Bevezetés
Az európai kultúrtörténet és a nyugati civilizáció alapjai elválaszthatatlanok a homéroszi eposzoktól, az Íliasztól és az Odüsszeiától. Míg az Íliász a háború, a heroikus küzdelem, a trójai konfliktus monumentális leírása és a harctéri dicsőség (kleosz) eposza, addig az Odüsszeia a hazatérés (nosztosz), a bolyongás, a felfedezés és az intellektuális túlélés narratívája. Odüsszeusz alakja azonban jóval több egy egyszerű mitológiai hősnél. Történelmi szerepe egy olyan, évszázadokon átívelő átmeneti korszak lenyomataként is értelmezhető, amely magában foglalja a késő bronzkori mükénéi világ összeomlását, az úgynevezett görög „sötét kort”, valamint a kora archaikus kori tengeri expanzió és gyarmatosítás hajnalát.
Az utazások földrajzi és történelmi realitásának kutatása megosztja a tudományos közösséget. A vita egyik pólusán a földrajzi bizonytalanság áll, amely az eposzt tiszta meseföldrajzként, teológiai-mitológiai allegóriaként kezeli, hangsúlyozva, hogy a költői képzelet szabadon formálta a teret. A másik póluson viszont azok az ókori geográfusok és modern kutatók – történészek, régészek és tengerészek – helyezkednek el, akik topográfiai, meteorológiai és hajózási adatokra támaszkodva bizonyítják a homéroszi útvonalak valós mediterrán alapjait.
Christopher Nolan amerikai filmrendező képzeletét is megmozgatta a téma, ezért is készítette el az Odüsszeia című filmét, ami június 16-tól látható a magyar mozikban. A sztárokkal megtűzdelt alkotás Odüsszeusz utazását, kalandjait meséli el, amivel ellentétben jelen írásban a történelmi valóság nyomába eredünk.
A késő bronzkori Anatólia, a luvi civilizáció és Trója
A homéroszi költemények sajátos időbeli rétegzettséggel rendelkeznek, minthogy a történet magva a Kr. e. 2. évezred végére, a mükénéi korra nyúlik vissza, ám a szöveg a több évszázados szájhagyomány révén a Kr. e. 8–7. század társadalmi, anyagi és szellemi viszonyait is rögzítette. Az Odüsszeusz alakja köré fonódó trójai háború nem csupán egyfajta költői fikció, hanem egy, a késő bronzkori Anatólia és az égei-tengeri világ hatalmi harcait tükröző valós történelmi konfliktussorozat.
A történettudomány és a modern nyelvi-földrajzi kutatások a homéroszi Tróját (Íliont) szinte teljes bizonyossággal a hettita állami levéltárakból, agyagtáblákról ismert Wilusa (vagy Tarwisa) nevű királysággal azonosítják. Ez az azonosítás kulcsfontosságú Odüsszeusz utazásának történelmi kiindulópontja szempontjából, hiszen a trójai háború adja a hős bolyongásának casus bellijét. Wilusa Északkelet-Anatóliában, a Dardanellák stratégiai fontosságú tengerszorosa mellett helyezkedett el, és lakossága jelentős része, illetve vezető rétege nagy valószínűséggel a luvi nyelvet beszélte, amely az indoeurópai nyelvcsalád anatóliai ágához tartozott.
A luvi civilizáció az i. e. 2. évezredben a Hettita Birodalommal párhuzamosan virágzott Nyugat- és Dél-Anatóliában, ám a kutatástörténet sokáig méltatlanul háttérbe szorította a görög szárazföldön domináló mükénéiek és a közép-anatóliai hettiták javára. Az újabb tudományos elméletek azonban a luvikat tekintik annak a kulturális, nyelvi és politikai „hiányzó láncszemnek”, amely összekötötte a keleti és nyugati világot. Trója – a Manfred Korfmann és Peter Jablonka által vezetett kiterjedt ásatások, valamint a Frank Kolb által megfogalmazott szkeptikusabb nézetek közötti intenzív viták ellenére – vitathatatlanul jelentős regionális hatalom volt. A feltárt alsóváros, a kiterjedt erődítésrendszer, valamint a hettita forrásokból ismert KASKAL.KUR nevű földalatti vízellátó, hidro-mérnöki csatornarendszerek megléte (melyeket Muwatalli II hettita király és Alaksandu wilusai király szerződése is megemlít) mind egy magasan fejlett, gazdag és stratégiailag kulcspozícióban lévő városállamra utalnak. Az ókori mérnöki munka ezen nyomai arra utalnak, hogy Trója képes volt ellenállni egy hosszan tartó ostromnak, ami rímel az eposz tízéves háborújának narratívájára.
