „1241 tavaszán a Magyar Királyság elvesztette azt a haderőt, akinek szomorú, mégis aktuális tapasztalatai voltak a mongolokkal szembeni háborúskodásban.”

A szomorú, de tényszerű megállapításnak az lett a velejárója, hogy egy részük végleg megtelepedett Bulgáriában, másik részüket IV. Béla 1246-ban ismét behívta az országba. Az ország életébe való beilleszkedés mérföldkövének számít egy nomád nép esetében a letelepedés. Béla az Alföldön azokat a vidékeket adta szálláshelyül a kunoknak, amelyeket az 1241-1242-es tatárjárás alatt szinte elnéptelenedett. A nevében ma is kun lakosságra utaló Nagykunságon és Kiskunságon kívül a XIII. században kiterjedt kun szállásterület volt a Tiszántúlon, a Kőrösöktől délre egészen a Temes folyóig, és akadt még egy, ami kevésbé ismert, ez a legnyugatabbi kun terület, a dunántúli Mezőföldön Hantos központtal.

A Mezőföldnek ezen része már az első Árpád-háziak óta királyi birtok volt, később Fejér vármegye területén a királyi birtoktestek és az egyházi birtokok mellett a befogadott keleti népek, a XI-XII. század során beköltöző úzok és besenyők szállásait itt találjuk. A tatárjárás utáni időkben a kunok kaptak itt helyet, ahova egyes vélemények szerint már a XIII. század végén átjártak legeltetni a mai Kiskunságból.

A mezőföldi kunok megjelenésének lehetséges magyarázatai

A történeti kutatás sokáig úgy vélte, hogy a Fejér vármegyei Mezőföld – a Duna és a Velencei-tó között húzódó, mocsaras völgyecskékkel tagolt löszfennsík – a középkorban csak gyéren lakott terület volt. Írott források híján a vidéket szinte lakatlannak tekintették egészen addig, amíg a XIII. század közepén fel nem tűntek itt a kunok.

A Magyar Királyságba nagyjából 1246 körül betelepülő kunok számára a gyengébb minőségű földek jutottak, de ez nem jelentett problémát. A kunok életmódja elsősorban a nagyállattartásra épült, nem a földművelésre, ebből adódóan a Mezőföld, ez a gyér népességű királyi legelőterület különösen alkalmasnak bizonyult számukra. A Mezőföld évszázadokig elsősorban állattenyésztő vidék volt, Magyarország egyik éléstárának számított.

A kunoknak azonban nem volt elég földjük a nomád legeltetéshez, így ha meg is próbálták a sztyeppei pásztoréletet, azt nagyon hamar fel kellett adniuk. A letelepedést az 1279-es kuntörvények is kötelezővé tették, ami teljesen átalakította az állattartási szokásaikat. Hatházi Gábor számításai szerint ugyanis egy-egy kun család legfeljebb 40-50 négyzetkilométeres terület felett rendelkezhetett.

A régészeti kutatások szerint a mezőföldi kun szállások több mint 70%-a olyan helyen jött létre, ahol korábban Árpád-kori magyar falvak álltak, amelyek a tatárjárás idején elnéptelenedtek. Vagyis a kunok nem teljesen üres területre érkeztek, hanem részben egy korábban pusztulást szenvedett településhálózat helyét foglalták el. A vidék pusztulásában döntő szerepet játszott az 1241–1242-es tatárjárás. A Székesfehérvár körüli hadjáratok minden bizonnyal Hantos térségét sem hagyták érintetlenül. A források alapján úgy tűnik, hogy a környék települései nagyrészt elpusztultak, egyedül Sárosd menekült meg a teljes pusztulástól.

Felmerül a kérdés: ha a térség egy része túlélte a tatárjárást, miért vesztette el néhány évtizeddel később mégis magyar lakosságát? Ennek egyik lehetséges oka a XIII. század második felének anarchikus belháborús időszaka. IV. (Kun) László uralkodása alatt a nagy bárói családok – elsősorban a Csákok és a Németújváriak – súlyos hatalmi harcokat vívtak egymással. A Mezőföld egyik legfontosabb eseménye az 1274. augusztusában lezajlott fövenyi csata volt (ma Tác része Föveny), amelyet a későbbi kun területektől alig 15–20 kilométerre vívtak. A háború 1276-ig pusztította Fejér és Veszprém megyék vidékét. Ladomér esztergomi érsek korabeli beszámolója érzékletesen írja le a pusztulást: „A sűrű népességet, művelést rettentő pusztaság váltotta fel.”

