Halovány aranysugárral szántja végig a sziget dombjait a lemenő nap. Már felmorajlanak az éj zord hangjai, már csípős a vad tengeri szellő, ahogy borzolja a hajók vitorláit. E rettenetes sziklák nem állították meg ezt az új rejtelmet, hogy partra szálljon a Sógun területein. A szilaj paripa felnyerít, átérezve gazdája izgatottságát, miközben a sziklás, elvadult parton lépdel egy biztonságosabb pusztaság felé. A távolban tábortüzek gyúlnak. Ott messze egy olyan erő lakozik, amellyel sem a szikár paripa, sem a gazdája nem találkozott még. 

Altan valósággal megkönnyebbült, hogy végre valahára kimenekülhetett a tengert átszelő falovak szörnyű gyomrából. Még mindig futkos a hátán a hideg, ha arra kell gondolnia, hogy valaha újra hajóra szálljon. Nem tud elképzelni ennél szörnyűbb életet, mint hogy valaki egy ilyen, a hullámok hátán suhanó fenevadon szolgáljon. Ám most, hogy itt van, ezen ismeretlen szárazföld oltalmazó és megnyugtató biztonságában, már van ideje, hogy megfigyelje az új csodák különlegességeit. Hogy milyen nép lakik itt, arról hallott már sok mindent. Milyen sereg táborozik előtte oly’ nagy némaságban? Félnek? Nos, ha így van, akkor van rá okuk. Bár már sötétedik és messze előtte bújik meg a tábortüzek által körbeölelt sereg, még így és innen, erről a kietlen dombról is láthatja az értő szem: e hatalmas sziget lakói felkészültek arra, ami elkövetkezik. 

A tenger sós illata elnyom minden más szagot, Altan mégis érezni véli a hajók belsejének áldatlan bűzét. Ez a szag beleette magát a ruhájába, aligha szabadulhat tőle. Azonban nincs mit tenni. Lassan a mögötte elterülő hajóhad teljesen kiontja magából a lovak és emberek oszlopait, mint valami óriási fenevad, mely teleette magát, majd rájön, mégsem ízlett neki a préda. Komor mosoly terül el Altan arcán erre a hasonlatra. Fenevad a tenger másik oldalán van, ott, ahonnan Ő, Altan is jött. Ez a fenevad nem jön ide, ó, nem. Őt küldte, akaratának rendíthetetlen végrehajtóját, hűséges tábornokát. Altan pedig örömmel fogadta Kubilaj kagán parancsát. Most izgalom járja át.  Minden, amit eddig hallott azt az érzetet keltette benne, hogyha idejön, a “felkelő nap országába”, akkor olyan néppel vívhat háborút, amely majdnem annyira veszedelmes, mint az Ő népe. Márpedig mi adhat nagyobb dicsőséget, mi teheti hatalmasabbá az erőfeszítések érdemét, mint legyűrni egy erős ellenséget a kagán nevében? Úgy tűnik, Kubilaj kagán talált egy a Mongolokhoz méltó ellenfelet és Altan örömmel jött el, hogy összemérje Tümenje (tízezer fős hadászati egység) erejét ezzel az új ellenséggel. 

Azt hallotta, hogy az úgynevezett… szamurájok? Igen, ízlelgetnie kell még a szót, különös hangzása van. Mindenesetre ezek a szamurájok rendíthetetlen, félelmet nem ismerő harcosok hírében állnak. Akikről azt beszélik, hogy nem lehet őket megölni. Erre a gondolatra Altan mosolya még szélesebb lesz. Mennyi ellenség mondta már ezt a saját katonáiról? Több, mint amennyit össze tud számlálni, mégis, senki, senki nem volt képes eddig ellenállni Dzsingisz ifjú és rettenthetetlen nemzetének. Ha most végre méltó ellenségre találtak, már ha létezik ilyen, akkor még nagyobb lesz a diadal dicsősége. Azon túl, ha ezek a szamurájok tényleg olyan jól harcolnak, akkor miután Ő, Altan legyőzte őket, a túlélőket besorozva igazán remek haszonnal jár majd ez a hadjárat. Természetesen előtte meg kell nyernie ezt a háborút, így gondolatainak ilyen módon való elkalandozása még talán korai. 

