A hajnal fényei sehol se voltak még, a hőmérő higanyszála pedig -20 fokot mutatott. A tájat baljóslatú, vihar előtti kísérteties csend ülte meg. De egy szempillantás alatt az alvilág kapui nyíltak meg, melyen át megannyi emberkéz által készített pokoli eszköz igyekezett célja felé. A Don folyó partján percek alatt elszabadult a pokol, a fehér hóba öltözött vidék átváltott koromfeketére. Bombatölcsérek szaggatták szét a mezőket, a házakat, a lövészárkokat. A színek kavalkádjában megjelent a sárga is, az égő házak, égő járművek és igen, égő emberek képében is.  De a legszomorúbb szín mégis a piros volt, mert egy-egy magyar katona életének a végét jelentette. A magyarok istene aznap reggel pirosba öltözött.

Varga István egyike volt sorstársainak ezen a reggelen. Nem volt különleges ember, nem volt tiszt, még csak egy hős sem. Csak egy magyar katona volt, egy konok karcagi kun ember. Makacs volt a maga módján, mert mikor társai egy része szinte megbénult a félelemtől, ő higgadtan a géppuska mögé kúszott és tüzelni kezdett vele. A fegyver csöve szinte izzásig hevült, de még ez is kevés volt a hordákban özönlő, hurrá kiáltásokkal rohamozó orosz embertömeg megállítására. A gyávák ilyenkor elfutottak volna, de ő nem volt ilyen. A mi családunk, a konok kunok nem ilyenek. Az utolsó töltényig harcolt. Hogy miért tette mindezt? Nem valami magasztos eszme, vagy cél érdekében. Egy kis vidéki parasztembert nem azok vezérelnek. Talán a családja, a felesége, gyerekei, bajtársai iránti aggodalom, a szeretett vezérelte, és adott neki szinte emberfeletti erőt ebben a helyzetben. Elfogadta a sorsát, nem félt a haláltól, hisz látott már eleget a háború mocskában. A géppuska előtt a fegyver által szétmarcangolt testek tucatjai hevertek élettelenül, némelyik szinte felismerhetetlen volt már, egyesek még utolsó haláltusájukat vívták, még a szerencsésebbek sebesülten jajgatva, vagy néma csöndben kúszva igyekeztek vissza a saját vonalaik irányába. Mikor megjött a visszavonulási parancs, ő a helyén maradt. Nem azért, mert szabályszegő ember lett volna, nem azért, mert nem tisztelte volna feletteseit.  A lelkiismerete volt az, ami maradásra bírta, hogy ha csak pár percet is nyerne, bajtásai visszavonulása biztonságosabb lenne.  Nem kereste, de elfogadta a halált, de az azon a napon játszott vele, megkímélte az életét, egy orosz puskatus képében, amit utoljára még látott mielőtt eszméletét vesztve a hóba rogyott volna. Felesége hetekkel később kapott egy levelet, hogy férje szolgálatteljesítés közben elhunyt. Családja még egy üres koporsó képében el is temette, meg is gyászolta őt. Egy nagyszerű férj, egy csodálatos apa távozott az élők sorából. Nem az egyetlen, mert azokban a hónapokban nagyon sok magyar családban történt hasonló esemény, egy egész nemzet gyászolta a fiait. De amit senki nem tudott, az az volt, hogy Varga István a név, rang nélküli embertömeg egyikeként heteken át úton volt kelet felé, amit, mint egy csorda úgy hajtottak napról napra csak tovább. Teljesen olyan érzése volt, mint mikor gyerekkorában Karcagon minden nap kihajtotta családja jószágát a legelőre. Csak most ő volt a jószág, és az orosz katonák pedig a pásztorok. Végelérhetetlen sorokban szomorúan, csendesen, egymást támogatva, egymáson bukdácsolva próbált túlélni az erős, a hóba összerogyva pedig a halált várta a gyenge.  Magyarok tízezrei voltak a tömegben köztük ő is.  Néha úgy érezte, hogy erős és élni akar, néha elhagyta minden ereje és inkább meghalni lett volna kedve, de családja iránti szeretette erőt adott neki. Ahova került egyike volt az Uráltól a Csendes-óceánig terjedő táborok egyikének. Koszos, sötét, emberi ürüléktől, izzadságtól, vértől büdös barakkok, embertelen szadista örök.  A kerítésen túl viszont a szabadság látszatát keltő vidék terült el.  De ez csak illúzió volt, mert az a farkasok, a medvék, és a halál birodalma volt.  A szabadulás, a szökés reménye még a legerősebbek lelkébe is hiú ábránd volt csupán.  Ahogy teltek a napok, hetek, majd az évszakok váltakozása folytán a hónapok, úgy tompult az emberek, és az ő időérzéke, reménye is. 

