Amennyiben Kelet-Európa középkori történetét meg akarja valaki érteni, akkor az bizony kemény próba elé állítja. Egy olyan szerteágazó történet bontakozik ki előtte, amelyben nagyon sok szereplő és helyszín, sok történés alakította ki az cselekmények menetét. Van egy mondás miszerint egy sikeres férfi mögött keresni kell a nőt is, akinek szerepe van a sikerek elérésben. Ezt a mondást úgy lehetne módosítani Kelet-Európa történetére, hogy a szlávok mögött keresni kell a vikingeket, akik nélkül sok minden másképpen alakult volna. És a vikingek között ott van Vlagyimir fejedelem, aki az utolsó pogány volt, egy büszke északi, aki ősei szellemében élt és uralkodott, de ugyanakkor ő volt a keresztény Oroszország születésének is az egyik főszereplője. Vlagyimir volt az átmenet embere, akiben a régi és az új is megvolt egymás mellett, aki a magyar Géza fejedelemhez hasonlóan egy másik történelmi pályára állította országát, így a jövő nemzedék háláját kapta országépítő munkájáért.
Szlávok – Varégok
Ha Vlagyimir életét és tetteit meg akarjuk érteni, akkor a két „főszereplő” nép a szlávok és a vikingek kapcsolatával kell indítanunk. A szlávok, mint népcsoport az első évezred közepén szerepeltek először a bizánci, majd 9-10. századi muszlim forrásokban. A szláv őshazát az Elbától a Dnyeperig, a Baltikumtól az Adriáig nyúló térségben keresik a tudósok, ahonnan a szlávok szétvándorlása a 6-8. század táján valósult meg. Nyugaton eljutottak a Cseh-medence és a Keleti-Alpok térségébe, déli irányban a Kárpátok mentén a Balkánra, kelet felé pedig egészen a lovasnomádok uralta területekig. A szlávok elmozdulását elősegítette az a hatalmi vákuum, amely a Nyugat-római Birodalom széthullása és a germán népek nyugati inváziója következtében e térségben keletkezett. A kelet, északkelet felé mozgó szláv csoportok vándorlásuk során finnugor és török elemeket is magukba olvasztottak, így a populációt az etnikai sokféleség jellemezte.
Manapság elég kényes téma Oroszországban, az új modern nemzeti öntudatba nem feltétlenül fér bele a vikingek szerepe, amit letagadni, szépíteni lehet, de meg nem történté tenni viszont nem. Ezért az Oroszország „ősének” tekinthető Kijevi Fejedelemség /Kijevi Rusz/ korai történelmének szálai fent a messzi északon kezdődnek. Ott éltek a vikingek, akiket Európa szerte megismertek és rettegtek a tengerpartok népei, mert volt szerencséjük a gyorsjáratú hajókon szellemként közlekedő, rablóhadjáratokat indító vad északi népekhez. Igen ám de ezekben a vállalkozásokban a dán és a norvég vikingek vettek leginkább részt, a svédek kimaradtak. De nem azért mert nem vágytak volna egy kis zsákmányra, vagy dicsőségre, egyszerűen a földrajzi tényezők kevésbé kedveztek nekik a nyugati irányú kalandozásokhoz, plusz a másik két nép is féltékenyen vigyázta saját „vadászterületét”. A svédek számára a keleti irány maradt, ahol gyarmatosító, kereskedelmi jellegű vállalkozásokra volt még szabad tér. Így a svédek a Ladoga-és az Onyega-tavak környékét kezdték első körben felmérni. Kereskedelmi állomások létesítésével kezdték, amit követett a rendszeres védelmi pénz, magyarán adószedés alkalmazása, és nem restelltek rabszolgákat vásárolni, vagy azzá tenni más népeket. Egészen jól elvoltak így a 8. század második feléig, amikor is arab kereskedőkkel találkoztak a térségben, akik két fontos dolgot is hoztak magukkal. Egyik a jó minőségű ezüstpénz volt, a másik pedig információ, arról, hogy mi is van a nagy pusztaságon túl. Ettől nagyobb löket nem is kellett a helyi népek által varégoknak nevezett svéd vikingeknek, hajóra pattantak, és indultak is neki a Kelet-Európai síkság végtelen vidékének. Hajóval a síkságnak? Naná, hogy a vikingek ezt is bevállalták. Kiváló földrajzi és hajózási ismeretekkel rendelkezve, egyszerűen csak kihasználták a térség nagy folyóinak