Köszönettel tartozom szerkesztőtársamnak, amiért óvatlanul is felhívta a figyelmem arra, hogy ezt a témát mennyire nem szeretjük, vagy nem ismerjük – holott, a magyar középkor legsajátosabbika.

Mi maga a dukátus? Ha a szó latin eredetét vesszük, úgy az a dux-dulcis szóra vezethető vissza, melynek jelentése herceg. Miért helytelen azonban ifjabb királyról beszélni? Azért, mert nem mindig a fiatalabb herceg örökölte apja után a hatalmat, hanem sokszor akár a saját testvére, ahogy azt a később bemutatott példákon át is érzékelni fogjuk.

A 11. századi dukátus

Mi hívta életre a dukátust Magyarországon? A kérdésnek vannak jogi, egyházi, és katonai aspektusai. Kezdjük a jogival: egyrészt, miután a magyar nemesség félelmében, hogy német hűbérbe kerül (Orseolo Péter – 1038-41; 1044-46), akarva akaratlanul meg kívánta őrizni szuverénségét. Erre jó példa a Vazul fiak, azaz Béla, és András, mindkettő későbbi királyok.

Ha az egyházi viszonyokat nézzük, Szent Istvántól egészen Könyves Kálmánig nem beszélhetünk megszilárdult egyházról. Az amúgy vérzivataros trónviszályos időket meg-megzavarták a pogánylázadások, melynek egyik vértanúja Szent Gellért lett. Hogy érzékeltessem, mennyire nem volt még „ez lefutott meccs”, érdemes kicsit jobban foglalkoznunk a fekete-magyarok kérdéskörével.

Egyes elképzelés szerint kazárok, mások szerint az amúgy fekete- tehát pogány hiten maradó magyarok – hiszen I. András királyunkat is neveztük „Fehér vagy Katolikus” Andrásként, míg megint mások azon a véleményem vannak, hogy egyáltalán nem erről van szó, hiszen jelenthet mást is a fekete szín. A kérdésre igaziból sose fogjuk megkapni a választ, de akit bővebben érdekel, érdemes Querfurti Brúnó munkáját elolvasni. Bár a megtérést 1008-ra datálja a derék klerikus, azonban én óvatosan bánnék azzal, hogy valóban rögvest megtértek volna a fekete magyarok. Miért érdekesek ők történetünk szempontjából? Mert I. Béla királyunk közvetlenül az ő leszármazottainak a tőszomszédságukban emeltetett templomot a Szent Megváltó tiszteletére, ahol később el is temetik.

A katonai aspektust jóval könnyebb megmagyarázni. Mivel sem a magyar nemesség, sem a klerikusok nem kívántak a német birodalom részeivé válni, így alighanem olyan királyfik után kellett nézniük, akik rokonságban álltak az Árpádokkal, de megfelelő katonai potenciállal is rendelkeztek, melyhez éppenséggel adódott is egy ifjú herceg, akit úgy hívtak „Bajnok Béla”, azaz a későbbi I. Béla (1060-1063). Béla többek között megfordult a lengyel földön is ahol II. Mieszko (1025-1034) számára nyújtott tevékeny segítséget a pomerániak ellen vívott háborúban. A Béla vezette hadak győzeleme a lengyel barátság mellé egy lengyel feleséget is hozott számára, nevezetesen Mieszko Richenza nevű lányának a keze formájában. Ennek is köszönhető, hogy amikor Béla hazatért a magyar mellett lengyel csapatok is jöttek vele, akik később hathatós segítséget nyújtottak a német lovagokkal szemben egy bizonyos hegységben…

A történetünk tehát I. Andrással kezdődik, aki megegyezett testvérével. Halála után az ifjabbik testvér örökli a magyar trónt, cserébe ő megkapja a keleti végeket. Ugye milyen szép történet? I. András (1046-60) viszont nem gondolta feltétlenül ilyen szépnek. 1059-et írunk, mikor is lezajlik az ún. „várkonyi jelenet”. Ennek során meséli el a krónikáshagyomány a korona és kard esetét. A történet szerint Béla elé helyezik az egyik párnára a koronát, mely az országot szimbolizálja, egy másikra pedig a kardot, mely pedig a dukátust. András nem kimondott célja az volt, hogy fiát, Salamont elfogadtassa utódjaként, hiszen – bármily hihetetlen nem az adott szóhoz tartotta magát a király, hanem közvetlen jogutódját kívánta Magyarország trónjára ültetni. Volt azonban a történetben egy csel. András meghagyta, hogyha Béla a koronát választaná, úgy rögvest fejezzék le. Szerencsére Bélának, ahogy befelé igyekezett a terembe, az egyik őr megsúgta, hogyha kedves az élete, nem a koronát választja. Tiszta trónok harca, igaz? De itt még nincs vége a történetnek.

