A hüpaszpisztész, mint fogalom kevesek számára mond bármit is, de ha jó pár éve a mozikban futó Alexander című filmre kérdezünk rá, akkor más sokkal többen bólogatnak. Tulajdonképpen abban a filmben is találkoztunk velük, ott voltak Alexandrosz a makedón király hadseregében, a makedón gyalogság nagyon fontos részét képezték, akik nélkül nem lehetett volna olyan hatékony a falanx, és nem nyert volna annyi csatát sem „Nagy” Sándor. Ez a létfontosságú egység a világhódító édesapjának, II. Philipposnak (i.e. 359-336) az uralkodása idején jelent meg makedón haderőben, és nagyon gyorsan a szerves része is lett annak. A hüpaszpisztészek ott voltak Hellász meghódításánál, a III. Dareiosz perzsa király (i.e. 336-330) ellen indított hadjárat minden fontos csatájában, a Hellészpontoszon átkelve Kis-Ázsia partvidékétől egészen Indiáig és vissza meneteltek.

Az egység megszületése
A Perzsa Birodalom meghódításban való részvételük, és abban való szerepük tekintetében kevesebb a kérdőjel, de a fejlődésük, a megjelenésük, a felszerelésük kérdésében vannak viták mind a mai napig. Olyan egyszerű dolgokon is vitáznak a történészek, hogy milyen lándzsát használtak, vagy milyen kardjuk lehetett. Abban a legtöbben egyetértettek, hogy egy különleges egységről beszélhetünk, amelyek a megjelenésük mellett a bátorságuk, a kitartásuk, a gyorsaságuk miatt mindenképpen figyelmet érdemel. A hüpaszpisztészek nem a társadalmi elitből, hanem a parasztságból származtak, hasonlóan a makedón falanxot alkotó gyalogos társak rétegéhez. A makedón gyalogság területi alapú volt, minden egyes körzet, az ott élő népesség számának a függvényében szolgáltatott katonákat a hadsereg részére. A hüpaszpisztészek azonban nem ilyen alapon kerültek sorozásra, a történészek szerint a falanxban harcoló legjobb katonák közül válogatták ki. Abban is egyetértés van, hogy a makedón lovassághoz és Alexanderhez közel álltak fel a legtöbb csatában, egyfajta összekötő kapcsot képezve a falanx nehézgyalogságával.

Philippos makedón király (i.e. 359-336) egy egyáltalán nem hatékony, szervezetlen hadsereget örökölt, amiből két évtized alatt formált egy olyan erőt, amellyel a fia képes volt a perzsák elleni hadjárat megindítására. A makedón király reformjai sokrétűek voltak, érintették a gyalogságot és a lovasságot is egyaránt. Philipposz hadseregének derékhadát a falanx alkotta, ami görög mintára lett bevezetve. A falanx taktikát a makedónoknál tíz évvel Philipposz uralkodása előtt kezdték el csak alkalmazni, annak nem voltak korábbi hagyományai. A tagjai 6 méter hosszú szariszával küzdöttek. A keményfából készült lándzsát két részből állították össze, amely középen, egy vashengerben találkozott. A lándzsa végén volt egy bronz tüske, amelyet a földbe lehetett szúrni álló helyzetben, ez pedig segítette a katonát a lándzsa egyensúlyba tartásában. A szarisza mozgatásakor a falanxban az első öt sor katonái a lándzsáikat előre szegezték és mindkét kezükkel tartották. Így vonultak előrefele, így az ellenség felé egy félelmetes lándzsaerdő haladt. A hátsó sorok ezalatt felfelé tartották a lándzsáikat.