A folyamatos hadakozás, fosztogatás és bizonytalanság miatt a magyar lakosság egy része valószínűleg elköltözött olyan vidékekre, ahol biztosabb megélhetést találhatott. Az elnéptelenedő területek pedig kedvező lehetőséget kínáltak a kunok számára, akik ekkor már a Magyar Királyság keretei között, de sajátos életmódjukat részben megőrizve telepedtek meg a Mezőföldön. Így alakult ki fokozatosan az a kun településhálózat, amelyből később a Hantos-szék és más mezőföldi kun közösségek szerveződtek meg. Azonban van még egy lehetséges oka az ideköltözésüknek:

A kunok 1280 körül kirobbant lázadásának hátterében elsősorban a hagyományos nomád életmód és a Magyar Királyság keresztény államrendjének elvárásai közötti feszültség állt. A konfliktust tovább mélyítették azok az asszimilációs törekvések, amelyeket a katolikus egyház és a királyi hatalom a kunokkal szemben érvényesíteni kívánt.

A válság közvetlen előzményét az 1279. augusztus 10-én kelt IV. László király által kiadott kun törvények jelentették. Ezek a rendelkezések arra kötelezték a kunokat, hogy feladják hagyományos nomád életmódjukat, telepedjenek le, térjenek át a földművelésre, és vegyék fel a keresztény hitet. Mindez alapvetően veszélyeztette a kunok évszázados társadalmi és kulturális hagyományait.

A Mezőföldre települt kunok megjelenésének pontos okai nem ismertek, ezért a történészek csak feltételezésekre hagyatkozhatnak. Elképzelhető, hogy a betelepülés összefüggésben állt az életmódváltás kényszeréből és a kereszténység felvételéből fakadó társadalmi feszültségekkel, amelyek végül az 1280–1282 között zajló kun lázadáshoz vezettek. A felkelést a királyi és főúri seregek levertek, döntő vereséget mérve a kunokra a hódtavi csatában.

Egyes történeti elképzelések szerint a lázadás leverése után a felkelők egy részét a Mezőföldre telepíthették át a Nagykunságról. Ez a folyamat akár kapcsolatban állhatott a Sárvíz völgyében működő besenyő ispánság későbbi, 1352-ben bekövetkezett megszűnésével is, amikor is I. Lajos király a fejér megyei nemes besenyőket felvette az országos nemesek sorába. Felmerült egy olyan hipotézis is, mely szerint az idetelepítésük egyik lehetséges okaként egy gyorsan bevethető kun lovassereg állomásoztatása Fehérvár közelében, ami stratégiai szempontból reális is lehetett.

Fontos kiemelni, hogy a rendelkezésünkre álló források alapján a legvalószínűbb elképzelés az, hogy több tényező együttesen játszhatott szerepet.

A Hantos-széki kunok

A Fejér vármegyei Perkáta területe kiemelkedő jelentőségű a hazai kun kutatásban, ahol két jelentős régészeti kutatási szakasz különösen fontos eredményeket hozott. A vidék földje gazdag leletanyagot őrzött a középkori múltból. Az első jelentős feltárások az 1980-as években, Hatházi Gábor régész vezetésével, a Perkáta–Kőhalmi-dűlőben zajlottak. A kutatások során a középkori kun szálláshelyek és települések régészeti emlékei is előkerültek, megalapozva a kelet-dunántúli kunok tárgyi kultúrájának további tudományos feldolgozását.

A másik nagy feltárássorozatra 2009 és 2011 között, a 62-es főút Perkátát elkerülő szakaszának építését megelőző régészeti munkálatok során került sor a Nyúli-dűlőben. A szakemberek egy kiterjedt Árpád-kori falu maradványai mellett egy középkori kun szálláshoz kapcsolódó templomot és a körülötte elhelyezkedő temetőt is feltártak. A lelőhely a magyarországi kunság eddig ismert legnagyobb és legteljesebben megismerhető temetői közé tartozik, számos feltárt sírral. A sírokban előkerült jellegzetes viseleti tárgyak és egyéb mellékletek, valamint a szálláshely földbe mélyített lakóházainak nyomai fontos adatokat szolgáltatnak a kun közösség életmódjáról és anyagi kultúrájáról. A templom és a temető pedig arról tanúskodik, hogy a kun közösség a keresztény vallási keretekhez való alkalmazkodás mellett sajátos hagyományainak egy részét is megőrizte.

A feltárások eredményeiről részletes beszámoló és gazdag képanyag olvasható [ezen a linken], illetve [ezen a linken].