/https://tf-cmsv2-smithsonianmag-media.s3.amazonaws.com/filer_public/29/a3/29a3135c-b295-4642-84d8-2b4b11cc0bfe/mar2022_c02_troy.jpg )
A trójai háború (amelyet a történeti hagyomány i. e. 1200 körülire datál) hátterében a Hettita Birodalom és a mükénéi görögök hatalmi és kereskedelmi vetélkedése állhatott. A hettita források a tengerentúli görög hatalmat „Ahhiyawa” néven említik. Az Ahhiyawa királyságok gyakran avatkoztak be Nyugat-Anatólia belügyeibe, támogatták a luvi lázadókat a hettita befolyás ellen, és rablóhadjáratokat (afféle homéroszi expedíciókat) indítottak a gazdag partvidéki városok ellen. Egy mükénéi koalíció Trója elleni támadása tehát tökéletesen illeszkedik a korabeli diplomáciai és katonai realitásokba.
Trója i. e. 1200 körüli pusztulása azonban nem egy izolált esemény volt, hanem egybeesett a keleti mediterráneumot megrázó teljes „bronzkori összeomlással”. Ennek a kataklizmaszerű időszaknak a során a Hettita Birodalom végleg elbukott, a mükénéi palotaközpontok jelentős része megsemmisült, és a térséget a „tengeri népek” néven ismert formációk migrációja és fosztogatásai destabilizálták. Odüsszeusz történelmi archetípusa pontosan ebben a zűrzavaros időszakban formálódott meg: ő egy olyan világ hadvezére és túlélője, amely elvesztette addigi központi, adminisztratív hatalmi bázisait (a mükénéi bürokratikus palotarendszert), és ahol a harcos elit kénytelen volt a Földközi-tenger új, felbolydult térségeiben zsákmányt szerezni, új kapcsolatokat kiépíteni és a puszta túlélésért küzdeni.
Odüsszeusz világa és a „sötét kor” társadalma
Bár a trójai mondakör eredete a mükénéi kor viharos évtizedeihez kötődik, a társadalom, amelyben Odüsszeusz ténylegesen mozgott és élt, egy későbbi, jelentősen átalakult korszakot tükröz. Moses I. Finley gazdaság- és társadalomtörténész klasszikussá vált, Odüsszeusz világa (The World of Odysseus) című munkájában részletesen kifejtette, hogy a homéroszi kor (a görög sötét kor) társadalmi, morális és gazdasági berendezkedése alapvetően a Kr. e. 10–9. század állapotait rajzolja ki. Finley elemzése szerint a Kr. e. 650 körül írásba foglalt eposzok tényanyagát alapvetően ez a poszt-mükénéi, de pre-archaikus évszázad határozta meg.
A Finley-féle gazdaságtörténeti modellben az égei térség alapvető társadalmi egysége az oikosz (a nagybirtokos nemesi háztartás) volt, amely nagyrészt önellátásra rendezkedett be. Odüsszeusz ithakai palotája nem egy adminisztratív államközpont, hanem egy ilyen patriarchális gazdaság. A javak áramlását a külső területekkel nem a modern értelemben vett piac, az intézményesült kereskedelem vagy a profitorientált árucsere vezérelte, hanem az elit tagjai közötti kölcsönös vendégbarátság (xenía) szent rendszere és az ehhez szervesen kapcsolódó rituális ajándékcsere.