folyásirányát, ami révén gyakorlatilag a Fekete-tengerig szinte szabad volt az út a folyók hátán. Mindössze egy rövid szakasz volt, ahol nem volt vízi összeköttetés, de ezt is megoldották a markos viking/varég tengerészek, a hátukra vették kicsi könnyű hajóikat, vagy farönkökön görgetve legyőzték az előttük lévő akadályt. A folyók mentén, amerre csak eljutottak, kereskedelmi telepeket kezdtek létesíteni. A telepeken, illetve a stratégiailag fontos pontokon fegyveresekkel biztosították maguknak a kereskedelmi út feletti ellenőrzést. Így a kereskedelmi célú terjeszkedés gyarmatosító jelleget öltött, mindez azonban nem volt olyan értelemben gyarmatosítás, hogy a varégok elvették volna a földet az őslakosoktól, hogy állandó jelleggel letelepedjenek rajta. Szándékuk inkább az volt, hogy -akár erőszakkal is- vásárhelyeket, kereskedő központokat összekötő kereskedelmi utakat alapítsanak. Maga a varég szó eredete sem igazán tiszta napjainkban sem. Több elképzelés is elterjedt: az óskandináv vaeringar (harcos kereskedő közösség) vagy a görög varangosz (bizánci szolgálatban álló skandináv harcos) szót tartják a legtöbben a legesélyesebbnek az eredetre nézve.
A varégok terjeszkedésük során egymáshoz lazán kapcsolódó finn és szláv törzsekkel találkoztak, amelyek a politikai „értelem” csekélyebb jelét mutatták, ezért megjelenésük katalizátorként hatott a térség életére. A 12. század elején lejegyzett hagyomány szerint egymással harcban álló szláv törzsek arra kérték Rurik viking törzsfőt és testvéreit, hogy vegyék át az uralmat felettük és teremtsenek végre rendet közöttük. A testvérek beleegyeztek és három hercegséget alapítottak. Valamikor 862 után, testvérei halála után Rurikra maradt az egész vidék irányítása a Volhov-folyó melletti királyi várból. A Rurik erődje körül létrejövő Novgorod (Új város) idővel kulcsfontosságú erősségé nőtte ki magát, amely uralta a környező vidéket.
A hagyomány számos mondai-népmesei elemet tartalmaz, de az nem von le a tények értékéből. Rurik dinasztiájából fejedelmek, majd cárok kerültek ki egészen a tizenhatodik század végéig. Rurik hatalomra kerülésével csak még könnyebbé vált a déli irányú hajózás. Novgorodból kiindulva a Volgán át a Kaszpi-tengerre, a Dnyeperen pedig a Fekete-tengerre jutottak el a varégok. Az előbbi út a harcias bolgárok és kazárok országán át vezetett, az utóbbi különböző szláv törzsek területén keresztül, amelyek a kazár birodalom északnyugati peremén laktak és a kazárok adófizetői voltak. A Dnyeper mentén délre húzódva, újabb központjaikat Szmolenszkben, majd Kijevben rendezték be, a tengert elérve pedig kapcsolatba kerültek az etelközi magyarokkal is, akikkel kereskedtek. A varégok lettek a Balti-tengertől a Bizáncig terjedő terület kereskedelmének az urai. Az ekkortájban megismert Bizáncot egyszerűen „nagyvárosnak” nevezték. Sok oka volt annak, hogy Bizánc ennyire vonzotta a varégokat. Az első és a legfontosabb az volt, hogy a kereskedelem és a belőle fakadó gazdagság legfontosabb támaszpontjának tartották. A városba csakúgy áradtak a javak a mediterrán világ keleti feléből, Észak-Afrikából és Ázsiából is. A varégok itt szerezték be a selymet és hímzéseket, trópusi gyümölcsöket és borokat, fűszereket és finoman megmunkált ékszereket. A bizánci hadseregnek állandó utánpótlásra volt szüksége, a bizánciak korán felismerték, hogy ezek az északiak bizony jó harcosok és a 10. század végére a császár személyi testőrsége már csupa skandináv harcosból állt, akiket ezüsttel és privilégiumokkal vásároltak meg. A varégok legalább több alkalommal harcoltak a birodalom ellen is. Így azután a dél felé hajózó viking konvojok egyszerre voltak kereskedelmi flotta és hadihajóraj, a két szerep együtt járt és az egyes flották esetén lehetetlen volt megjósolni, hogy melyik percben válnak a kereskedők harcosokká.