A perkátai sírok embertani vizsgálata szerint a XIII. század végétől egy új, a kunokhoz köthető népesség jelent meg a Mezőföldön. Koponyájuk többségében rövid és széles volt; embertanilag alapvetően az europid típusba tartoztak, de több egyénnél mongolid jellegzetességek is megfigyelhetők voltak. Testalkatuk alacsonyabb volt a Kárpát-medence korabeli átlaglakosságáénál. A leletek ugyanakkor a magyar társadalomhoz való fokozatos alkalmazkodás jeleit is mutatják: keleti eredetű szokásaik keveredtek a helyi kultúra elemeivel, miközben ősi hagyományaik egy részét is megőrizték. Ez a kettősség a temetkezési szokásokban is megmutatkozott. Miközben már keresztény módra, a templom köré temetkeztek, és viseletükben is megjelentek a magyarországi szokások, sírjaikban továbbra is feltűnően gazdag mellékletek maradtak fenn. A nőket és a gyermekeket is gyakran teljes viseletükben, gazdagon felékszerezve temették el, ami a korabeli magyar sírokhoz képest sajátos temetkezési gyakorlatra utal.

A letelepedő kunok átvették a magyarok késő középkori építkezési stílusát: egyetlen hosszú utcából álló falvaikban háromosztatú (szoba-konyha-kamra) házakban éltek. A XV-XVI. századi gazdálkodásukról török defterek (adóívek) és régészeti leletek tanúskodnak. Ezek alapján a magyarokhoz hasonlóan búzát, rozst, zöldségeket és kendert termesztettek, de elterjedt volt a halászat és a méhészet is. Ősi hagyományaik azonban a gazdaságban is megmaradtak.

Az állatcsontok alapján a megtelepedés után is rengeteg marhát, juhot, sertést és lovat tartottak, sőt a pogány lóhúsevést is folytatták. Minden olyan kun településen, ahol vizsgálták az állatcsontokat, a szarvasmarha a domináns: a leletek közel felét (40-60%) ez teszi ki. A második helyen a juh és a kecske áll (20-30%), míg a sertés aránya elenyésző (10-20%). Bár nem tudni biztosan, hogy ez a dunántúli kunokra mennyire volt jellemző, de több mint valószínű, hogy ezek a százalékos arányok rájuk is igazak voltak. A mezőföldi adóívek szerint ekkoriban még nem volt ritka az olyan kun család sem, amelyik 200-300 juhot birtokolt.

Felvethető, hogy a Fejér megyében megtelepedett kunok külön nemzetséget alkottak, amelynek dunántúli szállásterületén alakult ki Hontos-szék. A terület kun jelenlétére az 1279. évi oklevél még nem utal, az első biztos adatok csak a XIV–XV. század fordulójáról származnak.

A Mezőföldön élő kunok területének székké szerveződése viszonylag pontosan behatárolható. Az 1399-es és 1406-os források még nem tesznek említést székről, csupán a kun szállásokat említik. Néhány évvel később azonban már egyértelmű jelei mutatkoznak a közigazgatási szervezet kialakulásának: 1417-ben források említik Gál halálát, aki Perkáta kapitánya és egyben az egész Hantos-szék vezetője volt. Fontos megjegyezni, hogy Perkáta kapitányai hagyományosan a Hantos-szék kapitányi tisztségét is betöltötték. Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy a mezőföldi kunok székké szerveződése a XV. század első évtizedeiben, feltehetően 1406 és 1417 között ment végbe.

A Hantos-széki kun nemzetség

A kunok vezetői az ősi türk szokás szerint hét egységre osztották a menekülő népet, amelyet a magyar források nemzetségnek neveznek. Az 1246 után visszatérők hat kun és egy jász nemzetségből álltak. A nemzetségek pontos szállásterületét korabeli adatok híján nem ismerjük, de a későbbi közigazgatási egységek, a székek (sedes) helyét a XV. századi források már pontosan mutatják. A Bulgáriából visszatérő nemzetségek név szerint a következők: Borcsól, Olás, Csertán, Kór, Iloncsuk és Köncsög. Külön nemzetségként kezelendők a Fejér megyében (a Duna és a Sárvíz között) letelepedett kunok, akik a XV. század elején önálló székszervezetet alkottak.

A hantos-széki kunok történetének egyik legnagyobb rejtélye, hogy pontosan melyik törzshöz vagy nemzetséghez tartoztak. Kecskemét közelében, Jakabszálláson lakott 1447-ben az a kun testvérpár, Péter és János, akiknek nagyapját, az Iloncsuk (jelentése: ’kígyócska’) nemzetségből származó Buthemer ispánt 1343-ban említi egy oklevél (comes Buthemer de genere Ilunchuck, vagyis az Ilunchuck nemzetségből). Egy 1407. május 17-én kelt oklevél szintén említ egy Buthemer nevű kapitányt. Ha ő nem a Duna–Tisza közén, hanem a hantos-széki Jakabszálláson volt kapitány, az azt jelenti, hogy a Fejér megyei kunok – vagy legalábbis egy részük – az Iloncsuk  nemzetséghez tartozhattak. Ezt még nem tudjuk biztosan, de a források alapján felmerülhet, mint lehetséges kapcsolat. Ennek fényében az sem lenne kizárt, ha bizonyítható, hogy mindkét Jakabszállást is birtokolta ez a nemzetség.