A jól képzett falanxok nemcsak előre, de hátráló és jobbra- és balra mozgó manővereket is képesek voltak végrehajtani. Hasonlóan a görög hoplitákhoz, a makedón gyalogos is bronz lábvértet és mellvértet viselt, a sisakja rendszerint phrügiai típusú bronzsisak volt. A pajzs kisebb volt, mint általában a görög hoplitáknál, ugyanis a szariszát két kézzel kellett megfogni, így a pajzs egyik végét a karjukhoz szíjazták, a másikat pedig a nyakukhoz. A falanxot eredetileg 10 sor gyalogos alkotta, de a harci feladatnak megfelelően állítottak fel 8 és 16 soros alakzatokat is. A makedón nehézgyalogos falanx felállása sok tekintetben eltért a klasszikus hellén mintától. Az egy sorban harcoló katonák távolabb álltak egymástól, mint a hagyományosan felszerelt hopliták, mivel a szarisza mindkét kezüket lefoglalta, és ezért nem kereshettek védelmet szomszédjuk pajzsa mögött. Így aztán az alakzatuk nem volt képes a jobb oldalra történő felzárkózásra. Ilyen körülmények között a makedón falanx nem tudott gyors manővereket végrehajtani, de erre nem is volt szükség. Mint áttörhetetlen formáció folyamatosan gyakorolt nyomást az ellenségre, amelyet a résekbe benyomuló, a szárnyakon és olykor hátulról támadó lovasság és könnyűgyalogság már amúgy is pánikba kergetett. Így leginkább az elért harcászati sikert kellett elmélyítenie.

Philipposz megtiltotta, hogy a katonái vonulás közben szekérre üljenek, egy lovas nem tarthatott több lovászt maga mellett, és tíz gyalogos vehetett igénybe egy szolga segítségét. Utóbbi vitte a kézi malmokat és a sátrak kifeszítéséhez szükséges köteleket. Ha hosszabb út állt a sereg előtt, elrendelte, hogy a harcosok a felszerelés mellett harminc napra elegendő lisztet cipeljenek a vállukon. Így a katonák megedződtek, és nem zúgolódtak akkor sem, ha nagyobb fizikai megterhelésnek tették ki őket. A fegyelmezés és folyamatos fizikai igénybevétel eredményeképp sikerült a királynak egy a korabelli viszonyokhoz képest gyorsan mozgó és ütőképes sereget létrehoznia. Számítások szerint a makedón had átlagban napi 20-25 kilométert volt képes menetben megtenni. A kisebb csapatok viszont gyorsabban mozogtak, és speciális lovas vagy könnyűgyalogos egységek poggyász nélkül akár 60-70 kilométert is képesek voltak megtenni egy nap alatt. Erre a félelmetes sebességre 1-2 napos villámakciók esetében minden további nélkül képesek voltak.
A királynak volt egy problémája amire megoldást akart találni, az pedig a falanx sebezhetősége volt. A megoldást a hüpaszpisztész katonák létrehozása jelentette, akiket könnyű len vagy bőrpáncéllal és nagyobb pajzzsal, de rövidebb lándzsával szereltek fel, amivel képesek voltak a falanx oldalának a védelmére. Még arra is gondot fordítottak, hogy olyan ruházattal szereljék fel, ami a védelmi szempontok mellett kellő rugalmasságot és gyorsaságot is biztosított, ami azt eredményezte, hogy szükség esetén akár lóra is lehetett ültetni őket, amire Nagy Sándornál találunk is példát. Azzal, hogy egy egységes, a többi katonáétól eltérő ruházatot kaptak, valamint, hogy a területi, törzsi sorozás helyett a kiválasztás révén kerültek az egységbe a katonák, egy igen szolidáris, és az uralkodóhoz hűséges egység létrejöttét eredményezte.