Ruriktól Vlagyimirig
Rurik halála után a nagykorúságot elérve Igor nevű fia (913-945) örökölte Novgorodot és az egyre komolyabb szerepet kivívó Kijevet is. Kijev jelentőségének az emelkedését jelzi, hogy a formálódó ország nevébe is bekerült, ami így Kijevi Fejedelemség, Kijevi Rusz lett. Apjához méltóan a vére nem hagyta nyugodni, így nem ült tétlenül otthon sokat. Messze elkalandoztak emberei, így például Bizánccal szövetségben a bolgárok ellen is harcoltak, de a barátság nem volt egész életen át tartó. 941-ben egy komoly sereggel, hatalmas varég flottával már magát Konstantinápolyt támadta meg buzgalmában. A krónikák szerint a görögtűz mentette meg ekkor a várost. Igornak végig kellett néznie, ahogy flottája legtöbb hajója lángolva elsüllyed a tenger mélyére. De becsületére legyen mondva nem adta fel, 3 év múlva inkább a szárazföld felől indított újabb támadást. Itt viszont lehet a hatalmas hármas falrendszer volt, ami jobb belátásra bírta, de az tény, egy kisebb ajándék elég volt eltéríteni a szándékától. Halála maga volt abszurd halálesetek tipikus példája. Az egyik alávetett törzsnél járt, ahol embereivel annak rendje módja szerint beszedte a szerinte neki járó adót. Miután ezzel megvoltak, elindultak haza, de útközben az a gondolata támadt, hogy lehet elszámolta magát, és túl keveset szedett be, ezért emberei nagy részét hazaküldte, és csekély kísérettel visszament újra adóügyet intézni. Nem tudni mit szóltak az emberek amikor megérkezett, biztos volt nagy csodálkozás, de azon hamar túltették magukat. Mire lement a nap Igort már a lábainál fogva két lehajlított nyírfához kötözték, amit aztán szépen elengedtek, így egy Igorból kettő lett, köszönhetően két nyírfának.
Igor halála után Szvjatoszláv (961-972) követte a trónon, aki túltett apján sok tekintetben. A Kazár Birodalomnak adót fizető szláv népekkel kezdte élesíteni a kardját, amit aztán maga a híres Kazár Birodalom követett. A kazár sereget elsöpörte, a fővárost Sarkelt elfoglalta, kirabolta, majd átnevezve egy szláv települést csinált belőle. Pár évvel később a volgai bolgárok kerültek sora, de ebben Bizánc keze is benne volt, mert a császár a krónikák szerint fél tonna aranyat ajánlott fel a cél érdekében. Na nem minden szívjóság miatt tette, hanem a nagyon is éles politikai látásmód diktálta a támogatást. Mind a volgai bolgárok, mind az egyre erősödő Kijevi Rusz egyaránt veszélyes volt a térség hatalmi viszonyaira, így azok egymásnak ugrasztása, egy jó kis elhúzódó háború talán eléggé meggyengíti majd mindkét felet, volt a bizánci elgondolás lényege. A bizánciak azonban elszámították magukat. Nem kicsit, hanem nagyon. Szvjatoszláv egyes krónikák szerint egy 60 ezer fős sereggel támadt a bolgárokra, mondjuk annyi aranyból nem is volt olyan nehéz ekkorát összedobni. A sereg támadása jól is indult, elárasztották a bolgárok területeit, akik úgy megijedtek, hogy más nem lévén Bizáncba küldtek követet segítségkéréssel. A császár egy békeszerződés létrehozása, egy dinasztikus kapcsolat kialakítása révén akarta volna a saját szája íze szerint rendezni az ügyet. Mire viszont ez megvalósult volna, a császárt 969-ben meggyilkolták, és az új utód nem vallotta elődje nézetét. I. Joannész Tzimiszkész inkább háborúra készült. Szvjatoszláv vette a lapot és seregét Konstantinápoly felé fordította 970 nyarán. Seregében a szlávok, varégok mellett besenyők és magyarok is ott voltak segédcsapatként. A krónikások szerint serege legalább háromszoros túlerőben volt a bizánciak seregével szemben. Ilyen erőviszonyok mellett a bizánciak egyedül egy jó stratégiában és a kitartásukban bízhattak. Ebben viszont jók voltak, így a döntő csatában leamortizálták Szvjatoszláv vegyes seregét, amivel a kalandozó magyarok kedvét is elvették a birodalom további zaklatásától. 971-ben a császár személyesen vette át a bulgáriai hadműveletek irányítását. Meg is lett a jelenlétének az eredménye. Elesett a bolgár főváros, fogságba került a cár is. Szvjatoszláv csak, hogy mentse magát és seregét, beleegyezett bármibe. Bulgária nagy része Bizáncé lett, a fejedelem meg örülhetett, hogy szabad elvonulást meg elegendő élelmet kapott a hazaútra. De haza már nem ért élve. A bizánci császár joggal félt attól, hogy egy-két éven belül újfent az ajtaján fognak kopogtatni a Kijevi Rusz katonái, ezért a besenyők kánjától azt a szívességet kérte, hogy a hazafelé tartó szedett vedett csapatott, intézze el, de főleg annak a vezetője ne érjen már haza. A besenyők az éppen a Dnyeper folyón az átkeléssel bajlódó seregre zúdultak. Egy gyors mészárlás volt az egész, aminek eredményeképpen a besenyő kán egy bizarr ajándékkal lepte meg saját magát. Szvjatoszláv fejedelem koponyájából csináltatott magának egy ivókupát.