Amikor a görög elit tagjai – miként Odüsszeusz a trójai háború utáni bolyongása során – nyugat felé orientálódtak és hajóra szálltak, azt Finley szerint nem szisztematikus gyarmatosító vagy piacépítő célból tették. A nyugati irányú mozgás elsődleges motivációja a presztízskapcsolatok kiépítése volt az idegen vidékek uraival, hogy ezáltal státuszszimbólumokat (értékes fémeket, fegyvereket, luxuscikkeket, textíliákat) szerezzenek. Emellett, a korszak morális értékrendjében a tengeri kereskedelem és a fegyveres kalózkodás határai is teljesen elmosódtak. Az idegen partok kifosztása, a zsákmányszerzés a homéroszi hősök számára nemhogy bűncselekménynek nem számított, hanem a dicsőség (kleosz) és a gazdagság növelésének társadalmilag teljesen elfogadott, sőt szinte elvárt módja volt.
Finley határozottan elkülöníti ezt az időszakot a későbbi évszázadoktól. Szerinte a 10–9. századi görögök nyugat felé történő epizodikus, kalandor jellegű és az arisztokrata elit presztízsszükségletei által vezérelt mozgása nem tévesztendő össze a 8. században meginduló intézményesült gyarmatosítással. Odüsszeusz utazásai tehát azt a laza, epikus hagyományanyagot testesítik meg, amelyben a hellén világ a kalandozó elit tapasztalatain keresztül ismerte meg a nyugat-mediterrán térség egymástól nagy távolságra fekvő helyszíneit, ám ezeket még csak mitológiai analógiákon keresztül tudta integrálni a saját világképébe.
A görög gyarmatosítás (apoikia)
Az i. e. 8. század végétől a Földközi-tenger geopolitikai és gazdasági térképe radikálisan megváltozott. A görög poliszok demográfiai nyomása, a belső földhiány és az agrároldalról érkező feszültségek egy hatalmas expanziós hullámot indítottak el, amelynek során megindult a nagy görög gyarmatosítás (az apoikiák alapítása). Ennek a folyamatnak a során az euboiaiak (akik a 8. század végéig domináltak), majd helyüket átvéve a korinthosziak, megaraik, milétosziak és más görög poliszok lakói a Balkán-félszigeten kívül szinte a teljes Mediterráneumot behálózták kolóniáikkal.
A gyarmatosítás nyugati fókuszpontja Dél-Itália és Szicília volt, amely terület olyannyira hellenizálódott, hogy a Magna Graecia (Nagy-Görögország) nevet kapta. Ezzel párhuzamosan északkeleten a Fekete- és Márvány-tenger partjain (például Megara által Kr. e. 685-ben alapított Khalkédón és Kr. e. 660-ban alapított Büzantion, vagy a Milétosz által létrehozott Olbia), keleten Kilíkiában és Cipruson, délen pedig Észak-Afrikában (a Théra által Kr. e. 630 körül alapított Küréné) és az Ibériai-félszigeten is megjelentek a görög telepesek.
Ez a hatalmas térbeli expanzió elengedhetetlenül fontos Odüsszeusz eposzának történeti megítélésében. Ahogy a görög hajósok és telepesek felfedezték a nyugati és fekete-tengeri világokat, az új, sokszor ijesztő és ismeretlen földrajzi környezetet a saját, mélyen gyökerező mitológiai keretrendszerükön keresztül próbálták megérteni, birtokba venni és kulturálisan asszimilálni. Ahogy új földeket hódítottak meg, azokat igyekeztek a trójai mondakör heroikus hagyományaiba integrálni. Ennek következtében a homéroszi eposz korábban ködös, sokszor „meseföldrajznak” tartott topográfiája elkezdett lehorgonyozni a valós földrajzi térben.
Kialakult a mítosz és a földrajzi valóság sajátos szimbiózisa: az újonnan megismert, veszedelmes tengerszorosokat, vulkánokat és ismeretlen, idegen ajkú népeket visszamenőleg is beazonosították az Odüsszeia helyszíneiként és szereplőiként. Így került például a veszedelmes Szkülla és Kharübdisz alakja a mai dél-olaszországi Messinai-szoros környékére, de a görögöknek sokáig hasonlóan zavaros, szörnyekkel és istenekkel teli képük volt Líbiáról, Egyiptomról, vagy éppen az alvilági bejáratnak tartott vulkanikus régiókról. Az eposz tehát, ahogy a társadalom kitágult, nem pusztán egyetlen ember története maradt, hanem egy egész kultúra tengeri tapasztalatainak és térbeli expanziójának költői enciklopédiájává vált. Ezt bizonyítja a 2018-ban Olümpiában, egy római kori (3. század előtti) agyagtáblán megtalált 13 sornyi Odüsszeia-részlet is (a 14. énekből, Odüsszeusz és Eumaiosz találkozásáról), amely rávilágít, hogy az eposz évszázadokon át a hellenizált világ identitásának sarokköve maradt.
