„A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső”
Aki nem ismerné, az jegyezze meg, hogy a normann szó „északi embert” jelent, és eredetileg a mai Dánia, Norvégia és Svédország lakóit jelölte, más néven a vikingeket, akiket azért nem kell annyira bemutatni senkinek se. Ezek az úriemberek jelentős szerepet játszottak Európa 10–13. századi történelmének alakulásában, rövid, felívelő korszakuk folyamán elfoglalták Angliát, Dél-Itáliát és Szicíliát, de Észak-Afrikába és a Közel-Keletre is eljutottak, és ha már ott jártak, akkor foglaltak, raboltak, uralkodtak is egy kicsit. „Jöttek, láttak, hódítottak, uralkodtak” Mint egy kaméleon a hely és a kor kívánalmainak megfelelően változtatták kultúrájukat, nyelvüket is, ha kellett. Skandináv hódítókból lettek frank keresztesek, bizánci hűbérurak vagy a dél-itáliai feudális uralkodó elit tagjai, amire szükség volt, vagy ami kellett. Jelen írás tárgya a normannok Dél-itáliai megjelenése és felemelkedése, amely a Hauteville-család és annak pár prominens tagja Guiscard Róbert (guiscard = ravasz), majd I. Bohemund (az egyik füstölgő puskacső) Guiscard Róbert fiaként az első keresztes hadjárat után Antiochia első fejedelme, ami egy külön történet lehetne önmagába. Róbert testvére I. Roger (a másik füstölgő puskacső), és a fia II. Roger (az agy) révén válik a család teljessé. Az ő nevükhöz tudjuk kötni azt, hogy a semmiből kiindulva létrehoztak egy jó kis birodalmat, amely bár rövid életűnek bizonyult, az már nem igazán az ő hibájuk volt.
NORMANOK DÉL EURÓPÁBAN
A normannok európai jelenléte a XI. század első felében elég érdekesen alakult. Normannok tartózkodtak a Pireneusi-félszigeten, Dalmáciában, Kis-Ázsiában és Itáliában is már ekkor. Ezt a nagyfokú mobilitást vallási, katonai, politikai okokra vezethetjük vissza, esetenként pedig e három tényező együttese szolgáltatta az alapot. A normannok már a szent helyekre igyekvő első zarándokok között is ott voltak, ily módon jutottak el a Pireneusi-félszigetre, Itáliába, Kis-Ázsiába és a Szentföldre is, ami korábbi pogány viking múltjukat tekintve éles váltás volt azért. Az észak-európai zarándokok elsősorban azokat a helyeket részesítették előnyben, melyek erősen kötődtek Krisztus személyéhez, így különösen Jeruzsálemet kedvelték, de például a római Szent Péter-székesegyháznál és az Apuliában található Gargano-hegynél is megszakították útjukat rendszeresen egy kis áhítatra. A zarándokok a biztonságuk érdekében sokszor felfegyverkezve, csoportosan utaztak, így gyakorlatilag nem lehetett őket megkülönböztetni a zsoldos lovagoktól, főleg ha figyelembe vesszük, hogy útjuk során, szükségszerű módon milyen gyakran keveredtek fegyveres összetűzésekbe, kellett magukat megvédeni, vagy ha a helyzet úgy hozta, ők léptek fel támadólag egy kis haszon reményében. A normann lovagok vitézségüknek köszönhetően kezdettől fogva „keresettek” voltak, a dél-európai kisebb-nagyobb konfliktusok résztvevői szívesen igénybe vették szolgálataikat, s a lovagok Itáliában találták meg a legjobban jövedelmező hadszínteret. A dél-itáliai „szaracén” veszély, illetve azon tény, hogy a helyi erők nem tudták őket kiűzni (különösen Szicíliából), jó ürügyet jelentett a normann kalandorok számára a katonai beavatkozáshoz, szinte adta magát a hatalmi vákuum, amit csak ki kellett tölteni már.
A déli irányú migrációs hullám kialakulásához a Normandiában végbemenő politikai változások is hozzájárultak. Az uralkodók intézkedései a kisebb nemesek hatalmának csökkenését eredményezték, akik emiatt időről időre fellázadtak a hatalom ellen. E nemesek, akik zendüléseikkel magukra vonták a hercegek haragját, sokszor jobbnak látták, ha elhagyják Normandiát és délnek veszik inkább az irányt. Ráadásul a vezetés egyre gyakrabban élt a száműzetés jogával, így próbálva eltávolítani a lázadókat és a bűnözői elemeket, és sokan közülük szintén déli irányba keresték a boldogulást. Mások pedig a szerzésvágytól ösztönözve választották ezt a lehetőséget, és lettek a normann „migráns” áradat tagjai. Egy kortárs krónikaíró azt írta le, hogy az átlag normann számára a Földközi-tenger térségei az eldorádót jelentették, a vándorlás résztvevőinek a személynevei pedig arra utalnak, hogy a déli irányú népességmozgásban túlnyomórészt az alsóbb és a középrétegek képviseltették magukat. A névelemzések arra is rávilágítanak, hogy a normannok nem voltak egyedül, jó néhány francia vidékről is érkeztek hozzájuk, elsősorban északi területekről, így elég tarka képet mutattak.
A normannok legfigyelemreméltóbb teljesítménye Dél-Európában az volt, ahogy a Bizánci Birodalom, a Német-római Császárság, a muzulmánok és a Pápai Állam törekvései ellenében átvették a befolyást Dél-Itáliában és Szicíliában. Egyszóval valamit nagyon jól csináltak, ha ennyi lehetséges jelölt közül ők szerezték meg a hatalmat, aminek a megszerzése azért, mint látjuk majd, nem volt könnyű, és zökkenőmentes, de kitartásukat idővel siker koronázta azért. Amikor a normannok megjelentek a térségben, Itália kelet és nyugat határterületének számított. A félsziget számos kisebb államalakulatra tagolódott, melyek szövetségi viszonyai igen változatos képet mutattak. Apulia és Calabria bizánci megszállás alatt állt; az ókorban a Dél-Itáliát és Szicíliát magában foglaló területet Magna Graeciának nevezték, és e részek kulturális tekintetben még mindig inkább görögnek, mint itáliainak voltak tekinthetők. Az itteni lakosok többsége görögül beszélt, a templomok és kolostorok az ortodox liturgia szerint működtek és a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alá tartoztak. Gaeta, Nápoly és Amalfi apró, független köztársaságként élték mindennapjaikat, míg Benevento, Capua és Salerno lombard területnek számítottak és a Német-római Császárság hűbéres államai voltak, Szicília pedig arab kézen volt. A IX. században a muzulmánok – akik jó ideje zaklatták a szigeteket birtokló bizánciakat – észrevették, hogy lehetőség kínálkozik a terület tartós megszállására. Az arabok Apulia és Calabria egyes részeit is elfoglalták, s bár 1000-re többé-kevésbé sikerült őket kiszorítani a félszigetről, több hídfőállást is megtartottak, melyek Szicíliával együtt örökös fenyegetést jelentettek az itáliai keresztény államok számára, egyúttal pedig állandó frusztráció forrásai is voltak.
