Teuta illír királynő

Az ókori történelem panteonjában kevés uralkodó alakja ötvözi olyannyira a történelmi valóságot, a legendát és a modern nemzeti mitológiát, mint Teuta, az illírek ardiata törzsének királynéja esetében. Uralkodása, amely hozzávetőlegesen i.e.231-től 227-ig tartott, rövid, ám annál sorsdöntőbb időszak volt a Földközi-tenger medencéjének történetében. Teuta nem csupán egy „kalózkirálynő” volt, ahogyan a római források előszeretettel ábrázolták, hanem egy regionális nagyhatalom régense, aki egy olyan expanzív politikát folytatott, amely közvetlenül provokálta az egyre erősödő Római Köztársaságot. Ez a konfrontáció Róma első jelentős katonai beavatkozásához vezetett az Adriai-tengeren túl, egy olyan eseménysorozathoz, amely örökre megváltoztatta a térség geopolitikai térképét. Teuta történetének a középpontjában egy regionális hegemón hatalom és egy felemelkedő világbirodalom összeütközése áll, de a konfliktus nem csupán az illírek kalózkodásról szólt; sokkal inkább a stratégiai kereskedelmi útvonalak feletti ellenőrzésről és egy olyan geopolitikai hatalmi vákuum betöltéséről, amelyet más regionális szereplők hanyatlása idézett elő.

Az illír világ az i. e. 3. században

Az „Illíria” elnevezés, amelyet a görögök és a rómaiak használtak, nem egy egységes államalakulatra, hanem a Balkán-félsziget nyugati részén élő, nyelvileg és kulturálisan rokon, ám politikailag igencsak tagolt törzsek sokaságára utal.E törzsek területe a mai Albánia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina és Horvátország partvidéki és belső régióit foglalta magában.A történelemtudomány megközelítőleg huszonöt illír törzset azonosított, amelyek leginkább állattenyésztéssel és gyümölcstermesztésselfoglalkoztak, de egyes tengerparti illírek a könnyű, fürge hajóikkal az Adriai-tengerre is kimerészkedtek, ahol kereskedelem helyett jövedelmezőbbnek bizonyult a kalózkodás.Az i. e. 3. századra e törzsek közül az ardiaták emelkedtek ki, mint a legerősebb politikai és katonai erő.

Az ardiata dinasztia hatalmának megszilárdulása II. Pleuratosszal kezdődött, és fia, Agrón uralkodása alatt érte el a csúcspontját. II. Pleuratosz feltehetően az i. e. 260 és 250 közötti évtizedben uralkodott Agrón pedig az i. e. 250 körüli évektől i. e. 231-ig volt az ardita törzs királya. Uralkodása alatt az Illír Királyság a mai Albánia északi és Montenegró déli részén helyezkedett el, fővárosa pedig Szkodra (a mai Shkodra) volt. Agrón agresszív, terjeszkedő politikát folytatott. Jelentősen megerősítette a hadsereget és különösen a flottát, amely rettegett hírnévre tett szert az Adrián. A mozgékony és gyors illír hajók, a lemboszok, hatékonyan támadták a part menti településeket és a kereskedelmi útvonalakat, kalózkodásukkal komoly károkat okozva a görög és itáliai kereskedőknek. A lembosz, egy alacsony merülésű, gyors és rendkívül mozgékony evezős gálya volt, amely ideális volt a portyázásra és a part menti hadviselésre egyaránt. Az evezősökön kívül körülbelül 50 harcos szállítására volt alkalmas ez a hajótípus.

Agrón egyik stratégiai újítása az volt, hogy hadserege a parton követte a flotta mozgását, és a tenger felől megindított ostromot mindig a hátország felőli rohammal fejezte be. Agrón legjelentősebb katonai sikere az Aitóliai Szövetség felett aratott győzelme volt időszámításunk előtt 231-ben. Az aitólok, akik akkoriban Görögország egyik legerősebb katonai hatalmának számítottak, Medion városát ostromolták. A város segítségkérésére Agrón egy tízezer fős sereget és flottát küldött, amely döntő vereséget mért az aitólokra. Ez a diadal jelentősen megnövelte az Illír Királyság presztízsét és befolyását a régióban.