Az ókori földrajztudomány, Sztrabón és Eratoszthenész
Az Odüsszeusz által bejárt útvonalak történelmi és földrajzi valóságértéke nem csupán a modern tudományt foglalkoztatja; már az ókor legnevesebb filozófusai és tudósai között is heves vitákat generált a „homéroszi földrajz” kérdése. A vita gyökere az volt, hogy vajon Homérosz valós földrajzi ismeretek és expedíciós beszámolók alapján alkotta-e meg a költeményt, vagy az egész történet a tiszta fikció szüleménye, egy allegorikus mese.
A Kr. e. 3. század jelentős geográfusa, a hellénisztikus alexandriai tudományosság egyik vezető alakja, Eratoszthenész a legszigorúbb álláspontot képviselte. Az ő nézete szerint Homérosz célja kizárólag a szórakoztatás volt, nem pedig a tudományos tények közlése. Eratoszthenész híres, gúnyos kijelentése szerint a kutatók csak akkor fogják megtalálni Odüsszeusz bolyongásainak valódi térképi helyszíneit, ha végre rábukkannak arra a vargára (susztérra), aki a szeleket magába záró bőrtömlőt megvarrta Aiolosznak.
Ezzel a radikálisan elutasító nézettel szemben Sztrabón, a Kr. u. 1. században alkotó, nagy hatású császárkori földrajztudós határozottan védelmébe vette Homéroszt. Sztrabón 17 könyvből álló Geographika című művének rögtön az elején kifejti, hogy Homéroszt nemcsak a költészet, hanem a geográfiai tudomány megalapítójának is tekinti. Sztrabón filozófiai érvelése szerint, bár a költő a történelmi tényeket mitológiai csodákkal dúsította fel, a történetek magva valós. Polübioszra is hivatkozva Sztrabón azt a logikát követte, hogy egy író sokkal hihetőbben tud hazudni vagy mesélni, ha a fikciót keveri. Sztrabón szerint Homérosz pontosan ezt tette: a trójai háború és Odüsszeusz bolyongása történelmi tényekre épül.
Ennek szellemében az ókori tudós szisztematikusan Szicília, Dél-Itália és a környező tengerek térségébe lokalizálta az eposz legfontosabb eseményeit. A lótuszevők földjét – Polübiosz nyomán – az észak-afrikai partoknál fekvő Meninxszel (a mai Djerba szigetével) azonosította. A küklópszok és a kannibál laisztrügónok területét Szicília délkeleti vidékére, a vulkanikus Etna és Leontinoi környékére helyezte. Aiolosz (a szelek királya) hazáját a Szicíliától északra fekvő Lipari-szigetcsoportnál határozta meg. A szirének lakhelyét a Messinai-szoroshoz közeli Faro-fokhoz vagy a Nápolyi-öböl körzetéhez, míg a veszedelmes Szküllát és Kharübdiszt – a valós tengeri áramlatokkal, örvényekkel és az ott garázdálkodó rablókkal magyarázva a mítoszt – magához a keskeny Messinai-szoroshoz kötötte. Sztrabón még azt is megjegyezte, hogy Homérosz a valóságban a Fekete-tenger környékén (a Boszporusznál) élő kimmériaiakról tudott, de a költői hatás kedvéért alakjukat és komor, napfénytelen világukat áthelyezte a nyugati tengerekre, az Alvilág (Hádész) bejáratához, hogy megfeleljen Odüsszeusz utazási narratívájának.