A dunántúli kun szálláshelyek

A XV-XVI. századi források szerint a Hantos-székhez 16 kun szállás (falu) tartozott, amelyek egyetlen összefüggő birtokot alkottak. Érdekesség, hogy közülük egy, Beszterszállás a Duna–Tisza közén feküdt. A kutatások szerint ez a kun közösség a mai Szabadszállás, Fülöpszállás és Kunszentmiklós környékéről – az Iloncsuk nemzetség törzsterületéről – költözött át a Mezőföldre, a Sárvíz mellé. A beköltözés a XIV. század közepén történhetett, a kunok ittlétét először egy 1399-es oklevél említi. A XV. századi birtokperekből kiderül, hogy a szállások felett rokon kun nemesek rendelkeztek, ami arra utal, hogy a terület korábban még egyetlen előkelő család kezében volt. 1494-ben például bezterházai, kisbalázsszállási és szombatszállási (ma Szabadszállás) kun nemeseket és kapitányokat említenek. A falvak közül több is ősi, sztyeppei nevet viselt (pl. Bajdamer-, Bezter-, Csobak-, Kajtor- és Nyögérszállás), amelyeket a lakók még a kereszténység és a magyar nevek felvétele előtt, a XIII. század végén és a XIV. század elején használtak.

A Hontos-széki kun kapitányság a XVI. század közepéig fennmaradt. Seregélyestől csaknem a mai Dunaújvárosig húzódó löszhátság, a mintegy 700 km²-nyi területet birtokoltak, központja maga Hantosegyháza volt. A székhez tartozó szállásterületek:

• Hantos/Hontos
• Sárosd/Sarasd
• Újszállás/Uyzallas (ma Mezőfalva)
• Sismánd (Újszálláshoz tartozott, a mai Kislók és Mezőfalva között lévő Nagysismánd)
• Perkáta/Kétpolkart és térsége (a térképen kétszer is szerepel Polkárt néven, „Kétperkáta” korabeli elnevezései:1417: Kelpalkuarth, 1517: Kethpolkarth),
• Karácsonymiklósszállás (ma Nagykarácsony)
• Előszállás

Ezen kívül további, mai helységgel nem azonosítható, mára csak határszéli puszták:

• Kajtorszállás (ma puszta Aba határában)
• Jakabszállás (ma puszta Sárosd határában)
• Gyolcsapálszállás (Előszállás térségében)
• Thobaliszentpéter (Mezőfalvához közel)
• Ivánkateleke (ma Hantos határrésze).

Bizonytalan vagy ismeretlen helyű szállások, oklevelek őrzik emléküket:

• Csobakszállás
• Nyögérszállás
• Mihálegyháza – pontos helyük ismeretlen, vagy nehezen azonosíthatók, oklevelek őrzik emléküket.

Szintén hozzátartoztak a kun kapitánysághoz:

• Bajdamerszállás és Bezterszállás (egy ideig Hantos-székhez tartoztak, de földrajzi szempontból nem a Dunántúlon voltak, hanem a Duna-Tisza közi Felső-Kiskunság területén).
• Nagylók
• Szentalberd

Hontos-szék valójában „kétsejtű” kun szállásterület volt. Ez annyit jelent, hogy nem teljesen összefüggő területet alkotott: a mezőföldi szállások mellett egy, a Duna–Tisza közén fekvő szálláscsoport is kapcsolódott hozzá.

Külön említést érdemel, hogy a közkunok autonómiája nem fejlődött ki, a kapitányi jogok öröklődtek és a szállások birtoklásának jellege örökölhető szolgálati birtok volt, később a kun szállások királyi jobbágyfaluként süllyedtek le, de erről majd később.

A kun szálláshelyek térképe megtekinthető [ezen a linken], a Rubicon folyóirat digitális számában (Pálóczi Horváth András: A kunok integrációja, 19. oldal), illetve [ezen a linken], a Hungaricana oldalán található, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tulajdonában levő Fejér vármegye [HM HIM HL Térképtár B IX a 2417] térképén részletgazdagabban.