Perzsák elleni hadjárat
Philipposz i. e. 336-ban bekövetkezett váratlan halála után a fiatal Alexandrosznak (i.e. 336- 323) a saját népe, a nemrégen legyőzött görögök, és végül az apja által korábban leigázott törzsek, népek előtt is bizonyítani kellett a rátermettségét. A perzsák elleni hadjárat megindítása előtt erre volt is lehetősége, alkalma, mert egyes népek, így pl. a trákok nem voltak hajlandóak elfogadni a fiatal makedón uralkodó fennhatóságát. Alexandrosz az anyaországot észak felől a Dunáig húzódó terület biztosításával, a folyónak, mint egyfajta természetes védőhatárnak a biztosításával kívánta megvédelmezni. Ezért is vonult i.e. 335 tavaszán a thrákok ellen.
Már erre a hadjáratra is egy igen tekintélyes, a becslések szerint kb. 15-30 ezer fős sereggel indult, amiban a domborzati viszonyok miatt nagy szerepet szánt a falanxok és a nehézlovasság mellett a hüpasztpisztészeknek valamint az agrianosz nép dárdásainak, íjászainak is. Az első jelentős ellenállásra a mai nevén Balkán-hegységnek hívott területen, a több, mint 1.300 méter magas Sipka-szoros területén került sor. Itt pár thrák törzs tagjai egy igen nagy kreativitásra való tervvel akarta megakasztani a makedónok további haladását. A hágó két oldalára nem kis erőfeszítések árán szekereket vontattak fel, amiket meg is töltöttek kövekkel. Az volt a tervük, hogy a szorosban haladó makedón oszlopra zúdítják azokat, amik majd utat törnek a menetelő oszlopon, és súlyos veszteséget okoznak annak. A szoros meredek lejtőin a thrákok a szekereket „elengedték”, amelyek nagy hanggal, egyre csak gyorsulva száguldoztak lefelé, de a várt hatást nem érték el. Ahol tágabb volt a tér, ott a falanx katonái egyszerűen csak szétnyíltak, és a réseken átengedték a szekereket. Ahol szűkebb volt a hágó ott pedig a katonák gyorsan a földre vetették magukat, a pajzsukat pedig a fejük felé emelték, amivel egyfajta rámpát hoztak lére, ami a szekerek áthaladtak a fejük felett. A szekeres támadás után a szűk szorosban az agrianoszok és a hüpaszpisztészek lendültek támadásba, amit a falanx fejezett be, ezzel eldöntve a csata sorsát. A források szerint 1-1.500 thrák katona lelhette a halálát az összecsapás végére. A hadjárat folytatódott és sikerrel zárult, így a hátország biztosítása után megkezdődhetett a „nagy” hadjárat”.
Amikor i.e. 334-ben átkelt a Hellészpontoszon Alexandrosz, mintegy 3 ezer hüpaszpisztész tartott vele, amelyek három „ezredből” ún. khiliarkhiából álltak, és mindegyiknek egy-egy külön parancsnoka volt. Minden ezred két 500 fős lokhoszra tagolódott tovább. A parancsnokok közül az egyik neve igazán fontos, ő Szeleukosz volt, aki pár évtizeddel később játszik majd fontos szerepet az utódlás körül kirobbanó háborúkban. A hüpaszpisztész „hadtest” kezdetben Nikánor, majd pedig Parmenión parancsnoksága alatt ált. Alexandrosz hadserege támadásra született, nem a védekezésen volt a fő hangsúly, és ebben a taktikában fontos szerepe volt a hüpaszpisztészeknek is, amelyeknek az évek alatt három „változata” is megjelent a csatatereken. Az ún. „királyi hüpaszpisztészek” a vezérlő lokhosz tagjai többségében arisztokrata származásúak voltak, a makedón király testőrségét adták, és ennek volt egy időben a parancsnoka Szeleukosz. Ebbe az egyégbe kerültek a makedón hadsereg legjobb katonái, és őket érte az a megtiszteltetés is, hogy amennyiben letáborozott a sereg, ők őrizhették Alexandrosz sátrát. Az ütközetekben is ők álltak az élen. A „hagyományos” hüpaszpisztészek mellett a harmadik az ún. argüraszpidesz réteg lett, ami alatt az i.e. 327-ben létrehozott egységet értették, ami elit veteránokból áll, és az ezüspajzsosok nevet is használták velük kapcsolatban, ami egyben utalt az az egyik ismertető jegyükre is.

