V. Henrik 1413 és 1422 között ült az akkori Európa egyik legfontosabb trónján, az angolon. Tette ezt mind úgy, hogy 1337 óta az ország gyakorlatilag hadban állt a királyi Franciaországgal, az ún. „100 éves ” háborúban. Hatalomra kerülése korántsem volt problémamentes, mivel a korabeli források szerint korábban egy kicsapongó, részeges életet élt, mellyel szakítania kellet, miután tudatosult benne, hogy ő örökli a trónt.

A városi legendák szerint, mint afféle Mátyás király álruhát öltve, a származását eltitkolva kelt útra London utcáin egy-két haverjával, de nem annyira az igazság, vagy a derék angol polgárok életének a megismerése vezette, hanem a jóféle italok, a fiatal lányok, az egész éjszakás mulatozások. Az tény, hogy egy derék lovag volt ebben az időben a legfontosabb társa. Sir John Oldcastle lovagot Shakespeare tette halhatatlanná, Sir John Falstaff néven említve az egyik leghíresebb művében, az V. Henrikben. Az író szerint a lovag kövér, mihaszna, és részeges volt, akivel együtt a fiatal Henrik igen sok borsot tört London polgármesterének az orra alá. A valóság persze ennél sokkal messzebb áll, valójában egy igen művelt, és igen bátor ember volt, akinek még arra is volt mersze, hogy a korábbi cimborája ellen 1414-ben fellázadjon.

Hamar kiderült azonban, hogy a hadszíntéren kiváló géniusznak számít, és ennek az egyik mérőfoka lehet az, hogy már 11 évesen lovaggá ütötték, és számos fontos csatában vesz részt, így válik a későbbiekben kiváló hadvezér belőle.

Nézzük azonban a valóságot. Henrik egyik legkiválóbb mentora Henry Percy, a becenevén „Hotspur” volt – akit tényleg megölt, igaz egy cselnek köszönhetően. Hotspur terve az volt, hogy elfogja a fiatal herceget Shrewsbuyben, 1403-ban, melyből valóban egy csata bontakozott ki, melyben Henrik is megsérült: egy nyílvessző (tehát nem kardos bunyó volt) fúródott az arcába, amit elég problémásan tudtak csak onnét kioperálni.
Ahogy az is egy ordasnagy kamu, hogy a testvére, Tamás elesne a csatában (valóban csatában fog meghalni, de a testvére oldalán, a csatorna túloldalán, és nem Hotspur ellen…)

Lássuk a további tényeket: a francia herceg tényleg megsérti (és itt jönnek a kérdőjelek, hogy mi lehet a sértés oka, de aligha egy játéklabda…. ahogy azt sem gondolom, hogy egy lord önakcióba kezd, hogy háborút robbantson ki), és ebből bontakozik ki majd a háborúra való casus belli (plusz amiatt is, hogy Henrik bejelenti olyan területekre is az igényét, ahol angol katona addig be se tette a lábát, valamint ez nem az angol jogászok ötlete volt, hanem Henrik tartott igényt nem angol fennhatóságú területekre).

A „középkori D-nap”

Henrik jó hadvezérhez méltó alapossággal fogott hozzá a francia hadjárat megszervezéséhez. Június végére több mint 2000 nehézlovas, 8000 íjász és 65 tüzér sorakozott zászlói alá. A korábbi hadjáratok tapasztalatait is felhasználva több, mint 1200 ács, és számos egyéb iparos is csatlakozott a sereghez. Az angol történelemben először 20 tábori sebész is szerepelt a hadi lajstromokon. A sereget 12 nagy és számos kisebb ágyú is erősítette. E nagy tömeg áthajózásához 1500 vízi jármű (bárka, ladik, csónak, hajó) bevetésére volt szükség. Képzeljetek el ezt a körülbelül tizenkétezres angol sereget, ahogy partra száll Franciaország északi részén, majd nemes egyszerűséggel úgy indulnak be a francia területekre, mint kés a vajban. Ahelyett, hogy a biztonságos Calais felé hajózott volna a flotta inkább a Szajna torkolatánál épült Harfleur alatt vetett horgonyt, és azonnal hozzálátott a fontos erősség ostromához. Tegyük azonban hozzá, hogy ez az ostrom korántsem volt annyira „laza”, mint amennyire a filmben beállítják. Harfleur alig 800 fős helyőrsége de Goucourt báró vezetésével igen kemény legénynek bizonyult, még többször rá is törtek az angolokra, azok legnagyobb meglepetésére. Még az sem zavarta a franciákat, hogy a nehéz angol ostromágyúk lövedékei zúdultak rájuk. Nagy kárt nem okoztak, inkább a fülre voltak sértők, arra meg ott volt bármi, ami jó volt füldugónak.

