A II. világháború második legeredményesebb harckocsizója
Otto Carius 1922-ben született a weimari Zweibrückenben, katonacsaládba. Amint befejezte az iskolát, kitört a II. világháború. Szívás, mondanák sokan, de nem úgy Otto! Magától értetődő módon egyből jelentkezett a seregbe. A lelkesedése sajnos nem volt egyenesen arányos a lehetőségeivel. Csak sokadjára vették fel, ugyanis rendre alkalmatlannak találták a gyenge testfelépítése miatt.
1940-ben végül bekerült a 104. gyalog pótzászlóaljba. A kiképzés végeztével sikerült átmennie a páncélosokhoz, majd a gyorstalpaló után a 20. páncélos ezred tagjaként vetették be a keleti fronton, a kevésbé modernnek számító Panzer 38(t) töltőkezelőjeként. 1941 júniusában így kezdte meg a Barbarossa hadműveletet. Töltőkezelőnek lenni nem egy hálás meló. Nem látsz semmit, de legalább megsülsz a harckocsiban.
Aki ránéz a képen látható Panzer 38(t)-re, bizonyára azt gondolja, hogy csak jelképes páncélzattal rendelkezett. Ez teljes mértékben igaz. Az egyik bevetés során át is lőtték, kisebb sérülést okozva Cariusnak. Ennek ellenére nem ment el a kedve a zárt küzdőterektől. Egy évig szolgált, majd bekerült a tiszti iskolába.
Az iskola sikeres elvégzése után már, mint hadnagy, az 502. nehézpáncélos osztályhoz, azon belül a 2. századhoz került, akik többet között megkapták az új csodafegyvert, a Panzerkampfwagen VI-ot, ismertebb nevén a Tigrist. Gondolom, senkinek sem kell bemutatni a hamar legendássá vált fenevadat. 700 lóerő, 60 tonna, közúton maximum 45 km/h, terepen 20km/h, mindez egy 530 literes üzemanyagtartállyal megtámogatva. Ha egy ilyen járgányod van, garantálom, hogy a benzinkúton minden pontgyűjtős akciót be fogsz húzni. Egyébként a Tigrisre való átképzés során került sor az egyetlen háborús bűntettére: agyonlőtt egy, a lőtérre bemerészkedő kakast… méghozzá a gazdasszony legjobb kakasát! Szerencsére később ez nem lett felhánytorgatva.
Az átképzést követően egyből bedobták a mélyvízbe a keleti fronton. Nehezítette a helyzetet, hogy a századparancsnoka nem éppen egy vérgőztől megvadult berzerker volt. Az emberei szemében gyakorlatilag Carius vezette a századot.
Először Narvánál került komolyabb összetűzésbe. Azon a környéken teljesen megmerevedett a front, ami, ha lett volna elég erő, nem lett volna akkora probléma a németek részéről. Csakhogy nem volt elég katona. A környéket, amit Cariusra bíztak legtöbbször csak pár Tigris és egy maroknyi lövész tartotta. A szinte reménytelen helyzet ellenére nem tudtak kifogni rajtuk. Megtörtént, hogy az oroszok mindent elsöprő tüzérségi tüzet és légicsapások sorozatát kérték a Carius által védett területre. Csak két Tigris maradt a vidéken. Nem vonultak vissza, hanem útban az előnyösebb állások felé, menet közben kilőtték az oroszok előretolt 5 páncéltörő lövegét. Egy kicsit megpihentek, majd kilőttek 6 darab T-34-est is. Másnap Ivánék újra támadtak és újabb 6 harckocsi vált lángoló ronccsá. Így ment ez nap-nap után, egyre reménytelenebb helyzetben. Carius és a Tigrise mégis megőrizték a hidegvérüket és egy átcsoportosítás után még támadásra is futotta az erejükből. Végül Narvából hosszú hetek után átcsoportosították a századot.
1944 júniusában Cariusék 8 páncélosa Dünaburghoz (Lettország) vezényelték. Mire odaértek, csak fejvesztett menekülést láttak. A Tigrisek azonban nem csatlakoztak a visszavonuló csapatokhoz, hanem éppen ellenkező irányba, az oroszok felé hajtottak tovább. Útközben hamarosan találkoztak egy lélekszakadva rohanó altiszttel, aki közölte, hogy észak felé már a szovjetek vannak. Szegény biztos nem örült, amikor Cariusék felvették és a hírt hallva még nagyobb lelkesedéssel folytatták pont arra az útjukat.
Már mentek egy ideje, mire Otto úgy döntött, hogy elindul felderíteni. Bepattant a hű Volkswagen Kübelwagenjébe és elhajtott a következő faluig, Krivaniba. Szerencse, hogy ilyen óvatos volt. A településben épp elhelyezkedett harckocsi, hogy bevárja a fő erőket. Úgy becsülte, ha mázlija van, akkor csak egy harckocsi század van még a faluban.
A felderítésről visszatérve egyből összekapta a századot és közölte velük a tervet: két Tigris teljes gázzal betör a faluba és kilő mindent és mindenkit, mielőtt bárki elmenekülhetne és szólhatna a többi ruszkinak. A maradék 6 páncélos biztosítja a környéket, hogy senki ne léphessen le, amíg tart a buli. Természetesen Carius Tigrise volt az egyik a kettő rohamozó közül.