I. Béla (1060-63) végül is megörökölte a trónt, mivel András miután vereséget szenvedett fivérétől, felvette a nyúlcipőt a Német birodalom felé. Mondani se kell, hogy Béla hatalomra jutásában fontos segítséget nyújtottak a lengyelek, akik a családi kapcsolat miatt inkább a herceget szerették volna a trónon látni. Miután a nagy szökés nem igazán sikerült Andrásnak – mivel útközben rosszul lett, és elhalálozott, tisztességgel eltemették az általa alapított Szent Ányos tihanyi monostorában. Megjegyzésként hozzátehetjük, hogy egyes kutatók szerint amúgy ez családi kripta volt, s nem csak András, de fiáé (Dávid hercegé) egészen biztosan, illetve egyéb családi hozzátartozóké. Így örökölte tehát Béla a trónt, aki nem sokáig tudta azt betölteni. 1063-at írunk, mikor is Dömösön tartózkodva – egyes összeesküvés elmélet hívők szerint szánt szándékkal – ráomlik a trón, s belehal a sérüléseibe.

Itt kezd a dukátus azonban igazán érdekes forgatókönyvet venni. Bélát ugyanis András fia, Salamon (1063-74) követi a trónon, majd őt Béla fia, I. Géza (1074-77). Azért írom hogy egyik, mivel hárman voltak testvérek: Géza, Lampert, és László. S hogy ezt még bonyolítsam, ebből Lászlót majd sikeresen meg is koronázzák. Joggal vetődhet fel a kérdés: ugyan mi oldja meg a dukátus kérdését ennyi fiúrokon esetében? Van egyenesági örökös, van oldalági örökös, van idősebb, van ifjabb. Ugyan ki örökölje a trónt?

A kérdést, hogy bonyolítsam: László herceg, Lengyelországban időzött, lengyel hadakkal tarkítva, akihez éppen Géza sietett, mivel Salamon terve az volt, hogy az „úgy nevezett” Igfon erdőben (mely kötődik a csodaszarvas mondakörhöz) Gézát elfogja, s akkor nyugalomban uralkodhat. Géza azonban nem volt rest, mert bár Salamon volt a felkent s megkoronázott király, testvéréhez ment, s 1074-ben az igen fontos Mogyoród-i csatában megverték Salamont az egyesült seregek (igen ez az a Mogyoród, ahol manapság autók versenyeznek).

Azonban Géza sem tölthette be túl hosszan a trónt. 1074-es koronázása után, mindössze három év maradt „Magnus”-nak, akit az általa alapított váci székesegyházba temettek el (ahol megjelent a csodaszarvas, hogy ott Géza templomot alapítson). Talán az olvasó szeme megakadt a fentebb leírt Magnus – avagy „Nagy” jelzőn. Géza azonban nem oktalanul érdemelte ki ezt a titulatúrát. Többek között, hogy megverte a bizánciakat, de mivel szabad elvonulást adott a császár hadainak, így Niképhorosz se volt rest nagylelkűségét kifejezni: egy görög hercegnőt, név szerint Szünadénét ajánlotta Gézának feleségül. Géza bizánci vonatkozásai azonban itt nem merülnek ki. Ő az a király, akit megcsodálhatunk ma a „Corona Graeca-n”.

Így az egyszem testvér maradt, László (1077-1095), akinek nem kellett foglalkoznia hosszú távon a dukátus kérdéskörével. Salamon 1081-ig börtönben csücsült, ahonnan csak azért szabadulhatott, mivel nem tudták felemelni Szent István sírkövét, és a legenda szerint, ez mindaddig lehetetlen volt, míg Salamont szabadon nem bocsátották. Nem mellesleg maga a dukátus intézménye itt el is tűnik egy ideig.