Az angol király egyik műszaki főembere, Giles mesternek lett köszönhető végül Harfleur elfoglalása. A mester a hagyományos lövedék helyett áttért a tüzes lövedékre, amivel sikerült felgyújtani a vár egyik fő védművét. A keletkező tűz, a rengeteg füst és korom pedig nagyon hamar megtette a hatását, a védők a friss levegő reményében inkább feladták a küzdelmet. Henrik súlyos vérveszteséget szenvedett, a serege körülbelül egytizede maradt ott a Hafleuri csatamezőn. Ezután indultak a Somme felé, lázadásokkal, és komoly betegségekkel megtizedelve. Október 24-én egy falucskához ért az angol elővéd. A katonák előző nap 25 km-t masíroztak, soraikat teljesen szétzilálta a fárasztó menetelés. Az elővéd felkaptatott egy közeli dombra, ahol olyan meglepetésben volt részük, mint egyszeri nyugdíjasnak a nyugdíjemeléskor. Velük szemben a francia sereg teljes pucparádéban várta az angolokat. A csata végül elmaradt, mindkét fél tábort vert, és másnap, október 25-én Azincourt határában álltak fel csatára készen.

1415. október 25. – Azincourt

Mintegy 15.000 francia vette fel a harcot az alig 6.000 fős angol sereggel. A francia vezetők az Azincourt és Tramecour között vezető utat zárták el. Két oldalról sűrű erdő övezte a mintegy kilométernyi széles síkságot, a csata színhelyét. A térség túl keskeny volt ahhoz, hogy a francia lovasroham kibontakozhasson, másfelől egész éjjel esett, szinte járhatatlan sártengerré dagasztotta a talajt. Az angolok is csatarendbe sorakoztak. Kétoldalt az íjászok álltak, közöttük helyezkedett el gyalogosan a sereg többi része. Maga a király is leszállt lováról és az oroszlános lobogó közelében katonái közé állt.

A két sereg közel négy óráig nézett farkasszemet, egyiküknek sem akaródzott támadni, arra vártak, hogy ha az ellenfél támadjon. Végül is az angolok unták meg a várakozást. Henrik parancsot adott az előnyomulásra, és mozgásba lendült az angol sereg. A franciáktól vagy négyszáz méterre megálltak, és az angol íjászok a magukkal hozott karókból sövényt építettek. A munka végeztével az íjászok fülükig húzták félelmetes „hosszú íjukat” és elkezdték lőni a franciákat. Erre már a franciák is megmozdultak és rendezetlen sorokban, kínos lassúsággal rátámadtak az angolokra. A sárban botladozó francia lovagok támadásával a keskeny arcvonalon a létszámfölény kiegyenlítődött.

A francia harcrend legerősebb csoportja, a harmadik vonal, még nem kapcsolódott be a küzdelembe, s Henrik attól tartott, hogy a pihent francia lovasság rohama elsöpri a helyéről a fáradt és megritkult angol csatasort. Ugyanekkor az angol táborból is vészhír érkezett: egy kisebb francia csapat behatolt a sátrak közé és öldökölni kezdte az ott meghúzódó szolgákat és apródokat. A király elvesztette a fejét és kiadta élete legszégyenletesebb parancsát: végezzék ki a fogoly franciákat.  Henrik parancsa az angoloknak esett igazán rosszul, mert a foglyoktól akiktől busás váltságdíjat reméltek. A csata lassan végéhez közeledett, a teljesen kimerült és összezavarodott franciák felhagytak a további támadásokkal és „meneküljön aki tud” jelszóval elhagyták Azincourt mezejét. Veszteségeik magasak voltak, szemtanúk beszámolója szerint 7-8.000 katona esett el és több mint másfél ezerre rúgott a foglyok száma is. Az angolok veszteségei ennél jóval csekélyebbek voltak, soraikból néhányszáz katona esett csupán el.