Néhány oklevél bemutatása

A magyarországi kunok (és a velük együtt betelepült jászok) évszázadokon át a királyi vármegyerendszertől teljesen független, önálló közigazgatással és bírói autonómiával rendelkező területeken, az úgynevezett kun székekben éltek. A kunok legfőbb bírája és elöljárója törvény szerint közvetlenül a nádor (a király utáni legfőbb méltóság) volt, aki a kunok bírájaként (iudex Cumanorum) járt el a fellebbviteli ügyekben és a nagyobb horderejű perekben. Azonban volt olyan eset, amikor a királynak kellett közbenjárni.

A fennmaradt oklevelek közül kettőt mutatok be, kiemelve a legfontosabb lényegi részeiket. Azok az érdeklődők, akik a teljes szövegekre is kíváncsiak, Károly János könyvének első kötetében, valamint Gyárfás István művében olvashatnak utána a részleteknek. Elsőnek az 1448. június 22-én kelt oklevelet nézzük meg, ami V. László királyhoz eljutott.

„Quomodo circa festum beati Gregory Pape proxim preteritum Religiosi nostri frates heremite misso et festinato de domo ipsorum allodiali in possessione Barand vocata habita quendam Stephanum Thewrewk familiarem ipsorum ad facem predicte possessionis ipsorum Kaytorzallasa ibique fena ipsorum tam in… quam in campo tunc habite ignis voragine comsumpmi; Insuper similiter circa predictum tempus quendam Anthonium Jobagionem ipsorum querukancium de eadem possessione Kaytorzallasa commorantem in territorio ciusdem possessionis per prefatum Stephanum familiarem ipsorum heremitarum respectu nullis suis culpis exigente dire et atricter in dextra manu vulnerari fecissent” – (XXXIV. Okl.)

A fordítása valahogy így néz ki: „Hogy a legutóbbi Szent Gergely pápa ünnepe táján vallásos testvéreink, a remeték, Báránd nevű birtokukon álló allódiális [korai jelentésében hűbéri köteléktől mentes, szabad birtok – a szerk.] házukból kiküldtek és odasietett egy bizonyos Thewrewk István nevű familiárisuk a fent említett Kajtorszállása nevű birtokukra, ahol az ott, valamint a mezőn tartott szénájuk a tűz martalékává vált és teljesen elpusztult… Továbbá ugyanazon idő táján ugyanezek a remeték az említett Kajtorszállása birtokon lakó egyik jobbágyukat, bizonyos Anthoniumot [Antoniust, vagyis Antalt – a szerk.], aki a birtok területén tartózkodott, az előbb említett familiárisuk, Thewrewk István – jóllehet erre semmiféle vétke nem szolgáltatott okot – kegyetlenül és súlyosan a jobb kezén megsebesíttette.”

Az oklevél szerint a kajtorszállási kunok panaszt tettek a bárándi pálos szerzetesek egyik szolgája ellen, mert az felgyújtotta a szénájukat, és súlyosan megvert egy helyi jobbágyot. Ez a forrás két okból is kiemelten fontos: itt szerepel először Kajtorszállás neve, és ebből tudjuk meg azt is, hogy Báránd ekkor a pálos rendé volt. Mivel a kunok panaszát jogosnak ítélték, az ügy végül a király elé került.

A második oklevél tanúsága szerint Mátyás király anyja, Szilágyi Erzsébet is pártfogolta a kun szállások népét. Az ő közbenjárására Mátyás vásárjogot adományozott Jakabszállásnak az 1481. június 13-án kelt okiratban:

„Quod nos tum ad petitionem ilustris domine Elisabeth Genitricis nostre carissime, tum vero pro commodo et utilitate populorum et inhabitatorum descensus Jakabzallassa voeati in Comitatu Albensi habiti ad eundem descensum Jakabzallasa nundinas liberas seu fora annualia libera is festivitatibus Kathedre beati Petri Apostoli et Saneti Johannis Baptiste, ac beati Michaelis Archangeli aliisque diebus ipsos festivitates precedentibus et sequentibus, ad id scilicet necessario aptis et sufficientibus omni anno; item forum ebdomadale liberum singulis feriis quintis in qualibet ebdumada, omnino sub iisdem libertatus et prerogativis, quibus nundine seu fora annualia sed et ebdomadalia aliorum liberarum Civitatum seu possessionum nostrarum celebrantur, perpetue celebrari duximus graciose annuendum et concedendum, imo annuumus et concedimus preencium per vigorem.”– (XXXIX. Okl.)