Szerencsére Szvjatoszláv még utolsó hadjárata előtt felosztotta fiai között az örökséget: Jaropolk lett a kijevi fejedelem, Oleg nevű fia a drevljánok fejedelme, Vlagyimir nevű fia pedig novgorodi fejedelem. De a fiúk között a kapcsolat nem volt mindig teljesen felhőtlen, ami annak is volt köszönhető, hogy bár apjuk ugyanaz volt, de anyjuk személyében volt némi eltérés. Vlagyimir anyja ugyanis egy Malusa nevű rabszolga volt, akit Szvjatoszláv még anno kinézett magának, de becsületére legyen mondva, mikor az terhes lett, vállalta a fiút, áldozott nevelésére, és a hatalomból is jutatott részére a végrendeletében. Malusa személye ma is rejtélyes, a skandináv szagákban egyenesen prófétaként hivatkoznak rá, aki 100 éves koráig élt, látta a jövőt, és egy barlangban élt egészen addig amíg Szvjatoszláv a palotájába nem vitte. Malusha testvére Dobrynya volt, aki pedig a fejedelem egyik bensőséges tanácsadója lett. Vlagyimir fiatal koráról nincs túl sok információ, születésének helye és pontos ideje is nem ismert, mindössze azt veszik biztosra, hogy 960 körül születhetett, így apja halálakor 12-15 év körüli lehetett.
„Nagy” Vlagyimir uralkodása
A következő hét évben mindhárom fiú elvolt a maga területeivel, semmi nem utalt arra, hogy bármi gondjuk lenne egymással. A testvérháború kirobbanásához egy vadászat hozta meg a kedvet 977-ben. Történt ugyanis az, hogy a kijevi fejedelem Jaropolk egyik hadvezérének Sveneldnek a fiacskája a cimboráival elment vadászni. Ez maga nem lett volna még baj, egészen addig amíg annyira bele nem merültek volna a vadászat izgalmába, hogy áttévedtek Oleg fejedelem területére. Oleg ezt akkora nagy bűnnek tekintette, hogy a vétkesek az életükért fizettek a tettükért.
Ez az esemény indította be az bonyodalmak sorozatát, aminek első eredménye az lett, hogy Jaropolk seregével Oleg ellen indult. Amikor ezt Oleg megtudta, azonnal kiadta a parancsot, hogy készítsék fel fővárosát a védelemre, a környékbeli népek pedig mihamarabb a falak védelme érdekében vonuljanak oda vissza. Úgy tűnik nem volt egy mintaszerű a visszavonulás, mert akkora kavarodás volt a városba vezető úton, hogy az ott haladó Oleg lova a nagy zűrzavarban egy árokba esett. Vele együtt zuhant a mélybe az utasa is, aki olyan szerencsétlenül esett, hogy ő került alulra, így saját lova ölte meg a fejedelmet. Ezzel egy fejedelemmel kevesebb lett, és így Jaropolk saját testvére váratlan halála révén, szinte vér nélkül megszerezte annak összes területét. A krónika szerint keservesen megsiratta testvére halálát, bár azt nem részletezte az író, hogy akkor most bánatában vagy netán örömében sírt e, hiszen ő hatalmasat nyert ezzel az egésszel. Ő lett a Kijevi Rusz egyedüli ura, mert amint Vlagyimir meghallotta, hogy mi történt, sejtette, hogy ő lehet a következő célpont, amit nem akart megvárni, és alig pár emberével Skandináviába menekült. Úgy tűnt, hogy a családon belül a lapok ki lettek osztva, Jaropolk lett az úr, Vlagyimir pedig élheti a száműzött, országát vesztett vezetők életét.