Ebben a nagyon is forrongó, változatos környezetbe jelentek meg a vallási buzgalomtól fűtött normannok, akik a keresztes mozgalommal járó összes veszedelmet rászabadították keresztény társaikra. Itália túl messze volt a Bizánci Birodalom konstantinápolyi központjától ahhoz, hogy vissza tudja verni az akár északról, akár délről fenyegető támadásokat, a félsziget politikai széttagoltsága pedig még sebezhetőbbé tette Itáliát a hódításokkal szemben. Anglia elfoglalásával ellentétben Dél-Itália normann meghódítása zsoldos katonák közreműködésével, apránként ment végbe a XI. század egészén átívelő folyamat keretében. Ezzel szemben Hódító Vilmos, aki Normandia hercegeként szilárd hatalmi bázisra támaszkodhatott, a hastingsi csata után kevesebb, mint négy hónappal már Anglia királya lehetett. Itália meghódításában viszont viszonylag alacsony származású személyek vettek részt, afféle szegény emberek hódítása volt ez a maga korában. Tekintélyes részük normann nemesek nem elsőszülött fiai közül került ki, akik előtt odahaza nem sok lehetőség kínálkozott. A távolban regnáló hatalom képviselői ellen a bizánci fennhatóság alatt álló városokban, például Bariban kirobbant lázadások, valamint az állandó muzulmán fenyegetés közepette a lombard fejedelmek között kialakult nézeteltérések kiváló táptalajt jelentettek a normann lovagi csapatoknak a beavatkozásra, akik kizárólag saját vezéreiknek tartoztak engedelmességgel. A források eltérő véleményen vannak a tekintetben, hogy a normannok mikor jelentek meg először Dél-Itáliában. Amatus arról ír, hogy normann keresztesek egy csoportja Jeruzsálemből visszafelé jövet, „az 1000. év előtt” felmentette Salernót a szaracén ostrom alól, és ez arra ösztönözte Salerno hercegét, hogy Normandiába küldessen újabb lovagokért, akik a szolgálatába szegődnének. Más feljegyzések szerint egy csapatnyi normann menekült 1016 táján csatlakozott egy Mello nevű lombard felkelőhöz, aki rabló hadjáratot indított a görögök ellen, mígnem 1018 októberében döntő vereséget szenvedett. A legmegbízhatóbb beszámoló arról tanúskodik, hogy 1017-ben normannok jártak a Garigliano folyótól délre; a javarészt kisebb csoportokat alkotó lovagok nem túl rangos normandiai családok sarjai voltak, és bárkiért képesek voltak harcolni, aki részt ígért nekik a zsákmányból. Vagyis a normannok nem alkottak egységes haderőt, sőt időnként előfordult, hogy az ütközetekben a szemben álló felek soraiban küzdve egymás ellen harcoltak, miként arra is gyakran volt példa, hogy muzulmán vagy bizánci harcosokat toboroztak saját alakulataikba. Minden normann nemes a saját érdekei érvényesítését tartotta szem előtt, de nem a normannok teremtették meg azt a zavaros helyzetet, amely később lehetőséget teremtett számukra, hogy saját államot hozzanak létre Itáliában.
A HAUTEVILLE-DINASZTIA
Az első normann kalandorok a helyi bizánci hűbérurak rovására tudták megvetni a lábukat Dél-Itáliában. A szóban forgó időszak a könnyen változó szövetségek és a megbízhatatlan ígéretek kora volt, a normannok pedig a pragmatista diplomácia és hadviselés régi mestereinek számítottak. Egyik első vezérük, Vaskezű Vilmos Hauteville-i Tankréd egyik fia volt, aki fivérével, Drogóval együtt 1037 körül jött Itáliába, s az elkövetkező másfél évszázadban ez a Hauteville-ház határozta meg Dél-Itália és Szicília politikáját. A család egy Hauteville-la-Guichard nevű, nem különösebben megnyerő faluból származott, mely Normandiában, a Cotentin-félszigeten található. Tankréd, egy kisebb helyi báró tízfős, szerény lovagi csoportjának a parancsnoka volt. Mindössze annyit tudunk róla, hogy első feleségétől öt fia, a másodiktól pedig hét fia és legalább három lánya született, ez, így már ha összeadjuk 15 törvényes porontyot jelentett, akiket etetni kellet. A kis családi birtok nyilvánvalóan nem tudott ennyi embert eltartani, ugyanakkor Dél-Itália a sok Hauteville fiú számára kecsegtető lehetőségnek számított, így nem is haboztak és leviharzottak Itáliába szerencsét próbálni.
A három legidősebb, Vilmos, Drogo és Humphrey beállt Rainulf herceg seregébe Aversánál. Figyelmet érdemel, hogy az Hauteville-ek ott voltak abban a normann seregben, mely 1038-ban csatlakozott a Szicília megtámadására indított nagyszabású bizánci hadjárathoz. A Maniakész hadvezér irányítása alatt álló görög sereg kezdetben sikereket ért el, és 1040-re Szicília keleti fele visszakerült keresztény uralom alá. Ám egy Siracusánál aratott nagy győzelmet követően vita robbant ki a bizánciak és a normannok között: az utóbbiak azt állították, hogy nem kapták meg a rájuk eső részt az elfoglalt városban talált hadizsákmányból, magyarán gondok merültek fel a fizetésük méretével kapcsolatban, ezért visszatértek a félszigetre. A normannok távozása ráadásul egybeesett a hadvezér távozásával (akit egy másik ügy kapcsán visszarendeltek Konstantinápolyba), így teljesen demoralizálta a görög sereget, és a szicíliai hadjárat összeomlott. Mindezek után, látva gyengeségüket a Hauteville-ek egykori megbízóik, a bizánciak ellen fordultak, s többször is legyőzték őket, mindazonáltal a helyi uralkodók iránti hűség látszata ekkoriban még azért fennmaradt. Hauteville-i Vilmost 1042-ben gróffá választották, aki hűbérurának ismerte el Salerno lombard hercegét, Vilmos fivére, Guiscard Róbert pedig feleségül vette Sichelgaita lombard hercegkisasszonyt. A normannok azonban hamar tanújelét adták, milyen ügyesen tudják a maguk javára fordítani mások hatalmi törekvéseit. A III. Henrik német-római császár jelenlétében 1047-ben megtartott capuai gyűlésen megerősítették a normannoknak a dél-itáliai területekhez fűződő jogait. A találkozón lényegében elismerték a normann fennhatóságot az általuk megszerzett területeken, és hallgatólagosan azt is elfogadták, hogy a jövőben újabb területeket kebeleznek be. Amikor 1047-ben Vilmos meghalt, fivére, Drogo vált az apuliai normannok vezetőjévé. Miután 1051-ben Drogo gyilkosság áldozata lett, Guiscard Róbert (aki kortársaitól kapta a „ravasz” nevet) állt a normannok élére, aki valószínűleg a leghatározottabb volt az Hauteville-ek között, így végre elérkeztünk történetünk első főszereplőjéhez a „ravaszhoz”.
GUISCARD RÓBERT
Bár politikai tevékenysége elsősorban a félszigethez köthető, Róbert Szicília elfoglalásában is fontos szerepet játszott, és a Földközi-tenger keleti térségeibe vezetett normann hadjáratokban is részt vett. Pályafutása kezdetén Guiscard Róbert egy gátlástalan bandita volt, a feljegyzések szerint „nem riadt vissza az erőszaktól, és semmi sem volt szent előtte, nem tisztelte sem az időskort, sem a nőket, sem a gyerekeket, s ha a szükség úgy hozta, a templomokat és a kolostorokat sem”. Egyszóval egy tipikus normann nemes volt.
