Felmenőink révén mindnyájan részesei voltunk a világégésnek. Eltűnt, fogságba esett ükapák, akik soha nem tértek haza. Dédapák, akiknek sosem tehettünk virágot a sírjára. Nagyapák, kik a hideg lövészárokban haltak hősi halált, családjuk fényképével a kezükben.
Vietnám kapcsán a legtöbbek emlékezetében az amerikaiak háborúja él élénken, köszönhetően pár hollywoodi alkotásnak. Mióta csak az ország létezik folyamatos harcban áll a természettel, ami hol egy száraz időszakkal, hol pusztító viharok képében érkező esős évszak képében teszi próbára az itt élőket. És mintha ez nem lenne elég, évszázadokon keresztül idegen betolakodók egész garmadája is bepróbálkozott. Az amerikaiak előtt franciák, azok előtt pedig több évszázadon át a szomszédos Kína próbálta a befolyása alá vonni az ország területét.
A trianoni békediktátum sok hatásként érte az egész magyar társadalmat. Nem volt olyan ember, vagy olyan réteg, amelyet nem érintett volna valamilyen mértékben. A veszteség okozta fájdalom olyan mélyen beleégett a magyarságba, hogy az napjainkig is ott van a zsigereinkbe. Mindenki halott már Trianonról, van róla véleménye, és sokaknak még valamilyen családi történet is színesíti az eseményről meglévő képet. József Attila 1922-es Nem, nem, soha! című verse találóan mutatta be az akkori emberek lelkiállapotát, és a visszavágás, a bosszú gondolata igenis sokak képzeletét mozgatta meg.