Több száz, sőt, több ezer ló nyerítése tölti meg az alkonyuló világot hanggal és élettel. A mongolok lovaik mellett nevetgélnek, örvendeznek, hogy újra szárazföld van a lábuk alatt. Vidáman, elszántan állnak az eljövendőkhöz, aligha van okuk aggódni, hiszen a kagán eddig csak győzelmet adott nekik, jóformán azt sem tudják, mi az, hogy veszíteni. A veszteség fogalmával már annál inkább tisztában vannak, hiszen gyakran veszítenek el egy-egy barátot, vagy régi cimborát, mivel azonban ez az élet rendje, így aligha jelent ez túl nagy traumát. A hagyományokhoz méltón meggyászolják, megbosszulják és ezzel teljesítették kötelességeiket az élet pedig mehet tovább a maga medrében. 

Altan, ahogy végignéz legismertebb vitézein és tisztjein, kissé elkomorul. Soha ennek előtte nem szállt még tengerről partra egyetlen egy mongol had sem. Egyetlen tiszt, de még maga Kubilaj sem tudhatta biztosan, hogy mi vár majd Altanra és tümenjére Japán partjainál. Mint tapasztalt tábornok, Altan azonnal felismerte, hogy egy ilyen partraszállás mennyire előnytelen poziciót jelent egy lovasokból álló seregnek. Noha már régen kiküldte a felderítőit, még mindig védtelen a csapatai nagy része, így aligha lehet nyugodt. Ő felkészült, noha pontosan nem tudhatta, hogy mire kell számítania. 

Könnyen lehet, hogy búskomor aggodalmait csak a hideg éj előszelének számító fagyos szellők borzolják oly’ nagyon, csak ezek a testet kinzó hideget hordozó fuvallatok növelik benne a gyanút. Lelke mélyén azonban érzi, eddig minden túl könnyen ment, mintha az ellenség lenézné őket. Elvégre miért hagyták, hogy ilyen könnyen partra szálljanak? Erre nincsen magyarázat, amit Altan logikus stratégiai ismeretei alapján el tudna fogadni. Egyedül az önhittség vezethette ellenségeit arra, hogy habozzanak és hagyják, amint a Nagy Mongol Birodalom lovasai kardcsapás nélkül elfoglalják a partszakaszt. A másik lehetőség, hogy ellenségei tudnak valamit, amit Altan nem. Jobban kiismerik magukat ezen a terepen, mint Ő és ezáltal sokkal veszélyesebbek lehetnek, mint amire Altan felkészülhet. Ezen felül közeledik az éjszaka, amikor aligha volna okos dolog lovakkal harcba vonulnia, hiszen a lovak könnyedén kitörhetik a lábukat egy gödörben. Ez pusztán stratégiai kérdés. Meg kell várnia a felderítőit, hogy minél hamarabb tisztában legyen a terep adottságaival, különben sokkal több véráldozatba fog kerülni a diadal kiharcolása, ugyanis legyen bármily’ vitéz, vagy ravasz az, aki ellene támad, győzni nem fog. Nem, egy esetleges vereségnek még a gondolata is elfogadhatatlan, ráadásul majdhogynem példa nélküli az elmúlt évszázadban. 