Azonban Vlagyimir testvérével ellentétben közelebb állt az ősi viking szellemhez, tettvágyhoz, energiákhoz. Ő volt Rurik igazi örököse, és ezzel tisztában is volt. Norvégiában kötött ki, ahol Haakon Sigurdson jarl udvarában nyert bebocsájtást. Vendéglátója sem volt egy akármi figura. Svéd földekkel rendelkező jarlként ő lett Norvégia ura, és az egyre terjedő kereszténység egyik nagy ellenzője volt, aki a régi vallás, a régi istenek, a régi életmód egyik utolsó nagy képviselője volt. Udvara tele volt tetrekész, zsákmányra, dicsőségre éhes viking harcosokkal, akik között Vlagyimir egyre több barátra tett szert, és egyre több támogatót szerzett ügyének, a visszatérésének. Mikor elég erősnek érezte magát, 978-ban vagy 980-ban viking seregével visszatért szülőföldjére. Elsőként gyerekkori örökségére vetette rá magát zsákmányra éhes hadával. Novgorod kormányzója próbálkozott az ellenállással, de Odin fiainak nem volt ellenfél. A város és vele az egész korábbi fejedelemség Vlagyimir ölébe hullt újra. De nem állt meg itt, most már be akarta fejezni az egészet, így megindult dél felé Jaropolk a legidősebb testvére ellen. Útközben a serege megállt Polocknál. A város hercegének tett egy ajánlatot, hogy feleségül venné Rognyeda nevű lányát, így házaik erős szövetségre lépnének, ami mindkét családnak az előnyére válna. Azt nem tudni, hogy a herceg mennyire hajlott az ajánlatra, de azt tudjuk, hogy a hercegnő elég finnyás lehetett, mert kijelentette, hogy ő bizony nem megy hozzá egy rabszolganő gyerekéhez. Úgy tűnik a hercegnő nem volt túl eszes, hiszen vele szemben Novgorod ura, egy viking/varég sereg vezére állt kérőként, és hát az északi férfiak nem túl jól viselték az elutasítást.
Vlagyimir egy percig nem is habozott, kiadta a parancsot a város elleni támadásra, ami nagyon hamar el is esett. A herceget és feleségét egy szó nélkül megölték, a hercegnőt viszont életben hagyták, és minő meglepő, Vlagyimir felesége lett a hölgyecske. Hogy mennyire bánta vagy nem bánta korábbi elutasítását, örök rejtély marad. Annyi azért bizonyos, hogy több éven keresztül Vlagyimir mellett találjuk, legalább 7-8 közös gyermekük született a későbbiekben, és majd csak évtizedek múlva válnak el útjaik, amikor is az Anasztázia nevet felvéve egy kolostorba vonult hátralévő életére. Egyes források szerint egyik gyermekük hazánkba került, ahol Kopasz László Árpád-házi herceg felesége lett. De ha már a nőknél tartunk, Vlagyimir ebben a tekintetben nagy kujon volt, mert nem érdekelte az egynejűség, meg a házastársi hűség fogalma, így élete során elég sok nő fordult meg az ágyában. Összesen 7 feleségről van tudomása a történelemtudománynak, és legalább 19 gyerekről, akihez köze volt Vlagyimirnak. De ennyi nő ügy után térjünk vissza a Kijev alá érkező Vlagyimir seregéhez. A fejedelmi székhelyet gyakorlatilag szinte üresen találták, aminek oka Blud, Jaropolk fő tanácsadója volt, aki azt javasolta urának, hogy Kijev védelme elég macerás lenne, ezért inkább vonuljon vissza embereivel Rodeny városába, ami könnyebben védhető. Blud ezzel a fővárost vér nélkül Vlagyimir kezére játszotta. Az már más kérdés, hogy Blud ekkor már Vlagyimir embere volt, és így segített annak a minél egyszerűbb hatalomváltáshoz. Jaropolk embereivel Rodenyben harapófogóba került, Vlagyimir serege ostromzárat vont a település köré, hogy se ki se be nem tudott már senki se menni. A védők kitartottak volna sokáig, ha lett volna mit enniük, de nem volt, így éhezés ütötte fel a fejét a városban. Jaropolk az egyetlen lehetőségét vette elő, személyesen ment tárgyalni testvéréhez, hogy hátha valami békét el tud érni. A tárgyalás nem volt túl hosszú, két varég harcos leszúrta a Kijevi Rusz fejedelmét. A rabszolganő gyerekéből az egész birodalom ura lett alig pár év leforgása alatt. Polock városához hasonlóan itt is egy házasságkötés követte az eseményeket. Feleségül vette bátya özvegyét a görög Júliát, aki aztán a következő évben egy fiúnak adott életet. A fiú apjára két jelöltet is állíthatunk. Lehet a korábbi fejedelem, így annak utószülött utóda lett a gyermek, vagy tényleg Vlagyimir fia, abban az esetben is szintén fejedelmi vér, szintén a Rurik-ház tagja lett a csecsemő. Bárki is volt az apja, családban maradt a dolog végül is.