Odüsszeusz, mint a kíváncsiság archetípusa
A történelmi, gazdasági és geográfiai aspektusok mellett Odüsszeusz utazásai a mentalitás- és pszichológiatörténet szempontjából is éles határvonalat húznak az európai kultúrában. Ahogy Karsai György klasszika-filológus és Sándor Tibor elemzései rávilágítanak, Odüsszeusz magatartása radikálisan eltér minden korábbi (például a gilgamesi vagy a korai mükénéi) eposzi hőstől, és minden addigi valós ókori utazó – legyen az kereskedő, birodalmi követ, hadvezér vagy zarándok – motivációjától.
A korábbi utazók számára az utazás kizárólag valamilyen külsőleges cél elérésének eszköze volt, magát a folyamatot pedig többnyire puszta szenvedésként, az elemeknek és az istenek akaratának való kiszolgáltatottságként élték meg. Ezzel szemben Odüsszeusznál – jóllehet elsődleges célja a hazatérés és felesége, Pénelopé, valamint fia, Télemakhosz viszontlátása – útja során egy teljesen új, belső pszichológiai hajtóerő bontakozik ki: a világ megismerésének igénye, az emberi kíváncsiság.
Odüsszeusz, nem egyszerűen túlélni akarja az utazást, hanem megélni azt. Ez a pszichológiai attitűd teszi őt a modern értelemben vett „turizmus”, a tapasztalatszerző felfedezés első európai irodalmi és eszmetörténeti archetípusává. Kiváló példa erre a küklópsz-epizód a IX. énekben: a hős a társaival behatol Polüphémosz barlangjába, de ahelyett, hogy gyorsan élelmet zsákmányolva távozna, szándékosan ott marad és megvárja az ismeretlen tulajdonos hazatérését. Teszi ezt pusztán azért, mert kíváncsi rá, hogy az ismeretlen lény milyen formában gyakorolja a görögök számára szent vendégbarátság (xenía) intézményét, és milyen ajándékkal tiszteli meg őket. Ez a kíváncsiság végzetesnek bizonyul, mégis mutatja a hős tudásszomját.
Hasonlóan egyedülálló a szirének énekének meghallgatása a XII. énekben. Kirké varázslónő (aki előzőleg disznóvá változtatta társait) tanácsára Odüsszeusz betömi a legénység fülét viasszal, hogy azok mentesüljenek a csábítás alól. Önmagát azonban, a puszta kíváncsiságtól és a mindentudás vágyától hajtva, az árbochoz kötteti, hogy saját fülével tapasztalhassa meg a szirének csábító, de halálos, mindentudást ígérő énekét. Társai közül senki sem emel kifogást az ellen, hogy csak a vezetőjük részesül a megismerés ezen extrém formájában. Odüsszeusz tehát a tiltott vagy elzárt tudás, a pusztán a megismerés öröméért folytatott tapasztalatszerzés érdekében hajlandó kitérőket tenni és halálos kockázatot vállalni, holott választhatott volna biztonságosabb, rövidebb útvonalakat is a gyorsabb hazatérés érdekében. Ehhez hasonló utazói mentalitással az ókorban csak elvétve találkozunk.
A modern tengerészeti és geográfiai rekonstrukciók
Az ókori Sztrabón-féle elméletekre építve a 20. század közepétől kezdve a földrajztudományon és a tengerészeten belül egy önálló ágazattá vált a „homéroszi földrajz”, amelynek képviselői komplex archeológiai, meteorológiai, geológiai és tengerészeti ismeretekkel próbálják reprodukálni a tízéves vándorlás pontos állomásait. E kísérletek feltételezik, hogy a történet nem puszta fikció, hanem lazán összefűzött valós, archaikus expedíciós tapasztalatokon alapul, ahol az utazási idők (a napok száma), az áramlatok, a szelek és a partvonalak, kikötők leírásai egy ma is tesztelhető, egységes rendszert alkotnak.
