A Római Birodalom a kr. e. 3. századtól kezdve Itáliából kiindulva a Földközi-tenger medencéjének meghatározó hatalmává vált, és amellett, hogy óriási területeket, rendkívül sokszínű népességet is az uralma alá hajtott. A legnagyobb kiterjedése idején a határai Britanniától egészen Mezopotámiáig, a Rajna-Duna vonaltól pedig Észak-Afrikáig terjedtek. Ez a hatalmas birodalomépítés és a meghódított területek igazgatása elkerülhetetlenül […]
Minden nagy birodalom egyszer véget ér, semmi sem tart örökké. Mindegyiknek valamilyen módon vége szakad. Ez igaz volt a Római Birodalomra is, ami évszázadokon át a Földközi-tenger medencéjének abszolút ura volt. A negyedik század végén két részre osztott császárság közül a keleti bizonyult szerencsésebbnek, mert ennek az államalakulatnak jutottak a leggazdagabb és fejlettebb provinciák, arról nem is beszélve, hogy a főváros egy jól védhető helyen épült fel, egy olyan védelmi rendszerrel ellátva, ami majdnem ezer éven át védte Konstantin császár városát, Konstantinápolyt. Ezzel szemben a nyugati részek alig pár évtizeddel a felosztás után olyan komoly válságot éltek át, amiből már nem sikerült kikecmeregni, így az elkerülhetetlen vég felé kezdett sodródni a Nyugatrómai Birodalom.