Hódításai révén Agrón kiterjesztette uralmát dél felé, egészen az Aoosz (a mai Vlora) folyóig, és elfoglalt több fontos szigetet is, köztük Kerkürát (a mai Korfu) és Pharoszt (a mai Hvar). Uralma Dalmáciától Epirusz határáig terjedt, egy olyan birodalmat létrehozva, amely komoly tényezővé vált a Balkán-félsziget hatalmi egyensúlyában. Halála viszonylag hirtelen és váratlanul következett be időszámításunk előtt 231-ben. A források szerint az aitólok feletti győzelmet hatalmas ünnepséggel ülte meg, ahol a mértéktelen alkoholfogyasztás következtében mellhártyagyulladást kapott és néhány napon belül meghalt. Agrónnak két felesége ismert. Az első feleségétől, Triteutától született egy fia, Pinnész, aki apja halálakor még kiskorú volt. Így a trónt Agrón második felesége, a harcias és energikus Teuta vette át régensként.

Teuta trónra lépése

Az a tény, hogy Teuta a trónörökös édesanyjával, Triteutával szemben szerezte meg a régensséget, arra utal, hogy már ekkor is félelmetes politikai szereplő volt, aki jelentős személyes tekintéllyel, politikai érzékkel és az illír arisztokrácián belüli támogatással rendelkezett. Számos öröklési rendszerben az örökös anyja lett volna a természetes választás a régensi posztra. Teuta hatalomra jutása eltérést mutat ettől a „természetes” úttól. A források megemlítik, hogy „barátaira” (tanácsadóira) támaszkodott, és lehetséges, hogy magasabb rangú királyi felmenőkkel rendelkezett, vagy egyszerűen csak kiemelkedő vezetői képességeket mutatott. Az, hogy Agrón politikáját azonnal és határozottan folytatta, azt jelzi, hogy hatékonyan meg tudta szilárdítani a hatalmát.Hatalomra jutása tehát nem egy passzív, automatikus öröklés volt, hanem valószínűleg egy aktív politikai manőver, amely bizonyította a már meglévő befolyását és az illír udvari intrikákban való jártasságát. Nem csupán Agrón felesége volt, hanem a politikai utódja is.

A kalózkodás mint állami politika

Az ókori világ tengereit nem csupán kereskedelmi hajók és hadiflották szelték, hanem a kor rettegett fosztogatói, a kalózok is. A kalózkodás, amely egyidős a tengeri hajózással, az ókorban a virágkorát élte, komoly fenyegetést jelentve a Földközi-tenger és azon belül az Adriai-tenger medencéjének a gazdasági és a politikai stabilitására egyaránt. A kalózkodás virágzásának hátterében összetett gazdasági és társadalmi okokat lehet megfigyelni. A szegénység, a politikai instabilitás és a központi hatalom gyengesége, ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy sokan a tengeri rablásban lássák a felemelkedés szinte egyetlen lehetőségét.

A Római Köztársaság terjeszkedése és a hellenisztikus királyságok hanyatlása egy hatalmi vákuumot teremtett a Földközi-tenger keleti medencéjében, ami ideális feltételeket biztosított a kalózok megerősödésének. A virágzó tengeri kereskedelem, a gazdag rakományokkal megrakott, de sokszor védtelen hajók igencsak csábító célpontot jelentettek. A kormányok gyakran törvényes háborús cselekménynek tekintették a kalózkodást, így a kalózok egy-egy ország nevében is „dolgozhattak”, amire a rabszolgakereskedelem keresleti igénye volt a leginkább a magyarázat. A kalózkodást a rabszolgakereskedelem olyan mértékben táplálta, hogy az általában törvénytisztelő tengeri kereskedők is részt vettek benne, amikor elrabolták a part menti városokból és kikötőkből a polgárokat, hogy rabszolgának adják el őket. A rabszolga-kereskedelem rendkívül jövedelmező volt ebben az időben. A Római Birodalom idejében egy egészséges, 15-40 év közötti férfi rabszolga minimum 1000 sestertiusba, egy egészséges felnőtt nő pedig körülbelül 800 sestertiusba került, a jól képzettek ára pedig a többszöröse is lehetett. Összehasonlításképpen egy legionárius katona éves zsoldja 900 sestertius volt ebben az időszakban, amiből még levonták az ellátás és a felszerelés költségeit.