A hüpaszpisztész elnevezés kapcsán a legtöbben azon a véleményen vannak, hogy korábban a hetairoszok fegyverhordozói lehettek, és ezen elmélet bizonyítékának tekintik azt a tényt, hogy Alexandrosz fegyvereire is ők vigyáztak, ők vitték. Amikor pedig Alexandrosz Trójába járt, az ottani Athéné templomban tárolt „szent fegyverek”, amiket Akhilleusznak tulajdonítottak elvitt az oltárról, és helyette a sajátját helyezte el.
Alexandrosz a perzsák elleni hadjárata során három nagy csatát vívott (i.e. 334. Granikosz, i.e. 333. Isszosz, i.e. 331.Gaugaméla) és ezek mindegyikében ott voltak és fontos szerep hárult a hüpaszpisztészekre. Mindhárom ütközet során Alexandrosz a jobbszárnyát jelölte ki, mint a támadás súlypontja. A támadás élén könnyűlovasság és könnyűgyalogság kezdte meg az ellenség puhítását, addig a pontig amíg az olyan mértékben meg nem gyengült, hogy a hetairosz lovasság rohamával azt át nem lehetett már törni. A szarisszophorosz lovasság feladata volt az ellenséges erők arcvonalában keletkezett rés kiszélesítése, és a végső csapás pedig az elit hüpaszpisztész erők feladata lett. Eddigre, az ellenség balszárnyának a szétverése végére érte el a makedón falanx a közelharchoz szükséges távolságot. A centrum elleni támadás jelentette az utolsó nagy lökést az ellenfél arcvonalának a megsemmisítése tekintetében. A balszárny lovasságának a legfontosabb feladata a falanx szárnyának a védelme volt így védekező szerep hárult rá leginkább.
Az Isszosznál i.e. 333-ban lezajlott ütközet volt az első találkozás Alexandrosz és a perzsa király között. A Penarus folyó síkságán lezajlott ütközet a makedón uralkodó stratégiai zsenijének az egyik mintapéldája lett. Olyan területen sikerült csatára kényszeríteni a perzsákat, ami nekik hátrányos, a makedón seregnek viszont előnyösnek bizonyult. A perzsák támadás helyett gyakorlatilag védekezésre kényszerültek a szűk helyen. A makedón jobbszárny támadott, amit hamarosan követett a központi falanx támadása is Nikanór hüpaszpisztészei a támadó alakulatok és a centrum közötti összeköttetésért feleltek, és ezt a feladatot maradéktalanul teljesítették. Az ütközet fényes győzelemmel zárult.

Alexandrosz Isszosz után nem folytatta a megmaradt perzsa erők, és Dareiosz üldözését, hanem jó stratégiai érzékről tanúskodva a Földközi-tenger keleti medencének a megszerzése lett a következő célja. Ezzel a még mindig jelentős perzsa flottát el tudta vágni az anyaországtól, amivel végső soron a saját hátát és az anyaországot is védte. Egyiptom felé vonulva több helyen is meg kellett állni rövidebb-hosszabb időre, mert egyes városokat erővel kellett elfoglalni. Ilyen volt Türosz városa is, ahol a legtöbb időt töltötte a makedón sereg, több hónapig tartó igen véres ostrommal tudták csak bevenni a várost. A végső ostromnál, a beomlott városfalon keresztül a hüpaszpisztészek királyi gárdája és a falanx egyik osztaga vitte be a végső csapást, és foglalta el a várost.

A perzsákkal a döntő ütközetre i.e. 331. október 1-én Gaugamelánál került sor, ahol a korábbiakhoz hasonlóan a jobboldalon elhelyezett lovasság és a Nikanór vezette hüpaszpisztészek játszották az ék szerepét a perzsa vonalak áttörésében. Alexandrosz észrevette a perzsa balszár és a centrum közötti rést, amit ki is használt, a hetairosz lovasság ék alakú formációt felvéve lendült támadásba, aminek a bal oldalát a hüpaszpisztészek védtek. Amint a küzdelem a perzsa király Dareiosz közelébe is áttevődött, az addig igen harcias uralkodónak az inába szált a bátorsága és a harci szekerét megfordítva elmenekült a csatamezőről. A hadsereg ekkor még javában harcolt, és gyakorlatilag még el sem dőlt az ütközet sorsa, a perzsa hadsereg ezrei, vagy inkább tízezrei még be sem igazán kapcsolódtak a küzdelembe. Dareiosz menekülése viszont mindent megváltoztatott, mert ezt látva az egész perzsa balszárny is menekülőre fogta a dolgot. Ezzel itt el is dőlt minden, a makedón jobbszárny pedig lelkesen üldözni kezdte a menekülőket. A makedónok eleve gyengébb balszárnyán viszont egyáltalán nem volt olyan egyértelmű a helyzet, ami a perzsák számbeli fölénye mellett annak is volt, tudható, hogy az itt harcolók semmit sem tudtak, semmit se láttak a másik szárnyon történtekből. A Parmenión irányította makedón gyalogság elkeseredett küzdelmet vívott, az arcvonalán egyre több rés keletkezett, amin az áttörő perzsa erők beszivárogtak, és többek között végeztek a makedón tábor thrák őrségével is. A rendkívül veszélyes helyzet a makedón balszárnyon a második védelmi vonalat jelentő hüpaszpisztészek ellentámadása révén rendeződött, ami mellett a Parmenión által Alexandroszhoz küldött hírnőknek volt nagy szerepe. A bátor lovas a csata forgatagában megtalálta a makedón királyt, aki értesülve a helyzetről visszafordult és a lovasságával hátba támadta a perzsákat, ami végérvényesen eldöntötte a csata sorsát.