Vlagyimir testvére legyőzése után Kijevbe tette át a székhelyét, ahol megkezdte közel 35 éven át tartó hosszú uralkodását 980 körül. Vele élt ott a népes családja meg a sok felesége is. A városban hiába voltak már jelentős számban keresztények, ő mégis megmaradt a maga pogány vallása, kultuszai mellett, és szívesen nézett véres emberáldozattal is megspékelt szertartásokat. A kijevi várhegyen vagy fél tucat pogány isten szobrait állították fel az ő parancsára. Némelyik szláv isten skandináv eredetű volt, ami azért nem volt véletlen.
De idővel hallgatott az új idők szavára, és tisztában volt vele, hogy a pogány mítoszoknak leáldozóban van a világa. Így már csak az maradt a kérdés, hogy melyik irányba is forduljon, melyik vallást válassza saját maga na meg egész népe számára a fejedelem. Követek indultak szinte minden égtáj irányába, ami után információkkal felvértezve tértek haza a kíváncsi fejedelemhez. Az iszlám hitet tanulmányozóktól megtudta, hogy bár elég egyszerű a vallás, és a többnejűséget is engedi, de a bor és a disznóhús fogyasztásának tiltása betette nála a kaput, ezekről nem akart lemondani. A zsidók kapcsán Jeruzsálem elvesztése volt a fájó pont neki, a katolikusoknál pedig úgy volt vele, hogy már vagy két évtizeddel korábban próbálkoztak, és el is lettek zavarva az országból, így még egyszer már felesleges velük kísérletezni. A Konstantinápolyból visszatérő követek viszont akkora áhítattal beszéltek a tapasztaltakról, hogy mindenkinek elállt a szája, aki hallotta a beszámolót. Az akkori világ legnagyobb, legpompásabb épülete volt a Hagia Szophia templom, ahol a követek részt vettek egy nagyszabású szertartáson, és az ekkor látott „csodáktól” ámultak el oly nagyon, és mesélték el otthon lelkendezve. A „legenda” szerint tehát az utolsó előadás győzte meg a fejedelmet arról, hogy bizony az ortodox kereszténység lenne a legjobb az ő népének. De a valóság ennél kicsit árnyaltabb.
988-ban seregével a Krím-félszigetre támadt, ami a kezdetektől fogva Bizánci érdekszférának és területnek számított. A félsziget legfontosabb városa Kherszonészosz elhúzódó ostrom alatt valaki azt az ötletet adta Vlagyimirnak, hogy vágja el a vízutánpótlás útját, s akkor el tudja foglalni a várost. Vlagyimir ekkor jelentette ki, hogy ha az ostrom sikerül, megkeresztelkedik. A város elfoglalása után követeket menesztett II. Baszileosz császárhoz, hogy a békekötés fejében adja hozzá feleségül nővérét, Annát. A császár feltétele Vlagyimir megkeresztelkedése volt, amelyre a menyasszony megérkezése után az esküvővel egy időben került sor. A legenda szerint a császárleány megérkezésére Vlagyimir elveszítette a látását, de megkeresztelkedvén, visszanyerte azt. E változat szerint Vlagyimir Korszun városában keresztelkedett meg a Szent Baszileosz- (oroszul Vaszilij-) templomban, ahonnan Szent Kelemen ereklyéjét magával vitte Kijevbe.