Teuta és a kalózkodás

Teuta már a hatalomra kerülését követően kalózleveleket adott ki, amelyek felhatalmazták a hajósokat a kereskedelmi hajók fosztogatására a zsákmány egy részének befizetése ellenében. Ez a tevékenység finanszírozta az államot és gazdagította a helyi elitet is. A kalózkodás ebben a korszakban egy elismert illír szokásnak számított és a helyi gazdaság egyik alappillérének volt tekinthető. Ezért is érthető, hogy a hatalom megszerzését követően Teuta „kalózai” a Peloponnészoszi-félsziget partvidékét, Éliszt és Messzéniát kezdték igen intenzíven fosztogatni.

Az első komoly összetűzésre az Epiróta Városszövetséggel került sorra, ami alig pár éve létezett, amikor is időszámításunk előtt 234-ben Déidameia királynőt elűzték, és Phoiniké központtal létrejött a szövetség. Teuta a férje politikáját folytatva igyekezett növelni a térségben az illírek befolyását. Éliszt és Messzénia megtámadásával az Aitól és az Akháj szövetség figyelmét lekötve Phoinike lett Teuta célpontja. Az illír flotta fő része Onkhészmosz kikötőjébe megjelent, hogy feltöltsék a készleteiket, de a beengedés után viszont elfoglalták a települést, ami mindössze pár kilométerre volt az Epiróta szövetség fővárosától. Agrón király öccse, Szkerdilaidasz vezetésével egy szárazföldi haderő támadott Phoinike irányába, amit egy rohammal bevettek, ami annak is volt köszönhető, hogy alig 800 kelta zsoldos látta el a védelmet. A főváros eleste után az Epiróta Szövetség felmentő serege is megindult, aminek az érkezését be nem várva Szkerdilaidasz a mai Skarficai hágó közelében támadásba lendült, miközben Teuta egy másik sereggel másik irányból fejezte be a bekerítést. A phoinikéi csatában a meglepett és felkészületlen epiróták jelentős része meghalt, de sokan estek fogságba is. A győzelem után az illír sereg Szkerdilaidasz vezetésével továbbnyomult dél felé, miközben az epiróták az aitóliaiakhoz és az akhájokhoz fordultak katonai segítségért. Teuta királyné ezekben a napokban aggasztó híreket kapott országa északkeleti részéről, ezért hajlott egy fegyverszünetre. Ennek a megkötése után az illírek megtarthatták a hadi zsákmányt, a rabszolgának elhurcolt phoinikéiakat, és hadisarc fejében visszaszolgáltatták Phoinikét az epirótáknak. Teuta a flottájával visszatért a fővárosába, Szkerdilaidasz pedig a szárazföldi úton elindult leverni a dardánokkal szövetkező északkeleti illírek lázadását, amire gyorsan sort is kerített.

Teuta időszámításunk előtt 229-ben már egy nagyszabású hadjáratot indított dél felé. Az illír flotta először Epidamnosz (a mai Durrës) és Apollónia görög gyarmatvárosokat fenyegette, majd Kerküra (a mai Korfu) szigetét vette ostrom alá. A kerküraiak, szorult helyzetükben, az Akhaisz és az Aitóliai Szövetségtől kértek katonai segítséget. A görög szövetségesek egy tíz hadihajóból álló flottát küldtek Kerküra felmentésére. Velük szemben sorakozott fel az illír flotta, amelyet akarnániai szövetségeseik hét hajója is erősített. A két flotta Paxosz szigetének közelében csapott össze. Polübiosz leírása szerint az illírek ezúttal a ravaszságukról, a tengeri hadviselésben való jártasságukról tettek tanúbizonyságot. A könnyű, kicsi, de gyors hajóikat ezúttal négyesével összekötötték. Amikor az ilyen mesterséges „tutajokat” a nehéz görög három evezősoros triérészei megtámadták azzal szembesültek, hogy az illír hajókon vagy 200 ádáz harcos volt megbújva, akik a görög hajókat a létszámfölényüket kihasználva nemcsak le tudták győzni, hanem a 10-ből négyet meg is tudtak épségben szerezni, egyet elsüllyeszteni, míg a maradék jobbnak látta ha visszavonul a csatatérről. Az akhájok számára a tengeri vereség azért is bizonyult fájónak, mert a flotta parancsnoka Kerüneiai Margossz is a habok között lelte a halálát. A tengeri csata után a kerküraiak is jobb belátásra tértek, meghódoltak Teuta előtt. A városnak be kellett fogadnia egy illír helyőrséget, és a királynő egyik tanácsadója, Pharoszi Démétriosz lett a sziget vezetője.