Az első, modern értelemben vett és kiterjedt hajózási gyakorlattal alátámasztott tudományos-irodalmi áttörést Ernle Bradford angol tengerész és író 1964-ben megjelent, alapvető kutatásnak minősülő Ulysses Found (Odüsszeusz nyomában) című könyve hozta el. Bradford a II. világháborús tengerészeti tapasztalataira és a Földközi-tenger középső medencéjének alapos ismeretére támaszkodva, Sztrabónhoz hasonlóan, de a vitorlázás gyakorlati oldalát bevonva térképezte fel a régiót. Kutatásai során a lótuszevők földjét a líbiai partok közelében, a Szürtisz-öbölben azonosította. A küklópszok földjét a nyugat-szicíliai Marsala és Trapani körzetében, az Eryx hegye körüli barlangoknál rögzítette. Aiolosz (a szelek istene) szigetét az Észak-Szicília partjainál fekvő Usticával, Kalüpszó nimfa barlangját (Ógügié szigetét) Máltával, míg Szkheria szigetét (a hajós phaiákok fejlett társadalmát, ahol Alkinoosz király uralkodott) a jón-tengeri Korfuval azonosította. Bradford munkássága bebizonyította, hogy a homéroszi szöveg tengerészeti szempontból dekódolható: az eposzban megadott hajózási napok és a mediterrán széljárások matematikai fedésben vannak az általa bejárt távolságokkal, lefektetve ezzel az alapot minden későbbi navigációs expedíció számára.
Bradford elméletét pontosította, több helyen kritizálta és kiegészítette Armin Wolf német történész és testvére, Hans-Helmut Wolf. A testvérpár 1968-ban indult saját vitorlás expedícióra, hogy a modern régészeti, földrajzi és meteorológiai adatok segítségével rekonstruálja az eposz helyszíneit. Kutatásaik eredményeit először 1968-ban, majd kibővítve az 1983-as Die wirkliche Reise des Odysseus című nagyhatású munkájukban publikálták. A Wolf-fivérek elmélete alapvetően Dél-Itália partvidékére és Szicíliára fókuszált. A lótuszevők földjét – a hagyománynak megfelelően – a tunéziai Djerba szigetével hozták összefüggésbe, míg a küklópszok (Polüphémosz) hazáját a partvidékhez közeli, barlangokkal szabdalt tunéziai Matmata hegyvidékével (és a közeli Kerkennah-szigetekkel) párosították. A Wolf-féle rekonstrukció egyik legfontosabb sarokpontja a szirének szigetének (amelyet a szicíliai Peloros-fokként azonosítottak), valamint Szkülla és Kharübdisz mitológiai kettősének egyértelmű megfeleltetése a keskeny Messinai-szoros térségével. Emellett Héliosz napisten szent marháinak legelőjét (Thrinakia szigetét, ahol a legénység a végzetes bűnt elkövette) magával Szicíliával, azon belül is Messina tágabb régiójával azonosították.
A kutatásuk legjelentősebb, a korábbi (így a Bradford-féle) megállapításoktól eltérő eredménye a phaiákok földjének újraértelmezése volt. Ahelyett, hogy Korfu szigetét jelölték volna meg Odüsszeusz utolsó állomásaként Ithaka előtt, kutatásaik során a dél-olaszországi Calabria régióra fókuszáltak. A Tirrén- és Jón-tengert elválasztó keskeny földnyelvet, pontosabban a Catanzaro tartományban található Tiriolo és Marcellinara dombos térségét nevezték meg Szkheriaként. Ebből a stratégiai pozícióból a phaiák hajósok könnyedén uralhatták mind a nyugati, mind a keleti tengereket. Wolfék módszertanában a térképészeti adatok (mint a kikötők távolsága, a friss édesvíz jelenléte a partokon) szorosan összekapcsolódtak az ókori romokkal, élesen elutasítva az eposz merőben spekulatív vagy mesei interpretációját, és rámutatva, hogy Homérosz tudatosan szerkesztett egy valós utazási beszámolókból merítő útvonalat.