A császári családdal való rokonság, a bíborban született hercegnővel való házasság valóban különös császári kegynek számított, főleg, hogy Vlagyimir pogány fejedelem volt több feleséggel. Az igazság pedig az, hogy Baszileosz császár 986. augusztus 17-én a bolgároktól súlyos vereséget szenvedett, ami ürügyet szolgáltatott arra, hogy a bizánci udvari klikkek egymás után két trónkövetelőt is támogassanak vele szemben. Az egyik Bardasz Szklerasz, a másik Bardasz Phokasz volt. A császárnak uralma védelmében katonai segítségre volt szüksége, s ilyen céllal küldött követeket Vlagyimirhoz, akinek támadása logikus módon irányult Kherszon ellen, mert Bardasz Phokasz csapatai tartották megszállva a Fekete-tenger partvidékét. Vlagyimir csapatai a várost elfoglalták, de nem sikeres ostrom következtében. A trónkövetelő Bardasz Phokasz ugyanis egy csatában életét vesztette, és így a további ellenállás értelmetlenné vált. Vlagyimir tehát nem a császár ellenében, hanem vele szövetségben hódított. Zsákmányoló csapatai Kherszont feldúlva jelentős veszteségeket okoztak, a templomokból ereklyéket, ikonokat vittek magukkal. Az ellenszolgáltatás ilyen mértéke azzal magyarázható, hogy II. Baszileosz uralma nagy veszélyben forgott. A már említett előkelő házasság Vlagyimir presztízsét Európa-szerte megnövelte. Ennek érdekében vállalta a szövetséget és a kereszténység felvételét. De egy dolgot nem kapott Bizáncból, mégpedig koronát. Az ország maradt fejedelemség, nem lett belőle királyság. Anna hercegnő személyében egy újabb feleség érkezett Kijevbe, aki később két újabb gyermekkel bővítette a népes családot. De, ami fontosabb, hogy Vlagyimir állta a szavát kivételesen, egész kíséretével együtt megkeresztelkedett még a házasság megkötése előtt. A kijevi várhegyen nem is oly rég felállított hatalmas pogány bálványokat ledöntötték, egy új korszak kezdődött Kelet-Európa népei számára. A fejedelem elrendelte, hogy őt követve az egész nép térjen át. Kijevben elrendelte, hogy pünkösdkor a Dnyeper vizében tömegesen keresztelkedjenek meg alattvalói is, de előbb bele kellett szórniuk a pogány bálványokat a folyóba. Kijev megtérítése viszonylag békésen zajlott, de Novgorodban Vlagyimir nagybátyja, Dobrinya verte le a pogányok lázadását. Vlagyimir mindezek ellenére félig pogány, vagy legalábbis „látszatkeresztény” maradt. Megtartotta pogány szokásait és számtalan feleségét, a kereszténységben felvett Vaszilij nevet sem használta.
Végeredményben Vlagyimir tette fő vonásaiban Géza fejedelem egyházszervezésének felel meg. Vlagyimir éppen úgy az „átmenet embere”, a pogányság és a kereszténység határán, mint Magyarországon Géza fejedelem. Uralkodása alatt templomok létesültek országszerte, kialakult az egyház szervezete, oktatási, igazságszolgáltatási és a szegények segélyezését végző intézményeket is alapított a fejedelem. A kereszténység terjesztésével együtt járt az orosz írásbeliség megteremtése és elterjesztése is. Többi reformjához hasonlóan ezt is erővel vitték végbe, nemes gyerekeket szakítottak el szüleiktől és vittek iskolákba, ahol bizánci és bolgár papok tanították írni-olvasni őket. A gyors térítés felszínessége, az északkelet felől folyamatos migráció során érkező újabb és újabb pogány impulzusok azt eredményezték, hogy hosszú ideig éltek egymás mellett a keresztény és a pogány szokások a térségben mér. Mindezek miatt a vidék lakossága sok helyen még a 15. században is pogány volt.