A fordítása valahogy így néz ki: „Minthogy a mi egyrészt igen kedves anyánk, a felséges Erzsébet asszony kérésére, másrészt pedig a Fejér megyében fekvő Jakabszállása község népének és lakóinak javára és hasznára, kegyesen elhatároztuk, hogy ugyanazon Jakabszálláson minden évben szabad vásárokat, vagyis évi sokadalmakat lehessen tartani Szent Péter apostol Székfoglalásának, Keresztelő Szent Jánosnak és Szent Mihály arkangyalnak ünnepén, valamint az ezen ünnepeket közvetlenül megelőző és követő, e célra szükséges és alkalmas napokon. Ugyanígy engedélyezzük és megadjuk, hogy minden héten csütörtöki napon szabad hetivásárt is tartsanak, mindezeket örök időkre ugyanazon szabadságokkal és kiváltságokkal, amelyekkel más szabad királyi városainkban vagy birtokainkon az évi sokadalmakat, illetve a hetivásárokat tartják. Ezt jelen oklevelünk erejénél fogva kegyesen engedélyezzük és megadjuk.”

Évenként háromszor, febr. 22-én, júni. 24-én és szept. 29-én tartandó országos, és hetenként csütörtökön tartandó vásárra az jogot az oklevél. Ebből kitűnik, hogy mennyire fejlett és gazdag lehetett a vidék, Gyimesi Károly szavaival élve: „Ahol minden héten vásár van, ott van is mit eladni!”

A dunántúli kunok végnapjai

Az 1526 és 1543 közötti időszak baljóslatú volt Hantos-szék és egész Fejér vármegye számára. A pusztítás első hullámát az 1526–1529 közötti török hadjáratok hozták: a Mohács után Budára vonuló, majd Bécs ostromára készülő török fősereg a Dunaföldvár–Pentele–Adony útvonalon, a kun szállások közvetlen közelében haladt el. A rombolás mértékét egy 1537. február 7-i per iratai mutatják meg: a háború után hazatérő kun szállásfők, Thoman Gergely és Alagaz Imre már csak a felégetett falvaikat találták. Thoman Gergely azért indított pert Szapolyai János király előtt, hogy tisztázza, az elpusztult Hantoshoz tartozik-e még Hantosharasztja és a szintén romba döntött Ivánkatelke. Alig pár hónappal később, 1537. május 20-án Szapolyai János – feltehetően a kunok Habsburg-pártisága miatt – fel is számolta Hantos-széket, a területet pedig Sulyok György pécsi püspöknek és testvéreinek adományozta. (XL. OKL.)

Mindenesetre tény, hogy a közönséges jobbágyokká lesüllyesztett kunok, magyarrá válásuk kezdetén tűntek el a török pusztítás viharában. Mindez csalhatatlan ténye a mezőföldi kun világ végének. 1543. szeptember 3-án Székesfehérvár elfoglalásával a mezőföldi kun szállások a török hódoltság tartós fennhatósága alá kerültek. A korábbi kun társadalmi és közigazgatási rendszer azonban már 1537-ben megszűnt, egyes településeken pedig a lakosság még évtizedekig tovább élt. A megyében végbement hanyatlás mértéke leginkább úgy érzékeltethető, hogy már az 1546. évi török adólajstromba például Perkáta már be sem került.

Hantos-szék kapitányi családjai

Perkáta egyike volt azon szállásoknak, amelynek igazgatásáért valóságos „dinasztikus” harcot vívtak a Hontos-szék legnagyobb kapitányi családjai. Első kapitányuk 1406-ban Gál volt. Ekkortájt még kiskorú, helyette apja, Pál fia Péter fia Imre csobakszállási kapitány köt egyezséget rokonaival. Egykor itt élt és birtokolt, közös nagyatyjukra és dédatyjukra („ab uno avo et prothavo”) hivatkozva [Jelentése: „Egyetlen nagyapától és dédapától” (tágabb értelemben: egyetlen közös őstől)], a közösen uralt Csobak-, Nyögérszállás és Ivánkatelke ügyében.

Imre fia Gál halála után (1417 június), mivel fiú utóda nem lévén családja kihalt (és vele együtt a feltehetően Iloncsuk nemzetség ezen ága), Ozorai Pipó temesi főispán, Zsigmond király jóváhagyásával a székkapitányi hivatalt és a vele járó szállásokkal és jogokkal együtt Thobaliszentpéter urának, Thoban/Thoman Jakabra és fiainak adományozta, saját szállásuk (Gyolcsapálszállása) mellett Sárosdot is birtokló Gyolcsákkal szemben. Ezt követően a két kun család pereskedése hol felélénkült, hol lecsillapodott rövid időre. Ugyanazon évben, 1419-ben, amikor Zsigmond megerősítette a Thoban/Thoman család jogszerinti örökösödését, Gál özvegy édesanyja, mint önmagát egyedüli jogos örökösként lépett fel a határozat ellen, valamint Gál gyámfia, Bajdameri Jakab fia Péter. A kitűzött tárgyaláson ugyan nem jelentek meg Thoman Jakabbal szemben, de részleges kárpótlást kapott az özvegy, méghozzá Újszállás haszonélvezetét haláláig.