Teuta katonai lépései nem véletlenszerű fosztogatásnak voltak tekinthetőek, hanem egy komoly stratégia részeinek, amely a Jón- és Adriai-tenger kulcsfontosságú tengeri csomópontjainak és kereskedelmi központjainak az ellenőrzésérére irányult. Ezzel viszont gyakorlatilag kihívta a görög tengeri hatalmakat. Teuta célpontjai nem voltak önkényesek. Phoiniké egy jelentős kereskedelmi központ volt.Kerküra stratégiailag létfontosságú sziget volt, amely az Adria bejáratát ellenőrizte. A paxoszi győzelem pedig egy taktikai siker volt egy jelentős görög haditengerészeti erő ellen. Ezen helyek ellenőrzésével Teuta királysága dominálta volna a Görögország, az Itáliai-félsziget és az északi Adria közötti tengeri útvonalakat. Ez egy világos, logikus geopolitikai stratégiát tükröz: a tengeri fölényt területi ellenőrzéssé és gazdasági dominanciává alakítani, ami a birodalomépítés klasszikus mintája. Teuta ebből a szempontból nem kalózként, hanem egy tengeri birodalmat építő királynőként cselekedett.

Diplomáciai ütközés Rómával

Az illír tengeri tevékenység kiterjedése Teuta alatt közvetlenül fenyegette Róma adriai kereskedelmi érdekeit, amelyek az első pun háború után jelentősen megnőttek. A római kereskedők egyre hangosabban panaszkodtak a szenátusnál, ezért Róma két követet, Caius és Lucius Coruncaniust küldte Teuta udvarába. A követek éppen akkor érkeztek, amikor a királynő Issa ostromát irányította és a friss győzelmeket ünnepelte.A főként Polübiosztól származó leírás egy feszült konfrontációról számol be. Amikor a rómaiak követelték, hogy vessen véget alattvalói kalózkodásának, Teuta állítólag azt válaszolta, hogy az illír királyoknak nem szokásuk beavatkozni alattvalóik tengeri magánvállalkozásaiba.Az egyik követ (Polübiosz szerint a fiatalabbik) nyers és sértő fenyegetéssel válaszolt, kijelentve, hogy Rómának van egy „csodálatra méltó szokása”, miszerint megbünteti a magánjogi sérelmeket, és rá fogja kényszeríteni a királynőt, hogy „javítsa az uralkodó és az alattvalók közötti viszonyt”. A sértéstől feldühödve Teuta állítólag meggyilkoltatta a követet a hazaútján. Ez a tett a diplomáciai mentesség súlyos megsértése volt, és Róma számára hivataloscasus belli-ként szolgált.

A diplomáciai incidens nem csupán személyiségek összecsapása volt, hanem két összeegyeztethetetlen jogi és politikai világkép alapvető ütközése, amelyet a római történetírás szándékosan a „barbár” irracionalitás és a „civilizált” római jog ellentéteként keretezett a háború igazolása érdekében. Teuta álláspontja, ahogy a források leírják, az volt, hogy az illír szokásjog különbséget tesz az állami cselekedetek (a királyi haderő) és a magáncselekedetek (az engedéllyel rendelkező kalózok) között. Az ő szemszögéből nézve jogilag nem volt felelős a hagyományos szokásjog keretein belül eljáró magánszemélyek tetteiért. A római álláspont ezzel szemben az volt, hogy az uralkodó abszolút felelősséggel tartozik alattvalói cselekedeteiért, különösen, ha azok római érdekeket sértenek. Polübiosz és más római források Teuta válaszát arrogánsnak és tudatlannak állítják be. A gyilkosság, bár súlyos protokollsértés, a követnek a királynő tekintélyét saját udvarában ért közvetlen sértésének és fenyegetésének kontextusában kell vizsgálni. A római források valószínűleg eltúlozták Teuta „dühét”, hogy egy érzelmileg labilis, irracionális nőnek fessék le, ezzel igazolva a későbbi háború „civilizáló” küldetését.

