Az Európa nyugati felében élő emberek számára valóságos istencsapást jelentettek a vikingek, amikor a 8. század végétől elkezdték „meglátogatni” a térség országait. Egy tengerparti település se volt biztonságban tőlük, de még a szárazföld belsejében élők sem érezhették magukat teljes biztonságba, mert a nagyobb folyók adta közlekedési lehetőséget kihasználva, messze a szárazföldek belsejébe is eljutottak a fürge viking hajók. De idővel szép lassan változott a helyzet, megtanulták a leckét Európa népei, de igaz sok időbe, és sok keserű vérbe került, de muszáj volt a túlélés érdekében. A katonai jellegű változások mellett nagyon lényeges, és talán fontosabb tényező volt, hogy a vikingek lelkében is nagy horderejű változások zajlottak le. Az ősi viking isteneket legyőzte Jézus és a kereszténység. Ezzel a változással a vikingek egy kicsit békésebbek lettek, keresztény testvéreiket már nem bántották olyan mértékben, mint korábban, de energiáik viszont nem csökkentek, csak más irányba fordították őket. Így lettek a vikingek/normannok a keresztes háborúk aktív résztvevői, de ezzel a szereppel sem elégedtek meg, így egy-egy új hercegség, királyság alapításában is ott voltak a harcias északiak (pl. Normann hercegség, Szicíliai Királyság). Norvégia vikingjei sem akartak kilógni a sorból. A norvég királyok is felvették a kereszténységet, és a katolikus egyház fő támaszai lettek, de attól még harciasságuk nem csökkent. III. „csupaszlábú” Magnus király (1093-1103) kisebb hadjáratokkal próbálta tekintélyét és befolyását növelni, de olyan nagy sikereket nem tudott azért felmutatni. Próbálkozott a svéd trón megszerzésével, de hadjárata kudarccal végződött, így a svédekkel megromlott viszonyt, a békekötést megpecsételendő a szokásos „eljárást” vette igénybe a fiatal norvég király, elvette feleségül a svéd király leányát. A házasságból viszont nem lett egy közös gyermek se, így a trónutódlás is veszélybe került amikor nagyon fiatalon, alig 30 éves korában meghalt Magnus király. Bár törvényes utód nem volt, de Magnus fiatal korra ellenére azért gondoskodott lehetséges jelöltekről, lévén 6 törvénytelen gyereket hozott össze rövid élete alatt. Halála után, elkerülendő a trónviszályt, és a polgárháborút, a három legidősebb fiú került a trónra, így Eystein, Sigurd, és Olaf együttesen kezdett el uralkodni. Olaf fiatalon meghalt, így két testvér maradt Norvégia vezetésére, ami egy 20 évig tartó állapotot fog jelenteni az ország életében. Ezt a korszakot tekintik a középkori Norvégia aranykorának. Az ország terjeszkedett, amihez jött a nemzetközi tekintély és elismerés, ami Sigurdnak volt köszönhető.
Sigurd 1090 körül született a már említett III. Magnus második törvénytelen fiaként, ami a vikingek között nem volt olyan ritka, elég sok törvénytelen gyerek jellemezte a viking előkelő réteget. Alig 8 éves volt, amikor már édesapját elkísérte egy hadjáratra, az Orkney-szigetekre és a Hebridák térségébe. Apja már ekkor kinevezte az Orkney-szigetek earl-nek is. 1102-ben vett részt egy újabb hadjáratba, ezúttal Írországba jártak a norvég vikingek. Apja ekkor már feleséget is szerzett az alig 12-13 éves fiúcskának egy helyi király lánykája személyében. Egy évvel később 1103-ban egy újabb hadjárat alkalmával vesztette életét Magnus király, ami után fiai gyorsan hazasiettek, biztosítandó hatalmukat, ami nagyon gyorsan sikerült is. Ekkor az északi államok közül Norvégia volt az egyik legstabilabb, és legerősebb állam, így sok gond nem akadt az ország irányításával.
Ahogy telni kezdett az idő a még mindig fiatal Sigurd képzetét elkezdte izgatni a messziről jött hírek, amik az első keresztes háborúról, annak eseményeiről, sikereiről, a létrejövő keresztes államokról szóltak. Az alig 17 éves király ámulva hallgatta a beszámolókat, és képzeletbe Jeruzsálembe is megfordult párszor. De nem elégedett meg a képzelettel, hanem úgy döntött, hogy jómaga is felveszi a keresztet, és keresztes háborúra indul a hitetlenek ellen.