A normannok folytatták terjeszkedésüket, és a növekvő hatalmuk miatt aggódó IX. Leó pápa a bizánciakkal és a német-római császár szolgálatában álló svábokkal szövetségben fegyveres harcra kényszerült ellenük, bár ne tette volna inkább. A Fortore folyó partjain lezajlott civitatei ütközetben (1053) a pápa tekintélyes nagyságú, ám rosszul kiképzett és felfegyverzett seregével hatalmas vereséget szenvedett. A csata előtt a német egységek sürgették a pápát, hogy „szólítsa fel a normannokat Itália elhagyására, tegyék le a fegyvert, és térjenek vissza oda, ahonnét jöttek”. Végül éppen ők voltak azok, akik mind egy szálig odavesztek a véres ütközetben. Leó pápa Civitate bástyáiról nézte végig a vérontást, és azt láthatta, hogy seregének az egyik felét megfutamították, a másikat pedig könyörtelenül lemészárolták, pedig az alig 3000 fő körüli normann seregnél kétszer nagyobb, közel 6000 fős koalíciós sereg szállt szembe a „ravasszal” és társaival. Az elsöprő győzelem után a normannok elfogták Leó pápát, és kilenc hónapig tartották fogva Bari mellett, ami idő alatt a pápa jó párszor végig gondolhatta, hogy érdemes volt e újat húzni a normannokkal. Mindezek ellenére az évtized végére mégis Guiscard Róbert a pápai érdekek védelmezőjévé lépett elő Dél-Itáliában, és az ellensúly szerepét játszotta a német-római császárral szemben. Ezt nem holmi keresztényi cselekedet motiválta, hanem jól felismert hatalmi érdekek. 1057-ben Róbert Reggio Calabria városát, a Szicíliába vezető vízi út félszigeten található hídfőjét veszélyeztette, ám időközben egy másik Hauteville testvér, Roger (az egyik füstölgő puskacső) is megérkezett Itáliába. Róbert és Roger mindjárt az elején nézeteltérésbe keveredett, és Roger útonálló életet kezdett élni, amit nagyrészt a fivére ellenőrzése alá tartozó területek szenvedtek meg, ennyit a testvéri szeretetről normann módra. Guiscard Róbert végül békét kötött Roger-al, és nekiadta Calabria felét, így maga mellett tudva, hosszabb távon azért jobban járt.
1059-ben a normannok ismét egyezségre jutottak a Pápai Állammal, pontosabban II. Miklós pápával, aki a német-római császártól való pápai függés csökkentésére, egyszersmind a pápaság vazallus államait fenyegető egyre nagyobb normann veszély mérséklésére irányuló politikája részeként 1059 augusztusában összehívta a melfi zsinatot. A zsinaton – mely lényegében legálisnak ismerte el a normannok dél-itáliai jelenlétét – Guiscard Róbert és Capuai Richárd hűbéresküt tett II. Miklósnak és katonai segítséget ajánlott föl neki, amit a pápa arra használt föl, hogy bevonuljon Rómába, és elűzze X. Benedek ellenpápát. Ellentételezésként Miklós elismerte Róbertet Apulia és Calabria, valamint jövőbeli hatállyal Szicília hercegének, Richárdot pedig Capua fejedelmének. A pápai elismerés és bátorítás birtokában a normannok folytatták Dél-Itália hódoltatását, aminek eredményeképpen a bizánciak 1060-ra csak székvárosukat, Barit és néhány kikötővárost tudtak megtartani, de még azért nem voltak legyőzve.
BARI OSTROMA
1060-ban Roger és Guiscard Róbert elfoglalta Tarantót, Brindisit és Reggio Calabriát a bizánciaktól, így az erőviszonyok kezdtek a normannok javára billeni. Reggio megszerzése után „ő és fivére, Roger” állítólag „ellenállhatatlan vonzalmat érzett Szicília iránt”, de a bizánciak hátukban lévő apuliai egységei továbbra is kihívást jelentettek számukra, így nem szentelhették teljes figyelmüket a sziget meghódításának. 1060 és 1071 között Guiscard túlságosan is belesodródott a bizánciak elleni küzdelembe, melyből ugyan győztesen került ki, de az elhúzódó harcok miatt Szicília meghódításakor csak másodhegedűs lehetett fivére, Roger mögött. Guiscard Róbert állandó konfliktusban állt a bizánciakkal Dél-Itáliában, és felőrlő jellegű háborúban fokozatosan leszűkítette a bizánci fennhatóság alatt álló területeket. 1068-ban Guiscard győztes csatákat vívott Lechiánál, Gravinánál és Obbianónál, s még ugyanennek az évnek a nyarán ostrom alá vette az utolsó bizánci erősséget, Barit is. Mivel a városba a tenger felől érkezett az ellátmány, akár három évig is állhatta az ostromot, ezért a normann hadvezér egymáshoz láncolt csónakokból álló barikádot vont az óvárosnál magasodó hegyfok köré, bizonyságot adva „ravaszságának”. Mivel serege a szárazföldön is körülfogta a várost, teljes volt az ostromzár, s ennek fényében különösen meglepő, hogy a lakók hihetetlenül sokáig kitartottak. A normann flottának végül sikerült legyőznie az erősítést hozó bizánci hajókat, majd a védők tárgyalásokba bocsátkoztak Guiscard-ral, és 1071 áprilisában átadták neki a várost. Bari megszerzése a bizánciak itáliai uralmának végét jelentette, egyúttal pedig hatalmas nyereséget Guiscard számára, aki elsőrangú megerősített kikötőre tett szert Apulia szívében, mely nagyban hozzájárult hatalma fenntartásához, és kiindulási bázist jelentett az esetleges keleti irányú hadműveletekhez.
A normannok és a pápaság kapcsolata gyakran feszült volt ebben az időszakban, és 1074 márciusában VII. Gergely pápa kiközösítette az egyházból Guiscard-t és a normannokat. Mondani se kell ez mennyire meghatotta Róbertet, akinek mindenkori hatalmi érdekei határozták meg a pápával való viszonyát. Cencius, a pápával ellenséges római arisztokrácia vezetője felajánlotta, hogy császárrá teszi Guiscard-t, amennyiben segít neki elűzni VII. Gergelyt a pápai trónról. A normann vezér azonban átlátta az ajánlat elfogadásában rejlő veszélyeket, és szövetséget hozott létre a normannok között, melyben egykori ellensége, Capuai Richárd alakulatain kívül normann és görög kontingensek is helyet kaptak. A jelentős létszámú normann haderő megindult Salerno és Nápoly elfoglalására. 1076 májusában Guiscard Róbert serege – melyben görög és muzulmán egységek, valamint Capuai Richárd alakulatai is helyet kaptak – ostrom alá vette Salernót. A haderőnek végül sikerült megtörnie az egyre gyengülő védők ellenállását, és Róbert 1076. decembert 10-én bevonult a városba. A fellegvár ostroma közben egy toronyból lehajított kődarab súlyosan megsebesítette Róbertet, aki azonban felépült sérüléséből. Az 1078 márciusában megtartott római zsinaton a pápa már megint kiközösítette azokat „akik támadást intéztek Szent Péter földjei ellen, megostromolták Beneventót, és arra vetemedtek, hogy letarolják Campaniát, Marittimát és Sabiniát”, s megtiltotta a püspököknek és egyéb papoknak, hogy engedélyezzék a normannoknak a különféle egyházi szertartásokon való részvételt. Miután sikeresen levert egy lázadást, mely birtokainak jelentős részére kiterjedt, a „ravasz” végül 1080. június 29-én egyezségre jutott a pápával. A hatalmi játszmát újfent a normannok nyerték.