Az első illír háború (i. e. 229–227)

Róma reakciója elsöprő és határozott volt, ami arra utal, hogy egy komoly konfliktusra készültek, nem csupán egy büntetőexpedícióra. Egy 200 hadihajóból álló flottát és egy körülbelül 20.000 fős, az első pun háborúban edződött légiósokból álló konzuli sereget küldtek Teuta ellen.A háború fordulópontja szinte azonnal bekövetkezett. Démétriosz, Teuta kerkürai kormányzója elárulta a királynőt. Vagy Teuta haragjától tartva, vagy a római hatalomtól megfélemlítve, de átadta a rá bízott szigetet a római flottának, és a háború hátralévő részében a rómaiak tanácsadója lett.Kerkürát bázisként használva és Démétrioszt vezetőként alkalmazva a római erők szisztematikusan haladtak észak felé a part mentén, biztosítva az olyan kulcsfontosságú városokat, mint Apollónia, Epidamnosz és Issa, és megadásra kényszerítve az illír helyőrségeket. Démétriosz árulása valószínűleg nem egyszerű gyávaság volt, hanem egy rivális hatalmi szereplő számító politikai lépése az illír eliten belül, aki lehetőséget látott a hatalom megszerzésére a rómaiakkal való szövetkezés révén. A rómaiak bőségesen megjutalmazták árulásáért: Pharosz és a szomszédos területek uralkodójává tették, később pedig a fiatal Pinnész király régensévé, ezzel gyakorlatilag Teuta helyébe léptetve őt. Ez egy előre megfontolt megállapodásra utal. Démétriosz úgy pozicionálta magát, hogy Róma kliens uralkodója lehessen az új politikai rendben. Cselekedetei potenciális törésvonalakra és rivalizálásokra világítanak rá Teuta királyságán belül, amelyeket a rómaiak ügyesen kihasználtak. Az Illír Királyság, bár külsőleg erősnek tűnt, belső kohéziója egy erősebb külső nyomás alatt összeomlott.

Teuta erői nem vehették fel a versenyt a római légiók és a flotta együttes erejével szemben.A királynő hősiesen küzdött, egy visszavonuló harcot vezényelt, de végül a túlerő miatt kénytelen volt visszavonulni a Kotori-öbölben található, erősen megerősített rhizoni fellegvárába. Innen kért békéti.e.228-ban, és formálisan i.e.227-ben adta meg magát. A béke feltételei, ahogyan azokat Polübiosz feljegyezte, kemények voltak, és arra irányultak, hogy az Ardiata Királyságot mint tengeri hatalmat végleg megsemmisítsék. Teuta jelentős éves adó fizetésére kényszerült Rómának, de le kellett mondania Dél-Illíria nagy részének az ellenőrzéséről is. Az olyan kulcsfontosságú görög városok, mint Kerküra, Apollónia és Epidamnosz, valamint Pharosz és Issa szigete római protektorátussá vagy szövetségessé váltak. A leginkább bénító feltétel a tengerészeti korlátozás volt. Teutának megtiltották, hogy Lisszosztól (Lezhë) délre hajózzon több mint két fegyvertelen hajóval. Ez gyakorlatilag véget vetett az illír tengeri hatalomnak. Végül formálisan, de el kellett ismernie Róma végső fennhatóságát az állam felett. Az első illír háború Róma végleges belépését jelentette a görög nyelvű világ politikai és katonai ügyeibe. Róma hídfőállást hozott létre a keleti Adria partján, amely ugródeszkaként szolgált a későbbi, Makedónia elleni háborúkhoz. Az Illír Királyság hatalma drasztikusan lecsökkent, és római kliensállammá vált, ami előkészítette a terepet a Római Birodalomba való végső beolvasztásához.

