Zvika Greengold

Izrael, 1973. október 6. jóm kipur, az engesztelés napja. Zvika Greengold, az Izraeli Védelmi Erők (IDF) hadnagya az otthonában üldögélt a kéthetes kimaradása közben. Éppen beleharapott volna az ebédre szánt rántott csirkecombjába, amikor megcsörrent a telefon: Izraelt megtámadták.

Pontban 14:00-kor kezdetét vette a jóm kippúri háború. Az izraeli erőket elkezdték bombázni a Golán-fennsíkon, amit még a „6 napos háború” alatt foglaltak el. Ezzel egy időben a Sínai-félszigeten is támadásba lendültek az egyiptomiak. A mindenhonnan befutó jelentések alapján a vezérkar számára hamar összeállt a kép. A környező arab államok, egymással szövetségben egy átfogó támadásba kezdtek Izrael ellen. Félő volt, hogy beledózerolják őket a tengerbe. Pont az ünnepek alatt. Nem egy szép dolog.

Gyorsan összefoglalva: Rosszabb helyzetben nem is lehettek volna. Az északi fronton a szabadságolások miatt épp csak összetudtak kaparni két harckocsi dandárt (188 hk.) Ezzel szemben a szírek több, mint 2000 T-54/55-öst és T-62-est mozgósítottak.

A 21 éves Zvika Greengold hadnagy, miután lecsapta a telefont, gyorsan összepakolt és elindult otthonról. Késő délutánra ért be a parancsnokságra, harcra készen. Örömmel fogadták a lelkesedését, de szomorúan közölték vele, hogy csak két, kissé sérült Centurion tankjuk van még a bázison. Zvika nem teketóriázott, már szállt is be az egyikbe, közben a másik legénységére meg ráparancsolt, hogy kövesse.

A rögtönzött szakasz Nafah felé vette az irányt. Tudták, hogy nincs esélyük az egész szír hadsereg ellen, ennek ellenére nem álltak meg. Útközben bejelentkeztek rádión is, mint „Zvika Force”, és ezzel a névvel kértek engedélyt a támadásra. Valószínűleg a parancsnokságnak halvány lila gőze sem volt róla, hogy a jól csengő Zvika Force összesen két Centuriont takar.

Zvikáék bátrak voltak, de nem hülyék! Este 21:00-kor roham helyett meghúzódtak egy kulcsfontosságú út mellett és a várható támadási irány felé fordították a 105 mm-es lövegeket. Nem kellett sokáig várniuk. Amint lőtávba került az első szír páncélos, tüzet nyitottak. Zvika lövedékének becsapódását követően a szír harckocsi azonnal lángokban tört ki. A siker ellenére mégsem tudtak örülni és bontani egy sört. A tüzelés teljesen gallyra vágta az alapból rossz állapotban lévő tank rádiótechnikai rendszerét. Zvika nagy káromkodások közepette kimászott a harckocsijából és a csata kellős közepén odarohant az egyetlen szövetségeséhez. A másik tank parancsnokát utasította, hogy cseréljenek helyet a rádió miatt, majd kövesse. Persze kommunikáció nélkül a sötétben ez nem sikerült túl jól. Percek múlva Zvika harckocsija egyedül maradt.

Nem attól féltem, hogy meghalok, hanem attól, hogy kudarcot vallok.

A magány azonban nem változtatott semmin. Tovább haladt előre. Jó negyed óra múlva rá is lelt egy jókora szír konvojra. Nem esett kétségbe. Rövid célzás után kilőtte a legelső járművet, ezzel megállítva az egész oszlopot. Kihasználva a sötétséget egymás után tüzelt és semmisítette meg az immár álló harckocsikat, nagyon ügyelve arra, hogy sűrűn változtassa a tüzelőállásait. Annyira jól sikerült neki, hogy úgy tűnt, mintha egy sokkal nagyobb erő támadta volna meg őket. A szír rádióadásokat lehallgatva világossá vált, hogy azt hiszik, több harckocsi század támadta meg őket. (Még az izraeli parancsnokság is azt feltételezte, hogy a Zvika Force legalább egy század erejű. Zvika a rádióban nem merte megmondani az igazat)

Újabb 3 célpontot semmisített meg, mire az ellenség kétségbeesetten próbálta keresőlámpákkal befogni a tüzelő ellenséget. Nagy hiba volt. Zvikáéknak így csak még könnyebb volt célozni. A szír páncélosok egymás után semmisültek meg. A pusztítás ellenére fokozatosan kénytelen volt visszább vonulnia, majd teljesen elszakadnia.