1439-ben, majd 1455-ben volt még egy birtokper, amely elhúzódott egészen 1517-ig. II. Lajos döntése hozta meg az évtizedes vitára a megoldást. Gyolcsa Bertalannak és Ágostonnak jutott haszonélvezete Sárosd és Hantos felett, a többi szállás a Thoman családnak, azon feltétellel, hogy a Gyolcsák a szálláshoz tartozó erdőt ugyanúgy használhatják. Azonban sokáig egyik család sem élvezhette a kivívott jogokat, ugyanis 1537-ben meg lett szüntetve Hontos-szék kiváltságos különállása. Szapolyai János büntetésből elvette a kunok kiváltságait, és szállásaikat egyszerű jobbágyfalvakká fokozta le.

A korábbi előkelő Thoman-család is elveszítette hatalmát: egyik tagjuk, Gergely már nem székkapitányként, hanem csak egyszerű jakabszállási nemesként szerepel az iratokban. Szapolyai valószínűleg ezzel a nemesi címmel próbálta őt kárpótolni a pozíciója elvesztéséért. A mezőföldi kunok sorsa végül tragikus fordulatot vett. Székesfehérvár 1543-as török elfoglalása, majd a pusztító tizenötéves háború (1591/1593–1606) súlyosan megtizedelte a lakosságot.

A Hantos-széki kun kapitányok családfája elérhető Erdős Ferenc – Hatházi Gábor (szerk.) (1996): Perkáta története. c. művében.

Utószó

A Mezőföld kunok általi benépesülése nem egyetlen esemény következménye volt, hanem több tényező együttes hatásából alakult ki: a tatárjárás okozta pusztítás és faluelnéptelenedés, a XIII. század végi belháborúk rombolása, a magyar lakosság elvándorlása, valamint a kunok nomád állattartó életmódjának alkalmazkodóképessége.

Mindezek együtt tették lehetővé, hogy a korábban gyéren lakott vagy elnéptelenedett Mezőföld a XIII–XIV. század fordulójára jelentős kun településterületté váljon. Hantos-szék kialakulása a XV. század első évtizedeire tehető, első biztos említése 1417-ből ismert. Felszámolása 1537-ben következett be, amikor szállásait Szapolyai János közönséges jobbágyfalvakként eladományozta. Ugyanezt tette 1541-ben Habsburg Ferdinánd is. A Hantos-székieket két nagy nemesi kun család igazgatta – a Gál és a Thoman – és azok évtizedes pereskedései csak a szállások utáni haszonélvezetéről és/vagy birtoklásáról szólt, az itt lakók élete zavartalanul folyt mindemellett.

A török hódoltság alatt sorvadt el a betelepülés után kialakuló s a magyar viszonyokhoz egyre inkább hasonuló középkori települési rendszer. Bár sokan úgy tudják, hogy Hantos-szék kun lakossága teljesen elpusztult 1526 őszén a Mohács után északra vonuló török csapatok miatt, ez nem teljesen igaz. A törökök valóban kifosztották és felégették a kunszék központját, Hantosszállást, valamint Jakabszállást és Sárosdot. Mivel azonban a fősereg a földvári úton haladt, Előszállás és Nagykarácsony elkerülte a pusztítást. Ennek köszönhetően ez a két település túlélte a támadást. A török adóösszeírások (defterek) szerint 1580-ban Előszálláson még 60, Nagykarácsonyon pedig 55 ház után adóztak. Az adófizetők törökös hangzású nevei a helyi lakosok kun eredetére utalnak.

A kunok helyére az észak felé terjeszkedő rácok érkeztek, így 1690-ben ezeket a településeket már rác községekként említik. A kun közösség fokozatos felbomlásával a XVIII-XIX. századra egyszerű uradalmi pusztává süllyedt. Mindmáig tisztázatlan, hogy a hajdani gazdag Hantos-szék lakóiból maradt-e egyáltalán túlélő a Mezőföldön vagy bárhol máshol. Bár Hantos-szék megszűnt, de a közösség nyomai nem tűntek el egyik napról a másikra. Emléküket ma már csak a történelmi dokumentumok, a régészeti leletek és a lassan feledésbe merülő legendák őrzik.

A forrásmegjelölés nélküli rajzok Kecse Somogur András grafikus alkotásai, aki a 2020-as évben nemzetközi Turán-díjat nyert.