A homéroszi földrajz eddigi talán legkomplexebb, mérnöki számításokkal és gyakorlati tengeri tesztekkel egybekötött hazai rekonstrukcióját Vass Tibor navigátor-mérnök hajtotta végre a 2000. évi „Odüsszeusz Expedíció” keretében. Vass Tibor a korábbiak (így Bradford 1950-60-as években kidolgozott elmélete) nyomán egy rendkívül komplex hajózási, meteorológiai és matematikai modellt dolgozott ki, amelyet a valóságban is letesztelt. Modelljének alapját a homéroszi kor evezős-vitorlás (gálya) típusú hajóinak fizikai korlátai adták. Homérosz leírásaiból tudjuk, hogy Odüsszeusz hajójának teljes legénysége nagyjából 58 fő lehetett. Az eposzban elszórt hajózási és időjárási információk segítségével Vass kiszámította az ókori hajó paramétereit: vitorlával az átlagsebesség mintegy 3 csomó/óra (ami nagyjából 5-6 kilométer/órának felel meg) volt, ami egy nap alatt megközelítőleg 77 kilométeres megtett távolságot jelentett. Szélcsendben vagy enyhe ellenszélben evezve a gálya sebessége drasztikusan lecsökkent 1-1,5 csomóra. Vass arra is felhívta a figyelmet, hogy az evezők összehangolt használatát a nyílt tengeren már egy viszonylag gyenge, 18 km/h sebességű szél is lehetetlenné tette, mert az ilyen légmozgás már több mint egyméteres hullámokat vet, ami megtöri az evezősök ritmusát és a hajó stabilitását.
Az expedíciót az Albatros nevű, 15,5 méteres hosszúságú iskolahajóval hajtották végre, mintegy 144-180 napos tengeri tartózkodás alatt. Az út a Trójából való indulástól Ithakáig összesen mintegy 13.860 kilométer hosszúságú volt, megküzdve a mediterrán térség modern kori szeszélyeivel. Vass Tibor szisztematikus eljárása – amely magában foglalta a célterületek szűkítését a haladási idők és a partvidéki topográfia (pl. barlangok jelenléte) együttes elemzésével – számos korábbi helyszínt megerősített, ugyanakkor négy „abszolút új”, saját maga által azonosított helyszínt is bevezetett a homéroszi szakirodalomba:
A küklópszok földje: Míg a hagyomány (így Bradford és az ókoriak zöme) magát Szicíliát, Wolfék pedig Észak-Afrikát jelölték meg, Vass a Szicíliától nyugatra fekvő, az Egadi-szigetcsoporthoz tartozó Levanzo szigetét azonosította Polüphémosz lakhelyeként. Homérosz szövege alapján a „kerekszeműek” földjéhez közel egy lakatlan, vadkecskék által benépesített sziget feküdt. Levanzo part menti barlangjai és a földrajzi távolságok pontos fedésben voltak az eposz soraival, jóllehet maga a költő nem állította expressis verbis, hogy a küklópszok maguk is szigeten éltek volna.
Hádész országa (Alvilág): A Nápoly és Róma magasságában fekvő, vulkanikus Ponza-szigeteknél lokalizálta az Alvilág kapuját.
A laisztrügónok városa: A sziklás, szűk, fjord-szerű természeti adottságok alapján, amelyeket az eposz aprólékosan leír, a korzikai Bonifacio természetes, de csapdát jelentő kikötőjét feleltette meg a hajókat sziklákkal szétzúzó emberevő óriások földjének.
Szirének szigete: Vass a Sorrentói-félsziget (Massa Lubrense) és Capri közelében fekvő kicsiny Galli-szigeteket (Li Galli) azonosította a szirének otthonaként. Ezen sziklák morfológiája oly módon veri vissza a parthoz csapódó hullámok hangját, ami egy természetes megafonként működik. Ez a hajósok számára a tenger zúgása mellett megmagyarázhatatlan, énekszerű illúziókat kelthetett, ami dezorientálta a navigációt a zátonyok között.
A magyar expedíció továbbá megerősítette azt a narratívát, hogy Trója elhagyása és az iszmaroszi kikonok kifosztása után a vihar a Peloponnészosz déli Malea-fokától sodorta el a flottát a lótuszevők földjére (a tunéziai Djerbára). Innen észak felé vették az irányt: Aiolosz szigete (Ustica) és a Monte Circeónál fekvő Kirké-sziget érintése után áthaladtak a Messinai-szoroson, amelyet Vass is Szkülla és Kharübdisz (valamint Héliosz legelője) helyszíneként tartott számon. Odüsszeusz, miután elvesztette társait, Kalüpszó nimfa szigetére, a máltai Gozóra sodródott, ahonnan tutaján 17 napi hajózással Korfu (Paleokasztria) szigetére, a phaiákokhoz érkezett, mielőtt végleg hazatért volna az anyaországba, Ithakába.