A 18 -ak támadása

Henrik királynak is csak a sisakja lapult be egy kemény ütéstől. Tizennyolc francia nemesúr ugyanis megesküdött arra, hogy megölik az angol királyt. A lovagok kétségbeesett elszántsággal igyekeztek rést törni a szilárd angol védőfalon és kiszemelt áldozatukhoz közelebb férkőzni. Tizenheten elestek közülük, de a tizennyolcadiknak sikerült a királlyal összemérni a kardját. Jól irányzott csapása leütötte Henrik koronájának egyik ágát és kissé belapította a sisakot. Újabb ütésre már nem maradt ideje, mivel azonnal levágták a király testőrei.

A csata vs. Netflix

Nem tudom láttátok e a Netflixen a „The King” című filmet, de ha nem, feltétlenül pótoljátok, mert a csatát egész hitelesen adja vissza, bár pár dologról feltétlen szükséges említést tennem. Lássuk a tényeket: valóban igaz, hogy a francia lovasrohamot a hosszúíjászok sortüze törte meg. Az is igaz, hogy a terep meglehetősen sáros volt, mivel az eső felmosta a csatamezőt, ahogy az is igaz, hogy a lovagokat a vizenyős talajra becsalta egy angol kontingens, mint cicát a lézerpointer. Nem csoda tehát, hogy az angol taktika, melynek kiötlője a „legendás John Falstaff” volt, oly annyira bevált. Itt azonban fel kell hívnom az olvasók figyelmét, hogy a film szerzői eltértek a valóságtól. Falstaff Shakespeare, V. Henrik operájának az egyik kulcsszereplője. Így a jeruzsálemi lovag aligha lehetett ott valóban az angol sereg győzelmekor, és állíthatta azt hogy legendás térdfájdalma megjövendöli az esőt (habár az igaz, hogy az uralkodók hajlamosak voltak hinni különböző babonákban csaták előtt pedig ez hatványozottan igaz volt). A csata vége: fuldokló lovagok iszapbírkóznak a könnyűpáncélú angol gyalogosokkal, akik a csatakalapácsaikkal úgy verték péppé a francia lovagokat, mint babinéni a bauxieveshez való köveket, miközben a lefelé száguldó lovagokra úgy omlik a nyílzápor mint egy átlagos esős Silverstoni formaegyes nagydíjon (ömlik). Tegyük fel, az sem igaz teljesen, ahogy a csatát be mutatja a film. Henrik zseniális terve az volt hogy az előretolt gyalogság lesz a csali, miközben az oldalsó dombokról ömlik a nyílzápor. Tehát nem fenyvesekből tüzeltek, és rohangáltak őrülten mint bersekerek az égő templom látványára.

Az angol arany alma

Az azincourt-i csata megint csak az ésszerűség és a fegyelem diadala volt az esztelen bátorság fölött, de mint oly sok más véres ütközet, ez sem döntötte el a háborút. Henrik hadaival Calais-ba vonult, már nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy kiaknázza győzelmét, így hamarosan visszahajózott Angliába. Ráért, Franciaország az összeomlás küszöbén állt. Henrik törekvése, hogy a francia koronát is országához csatolja, az 1420-as Troyes-i szerződésben valósult meg, mely során a (mellesleg őrült) francia királlyal kölcsönös szerződést kötöttek. Henrik hazavitte magával a király lányát, Katalint. Ebből a frigyből született a későbbi VI. Henrik, aki talán nem csoda, de örökölte nagyapja őrültségét, mely a Rózsák háborújához vezet a későbbiekben.

Talán a sors fintora, hogy Henrikre a korabeli Anglia egy jeles uralkodóként tekint, aki igazságszerető, becsületes, törvénytisztelő uralkodóként vonult be a középkori hadtörténelem nagybetűs történelmébe.

Felhasznált Irodalmak:
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/kozepkor/hadvezerek/henrik_v.html

Bernard Cornwell (2010): Azincourt – A lovagkor alkonya, Alexandra Kiadó, Pécs

Klaniczai Gábor (szerk.) (2005): Európa ezer éve: a középkor I.-II., Osiris Kiadó, Budapest

Rázsó Gyula (1987): A ​lovagkor csatái, Tankönyvkiadó, Budapest

Szántó György Tibor (2007): Anglia történe, Maecenas történelmi könyvek, Akkord Kiadó