Róbert kapcsolata az egyházi állammal azért továbbra is viharos maradt, ám VII. Gergely pontifikátusának utolsó hatalmi válsága idején Róbert a pápa mellett sorakozott föl IV. Henrik német-római császárral szemben. Beavatkozása oda vezetett, hogy normann csapatok 1084-ben heves támadást intéztek Róma ellen, aminek következtében a pápának normann védelem alatt vissza kellett vonulnia Salernóba (és itt is halt meg 1085-ben).
A NORMANNOK AZ ADRIAI-TENGER TÉRSÉGÉBEN
Guiscard hosszú ideje elérhető célnak tekintette Konstantinápoly elfoglalását, és a maguk részéről a bizánci császárok sem hagyhatták figyelmen kívül erős szomszédjukat, s időről időre szövetségre törekedtek vele. Hiszen még a közismert mondás is úgy tartja, hogy a barátokat tartsuk közel magunkhoz, de az ellenséget még közelebb. Így érthető, hogy 1075 táján a bizánciakkal folytatott tárgyalások eredményeképpen Guiscard egyik leányát eljegyezték VII. Mihály bizánci császár fiatal fiával. Úgy tűnt, hogy a „ravasz” egy jó házasság révén kerül közel a bizánci trónhoz. 1078-ban azonban Mihályt eltávolították a trónról, így a normannokkal való szövetség meghiúsult, Guiscard lányát, Helénát pedig zárdába küldték, mielőtt feleségül mehetett volna az ifjú herceghez. A tervbe vett házasság jó ürügyet szolgáltatott Guiscard-nak a hadüzenetre, amikor 1080-ban elhatározta, hogy kihasználja a Bizánci Birodalomban kialakult zavaros helyzetet, és megpróbálja megszerezni Konstantinápolyt. Azzal az ürüggyel, hogy leánya jogainak megvédésére törekszik, Apulia hercege a trónfosztott császár támogatójaként lépett föl, és hozzáfogott, hogy sereget toborozzon Konstantinápoly elfoglalására. Mivel a terv csak mérsékelt lelkesedést váltott ki hűbéresei körében, Guiscard cselhez folyamodott, és egy Rector nevű görög ortodox papot léptetett föl az igazi VII. Mihályként, akinek elmondása szerint sikerült elmenekülnie egy kolostorból, ahová az utódja bebörtönöztette. A normann vezér azt remélte, e színjátékkal sikerül majd fellelkesítenie vazallusait, és a görög lakosságot is megbékíti. VII. Gergely pápa a támogatásáról biztosította Guiscard-t, aki meggyőzte a felől, hogy a tervezett akció voltaképpen keresztes hadjáratnak tekinthető a tiszta hitelvektől egyre jobban eltávolodó keleti egyház ellen. 1081. május végén Guiscard magához ragadta a kezdeményezést, és partra szállt Valonánál, amit fia, Boemund (a másik füstölgő puskacső) az Adriai-tenger keleti partján fekvő számos kikötővároshoz hasonlóan már korábban elfoglalt. Hamarosan Korfu szigete is normann kézre került, majd ezután Durazzót Illíria székvárosát és legfontosabb kikötőhelyét vették ostrom alá: innen indult ki a még a rómaiak által épített Via Egnatia, mely Makedónián és Trákián keresztül átszelte a Balkán-félszigetet, és Konstantinápolyba vezetett. A normannok a tengeren eleinte kénytelenek voltak meghátrálni a velenceiekkel szemben, akiket I. Alexiosz Komnénosz császár fogadott föl. A velenceiek számos haditechnikai eszközt vetettek be a normannok ellen, köztük a bizánciak által már régóta használt görögtüzet is. Mindamellett a normannok folytatták az illír főváros ostromát, és 1081. október 18-án vereséget mértek a császár által a város felmentésére küldött bizánci seregre, melyben jelentős létszámú angol kontingens is szolgált. 1082. február 21-én a támadók végül sikerrel jártak, és bevették Durazzót. 1082 tavaszán Guiscard-nak vissza kellett térnie Apuliába. VII. Gergely pápa többször is sürgős segítséget kért tőle, mivel fenyegetve érezte magát IV. Henrik német-római uralkodó Itáliába vezetett hadjárata miatt. A bizánci császár, Alexiosz Komnénosz pénzzel támogatta a német királyt, ezzel egy időben pedig Guiscard Róbert unokaöccsei is sikeres felkelést robbantottak ki Apuliában. Boemundra hagyva a bizánciak elleni háború folytatását Guiscard visszatért Itáliába, ahol 1082-83 folyamán sikerült helyreállítania hatalmát. 1084 májusában Róma ellen vonult, mely ekkoriban az időközben császárrá koronázott Henrik uralma alatt állt. Henrik nem várta meg a normannok érkezését és távozott, visszavonulása azonban nem akadályozta meg Guiscard-t abban, hogy teljes létszámban bevonuljon a városba. A normann sereg kifosztotta Rómát és kiszabadította VII. Gergelyt, akit III. Kelemen ellenpápa hívei korábban ostrom alá vettek. Amint a pápa szabad volt, Guiscard Salernóba küldte, hogy biztonságban legyen, ő maga pedig haladéktalanul visszatért eredeti célkitűzéséhez, Konstantinápoly elfoglalásához. Róma kifosztásakor az arab kontingensekkel kiegészített normann csapatok olyan kegyetlenséget tanúsítottak, amilyet a sanyarú sorsra jutott város korábban soha nem tapasztalt. A fellobbant tüzekben templomok, paloták, ősi szentélyek váltak a lángok martalékává. A Capitoliumon és a Palatinuson mindent feldúltak és elvittek, de a Colosseum és a Laterán közt elterülő területen is csak alig néhány épület élte túl a poklot. Számos városlakót a saját házában gyilkoltak le, másokat pedig akkor hánytak kardélre a normannok, amikor menekülni próbáltak. A támadók foglyokat is ejtettek, akiket később eladtak rabszolgának.
Apja távozta után Boemund Janinánál és Artánál újabb győzelmet aratott a görögök fölött. Ezután elfoglalta Ochridot, meg több várost a tengerpart mentén, ám 1083-ban vereséget szenvedett Alexiosz Komnénosztól Larissza mellett, s nem sokkal ezután vissza kellett térnie Itáliába, hogy pénzt szerezzen, és ki tudja fizetni a katonáit. A bizánciak rendezték soraikat, ellentámadásba lendültek, és a korábban elvesztett összes területet visszafoglalták a normannoktól, köztük Durazzót is. Épp ezért amikor 1084 őszén Guiscard partra akart szállni, az Adriai-tenger keleti partján talpalatnyi hely sem akadt, ahol megvethette volna a lábát. Miközben egy másik fia, Roger Borsa elfoglalta Avlonát, a herceg Butrinto felé nyomult előre, és novemberre már ismét Korfunál volt. Kassziopé térségében Guiscard kétszer is vereséget szenvedett a velencei flottától, ám a Korfu városánál aratott elsöprő győzelemmel – mellyel a város birtokába jutott – sikerült revansot vennie. Ezután telelni küldte a haderőt, ő maga pedig Bundiciába ment. A tél folyamán kolerajárvány tizedelte a normann sereget, nyár elején pedig kiújultak az összecsapások, és Roger útnak indult, hogy megtámadja Kephallénia szigetét. Guiscard Róbert csatlakozni akart fiához, de útközben megbetegedett, és arra kényszerült, hogy letáborozzon Artánál, ahol 1085. július 17-én felesége, Sichelgaita és fia, Roger jelenlétében távozott az élők sorából. Sírfeliratán ez áll: „Itt nyugszik Guiscard, aki rettegésben tartotta a világot.”