Egyik reggel egy vendég érkezett a táborba, egy 40 év körüli orosz nő képében.  Szőke hajjal, szépen kiöltőzve, mint egy dáma úgy feszített, olcsó ékszerek és parfüm próbálta feldobni az átlagos külsőt. Az őrök kiválasztottak pár 30 év körüli és valamennyire oroszul beszélő rabot és felsorakoztatták őket a hölgy előtt. Mint valami piac tiszta olyan volt.  Jól megnézte, megtapogatta a jelölteket a madám, fel is tett pár kérdést oroszul mintegy tesztelve az „árut”. Varga István becsülettel válaszolt minden egyes kérdésre.  Nagykunságon nem divat sokat beszélni, de ha kérdezik az embert, illik válaszolni. Bár nem tudta, hogy mit akarhat a nő, és úgy volt vele, hogy veszteni valója úgysincs, így amikor ráesett a választás, hagyta, mintegy kíváncsian várta, hogy vajon mit tartogat számára a sors.  Mint kiderült nem is volt olyan vészes a dolog.  A tábortól pár órányi autózásra volt egy kisebb település ahova került.  És mi célból?  Munka.  Csak a tábori munkához képest ez maga volt a mennyország. A település vegyesboltja volt a hölgy üzlete és annak a vezetése lett a dolga.  A bolt feletti lakásban élt a főnökasszony, míg ő a raktárban kapott egy koszos ágyat. Megfordult a fejében a szökés gondolata, de belátta, hogy még innen is szinte lehetetlen a dolog, lévén Karcag még innen is iszonyú távolságra van. Azt viszont nem értette, hogy miként tudta elintézni a dolgot a hölgy meg mi szüksége volt is rá. De alig egy hét után bizony megértett mindent. Egyrészt ő volt az ingyen munkaerő, aki vitte a boltot a hátán, mert mint kiderült a nagyságos asszony és a munka egymáshoz való viszonya elég felemás volt. Másrészt az első hétvégén kiderült kapcsolatrendszerének mikéntje, mert hát valljuk be, a hölgy hétvégente a legősibb mesterséget űzte fent a kis lakásban, ami során a környék „nagy emberei”, de még a tábor parancsnoka is tiszteletét tette nála. Varga úr más lehetősége nem lévén elfogadta a helyzetet, de ez nem jelentette azt, hogy meg is békélt volna sorsával, inkább nyitott szemmel kezdte vizsgálni az embereket, a helyzetet. Akárhányszor szóba hozta sorsát mindig csak azt kapta válasznak, hogy ne törődjön vele, jó neki itt, jó élete van, ne akarjon már ő haza menni, úgyis meghalt már régen az otthoniak szemében, senki nem várja már. De őt ezek a szavak nem hatották meg, inkább csak még elszántabbá tették, és a megszabadulás lehetőségeit kezdte keresni. Magyar embert bárhova is veti a sors, az akkor is magyar marad örökre a szívében, és ha más nem legalább meghalni, de vágyik haza a megszentelt földbe. A konok kun emberek pedig szívós makacssággal tudnak ragaszkodni a Nagykunsághoz, és semmi nem tarthatja őket távol az anyaföldtől, vagy a családjuktól. Ahogy telt az idő rájött a megoldásra, és megkezdte az ügy előkészítését is. Olyat talált ki, amire még példát sem igazán tudnánk máshonnan hozni. Azt fundálta ki, hogy nem szökevényként fog eltávozni, meg végig menekülni fél Ázsián, hanem úriember módjára. És mindezt hogyan? Pofon egyszerűen. A bolt bevételeiből apránként mindig pár rubelt szépen félretett, és kihasználta az orosz rendszer egyik legjellemzőbb sajátosságát, a korrupciót.  