Kételyei eloszlani látszanak, amint legkiválóbb felderítői, a mongol hadigépezet szemei és fülei sorra visszatérnek beszámolóikkal. Altan előtt hamar világossá válik, hogy kifoghattak volna egy jobb helyet is a partraszállásra, ugyanis, ha tovább hajóznak, sokkal alkalmasabb terület áll rendelkezésükre. Azonban ez a lehetőség már a múlté. Nem fog visszaszállni a hajókra, még nem. Több falu és rizsföldek helyezkednek el a környéken, illetve annak ellenére, hogy látótávolságon belül mindössze egy japán sereg állomásozik, legalább három másik közeledik. Altan most érzi először, hogy Kubilaj kagán szűkmarkúan osztogatta a hadjárathoz a katonákat. Mindössze egy mongol tümen és majd’ nyolcezer koreai fegyveres áll Altan rendelkezésére. A korosodó, már részben őszhajú tábornok mogorva arcán újra elégedett mosoly jelenik meg, ami azt jelzi, hogy már pontosan tudja, mégis mi lesz az elkövetkező lépése. Hosszú éveket töltött háborúkban, sok helyre elküldték már és eddig mindig győztesen tért vissza. Előkelő helyen áll a legjobb mongol tábornokok között, azonban van valaki, akihez még így sem érhet fel. Ha sikeresen meghódítja Japánt, azzal közelebb kerül ahhoz, hogy már-már ugyanazon a lapon említhessék a legendás Szübötej Bagatuurral. Ilyen dicsőségben pedig alig néhány ember részesülhet. Amiképpen Szübötej Bagatuur Dzsingisz Kán legendás tábornoka, úgy lehetne Altan, Kubilaj Kán legendás tábornoka… Még belegondolni is mámorító! Ez az, amiért újra lefagy Altan arcáról a mosoly. Előtte meg kell hódítania ezt a földet és ezt a népet, ami sosem gyerekjáték, ha az ellenség katonáiról majdnem olyan félelmetes hírek terjednek, mint a mongolokról. 

Rövid ideig kardjának kopottas, elnyűtt markolatán pihenteti jobb kezének erős ujjait. Az a fajta tábornok Ő, aki annak ellenére, hogy könnyedén megtehetné, nem cseréli fel a hatékonyságot a kényelemre. A páncélja még mindig szolíd, dísztelen, amely egyedül azt a célt szolgálja, hogy védje az életét. Fegyverei szintén egyszerűek, kissé elegánsak, de leginkább célszerűek. Gyakorlatilag rangjelzései sincsennek, egyes egyedül kiváló paripája bizonyítja, hogy tehetős emberről van szó. Ennek ellenére emberei mindig tudják, hogy hol tartózkodik pontosan, rangjelzések nélkül is. Ez a mongolok stratégiájának egy olyan eleme, amely különösen sok sikert hozott. Ahogy az idősödő férfi kezei egyre erősebben szorongatják a markolatot, a hűs esti szellő lassan fagyossá zordul, el nem rettenő, lerázhatatlan őrként öleli körbe a mongolok táborát. Azt a tábort, ahol még csak tüzek sem pislákolhatnak, az is igaz, hogy még csak egy sátort sem vertek fel. Nem azért jöttek, hogy megpihenjenek. 

Azon a helyen, ahol partra szálltak a mongolok, most tábortüzek ezrei égnek vidáman lobogva, miközben az őket különös fáradtsággal tápláló ötszáz ember szívét jeges rettegés markolássza. Ez egy ősrégi trükk. Áltábor arra az esetre, ha… nem, amikor az ellenség éjszakai támadást indít. Altan a szíve mélyén megszólaló figyelmeztetés hangjaira támaszkodva döntött ilyen stratégia mellett. Ötszáz koreai fegyverest hagyott az áltáborban, azzal a paranccsal, hogy tartsák fent a látszatot. A koros férfi arca komor, amikor látja, ahogy az ellenséges erők lerohanják tábortüzeit. Ujjai megfeszülnek kardjának markolatán, amikor emberei lemészárlását kell hallania. Mindezek mellett, jeges fájdalommal a lelkében, pontosan tudja, hogy meg kell várnia a megfelelő alkalmat, meg kell várnia azt a pillanatot, amikor kiadhatja a parancsot. Bár csak percek telnek el, Ő feszült óráknak érzi, szemei szinte kigúvadnak, ahogy próbálja látni is az eseményeket. Amikor az idősödő tábornok felemeli a kezét, egy lelkes fiatal mongol kürtje megadja a jelet. Az ereszkedő dallam átszeli az éjszaka sötétjét, a pillanat egészére elvonja mindenki figyelmét. Az elrejtőzött mongolok pedig megfeszítik íjjaikat és nyilaikkal árasztják el a szamurájok csapatait. 