Amikor Robert Guiscard 1085. április 17-én meghalt, Bohemund örökölte adriai birtokait, amit hamarosan megszállt a Bizánci Birodalom. Apúliát és a további itáliai birtokokat pedig féltestvére, Roger örökölte. Szerencséjére azonban Bohemund épp Salernóban tartózkodott apja halálakor, míg Roger még mindig Görögországban volt. Roger és édesanyja, Sichelgaita, viszont gyorsan visszatért az itáliai félszigetre, biztosítandó a hatalmukat. Bohemund gyorsan Capuába hajózott, attól félve, hogy Sichelgaita, aki a híresztelések szerint megmérgezte Guiscardot, őt is megmérgezheti. Valószínűbb azonban hogy szövetkezni akart Capua hercegével Roger és nagybátyja, I. Roger szicíliai király szövetsége ellen, ami biztosította Roger hercegségének elismerését. Bohemund capuai szövetségeseivel fellázadt bátyja uralma ellen és elfoglalta Oriát, Otrantót és Tarantót. A fivérek azonban 1086 márciusában békét kötöttek és társuralkodókként léptek fel. 1087 késő nyarán Bohemund felújította a háborút az oldalán fivére több vazallusával. Meglepte és legyőzte Rogert Fragnetónál és visszafoglalta Tarantót. A háború véglegesen II. Orbán pápa közbelépésével ért véget, miszerint Tarantót és minden egyéb itáliai birtokot Roger kapott. Bohemund része pedig egy kis hercegség volt Itália sarkában, ám mivel Sichelgaita nem ismerte el Bohemund jogát a hercegségre, a férfi nagyobb státuszt követelt. 1096-ban, Bohemund, nagybátyjával, I. Roger szicíliai királlyal együtt megtámadta Amalfit, amiért az fellázadt Roger ellen, amikor a keresztes seregek megérkeztek az ország határába, hogy Itálián keresztül jussanak el Konstantinápolyba. A keresztes hév úrrá lett Bohemundon is, valószínűleg azonban csak azért, mert a keresztes hadjárat lehetőséget adott neki, hogy szerezzen egy keleti hercegséget. Bohemund összegyűjtött egy normann sereget, annak élén átkelt az Adriai-tengeren és a Balkánon indult el Konstantinápoly felé, ugyanazon az úton, amit 1082-1084-ben is követett. Ügyelt rá, hogy megfelelő hatást gyakoroljon Alexiosz császárra, és amikor 1097 áprilisában megérkezett Konstantinápolyba, hódolatát fejezte ki a császár előtt. Valószínűleg meg is egyezett Alexiosszal az Antiochiai Fejedelemségről. Így Konstantinápolytól Antiochiáig Bohemund vált az első keresztes hadjárat igazi vezetőjévé, majd pedig Antiochia első ura lett belőle.
SZICÍLIAI MEGSZERZÉSE
Mialatt a normannok Dél-Itáliában és a Balkánon „kalandoztak”, abban is eltökéltek voltak, hogy visszafoglalják Szicíliát a kereszténység számára, nem mintha a vallási buzgalom lett volna a legfontosabb számukra. A normannok hallottak Szicília termékenységéről és gazdagságáról, és inkább ez keltette föl érdeklődésüket, ráadásul alighanem úgy érezték, hogy a muzulmánok szicíliai jelenléte állandó fenyegetést jelent újonnan megszerzett dél-itáliai birtokaikra, és azért ebben is volt némi igazság
1061 februárjában Roger szövetségre lépett Siracusa és Catania emírjével, Ibn Thimnával, aki riválisával, lbn Hawwasszal, Castrogiovanni és Agrigento emírjével szemben kívánta igénybe venni Roger segítségét. Roger márciust és áprilist a hadjáratra való felkészüléssel töltötte, a következő hónapban pedig Guiscard Róbert és az általa hozott erősítés is megérkezett Reggióba, de egy Palermóból átvezényelt muzulmán hajóhad meg tudta akadályozni a normann flotta átkelését a szigetre. Róbert a normann sereg derékhada mögött maradt csalétekként, miközben Roger egy sokkal kisebb haderővel átkelt a szoroson, mely meglepte és elfoglalta a gyakorlatilag védtelenül maradt Messina városát. A muzulmán flotta ezután inkább visszavonult Palermóba, lehető téve Róbert számára, hogy a normann sereg fennmaradó részével kövesse Roger-t Messinába. Az év hátralévő részében Róbert és Roger, hadműveleteket folytatott Szicíliában, ám azonkívül, hogy sikerült bevenniük Troina városát, nem tudták szilárdan megvetni lábukat a szigeten. A következő év (1062) tavaszán Roger és Ibn Thimna megostromolta és elfoglalta a Troinától mintegy 30 mérfölddel keletre található Petraliát, de még ugyanebben a hadműveleti évadban, az után, hogy Roger visszament Calabriába, muzulmán szövetségese orvtámadás áldozata lett, így egyedül maradt. Amikor 1062 nyarának derekán Roger visszatért Szicíliába, Troinába ment, ahol megkönnyebbüléssel tapasztalhatta, hogy a normann helyőrség távozta ellenére a muzulmánok nem foglalták vissza a várost. Ám a garnizon újjászervezése során Roger elidegenítette a helyi görög és keresztény lakosságot. A helybéliek – bizonyára jó alappal – azt állították, hogy a katonák erőszakoskodtak a nőkkel, s ezért fellázadtak. A troinaiak egy szomszédos erőd muzulmán katonáinak segítségével négy hónapon keresztül tartották ostrom alatt a grófot, a feleségét és embereit, és a normannok csak ezután tudták helyreállítani a rendet. 1063 nyarán lbn Hawwas erősítést kapott Afrikából, a normannok azonban a kedvezőtlen kilátások ellenére vereséget mértek a muzulmánokra az egész szicíliai hadjárat legjelentősebb csatájában, a Ceraminál vívott ütközetben. „A hadizsákmánytól roskadozó normannok berendezkedtek a mohamedánok sátraiban, magukhoz véve a tevéket és minden egyebet, amit ott találtak”. Roger állítólag négy tevét küldetett II. Sándor pápának a muzulmán táborban talált zsákmányból, viszonzásképpen pedig pápai lobogót kapott.
