1848 szeptembere. Nagy riadalom támadt Baranya vármegye szívében. Híre ment, hogy Gyékényesnél egy jelentős lélekszámú horvát hadsereg átkelt a Dráván, akiknek az élén Jelačić bán állt és Buda irányába tartottak. Mesélték egymás közt az emberek, amit egy szemtanú közölt velük, hogy a horvát bán serege hiába jelentékeny haderővel bír, ha azok nem érnek egy töltésnyi puskaport se. Gyülevész, martalóc népség, akikből hiányzik a vitézség.

– Ahogy mondom. Bíz’ Isten, higgyenek nekem, lehetnek húsz-harmincezren! Határőrök, szerezsánok, népfölkelők, kaszások tarka-barka sáskahada. Elvadult arcukon kiül a rablás és gyilkolás vágya, de egy szuronytámadásnak nem tudnak ellenállni. Hogy miért? Mert nincs nekik! Ez a toprongyos had, ezek a mezítlábas, furcsa népség rozsdás puskával és kaszával követi a bánt.

Így mesélte el az a riadt tekintetű, szikár fickó, aki árkon-bokron is menekült előlük, de minél messzebbre akart jutni, nehogy ismét meglássa a szerezsánok vörös köpenyeit és sapkáit, az aranyozott, keskeny csövű, hosszú puskáit és handzsárját. Mondani sem kell, bottal üthették a nyomát a férfinak, többet nem látta senki, de ami ennél is aggasztóbb csak ezután következett.

Egy lovas úgy vágtatott, hogy csak úgy porzott az út. Befutott a főtérre, lepattant hátasáról, kimerült és fáradt volt. Az emberek kíváncsian körbeállták, és figyelték a fiatalembert. Levegőért kapkodva intett egy hozzá közel álló asszonynak, vizet kért. Sebtiben fordult az asszony, hozott is egy kupa, hideg vizet a legénynek. Egy húzóra meg is itta, megtörülte száját és mondta.

– Nagy baj van emberek, de még milyen! Mihelyst megláttam, rögtön lóra kaptam és meg sem álltam.

Az emberek a szavába vágtak, a legény nem tudta elmondani, amit akart, annyi kérdést intéztek felé.

– Kérem hallgassanak végig, tovább kell vinnem a hírt. Egy horvát sereg átkelt Drávasztáránál, de ez a bán tartalék hadosztálya! Egyenesen Pécs felé tartanak, akiknek az élén két osztrák tiszt áll. Karl Roth és Nicolaus Philippovich vezérőrnagyok! Mekkora szégyen! Ezek a himpellérek azért mennek, hogy elfoglalják Budát és akkor vége mindennek. Kérem, adják át az üzenetem a városatyáknak. Nekem mennem kell! Viszlát!

Elköszönt, és pillanatokon belül nyargalt is tovább. A hüledező tömegben egy valaki őrizte meg hidegvérét. Aidinger Pál pödört egyet a bajuszán és hazáig töprengett az elhangzottakon.

Alig egy nap választotta el a várost és a horvát sereget. Nagy megrázkódtatás volt, hogy ellenséges csapatok betörtek az országba. Felkorbácsolta az indulatokat, az unott, szürke hétköznapokat felpezsdítette a Dráván való átkelés híre.  Az utcákon, a vásárban, a közintézményekben is erről beszéltek a tükék. Kétségbeesettégükben nem tudták mi tévők legyenek, még túl friss volt a korábbi elmesélés, amit az a férfi mondott nekik, és azok a szörnyűségek lebegtek a szemük előtt, amit leírt. Mindezt tetézte, amit a fiatal lovas csak megerősített. Az emberek, akik csak megfordultak a városban, vitték tovább a rossz hírt. Borús napok elé nézett Pécs városa. Még aznap megérkezett Roth vezérőrnagy szálláscsinálója, hogy porciókat rendeljen az elvonuló haderő részére.

A városi tanács tehetetlenül állt a helyzettel szemben, mert a baranyai helyőrség a Bácskában teljesített szolgálatot. Nem állhattak ellent az osztrák vezérőrnagy hadosztályával szemben, egy ostromra nem voltak kellően felkészülve.  Ugyanakkor azt sem szerették volna, ha a két horvát seregtest egyesülne és bevonulna Budára, lelkiismeretük nyugtalanította volna őket egy életen át. Nem, valamit tenni kell! Sok lehetőség közül nem válogathattak, már kezdtek belenyugodni az elkerülhetetlenbe, mikor egy frappáns leleménnyel rukkolt elő Pécs polgármestere, Aidinger Pál, akit a nyár elején választottak meg. A haladó szellemiségű politikus megválasztása sem nyerte el a többségében konzervatív közgyűlés tetszését, hát mit fognak szólni az elképzeléséhez?

– Uraim! Mit szólnának hozzá, ha marasztalnánk a vendégeket? – tette fel sejtelmesen a kérdését a polgármester úr.

– Vendégül látni? Kvártélyt és kosztot adni nekik több napon át?! Na még mit nem! – szólaltak fel páran.

– Nesze neked Pécs! Őt választottad meg.