Hamis papírokat, engedélyeket szerzett be szépen apránként a maga számára egy-két helyi kétes alaktól, és csak a lehetőségre várt mindössze, hogy megpattanjon „börtönéből”. Egyik este a főnökasszony leült vele beszélni, ami furcsa volt Varga úrnak, de figyelmesen meghallgatta a mondanivalót. Pont vacsora közben volt, így majdnem meg is fúlt, szinte keresztbe akadt a torkán a kenyér a halottak miatt. Főnöke közölte vele, hogy jövő héten a faluban lagzi lesz, mégpedig az övékké, ő felhagy a hétvégi „iparral”, már kiöregedett belőle, és úgy gondolta ideje megállapodni, és mivel Varga úr bizonyára szeretne még élni, ezért bele fog menni a dologba. Úristen, végem, gondolta magában. Már azon járt az agya, hogy inkább visszamegy a táborba, és inkább ott lőjék fejbe, mikor is mosolyra derült az arca. A főnökasszony most hétvégén fog utoljára „rendelni”, de most kivételesen nem itthon, el kell utaznia. Így pénteken szépen bezárta a boltot, magához vette papírjait, pénzét, és mint egy úriember távozott. Másnap reggel már a vonaton ült nagy nyugodtan, kezében a Moszkvába szóló jeggyel.  Jött ott kalauz, rendőr, megannyi nép, de nem tűnt ki a tömegből, sem ruházata, sem viselkedése alapján. Egy volt a sok orosz közül a vonaton.  Alig pár nap múlva már Kijevben volt, ahonnan már egyenes út vezetett tovább Magyarország felé. A magyar határt átlépve a konok kun ember hosszú évek óta előszőr elsírta magát, az utastársai nem is igazán értették mi baja van, de számára csodálatos érzés volt újra hazája földjén lenni. Bajtársai jó része ekkor már a Don folyó partján aludta örök álmát, vagy Szibéria egyik kietlen táján.  Nyíregyházán is megállt a vonat, ahol újabb utasok szálltak fel és le, és úgy adta a sors, hogy ketten maradtak a fülkében. Ő és egy vele egykorú ember. Nézegették egymást, hosszan tanulmányozták, ismerősek voltak egymás számára. -Ismerem én magát? Kérdezte az idegen, elindítva a beszélgetést köztük. Szó szót követett, és mint kiderült mindketten Karcagiak, egy utcában laktak sok-sok évvel ezelőtt. Aztán az idegen elővett a tárcájából egy fotót és büszkén mutatta Varga úrnak. -Nézze, ez itt a feleségem. – Nem, nem – válaszolta rá Varga úr, az bizony az én feleségem. Hosszan nézték egymást szótlanul, perceken át ezek után.

Aznap délután elég kihalt volt a karcagi vasútállomás, alig pár ember lézengett csak a tikkasztó nyári melegben a peron mellett. Egy fiatalasszony várt ott három kisgyerekkel már jó ideje, mikor végre befutott a nyíregyházi vonat. Alig egy-két utas szállt le róla mindössze. Azt mesélték, hogy majdnem mentőt kellett hívni aznap az állomásra egy fiatalasszonyhoz, aki rosszul lett. Pedig nem történt semmi rendkívüli aznap Karcagon, csak valaki újra megszületett. Sok év után hazajött egy férj egy apa, egy halott a túlvilágról. Az én dédnagyapám.

Arany Sas történelmi novellapályázat, III. helyezés, 2016