Altan egyre kevésbé látja az eseményeket, szíve mégis egy ritmusra ver a kibontakozó harc hangjaival. Az információk, hangok más számára összeférhetetlen káosz lennének csupán, de a tapasztalat elősegíti, hogy Altan átérezze, amit szemeivel nem láthat. Lelke mintha végigrepülne a vérzivataros tánc gyűrűző szenvedésén, mintha ott lenne, mikor lesújt egy penge, vagy megáll egy szív. Gazdátlan lovak tengere pihen mögötte, mert vitézei kénytelenek voltak gyalog harcba szállni. Előtte pedig ott tombol ez a vihar, melyben emberi testek omlanak elhalt hússá, s mint tapasztalt tábrnok, tudja mit élnek át emberei, hiszen ilyen viharban oly’sokszor megfordult már Ő maga is. A pillanat elmúlik. Altan keze jelez és a kürtös ifjú most más dallamot zeng. Altan csapatai visszahúzódnak, céljukat elérték. Az ellenség nem üldözi őket. Milyen különös ellenfél, szokatlan ez a fegyelem, Altan elégedetten bólint. Az ellenségeit óvatos vezérek támogatják tehát, így kedvenc trükkjeit nem lesz könnyű bevetnie. Különös borzongás fut végig Altan mellkasán. Olyan erőt érez magában, ami nem volna indokolt. Ha ez lehetséges egyáltalán, még jobban szorítja kardjának markolatát, aligha engedheti magának, hogy elkapja a hév, hiszen neki józannak kell maradnia. 

Új remény helyett a hajnal sokaknak új bánatot hoz. Felpüffedt holtakat sodor a tenger. A part vöröslő homokja különös mintákat alkot. Halottak fekszenek a kiégett táborhelyek mellett, remekmívű kardok és páncélok hevernek elhagyatottan, véresen, a holtakat magukba rejtve. Iszonyú bűz lengi körbe a csata színhelyét, gyomorforgató szagok terjednek a közelében. Ez a pokoli helyszín, akár egy festmény, ékes bizonyítéka annak, hogy nem számít fiatal, vagy öreg, a halál éppen úgy eljön az egyik emberért, amint a másikért. 

Kipihent, friss mének horkantanak a mongolok mellett. Mintha a világ komorabb, szürkébb hely lenne most. Egyetlen arcon sem fut végig mosoly, nevetés sem hallatszik. Tudják, mindig is tudták, miért jöttek ide és most már felkészültek rá, hogy nem lesz olyan könnyű megszerezniük a győzelmet, mint ahogyan azt gondolták. Ennek ellenére aggódó tekintetet sem látni egyik vitézen sem. 

Altan a jurtája előtt áll és némán tűri, amint egy sámán pókhálót rajzol az arcára, vérrel. Azt mondják ez erőt ad. Azt beszélik, sebezhetetlenné tesz. Az idősödő tábornok tudja, ez csak mendemonda, de a rituálé megnyugtatja, a megszokott cselekmény magabiztosságot ad neki és eloszlatja a kételyeit. Tekintetét Köke Möngke Tengrire, az Örökkévaló Kék Égre emeli és néma köszönetet mond, amiért ma itt lehet és amiért ilyen vitézeket kapott maga mellé. Kellemesen fanyar füst tölti meg a levegőt. A sámán mindeközben rég holt szellemek segítségét kéri és határozott mozdulatokkal ősi mintákat fest a tábornok páncéljára. Sok harcos tekintete lóg Altanon, így a férfi nem mutat semmilyen érzelmet, egykedvű arccal tűri, amint sámánja táncol és kántál körülötte. 