A 12. századi dukátus

II. László (1162-63) igyekezett újra életre hívni, amit Könyves Kálmán 1106-ban beszüntetett, azáltal, hogy a bizánci Manuel kérésére a déli végeket testvérének, IV. Istvánnak adta. Talán nem kell részleteznem, hogy két megátkozott, bizánci ellenkirályról volt szó, így dukátusuk se volt túl hosszú életű. Mikor jön vissza a közhasználatba? Nos, lehet meglepődtök, de nem is kell olyan sokat várnunk rá. A dukátus folytatódik, de át is alakul, megjelenik egy új fogalom, a rex iunior. III. Béla (1172-96), akihez többek között a névtelen jegyzőt, azaz Anonymust is kötjük, megkoronáztatja ifjabb királlyá – avagy rex iunior-rá Imre herceget. Természetesen a testvére, a buzgó András, aki szeretett volna több hatalmat, nem feltétlen nézte teljesen jószemmel Imre (1196-1204) hercegi uralmát. Ez már kicsit másabb jellegű volt, nem véletlen nevezzük ifjabb királynak. Az ifjú herceg ugyanis az általa bírt területeken (pl. Macsó), pénzt verethetett, udvart tarthatott fent, diplomáciai ügyeket intézett. Nevezhetjük nyugodtan a nevén: királyságon belüli királyság volt.

Hogy miért mondom, hogy András nem igazán volt jó testvér? Mert gyakorlatilag folyamatosan lázadt az uralom ellen, ami talán – hangsúlyozom esetleg – hozzájárult Imre 1204-es halálához, valamint nem csak Imrét nem hagyta „nyugalomban”, mivel még a pápa kérésére sem hagyott fel Imre fiának, III. Lászlónak a „piszkálásával” (gyakorlatilag András a fivére halála után rögtön központosítani kezdett, s ellehetetlenítette a gyermek László, s édesanyja életét), akinek mindösszesen egy csepp évecske jutott a trónon, 1204-1205 között. A sors fintora, hogy így került trónra II. András (1205-1235). Azonban az ő utódai sem ússzák meg a renitens lázadó hercegeket.

Nem sok idő telik el, s már IV. Béla (1235-1270) idejében egy ifjú lázadó, bizonyos V. István (1270-72) feladata az volt, hogy az általa birtokolt keleti végeket – értsd Erdély (nem volnék igazságos ha nem jelezném, eredetileg Szlavóniát kapta meg hercegsége igazgatási területeként) ifjabb királyként – védelmezze. Talán nem érdemtelen ha azt mondom, hogy igen rettegett harcos hírében állt (nem véletlen verte meg az apját nem egyszer csatában, aki vele ellentétben kevésbé volt ügyes a csaták tekintetében). Hogy érzékeltessem, mennyire fiatalon lehetett hercegként a hatalmasok játszmájában részt venni, ahhoz maradjunk Istvánunk példájánál. 1239-ben született, apja viszont már 1246-ban, tehát mindösszesen hét évesen megkoronáztatta ifjabb királlyá, tehát gyakorlatilag szabadon „királykodhatott” volna, ha…. Hogy érzékeltessem ez miért is furcsa, maradjunk egy fél percet a jogiság oldalán.

Mikortól számított valaki felnőttnek a középkorban?

Vajon hány éves korától volt egy uralkodó önálló döntéshozó, tehát nem rendelkezhetett felette sem régens, sem gyám? Nos meglepődnétek, ha tudnátok, hogyan is nézett ki.
Hogy idézzek egy érdekes forrásból:
„b) 7-től 12 éves kor lányoknál, 7-től 14 éves kor fiúknál – pueritia (gyermekkor).”
„c) 12-től a felnőttkorig (lányok), illetve 14-től a felnőttkorig (fiúk) – adolescentia (ifjúkor) E korszak végpontja szerzőnként változik: a teljes érettség, a felnőttkor elérésének küszöbét egyesek a 21 éves korban jelölik meg (Bartholomeus Anglicus), mások a 25 éves kort tüntetik fel (Dante), ismét mások a 28 éves kort említik (Sevillai Izidor). Aegidius Romanus szerint a fiatalok ebben a korban könnyen befolyásolhatók.”

Hogy kicsit borzoljam a kedélyeket: ez az oka annak többek között, hogy nagykorúsították Hunyadi Mátyást (1458-1490). Mindösszesen 15 éves volt (tehát még nem felnőttkorú!) mikor megkoronázzák, valahol a Duna jegén.

Remélem tetszett a cikk! 🙂

Felhasznált irodalmak:

PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT).

Képes Krónika.

Államalapítás Korának írott forrásai.

Halmágyi Miklós: Gondolatok Szent István és más királyok születési évéről. In: http://acta.bibl.u-szeged.hu/56839/1/historica_143.pdf