1107 őszén a fiatal király kb. 5-6.000 főnyi vikinggel, 60 hajóval kihajózott Norvégiából, és megindult a Szentföld irányába, így ő lett az első európai király, aki személyesen állt egy keresztes sereg élére. A flotta pár heti hajózás után elérte Anglia partjait, ahol I. Henrik angol király szívélyesen fogadta a sereget. Henrik is szegről végről viking származású, volt, lévén édesapja Hódító Vilmos normann herceg, aki meghódította pár évtizeddel korábban az országot. A telet így a norvég sereg Angliában töltötte, és csak a következő év tavaszán indult tovább dél felé. 1108 tavaszán pár heti hajózás után a hadjárat egy újabb állomásához értek a keresztesek, elérték a Pireneusi-félszigetet. Santiago de Compostella városánál szálltak partra, ami a Galíciai Királysághoz tartozott. A helyiek barátságoson fogadták keresztény testvéreiket, és megengedték a seregnek, hogy huzamosabb ideig is maradjon, így megegyeztek abban, hogy a telet itt tölti a sereg. Eleinte jól indult minden, aztán a hideg tél, a kevés élelem, a tétlenség meghozta a bajt, a helyiek bizalma meredeken csökkeni kezdett vendégeik irányába. A vikingeknek se tetszett az új helyzet, plusz előjött náluk a régi reflex, szóval elvették ami kellett, kirabolták a környékbeli falvakat, és magát a várost is. A tavasz mentette meg a környékbeliek életét, mert annak beköszöntével a keresztes sereg újra hajóra szállt és továbbindult a Szentföld irányába. Alighogy elindultak egy kalózflottát sodort a sors Sigurd flottája elé, és a kalózok nagyon gyorsan meg is bánták a dolgot, a harcias vikingek tengeri csatában az összes hajót elsülyesztették. A mai Portugália mentén hajóztak tovább, ahol már elérték a muszlin területeket, egyszóval innen már szabad volt a „vásár” amit ki is használtak. Lángoló falvak, városok, várak jelezték a sereg útját végig a tengerpart mentén. Még Portugália mai fővárosa Lisszabon sem kerülte el a sorsát, azt is kirámolták a keresztesek, és közben legyilkolták azokat, akik nem voltak hajlandók áttérni a keresztény hitre.
Nem tudni, hogy pontosan hány település részesült viking látogatásba, de biztos nem csak 1-2 volt. Már a Földközi-tengerre áthajózva, egy újabb kalózflottával is szembetalálkoztak ami ugyanolyan sorsa jutott, mint a korábbi, ment mind a tengerfenékre. 1109 nyarán elérte a flotta a Baleári-szigeteket, ami szintén muszlin kézen volt, az egész szigetcsoport egy hatalmas kalózfészeknek számított, élénk rabszolgakereskedelemmel. Mallorca szigetének kivételével az összeset kirámolták a derék keresztesek, és indultak is tovább. Szicília szigetét elérve II. Roger gróf személyében egy újabb „rokon”, egy normann nemes vendégszeretetét élvezhették pár hétig a megfáradt utazók. 1110-ben, közel 3 évig tartó hajózás után érte el a norvég sereg a Szentföldet. Gondoljunk bele, hogy több ezer kilométert tettek meg, ebből mennyit ellenséges vizeken, tengeri viharokkal, kalózokkal dacoltak, és mindezek ellenére mindössze 1 hajót vesztettek el a 60-ból. Már maga ez említésre méltó hajózási bravúrnak számított a maga idejében.