Amint felvették az alakzatot, megindították a támadást. Pillanatok alatt ott voltak az első házaknál és még menetből kilőtték a feléjük biztosító két, nem reagáló T-34-est. Pár másodperc múlva Carius már a falu közepén volt, és rögtön ezzel a lendülettel oldalba kapott egy Sztálin harckocsit. Az oroszokat teljesen váratlanul érte a támadás. Nagyban fosztogattak, lazultak és könyvet olvastak (értsd: italoztak). Nem hitték, hogy bárki visszafordul a menekülő német csapatok közül. Az egész akció kevesebb, mint 15 percig tartott.
Egy gyors pihenő után – hogy kihasználják a meglepetés erejét – rögtön tovább haladtak az ellenség irányába, és egy alacsony emelkedő mögötti területen elhelyezkedve bevárták az orosz dandárt. Jöttek is szépen, felvonulva az úton. Fogalmuk sem volt Cariusék jelenlétéről. (Még a faluban megpihenő oroszok rádión szóltak, hogy minden rendben van). Amikor már a lehető legtöbb jármű volt a kelepcében, elhangzott a tűzparancs. Nem semmi látvány lehetett. Szinte minden másodpercben felrobbant valami. A rövid harcban 28 harckocsi és számtalan más harcjármű semmisült meg. A szovjetek úgy rohantak vissza, ahogy csak tudtak…
Sok ideje nem volt ünnepelni a „kacsavadászatot”. Rá két nappal újfent szembenézett a halállal, ezúttal közelebbről, mint bármikor máskor.
Július 24-én a hű Kübelwagenje elromlott, ezért motorral indult el a szokásos felderítésre. Csak két Tigrist vitt kíséretnek, hogy a többiek tudjanak pihenni és megetetni a fenevadakat. A felderítés során egy faluhoz érkeztek, ahol megtudták, hogy onnan 3 km-re vannak az oroszok. Cariusnak gyanús volt, hogy ennyire jól informáltak a falusiak. A Tigriseket a település északi részére küldte, míg ő tovább indult a sofőrjével, Lokeyval. Ekkor bekövetkezett a baj. A közelben leselkedő szovjetek csak erre a pillanatra vártak. Felkelepeltek a géppuskák. A két motoros épp csak letudott bukni a járműről, de Carius bal combját így is szétzúzta egy lövedék. Lokey szerencsésen megúszta, de még így sem tűnt úgy, hogy megúszhatnák ezt a helyzetet. Az oroszok egyre közelebb kerültek. Érezték, hogy itt nekik áll a zászló. Egy pillanatra sem hagyták abba a tüzelést, sőt! Cariust többször is meglőtték. A bal karja használhatatlanná is vált. Úgy tűnt, hogy minden elveszett…
A tűzfegyverek zaját egy másodpercre elnyomta egy félelmetes, ismerős morgás. Carius ezer közül is megismerte volna ezt a kedves hangot. A két hű altisztje, Eichorn és Göring meghallotta a lövöldözést, és teljes sebességgel indultak a parancsnokuk megsegítésére. Az oroszok ekkor már csak három méterre voltak a súlyosan megsebesült hadnagytól, de a két rohamozó harckocsitól egyből átértékelték a helyzetüket. Nincs sok félelmetesebb dolog két, menetből tüzelő Tigrisnél. Ivánék a visszavonulás mellett döntöttek, de a szovjet tiszt még úgy döntött, hogy lelövi Cariust. Szerencsére Otto bemozdult, így a lövedék csak súrolta a nyakát. A két páncélos az utolsó pillanatban ért oda. A két fenevad megmentőként tornyosult a mozdulatlan Carius fölé. A harckocsik személyzete gyorsan biztonságba helyezték a parancsnokukat és a sofőrjét, majd heves tűzharc alatt igyekeztek elszakadni a bátorságra lelt oroszoktól. Szerencsére épp időben értek vissza a sajátjaikhoz, hogy a két sebesültet még meg lehessen menteni.
Cariust a hosszúra nyúlt lábadozása után nem helyezték vissza a századához, nagy bánatára. Nélküle a remek csapat lassan felmorzsolódott a keleti fronton.
A gyógyulását követően, 1945 elején, a nyugati fronton az 512. Jagdtiger zászlóaljhoz került, de sok köszönet nem volt benne. A hatalmas monstrumokat nem a háború végén kellett volna elkészíteni. Az akkora már teljesen demoralizált állomány és a szövetségesek nyomasztó légifölénye miatt Carius tehetetlen volt. Egységével május 7-én adta meg magát az amerikaiaknak.
A háború után gyógyszerész lett és saját patikát nyitott Tigris néven. A munka mellett megírta a visszaemlékezéseit is, a „Tigrisek a sárban” -t. Carius a Wehrmacht 2. legsikeresebb harckocsizójaként több mint 150 igazolt kilövéssel rendelkezett. Teljesítményéért megkapta a Tölgyfalombokkal ékesített Lovagkeresztet. Minden idők egyik legnagyobb páncélos ásza 2015. január 24-én, 92 évesen hunyt el.
Forrás:
Otto Carius: Tigrisek a sárban
A könyv megvásárolható: http://www.tigrisekasarban.hu/
A II. világháború – és a harckocsik szerelmeseinek kötelező olvasmány.