Palermo emírje elesett a cerami csatában, így a muzulmán főváros sebezhetővé vált, ráadásul egy pisai követ felkereste Roger-t azzal a javaslattal, hogy indítsanak közös hadműveletet Palermo ellen. Roger tétovázása azzal kapcsolatban, hogy a lehető legjobban kiaknázza a szituációban rejlő lehetőségeket, egyedül azzal magyarázható, hogy állandóan emberszűkében volt, ami kizárta a nagyobb szabású hadműveleteket. Mivel azonban nem volt remény arra, hogy a félszigetről azonnali segítség érkezzen, Roger beérte a kisebb zsákmányszerző akciókkal, míg végül 1064-ben Róbert megérkezett Apuliából és csatlakozott a Palermo elfoglalására indított hadjárathoz. Róbertnek azonban már megint vissza kellett térnie a félszigetre ottani ügyei rendezéséhez, mely jó néhány évet vett igénybe. Roger ezalatt folytatta a portyázó hadjáratokat Szicíliában, de kevés maradandó eredményt tudott felmutatni. Amikor 1068-ban seregével Palermo közelében fosztogatott, Roger váratlanul egy Afrikából érkezett, jelentős muzulmán haderővel találta magát szembe. A kedvezőtlen esélyek ellenére a magabiztos normannok nyerték az ütközetet. Roger a hadizsákmány között postagalambokat is talált, melyeket Goffredo Malaterra szerint arra használt, hogy hírt adjon a palermóiaknak a muzulmán vereségről. A csata fordulópontot jelentett, megtörte a muzulmánok ellenállását Szicíliában. Miután Róbert helyreállította hatalmát Calabriában (1071), a két fivér újabb hadjáratot tervezett Palermo bevételére. A két vezér calabriai és görög hajókból flottát szervezett, melyet látszólag Málta ellen akartak bevetni, de a hajóhad Palermo felé vette az irányt, és augusztusban a normann seregek a szárazföld és a tenger felől is megkezdték a város ostromát. Ezután észak-afrikai kontingens érkezett a körülzárt metropolisz megsegítésére, és sikerült is áttörnie a blokádot, ám eközben súlyos veszteségeket szenvedett. Az ostrom több hónapig elhúzódott, de a város 1072. január 10-én végül megadta magát Róbertnek, Apulia hercegének, aki ünnepélyes külsőségek között bevonult Palermóba, majd követte őt fivére, Roger és a szicíliai hadjáratban részt vett normann főurak. A hódítók keresztüllovagoltak a városon a hajdani Santa Maria-székesegyházhoz, melyet most nagy sietve újra felszenteltek, miután 240 éven át mecsetként funkcionált.
A normann hódítás idején Palermo nyüzsgő kereskedőváros volt, mely nem kevesebb, mint háromszáz mecsettel büszkélkedhetett – a legnagyobbikban közülük, egy egykori keresztény templomban egy kupolára felfüggesztett érckoporsóban állítólag Arisztotelész földi maradványai voltak elhelyezve-, emellett számtalan piactérrel, pénzváltóhellyel és kézművesutcával is rendelkezett, s Európa egyik legelső papírmalma is itt működött. A normannok, és a helyi muzulmánok kapcsolatát kezdettől fogva a békés egymás mellett élés jellemezte, ami a szicíliai normann uralom egyik fontos ismérve volt. A muzulmánok ígéretet kaptak arra, hogy nem éri őket bántódás, valamint saját törvényeik és vallásuk szerint élhetnek. Szicília elfoglalásának körülményei és a hadjárat keresztes jellege ellenére a normannok Dél-Európában többnyire türelmesek voltak a más vallásúakhoz. Palermo elfoglalását követően Guiscard Róbert sosem tért vissza Szicíliába, így Roger lehetőségei katonai téren igen behatároltak voltak. A nagyobb szabású hadműveletek helyett a grófnak be kellett érnie a stratégiai jelentőségű helyeken épült erődökből indított kisebb akciókkal, az egyes települések elfoglalására pedig ki kellett várnia a megfelelő alkalmat. Másrészt viszont a sziget déli felén elhelyezkedő muzulmán városok nem léptek föl egységesen, és csak ritkán működtek együtt az észak-afrikai erőkkel, így Rogernak nem kellett összehangolt védekezéssel szembenéznie. A muzulmánok megtorló hadjáratai is általában inkább emlékeztettek rajtaütésekre, mint szabályos ütközetekre. 1076-ban Siracusa emírje kihasználta az egyik alkalmat, amikor Roger átkelt a félszigetre, és támadást intézett Catania ellen, melyben Roger veje, Hugó is életét vesztette. Roger válaszul egy sor heves támadást indított, és olyan sok, mezőgazdasági művelés alatt álló területet pusztítottak el, hogy őt tették felelőssé a Szicíliában kitört súlyos éhínségért. Rogernak 1077-ben Trapani és Castranova is megadta magát, két évvel később pedig Taorminát is sikerült ostrom árán bevennie. 1086 áprilisában Roger ostromot indított Agrigento elfoglalására, mely júliusban nyitotta meg kapuit. A normann sereg ezután Castrogiovanni felé vette útját, ahol Roger tárgyalásos úton elérte, hogy a város megadja magát. A megállapodás értelmében az emír és családja áttért a keresztény hitre és áttelepült Calabriába, ahol egy területet kapott Maletto közelében. Noto és Buterra városokat leszámítva Roger így Szicília teljes területét megszerezte, de 1091-ben e két település is kapitulált, amivel teljessé vált a normann uralom a szigeten.
Miután teljesen átvette a hatalmat Szicíliában, Roger követni igyekezett Hódító Vilmos angliai példáját, és hozzáfogott a szicíliai görög egyház leépítéséhez, illetve latin kereszténységgel való felváltásához. Személyesen felügyelte a templomépítéseket, és nyugati püspököket nevezett ki a kulcspozíciókba. Ezzel egyidejűleg a nyugati szerzetességet is igyekezett meghonosítani, ezért számos bencés szerzetest hívott Szicíliába a félszigetről. A Szicíliát elfoglaló normann sereg etnikailag vegyes képet mutatott: az arisztokrácia normann származású volt, a legénységben azonban jelentős számú itáliai is helyet kapott. A két fivér felosztotta egymás között a szicíliai foglalásokat: a legfőbb hűbéri hatalom, valamint Palermo fele Guiscard-t illette meg, a többi terület pedig Roger-nak jutott, akit kineveztek Szicília grófjává. Guiscard hűbérbirtokokat hozott létre a fennhatósága alatt álló területeken, majd szétosztotta ezeket családtagjai és emberei között. Az igen jelentős görög és muzulmán lakossággal rendelkező szigeten így kiépült a feudális földbirtokrendszer. Szicília meghódítása harminc évet (1061-91) vett igénybe, és nagyrészt egyetlen ember, Roger gróf nevéhez fűződik, bár ő többször is nagyon fontos segítséget kapott fivérétől, Guiscard Róberttől. A hódítást talán gyorsabban is végre lehetett volna hajtani, de Roger csak azokat az erőket vethette be, melyeket a normannok a jelentősebb dél-itáliai és földközi-tengeri hadműveleteik idején nélkülözni tudtak. Fivére, Guiscard Róbert 1085-ben bekövetkezett halála után Roger gróf egyre nagyobb hatalomra tett szert. Stabilitást teremtett, és erőt mutatott az általános anarchia közepette, mely a normannok többi itáliai gyarmatánál általánosnak számított. 1090-ben, kevéssel Szicília teljes meghódítása előtt Roger a még mindig muzulmánok uralta Málta és Gozo szigetét is elfoglalta, bár muzulmán irányítás alatt hagyta őket. Noha Apuliában, Capuában és Tarantóban továbbra is önálló hercegek uralkodtak, a főhatalom Roger-nál, Szicília grófjánál volt, aki Európa egyik leghatalmasabb uralkodójának számított már ekkor.