Jeruzsálem ura Balduin szívesen fogadta a vendégeket, jól jött egy kis segítség, mert éppen pont Szidón ostromával bajlódott. A pár ezer fős harcias norvég sereg új erőt, lendületet jelentett az ostromlóknak, akik így újra erőre kaptak. A flotta elzárta a tengeri utat, így segítség semmilyen formában nem érkezhetett már a városba, aminek idővel meg is lett a következménye, a város elesett. A norvégok segítségével elfoglalt területen jött létre a Sidón-i grófság. Sigurd a város eleste után meglátogatta a szent helyeket szerte a Szentföldön, és jó keresztény uralkodóként be is vásárolt, egy-két hasznos szuvenír, ereklye gazdagította ekkor királyságát. A megszerzett darabok közül kiemelkedett a Szent Kereszt egy állítólagos darabja, amit magától Balduintól kapott, cserébe a segítségért. A feljegyzések szerint I. Balduin királlyal a Jordán folyóhoz is ellovagolt, amelynek vizében megkeresztelkedett Sigurd (eddig is keresztény volt, de azért a Jordán vizébe megkeresztelkedni nagy szónak számított).
De ennyi elég is volt Sigurdnak, úgy érezte, hogy megtette a kötelességét, eljutott a Szentföldre, harcolt is, győzött is, de azért meghalni nem akart volna ott, így hajót bontott pár hónap múlva seregével, és elindult szépen haza. Ciprus érintésével Konstantinápolyba hajózott a flotta.
A katonák többségét lenyűgözte a császárváros mérete és gazdagsága, de ahhoz már kevesen voltak, hogy abból a gazdagságból az ősi módszerrel szerezzenek maguknak. De a bizánciak sem voltak azért olyan buták, és olyan ajánlatokkal kezdték bombázni a katonákat, hogy a keresztes sereg gyakorlatilag megszűnt, a katonák legtöbb része beállt a bizánci varég testőrségbe. Lévén már nem nagyon volt kivel hazamenni, a flotta hajóit a bizánci császárnak I. Alexiosznak ajándékozta, és csak maradék pár emberével vágott neki Sigurd a hazavezető útnak, de már nem hajón, hanem a szárazföldön.
A Bolgár Császárság majd a Magyar Királyság érintésével a Német Római Császárság jelezte a hazafelé vezető utat. A sereg maradéka, egy a dán királytól kapott hajón tért haza Norvégiába. 60 hajónyi ember indult el 1107-ben, és hat évvel később egy hajónyi tért haza 1113-ban. Bár a katonák nagy része nem tért haza, óriási siker volt ez a hadjárat Sigurd számára. Otthon hősként ünnepelték, és népétől megkapta a Jarsalafar melléknevet, ami Jeruzsálemjárót jelent, és amihez jött a nemzetközi elismerés, a hírnév, ami szerte Európát bejárta. Európa keresztény uralkodói számára követendő példát mutatott, hogy igenis nem csak egyszerű lovagok, nemesek, bárók, grófok, hercegek vehetnek részt keresztes hadjáratba, és harcolhatnak a hitetlenek ellen, hanem a királyok is példát mutathatnak.
összehozott a király, akiből szintén király lesz majd, Sigurdhoz hasonlóan. Legszívesebben az ország déli részében tartózkodott, Kongehelle városában, ahol egy megerősített vár közepén királyi kastélyt építtetett magának, mellé pedig szép templomot, de az utóbbit csak fából, mert ez volt akkor a legolcsóbb építőanyag Norvégiában és a királynak többre nem tellett. Eystein halála után egyedüli uralkodóként több helyen is székesegyházat építtetett, köztük Stavangerben, ahol egyben püspökséget is alapított, nagyban hozzájárulva a város fejlődéséhez. Bár Sigurd egyike volt Norvégia legjobb királyainak, de uralkodása utolsó éveiben – valószínűleg a mértéktelen alkoholfogyasztástól – időnként a téboly jelei mutatkoztak rajta és ilyenkor igen sokat kegyetlenkedett. Ám amikor eszméletére tért, igyekezett jóvátenni mindazokat a hibákat, amiket ilyenkor tett, sőt megjutalmazta azokat, akik vagy rábeszéléssel vagy erőszakkal megakadályozták abban, hogy kegyetlenkedjék. Végül elborult elmével halt meg 27 évnyi uralom után 1130-ban.
Felhasznált és javasolt irodalom:
https://nbl.snl.no/Sigurd_1_Magnusson_Jorsalfare
http://omacl.org/Heimskringla/crusaders.html
Pósán László: Skandinávia a középkorban, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012
Rudolf Pörtner: A Szent Sír hadművelet, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985