Odüsszeusz öröksége
Odüsszeusz alakja, bolyongása és az általa bejárt útvonal a hellén civilizáció egyik legkomplexebb, kognitív térképét jelenti. A történelmi vizsgálatok alapján kijelenthető, hogy az eposz nem egy légüres térben, és nem kizárólag a költői fantázia szüleményeként jött létre. A trójai háború (a Hettita Birodalom és a mükénéiek vetélkedése) és a wilusai luvi kultúra pusztulása megteremtette azt a hatalmi vákuumot, amelyben a fegyveres rablóhadjáratok és az elit presztízsgazdasága vált a mediterrán világ meghatározó életformájává. Ezt az átmeneti időszakot írta le Finley a Kr. e. 10–9. századi oikosz-központú, vendégbarátságra (xeníára) épülő társadalom bemutatásával. A korai harcosok célja még nem a kereskedelmi útvonalak kiépítése volt, hanem a hírnév és a gazdagság megszerzése az idegen partokon.
Amikor a Kr. e. 8–6. században az archaikus kori görög poliszok hajósai a gyarmatosítás (apoikia) során tömegesen kezdték benépesíteni Dél-Itáliát, Szicíliát és a Fekete-tengert, a szájhagyományban élő eposzi tájakat fokozatosan horgonyozták le az újonnan megismert, de korábban mitikusnak tartott geográfiai pontokon. Így jött létre az az elválaszthatatlan szimbiózis a tengeri tapasztalat és az irodalom között, amelyet Sztrabón már tudományos igénnyel igyekezett rendszerezni.
Odüsszeusz testesíti meg az európai gondolkodásban az intellektuális nyitottságot: a puszta túlélésösztön mellett megjelenik nála az emberi kíváncsiság, a világ és a „másik” megismerésének, kockázatot is vállaló igénye. Ezt a hatalmas fizikai és intellektuális teret vizsgálták felül a 20. század második felének modern tengerészeti expedíciói. Ernle Bradford, a Wolf-testvérek, és különösen Vass Tibor tengeri kutatásai perdöntően bizonyítják: Homérosz földrajza, ha nem is egy hajszálpontos modern útleírás, de egy nagyon is valós tengerészeti, természeti és meteorológiai tapasztalatokon nyugvó, a gyakorlatban hajóval reprodukálható navigációs emlékezet. Odüsszeusz tehát a történelem mérlegén többdimenziós alak: egyszerre a mükénéi kor alkonyának ravasz katonai kalandora, a sötét kor presztízskereső, zsákmányoló arisztokratája, és a modern, megismerni vágyó európai ember első, eposzi léptékű történelmi prototípusa.
Felhasznált irodalom
Bencsik András (2023): Hajók története: hajóépítés Homérosz és Odüsszeusz idején
Eberhard Zangger (2016): The Luwian Civilization: The Missing Link in the Aegean Bronze Age
Frommolt, Karl-Heinz & Carlé, Martin. (2016). The Song of the Sirens. The Nordic Journal of Aesthetics. 24. 10.7146/nja.v24i48.23067. https://www.smithsonianmag.com/history/in-search-of-troy-180979553/
Kertész István (2017): Trója és történelem, Rubicon 28. évf. 11. sz.
M. I. Finley’s (1965): The World of Odysseus, Viking Press
Sándor Tibor (2012): Ókori utak, Ókori utazók, Corvina Kiadó, Budapest
Strabón (1977): Geógraphika, Gondolat Kiadó, Budapest
Thomas F. X. Noble (2002): The Foundations of Western Civilization, Teaching Company
Vass Tibor (2000): Odüsszeusz Expedíció naplója 2000, https://vitorla.com/od-naplo/
Vass Tibor (2001): Az Odüsszeia helyszíneinek földrajzi meghatározása és az útvonal számítógépes modellezése meteorológiai, tengerrajzi, csillagászati és hajózási ismérvek alapján (Odüsszeusz útvonalának hajózási elmélete), Földrajzi konferencia, Szeged
Wolf, Armin (2004): Mapping Homer’s Odyssey: Historical Insights, Eastern Mediterranean Cartographies 25/26. pp.309-334.