Az „egység halála”
A következő években az Ázsiában folyó hadjáratok mindegyikében ott voltak a hüpaszpisztészek, akiknek a mozgékonyságára, rugalmasságára többször is szüksége volt Alexandrosznak. A makedón király halála után a hatalmas birodalma szinte azonnal a felbomlás, a részekre tagolódás jeleit kezdte mutatni. Megjelentek a Diadokhoszok, az „örökösök”, akik szinte mindegyike korábban Alexandrosz hadvezére volt. Ebből a sorból kicsit kilóg Eumenész, aki a király titkára volt korábban. Bár rendelkezett némi katonai tapasztalattal is, a Diadokhoszok közül mégis ő volt az egyetlen, aki megpróbálta egyben tartani a hatalmas világbirodalmat. Talán ezen törekvése miatt volt népszerű egyes makedón katonák és Alexandrosz régi hüpaszpisztészei körében. Az argüraszpidesz, azaz az ezüstpajzsos katonák is Eumenész oldalára által és ilyen minőségben vettek részt az i. e 316-ban lezajlott gabiénéi csatában.

Ekkor az Antigonosz ellen küzdő sereg derékhadát alkották, és megállíthatatlannak bizonyultak. Plutarkhosz így írt róluk: „Ezek voltak Philipposz és Alexandrosz legöregebb harcosai, a háborúnak mind ez ideig soha le nem győzött, vereséget nem látott bajnokai, legtöbbjük hetvenéves, de egy sem volt hatvanévesnél fiatalabb. Ezért aztán ezzel a kiáltással rontottak Antigonosz katonáira: ’Apáitok ellen követtek el bűnt, ti semmirekellők!’ Majd dühösen rájuk vetették magukat, szétverték az egész ellenséges phalanxot. Senki sem állta meg a helyét velük szemben: legnagyobb részüket kézitusában ölték meg. Ezen a ponton Antigonoszt súlyos vereség érte, de lovassága győzött, …és kézre kerített (Eumenész) egész málháját is…” Ezzel viszont az ezüstpajzsosok összes addig szerzett kincse, a családtagjaik, gyermekeik, unokáik, feleségeik lett fogoly. Antigonosz ezek értékével tisztában lévén egy cserét ajánlott, ami arról szólt, hogy visszaad mindent, amennyiben Eumenészt kiadják neki. A csatában addig soha vereséget nem szenvedő elitgárda megadta, amit Antigonosz kért. A több évtizedes hűséget lecserélték a családjukra, a vagyonukra, ami bizonyos szempontból érthető is. Idős korban már nem annyira a dicsőséget keresték, megelégedtek földi javakkal, és azzal, hogy a családjuk körében lehettek. Eumenész lett így fogoly, de pár nap múlva inkább végeztek vele. Az argüraszpidesz maradékait a győztesek – hogy a későbbiekben ne keverjenek több bajt – egy távoli, keleti határmenti tartományba küldték. Itt több kisebb alakulatra osztva újabb és újabb veszélyes küldetésekre indították őket, így néhány év alatt mind megtértek az őseikhez: kiket az ellenség győzött le, kiket a kor.
Felhasznált és ajánlott irodalom
Harold Lamb (1980): Világhódító Nagy Sándor, Gondolat Kiadó, Budapest
John Warry (1995): A klasszikus világ hadművészete, Gemini Kiadó, Budapest
Kertész István (2000): Hellenisztikus történelem, História. MTA Történettudományi Intézet, Budapest
Kertész István (2017): A görög-római hadművészet fejlődése a trójai háborútól Julius Caesar koráig, Zrínyi Kiadó, Budapest
Kertész István (2022): Nagy Sándor, a hódító, Kossuth Kiadó, Budapest
Michael Wood (2006): Nagy Sándor nyomában, Alexandra, Pécs
Plutarkhosz (2005): Párhuzamos életrajzok, Osiris Kiadó, Budapest
Q. Curtius Rufus (2003): A makedón Nagy Sándor története, Szukits Kiadó, Szeged
Wasson, D. L. (2023, November 01). Hypaspist. World History Encyclopedia. Retrieved fromhttps://www.worldhistory.org/Hypaspist/