Vlagyimir uralkodásának kezdetén az államszervezés csírái is jelentkeztek, ami abban nyilvánult meg, hogy az uralma alatt álló területeken valamiféle egységet próbált meg létrehozni. Szinte mindegyik uralma alatt álló törzsből hozott feleséget magának, és a pogány kultuszok „összegyúrásával” is próbálkozott, de áttörést nem tudott elérni. A birodalom méretű Rusz irányítása nem volt egyszerű. A fejedelmi kísérettel körbejárva adóztatni, amint az a 10. század közepén történt, és egyidejűleg valamelyik határszélen hadakozni – nem volt könnyen keresztülvihető feladat.
Vlagyimir igazi arcát a sok háborúban mutatta meg, amivel birodalmát egyre-másra növelte. Mikor megszerezte a fejedelmi címet, elsőként a lengyeleknek mutatta meg, hogy ki az úr a vidéken. Egy gyors hadjárattal I. Mieszkó lengyel királyt bírta rá egy kis határkiigazításra, amivel Cserveny és Przemysl városa lett az övé. 980-as évek elején egy sor kisebb törzset sikerült meghódolásra kényszeríteni, amivel javította a birodalma nagy központjai közötti összeköttetést. Az évtized végére befejeződött a Krím-félsziget teljes megszerzése, és az azzal szemben lévő Tamany-félsziget is orosz ellenőrzés alá került. A 990-es években a Dnyeszter vidékén élő fehér horvátokat rendezte le, ami után újra a lengyelek következtek. 997-ben a Rusz csapatai már az Észak-Kaukázus vidékét „látogatták” meg.
A Rusz külpolitikája nemcsak a háborúkban volt aktív. Sok környező néppel, országgal, uralkodóval igyekezett minél jobb viszonyt ápolni, előnyös kereskedelmi szerződést kötni. A lengyel, magyar, cseh királyságba jártak követek rendszeresen, de megfordultak a pápánál és Bizáncban is. A legkritikusabb helyzet a besenyőkkel volt, akik kétszer is komolyan megkeserítették Vlagyimir életét. 1001-ben és 1013-ban is megtámadták a fejedelemséget, és nem is egyedül tették, hanem sikerült társat találni hozzá a lengyelek képében. A támadásokat visszaverték és a határ mentén elkezdtek erődöket emelni a betörések ellen.
Vlagyimir arra használta ki a 11. század első másfél évtizedét, hogy megerősítse az egyházat, és megvédje az ország délkeleti határait a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppéket ellenőrző besenyők betöréseitől., egyébként békében élt ekkor már a szomszédaival, miközben a kijevi állam különböző részeit számos fia valamelyike kormányozta. Az irányítás rendszere egy nagycsaládi szervezet működésére emlékeztet, ahol a rangidősség biztosította a családfő befolyását. A kíséret, illetve a fejedelem közvetlen környezete etnikailag vegyes összetételű volt ebben az időben: szlávok, varégok, magyarok harcoltak a fejedelemért, meg időnként más kisebb nomád népek fiai.
Vlagyimir kedvenc fiát, Boriszt szánta utódjául, ezért két idősebb fia, Szvjatopolk turovi és Jaroszláv novgorodi fejedelem 1014-ben fellázadt ellene. Szvjatopolkot őrizet alá helyezték Kijevben és a nagyfejedelem hadsereggel indult volna Novgorodba, amikor megbetegedett és 1015. július 15-én meghalt. A nemesek meg akarták előzni, hogy a városban tartózkodó Szvjatopolk magához ragadja a hatalmat, ezért a holttestet szőnyeggel letakarva csempészték a Gyeszjatyinnaja-templomba, ahol végül eltemették. Közvetlen utóda mégis Szvjatopolk lett, aki meggyilkoltatta Borisz és Gleb öccseit a hatalomért. De az már nem a Kijevi Rusz történetének a csúcspontpontja volt, hanem a leáldozás kora kezdődött meg.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Történelmi szemle: 2002/1,2, Font Márta: Magyarország és a Kijevi Rusz az első ezredfordulón
Font Márta – Varga Beáta: Ukrajna története, Szeged, 2006
Klaniczay Gábor: Európa ezer éve I–II., Osiris Kiadó, Budapest, 2004
Font Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz, Balassi Kiadó, Budapest, 1998
Font Márta: A Kijevi Rusz létrejöttének körülményei, História, 1990 09/10 szám
Font Márta: Magyarország és a Kijevi Rusz, História 2001 05/06 szám
Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története, Pannonica kiadó, Budapest, 2001
http://litopys.org.ua/dynasty/dyn.htm
http://www.magister.msk.ru/library/history/kluchev/kllec10.htm