„Tüzeltem és a tank lángokba borult. Volt egy szörnyű villanás, majd egyből visszább vonultam. Ekkor vettem észre, hogy a rádióm nem működik. Odamentem a másik harckocsi mellé, és helyet cseréltem a parancsnokával. Azt mondtam neki: Figyelj engem és csináld azt, amit én, ha lehetséges. Rövid idő múlva megérkezett a másik szír harckocsi is és őt is kilőttük. Ezen kívül még jó párat láttam, de észrevettem, hogy a tank mellettem egyszerűen eltűnt. Egyedül maradtam, előttem és a jobbomon az ellenséggel. Mindkét irányba tüzeltem, párat kilőve közülük, végig hátrálva. Elkezdtek kutatófényekkel keresni. Újra kilőttem párat. A tábornok a rádión keresztül megkérdezte, hány tankom van. Azt feleltem: „ A helyzetem nem jó és nem mondhatom meg, mennyi harckocsim van.”

Közben a háború nem állt meg. A szír hadsereg tovább özönlött az északnyugati határon. Szerencsére történtek jó dolgok is. Például Zvika megtalálta a szakasz elveszett felét, és még szerzett egy kis erősítést is. Így összesen 14-en voltak.

Október 7-én, közvetlenül napfelkelte előtt a Zvika Force, ereje teljében újra rálelt a szírekre, az 51. Harckocsi Dandárra, de ezúttal nem úszták meg karcolások nélkül. A rövid ütésváltás alatt eltalálták Zvika tankját is, kigyújtva azt és megégetve a legénységét. Noha Zvika is megsérült (megégett az arca és mindkét keze), egyszerűen nem érdekelte. Pontosabban nem engedhette meg magának, hogy érdekelje. Szédelegve elevickélt egy másik harckocsihoz, és átvette felette a parancsnoklást. Ezt követően még órákig ment a harc, majd újra elszakadtak tőlük. Ezúttal nem csak kóricáltak, hanem egyenesen az anyabázishoz mentek, Nafahra.

Délre értek oda és olyan látvány tárult a szemük elé, amit a legrosszabb rémálmaikban sem gondoltak volna. Több, mint 80 T-62-es ostromolta. Az utolsó utáni pillanatban érkeztek. Az izraeliek épp kezdtek visszavonulni. Zvika ezt nem hagyhatta, egyből belevetette magát a csatába. A maroknyi csapata valósággal belerobbant a szír tank századokba. Rögtön elkezdték kilődözni a páncélosokat. A lövésze ekkor adta fel fejben. Egyszerűen sokkot kapott. Zvika ezt sem hagyhatta. Gyorsan helyet cserélt a lövészével, és onnantól kezdve saját kezűleg küldte a másvilágra az ellenséget.

A Zvika Force közbelépése miatt a szírek egyszerre 3-4 oldalról is kapták az áldást. A váratlan támadástól teljesen megzavarodtak. Az IDF szép lassan kezdte visszanyerni a kezdeményezést és végül kiszorították a szíreket a területről. A bázis megtisztítása után Zvika Greengold félrehúzódott a harckocsijával, és 24 órányi csata után végre elhagyhatta a járművet. Amint kiszállt az 5. páncélosából, összerogyott a kimerültségtől. Amikor próbálták felkelteni, csak annyit mondott: „Nem tudok többet…”

És nem is kellett neki többet. Zvika gyakorlatilag egyedül tartóztatta fel a szír hadsereg jelentős részét, és mentette meg a Izraeli Védelmi Erőket az összeomlástól. Saját bevallása szerint kb. 20 tankot lőhetett ki, de mások inkább 40-60-at emlegetnek. A jóm kippúri háborúban nyújtott teljesítményéért megkapta az izraeli Medal of Valort.