A királynő utóélete

A történelmi feljegyzések Teuta megadása utáni életéről igencsak bizonytalanok. Cassius Dio szerint i.e.227-ben lemondott a trónról. A történelmi tények hiányában így az idő előrehaladtával legendák születtek. A legnépszerűbb, a helyi folklórban máig élő legenda szerint Teuta, ahelyett, hogy elviselte volna a korlátozott uralkodás megaláztatását, öngyilkosságot követett el, leugorva egy szikláról Risan városa környékén. Halála állítólag átkot hozott Risanra, arra ítélve a várost, hogy soha ne legyen tengerészeti hagyománya. Egy másik erőteljes legenda egy hatalmas kincsről szól, amelyet Teuta állítólag veresége előtt rejtett el. A kincset 40 öszvér szállította egy titkos helyre a Shkumbin folyó közelében vagy Pogradec környékén. Ez a történet egészen a modern korig táplálta a kincsvadászok reményeit, sőt, még albán állami szerveket is bevontak a kutatásba. Olyan legenda is ismert, miszerint Démétriosz azért fordult Teuta ellen, mert az visszautasította a házassági ajánlatát. A királynő pár hajóval és a híveivel együtt Svetac-szigetére vonult vissza, ami napjainkban az Ördög-sziget nevet viseli. Ezen történet szerint az emberek egy része itt ásta, rejtette el a magukkal menekített kincseket, míg a másik részének az volt a feladata, hogy végezzenek az elrejtőkkel. A legenda további folytatásában már szinte mindenki sorra került, aki tudott a kincsekről, így senki sem maradt, aki tudott volna a titokról Teután kívül. A szigeten a régészek találtak ugyan ókori csontmaradványokat, de ezek önmagukban nem erősítették meg a legendát. Így ha létezett egyáltalán bármiféle kincs, az még mindig elrejtve várja a megtalálóját.

Polübiosz Teuta cselekedeteit „egy nő természetes rövidlátásának” tulajdonítja, érzelgősnek, meggondolatlannak és arrogánsnak ábrázolva őt. Ez egy gyakori retorikai eszköz az ókori patriarchális társadalmakban a női uralkodók, mint Kleopátra vagy Boudica, legitimitásának a megkérdőjelezésére. Mint Rómában fogva tartott görög államférfi, Polübiosz műve Róma felemelkedését igyekezett megmagyarázni görög honfitársainak. Narratívája következetesen igazolja a római cselekedeteket, miközben becsmérli az ellenségeiket. A diplomáciai incidenst úgy keretezi, hogy a rómaiakat ésszerűnek és törvénytisztelőnek, Teutát pedig egy hitszegő „barbárnak” tünteti fel, aki megsértette a szent nemzetközi normákat. A királynő bukását nem „egy nő rövidlátása” okozta, hanem egy katonailag fölényben lévő, más léptékben működő hatalommal való ütközés. Ő volt az első a sok regionális vezető közül, aki megtanulta a római birodalmi terjeszkedés kemény leckéjét: a helyi fölény keveset ért, amikor a légiók teljes, koncentrált erejével kellett szembenézni.

Teuta öröksége

Teuta modern képe, mint „harcos királynő”, aki személyesen vezette flottáit a csatába, egy romantizált, nacionalista konstrukció, amely ellentmond a valószínűbb történelmi valóságnak, miszerint udvarából, hadvezérein keresztül kormányzott, ahogyan az a hellenisztikus uralkodóknál szokás volt. A modern ábrázolások és népszerű beszámolók harcosként, páncélos „kemény csajként” hangsúlyozzák az alakját. Azonban a józanabb történelmi elemzés, még az ellenséges források alapján is, azt sugallja, hogy a palotájából uralkodott, parancsokat adva olyan parancsnokoknak, mint Démétriosz és Szkerdilaidasz. Nincs hiteles ókori forrás, amely azt állítaná, hogy személyesen harcolt volna a csatákban. Ezért Teuta modern öröksége jelentős mértékű történelmi kiszínezést tartalmaz.

Teuta története az illír–albán kontinuitáselmélet egyik sarokköve, amely arról szól, hogy a modern albánok az ókori illírek közvetlen leszármazottjai. Ebben a narratívában Teuta nem csupán egy ókori királynő, hanem egy „proto-albán” vezető, az ősi szuverenitás és az idegen birodalmakkal szembeni ellenállás fontos szimbóluma.Képmása szerepel az albán 100 lekes érmén, ami a nemzeti identitás erőteljes szimbóluma a mindennapi életben.Számos szobor és festmény ábrázolja, gyakran teljes harci díszben, erőt és dacot sugározva. A „Teuta” és a „Tefta” népszerű női neveknek számítanak mind a mai napig Albániában. A nevet sportklubok is viselik, mint például a KF Teuta Durrës, összekapcsolva a városi büszkeséget a történelmi alakkal.