II. ROGER
Roger gróf 1101. június 22-én, hetvenesztendős korában hunyt el az Appennini-félszigeten fekvő székvárosában, Miletóban. Roger-nak számos törvénytelen gyermeke (ebbe a korba ezért ez nem szokatlan volt) mellett mindössze három törvényes fia született. A legidősebb, Goffredo leprában szenvedett, így kiesett a hatalmi játékból, egy észak-itáliai arisztokrata hölgytől született két másik fia, Simon és Roger pedig még kiskorúak volt. Férje, Roger halála után az özvegy Adelaide Szicília régensuralkodója lett, és a kormányzásban főként görög és arab minisztereire támaszkodott. Adelaide idősebbik fiának, Simonnak a halála után (1105. szeptember) Roger gróf egyetlen férfi örököse, a kilencéves Roger került a trónra. II. Roger gyermekkoráról keveset tudunk. 1112-ben a még mindig csak tizenhat éves fiatalembert lovaggá ütötték az emírek régi palermói palotájában, és rögtön ezután kormányozni kezdett. Apja, I. Roger és az Hauteville családból származó nagybátyjai lényegében még normann kalandoroknak tekinthetők. Velük ellentétben az ifjú király tősgyökeres déli fiatalember volt, aki ötéves kora óta nem állt atyai felügyelet alatt, hanem a görög és muzulmán nevelők sokszínű, többnyelvű világában élt, ahol az államügyek intézése négy nyelven zajlott. Uralkodása idején II. Roger szívesebben nyúlt a diplomácia, mint az erőszak eszközéhez, és kortársai hamar megtanulhatták – sokszor a saját kárukon -, hogy a király karakterében a délies vonások erős keleties beütésekkel ötvöződnek, így érkeztünk el az „agy” megismeréséhez. Az udvari földrajztudós kissé különös megállapítása szerint Roger „többet vitt véghez alvás közben, mint mások ébren”. Noha Roger a latin kereszténység jeles képviselője volt, aki meghonosította Dél-Itáliában az észak-európai egyházi rendeket, életvitele a keleti kényurakéra emlékeztetett; háremet tartott (ahol csak muzulmán nők voltak!), melyet eunuchok őriztek, azért ami érdekes egy dolog volt egy keresztény uralkodótól. Multikulturalizmusának megvolt az az előnye, hogy harmonikusabb kapcsolatokat ápolt keleti szomszédjaival, mint apja és nagybátyjai, s ez megteremtette a lehetőséget egy nagyra törő terjeszkedő politikához. Normann elődeitől Roger az energikusságot és a becsvágyat örökölte. E jellemvonások a kiváló államférfiúi adottságokkal karöltve lehetővé tették, hogy kihasználja unokatestvérei gyengeségét, és egy fellázadt báró elleni katonai segítségnyújtásért cserébe rátegye kezét a félszigeten elterülő birtokaikra. 1122-re egész Calabria az ellenőrzése alá került, 1127-ben pedig, amikor Vilmos apuliai herceg utód nélkül halt meg, Roger bejelentette igényét a hercegségre. A normann bárók közül sokan nem nézték jó szemmel az Hauteville-ek túlzott hatalmát, felkapaszkodottnak tartották őket, akik semmivel sem jobbak náluk, a pápaság pedig, mely kisebb-nagyobb megszakításokkal csaknem egy évszázada állt konfliktusban az Hautevillekkel, igencsak aggódott, hogy erős állam jött létre a határaitól délre. Roger ellenlábasai azonban nem voltak méltó ellenfelek a fiatal fejedelem sajátos fegyveres diplomáciájában, és 1128-ban II. Honorius pápának el kellett őt ismernie Apulia, Calabria és Szicília korlátlan hatalmú hercegének. A szóban forgó területek ily módon egyetlen uralkodó hatalma alatt egyesültek, amire utoljára hat évszázaddal korábban volt példa, amikor a nagy bizánci császár, Justinianus elfoglalta Itáliát. 32 esztendős korára Roger herceg Európa leghatalmasabb, legbefolyásosabb uralkodói közé tartozott már. Ahhoz, hogy a három hercegséget egységes állammá kovácsolja, és egyenlőként tárgyalhasson más államfőkkel, már csak egyetlen feladata maradt: a királyi korona megszerzése. Két év múlva el is érte célját. 1130-ban Honorius pápa korai halála után szokatlanul heves vita bontakozott ki az utódlás kérdésében. Clairvaux-i Szent Bernát erőteljes fellépésének köszönhetően II. Ince hamarosan maga mögött tudhatta a nyugati keresztény hatalmak zömének támogatását. Riválisa, II. Anaklét Roger-hoz fordult segítségért, amit királlyá koronázásáért cserébe Roger meg is ígért. A hercegnek a kedvezőtlen kilátások ellenére sikerült keresztülvinnie Anaklét megválasztását, aminek eredményeként 1130 karácsonyán II. Roger-t Szicília első királyává koronázták Palermóban. Így közel 100 év után egy kis normann lovag családja elérte legnagyobb sikerét, a semmiből kiindulva saját államot hoztak létre, amely európai viszonylatban is jelentős hatalmi tényezőnek számított ekkor már. Anaklét pápa 1138-ban meghalt, a következő évben pedig a Garigliano folyó mentén fekvő Gallucciónál lezajlott ütközetben II. Ince pápa vereséget szenvedett és fogságba esett, kellett neki „arcoskodni” a normannokkal. Roger így kikényszerítette Incénél, hogy ismerje el szicíliai hatalmát, valamint a Gariglianótól délre található itáliai területek fölötti hűbérúri befolyását. Ezt követően hamar helyre tudta állítani a rendet a félszigeten fekvő birtokain, ahol vazallusai II. Lothar német-római császár támogatásával szinte egyfolytában lázadoztak.II. Roger király uralkodása idején Szicília egyre gazdagabbá és erősebbé vált. Roger a szellem embereként komolyan vette a kormányzati felelősséget, s bár nem kedvelte túlzottan a Bizánci Birodalmat. Ami azt illeti, kétségtelen, hogy Roger úgy gondolta, a bizánci hagyományt viszi tovább, és a szicíliai normannoknak komoly ambícióik voltak Konstantinápollyal és a gyengélkedő Bizánci Birodalommal kapcsolatban.