Bibliográfia:

Béres Attila (2018): Ellenségből kisebbség: miért és hogyan olvadtak be a kunok a magyarok közé? In: Qubit.hu

Erdős Ferenc – Hatházi Gábor (szerk.) (1996): Perkáta története. Vörösmarty Nyomda. Székesfehérvár

Erdős Ferenc: Comitatus Albensis. In: L. Simon László (szerk.) (2009): Ezer év öröksége. Fejér megye múltjáról és jelenéről. Fejér Megyei Önkormányzat.  Székesfehérvár

Farkas Gábor (1983): Előszállás. In: Fejér megyei történeti évkönyv 15. Fejér Megyei Levéltár, Székesfehérvár

Farkas Gábor (1991): Perkáta. In: Fejér megyei történeti évkönyv 22. Fejér Megyei Levéltár, Székesfehérvár

Farkas Gábor – K. Móra Magda (szerk.) (1962): Fejér megye múltja írott emlékekben. Fejér megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztály. Székesfehérvár

Gyárfás István (1870): A jász-kúnok története. Szilády, Kecskemét

Gyimesi Károly (1989): Fejér megyei kunok a török időben. In: Közművelődés Fejér megyében. Szerk.: Zágoni Erzsébet, Székesfehérvár

Gyimesi Károly (2005): Hantosszéki kunok. In: A mezőföld rejtett kincsei. Mezőföld Népfőiskolai Társaság. Hantos

Hatházi Gábor (1989): Hantos múltja a régészeti emlékek tükrében. In: Közművelődés Fejér megyében. Szerk.: Zágoni Erzsébet, Székesfehérvár

Hatházi Gábor (2017): Kunok a Dunántúlon. A mezőföldi kunok eredete és beköltözése. In: Rubicon Történelmi Magazin. Jászok és Kunok. XXVIII. évf., 308. sz.

Hatházi Gábor–Kovács Loránd Olivér (2014): Árpád-kori falu és kun szállás Perkáta–Nyúli dűlő lelőhelyen – Falu, templom és temetők. In: Rosta Szabolcs – V. Székely György (szerk.): „Carmen miserabile”. A tatárjárás magyarországi emlékei. Kecskemét

Havassy Péter (szerk.) (1996): Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön. Gyulai Katalógusok 2.

Károly János: Fejér vármegye története. Székesfehérvár – A szerzőtől 5 kötet jelent meg, az alábbiakat használtam fel: az első (1896), a negyedik (1901) és az ötödik (1904) kötetet.

Kovács Szilvia – Zimonyi István (szerk.) (2016): Török nyelvű népek a középkori Magyar Királyságban. Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Altajisztikai Tanszék, 2016. (Altajisztikai Tankönyvtár, 6.)

Major Balázs-Türk Attila (2014): Keleti népek a középkori Magyarországon. Besenyők, úzok, kunok és jászok művelődéstörténeti emlékei. PPKE-BTK Régészeti Tanszék. Bp.

Mándoky Kongur István (1972): A Hantos-széki kunok. In: Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai 2. Középkor. István Király Múzeum Közleményei, 14. szám. Székesfehérvár

Mándoky Kongur István (2012): Kunok és magyarok. Török-Magyar Könyvtár, Molnár Kiadó, Bp.

Pálóczi Horváth András (1989): Besenyők, kunok, jászok. Corvina. Bp.

Pálóczi Horváth András (2018): A kunok korai történetének fő problémái. In: Bathó Edit (szerk.): Jászkunsági évszázadok. Jászkunság kutatása 2014. Tudományos konferencia a Jász Múzeumban. Jászberény

Pálóczi Horváth András (2017): A kunok integrációja. Meddig élt tovább a hagyományos sztyeppei kultúra Magyarországon? In: Rubicon Történelmi Magazin. Jászok és Kunok. XXVIII. évf., 308. sz.

Pálóczi Horváth András (1974): A kunok megtelepedése Magyarországon. In: Archeológiai Értesítő 101. évf. 2. füzet

Tarján M. Tamás: A második kun törvények kiadása. In: Rubicon Online

Szombathy Viktor – László Gyula (szerk.) (1988): Magyarrá lett keleti népek. Panoráma. Bp.

Várnai Tamás (1973): Hantos. In: Fejér megyei történeti évkönyv 17. Fejér Megyei Levéltár, Székesfehérvár

Vásáry István (1986): Az Arany Horda. Kossuth Kiadó. Bp.

Vásáry István (2003): A régi Belső-Ázsia története. Balassi Kiadó. Bp.

Vásáry István (2017): Egy eurázsiai török törzsszövetség. A kun-kipcsakok. In: Rubicon Történelmi Magazin. Jászok és Kunok. XXVIII. évf., 308. sz.