Fintorogva, gúnyosan súgta oda valaki a mellette ülő szomszédjának, aki lesajnálóan bólogatott.

– Ami azt illeti, igen. – mondta derűs arccal Aidinger.

Az öregebbek sejtették, hogy valami fortélyt fundált ki, a fiatalok sápítoztak kikerekedett szemmel, nem akartak a fülüknek hinni. Nagy vitatkozás alakult ki, eltartott jó ideig mire mindenki elcsendesült, csak az után mondta el a tervét Aidinger.

Az ötlet egyszerű volt. Szívélyesen fogadják déli vendégeiket, de még mielőtt továbbmennének megkínálnák az újborból. Ez az év nagyon kedvezett a szőlőtermésnek, korán volt szüret. Roskadásig voltak a fürtök a tőkéken, nem győzték szedni a rizlinget, a cirfandlit, a kadarkát, és még sorolhatnánk mennyi félének adott már ekkortájt otthont a Mecsek. Bár a még forrásban lévő, még nem teljesen borrá érett nedűt óhajtaná felszolgálni a részükre. Így időt nyerhetnek a magyar csapatok, rendezni tudnák soraikat, ráadásul nem egyesülne a két horvát seregrész, mert részenként felmorzsolódnának.

Egy percre elgondolkodtak rajta.

– Éljen a polgármester úr!

Hangzott el a válasz a jelenlevők közt. A lelemény elnyerte tetszésüket, egyöntetűen megállapodtak a tervben. Ki is adták utasításba valamennyi szőlősgazdának, hogy ami bora van, mindet ajánlják majd fel a szomjas vendégeknek, ne sajnálják a katonáktól. Szekérszámra hordták a vármegyeházhoz a hordó borokat. Szorgosan hordták az asszonyok is kancsószámra, a férfiak segítettek a hordók tárolásában és szállításában.  

Hamar eljött a találkozás napja, a város határába ért a hadsereg. Elébük ment a városi vezetés, barátságosan fogadták őket. Egyetlen puskalövés nélkül vonulhattak be a városba, ahol le lettek táboroztatva a Barbakán mellett. Alighogy lepihentek, meglepetésükre néhány szekér közelített feléjük. A felhalmozott hordó borokból vittek néhányat a részükre. Kínálgatták nekik, amit először nem értettek mire vélni, de végül beadták a derekukat, nem bánták ők, nem tilthatja meg senki nekik, hogy ne igyanak.

Aranylón sárgállott a kitöltött bor a kupákban, koccintgattak is serényen a vígkedélyű horvát katonák. Nagy mulatság kerekedett, annyira ízlett nekik a Mecsek aranya. Harsányan énekelték szülőföldjük nótáit, örömteli hangulat uralkodott a táborban. Nyakló nélkül itták a finomabbnál finomabb borokat, több hordót is csapra vertek a derűs állapotba került vendégek. A nagy dorbézolás közepette nem mondta volna meg senki róluk, hogy ők háborúba készülnek, mert sokkal inkább egy lakodalomra emlékeztetett az egybegyűltek jókedve.

Hajnalba nyúlóan kurjongattak, aminek egyedül a sereg két vezére nem örült. Hiába tiltották, sőt parancsolták, hogy tüstént hagyják abba a vedelést, a tábor legyintett az utasításra. Nem elég, hogy várniuk kellett az utánuk jövő lőszerszállítmányt és Jelačić utasítását, de még a berzenkedő tömegre sem tudnak hatni. Bármennyire is elégedetlenkedtek, tudomásul kellett venniük, hogy kicsúszott kezük közül az irányítás. Volt valaki, aki boldogan értesült a lelemény kimagasló eredményének.

Aidinger Pál polgármester úr elismerően bólogatott, kedvére való volt a látvány. Nem történt se szabad rablás, se zsákmányolás, nem érkezett panasz. Dülöngélő horvát katonák bormámoros éjszakákon át ténferegtek, rá sem hederítve a körülöttük lévő világra. Fülébe jutott, miszerint maguk a katonák sem értik, miért kell nekik háborúba menniük. Ki fogja a földeket, az állatokat rendezni, mindnyájan abban reménykedtek, hogy mihamarabb viszontláthatják otthonukat, családjukat. Nem akarnak ők harcolni. A toprongyos emberek szíve hazahúzta őket.

Két napig marasztalták a hadsereget, a vezérőrnagyok végül elindultak a macskajajban szenvedő alárendeltjeikkel. Utasítás nélkül, behozhatatlan késéssel, de elhagyták Pécset. A vendégmarasztalás jótékonysága meghozta a kívánt eredményt, mint ahogy értesültek a tükék. Roth serege nem volt képes egyesülni Jelačić seregével, ugyanis Székesfehérváron tudták meg, hogy Pákozdon alulmaradt a fősereg, s Jelačić szégyenszemre menekül Bécs felé. Ők pedig Ozoránál lettek bekerítve, ahol megadták magukat és átadták fegyvereiket a népfelkelőknek.

Pécs városa a legenda szerint sajátos módon vette ki a részét a szabadságharc idején, de ha kíváncsi vagy mi történt az írott források tükrében, azt megteheted az alábbi linkre kattintva.