Roger igénybe vehette az apja által kiépített kormányzati struktúrát, és olyan, a normann, a görög és az arab modell elemeit ötvöző közigazgatást hozott létre, mely egyedülállónak számított akkor Európában. Az idősebb normann nemesi réteg egyre kevésbé vett részt a központi kormányzat munkájában, ám ez bizonyos tekintetben a saját elhatározásuk volt. A normann uralom alatt a szicíliai pénzügyi igazgatásban nagyrészt muzulmánok dolgoztak görög elöljárók vezetése alatt. A normann pénzérmék nem kis részére továbbra is arab felirat került, sőt muzulmán tartalmú feliratokra is akadt példa – bár időnként a keresztmotívum vagy a bizánci „Krisztus győzelmet arat” felirat is megjelenik rajtuk. A hadsereg támadó élét is érdekes módon arabok alkották, míg a hadiflottában pedig döntően görögök szolgáltak, így egy nemzetközi hadsereggel rendelkezett II. Roger. A flotta parancsnoka, akit arab titulussal az „emírek emírjének” neveztek (a kifejezés latin megfelelőjéből [ammiratus ammiratorum] származik egyébiránt az admirális szó) egyben a kormányfői tisztet is ellátta, így a szicíliai normann kormányzati hierarchiában a második legfontosabb posztot töltötte be a király mögött. Bár az észak-európai normannok stratégiája döntően a szárazföldi hadseregre épült, a Földközi-tenger térségében a bizánciak és az arabok révén a tengeri hadviselés haditechnikai vívmányai is visszakerültek a repertoárjukba, és olyan flottát állítottak föl, mely meglehetős sikerrel vette föl a harcot az ellenséggel. Ettől a hajóhadtól függött a normann Szicília biztonsága és fejlődése, Roger pedig energikusan és eredményesen használta a flottát. Legkiválóbb flottaparancsnoka, Antiochiai György vezetése alatt a hajóhad elfoglalta a mai Tunézia nagy részét, lerakva ezzel a hasznot hajtó, bár csak rövid ideig fennálló észak-afrikai normann hatalom alapjait. Emellett Korfu szigetét is sikerült elfoglalniuk, végigfosztogatták a görög partokat, selyemszövő nőket ejtve foglyul Thébában, akiket átszállítottak a palermói udvari selyemkészítő műhelyekbe. Így elmondhatjuk, hogy nemcsak a gyors haszonszerzés, hanem hosszú távú gazdasági célok is motiválták a normann vezetőket. 1149-ben pedig felhajóztak a Boszporuszon, és meglepetésszerű támadást intéztek a konstantinápolyi császári palota ellen, amire azért korábban nemigen volt még példa. A normann Szicília nem vett részt közvetlenül sem az első, sem a második keresztes hadjáratban, mivel a szicíliai tanácsadók, orvosok és tudósok tekintélyes része muzulmán volt, márpedig a királyi udvarban nagy hangsúlyt fektettek a vallási türelemre.
A második hadjáratból való kimaradás másik, személyesebb oka abban keresendő, hogy anyja 34 évvel korábban Jeruzsálem királyával, I. Baldwinnal való végzetes újraházasodása óta Roger őszintén megvetette Jeruzsálem frank urait, és nem volt hajlandó segíteni a közel-keleti latin keresztényeket. Boulogne-i Baldwint, Edessza egykori grófját 1100 karácsonyán koronázták Jeruzsálem királyává. Első két házassága nem sikerült túl jól, de 1112-ben tudomást szerzett arról, hogy Adelaide szicíliai grófnő fia Roger nagykorúvá válása miatt leköszönt a régensi tisztről, és szeretne újból férjhez menni. Baldwin úgy látta, elérkezet a kedvező alkalom gyengécske királysága gyarapítására. Adelaide rendkívül gazdag volt, és a friggyel a szicíliai flotta támogatását is megszerezhette volna, mely már ekkoriban is olyan erőt képviselt, amellyel számolni kellett. Az asszony azzal a feltétellel egyezett bele a házasságba, hogy amennyiben nem születik gyerekük, a jeruzsálemi trón Rogerre száll. 1113-ban így Adelaide grófnő elhagyta Szicíliát és a Közel-Keletre ment. Aacheni Albert, az első keresztes hadjárat krónikása így ír az utazásról: Két darab három evezősoros görög gálya érkezett vele, fedélzetükön ötszáz-ötszáz harcossal, emellett hét hajó megrakva arannyal, ezüsttel, bíborral, drágakővel és pompás díszruhákkal, nem is beszélve az aranyozott fegyverekről, páncélokról, kardokról, sisakokról, pajzsokról, a hadviselés többi kellékéről és más effélékről, amiket a hatalmas fejedelmek használnak hajóik védelmére. Az előkelő hölgy által az utazáshoz kiválasztott hajó árboca a legtisztább arannyal volt befuttatva, s már messziről csillogott a napfényben, de a hajó orra és tatja – melyet a hozzáértő kézművesek szintén bevontak arannyal és ezüsttel – is lenyűgöző látványt nyújtott. A hét hajó egyikén szaracén íjászok utaztak, rendkívül délceg férfiak nagy értékű, fénylő öltözetben: valamennyiket ajándékul szánták a királynak, s e harcosoknál nem akadt különb íjász egész Jeruzsálemben. Ám nem sokkal a házasságkötés után Baldwin elköltötte Adelaide szinte összes hozományát, mivel ebből rendezte adósságait, de a bárókat, a lovagokat és a katonákat is ebből fizette ki. Az is kitudódott, hogy Baldwin formálisan nem vált el második feleségétől. A jeruzsálemi közhangulat Adelaide ellen fordult, és 1117-ben a megalázott, elszegényedett királynét hazaküldték Szicíliába, ahol a következő évben meg is halt. A keresztes hadjárat egy másik krónikása, Türoszi Vilmos később azt írta, hogy az anyjával való bánásmód és a jeruzsálemi trónra vonatkozó ígéret be nem tartása miatt Roger egész életében izzó gyűlöletet táplált a Jeruzsálemi Királyság és lakói iránt, amit azért meg is lehet érteni. Maga II. Roger háromszor nősült. Kétszer is megözvegyült: első hitvese, Elvira, VI. Alfonz kasztíliai király lánya és második felesége, Burgundiai Sibyl egyaránt előtte távozott az élők sorából. Harmadik feleségét, Retheli Betrice-t élete utolsó évében vette el, aki férje halála után hozta világra kislányukat, Constance-t. Constance a későbbi VI. Henrik német-római császár felesége lett, ami oda vezetett, hogy Szicília a Hohenstauf-dinasztia uralma alá került. Roger 1154. február 26-án, 58 éves korában halt meg, és élete úgy ért véget, ahogy kezdődött: viszonylag keveset tudunk róla. Noha azt szerette volna, ha az általa építtetett cefalui székesegyházban temetik el, ahol már kilenc éve várta őt egy hatalmas porfírszarkofág, a királyt a palermói érsekkel való régóta fennálló vitája miatt Palermo katedrálisában helyezték örök nyugalomra. Kardjának markolatába a következő szöveg van gravírozva: „Az apuliaiak, a calabriaiak, szicíliaiak és afrikaiak mindannyian engedelmeskednek akaratomnak.”
A normannok egyszerű rablókként kezdték történelmi pályafutásukat, amihez képest azért elég komoly változásokat és fejlődést produkáltak. Őshazájukat elhagyva Normandia, Angol Királyság, majd pedig a Szicíliai Királyság megalapítása jelezte útjukat Európában, vagy ott van Ázsiában az Antiochia központtal alapított fejedelemség. Katonai erényeik mellett ki kell emelnünk azt a tényt, hogy kultúrájukba beépítették mindazt, amivel hódításaik során megismerkedtek, s ez elősegítette más népek kulturális örökségének fennmaradását és továbbélését Európa szerte. Az már csak a sors furcsa fintora, hogy az általuk alapított, vagy megszerzett államok egyikében se bizonyult a hatalmuk tartósnak, de örökségük azért mai napig fennmaradt és érezhető, megcsodálható Európa szerte.