Egyetlen tábornok sem inoghat meg, miközben emberei nézik, lesik minden mozdulatát, próbálják kiismerni félelmét és eljövendő parancsait. Olyan egykedvű és szigorú arccal tekint előre, amelyre talán senki más nem képes a fagyos sztyeppék szülöttein kivül. Altan régen megtanulta már, hogyan vegyen erőt magán, hogyan rejtse véka alá érzelmeit. Megtanulta, hogy az áhítat előbb, vagy utóbb legyőzi a félelmet. Hozzászokott, hogy életek fölött ítél és ahhoz is, hogy bármiképpen dönt, holtak szegélyezik majd az utat. Mivel maga sem fiatal már, így még láthatta az embert, aki nemzetet faragott népéből, akinek legendáján felnőtt. Halovány az emlék, de aki látta, nem felejti Dzsingisz parancsoló tekintetét. Ha erre gondol, mindig megnyugodnak az idegei. A nagy kán vállát sokkal monumentálisabb teher nyomta, így hát Altan, mint aki ennek a tehernek csak egy apró, de megtisztelő szeletét viseli, aligha visszakozhat, vagy aggódhat, hiszen a példa ott van előtte. Ha pedig valaha is kifogásokat keresett volna, hogy valamit miért nem képes végrehajtani, most nem lenne itt, eme zord partokon. Amiképpen a fanyar füst körbeöleli testét, szinte érzi, amint szelleme megremeg. Az ősanyák és ősapák táncát látja a sámán kecses mozgásában. Az aljnövényzet és a szél susogása válaszol erre a kihívásra, halk ünnep veszi kezdetét. 

Kubilaj tábornoka határozottan előrébb lép egyet, miközben alapos mustrát hajt végre a környezetén. Meghozta a döntését, már akkor, amikor partra szállt. Most pedig elfogadta azt. A sámán halk kántálása elvegyül a szél lágy susogásával és különös, de ismerős dallamok születnek eme nászból. Az éjjel megmutatta, hogy mennyire felkészültek harcosai, most pedig megmutatja, hogy milyen rettenthetetlenek, ha lóháton ülnek. Van valami különös mámor ebben a gondolatban, ami az idősödő tábornok bennsőjét elönti melegséggel, elégedettséggel és már-már a diadal örömével. 

A felderítőinek hála pontosan tudja, hogy ellensége szervezett és felkészült az összecsapásra. Azt is tudja, hogy bármilyen rettenetes is a híre, akkor sem szervezettebb a mongoloknál. Ellenségeit egyetlen ember irányítja, amely hatékonyságában nem veheti fel a versenyt a mongolok parancsnoki láncával. Erre sok birodalom ébredt rá túlságosan későn. 

Amikor megváltozik a széljárás, akkor a magasba emelt lófarkas zászló mozgása is más szabályokat vesz fel. Ezt a zászlót rettegik szerte ázsiában. Valahol egy izgatott mén felnyerít. Altan azonnal megérezte, hogy eljött az idő, el kell kezdeni, amit már oly’ sokszor lejátszott a fejében. Parancsai szélvész gyors hírvívők által jutnak el legjobb tisztjeihez, akik továbbadják azt legkiválóbb helyetteseiknek, egészen az utolsó, egyszerű harcosig. Ez teszi őket olyan félelmetessé, végső soron mindenki tudja, hogy mit kell tennie és mindannyian tudják, hogy közvetlenül kitől fogják kapni a parancsot, hogy elkezdjék azt a feladatot, amit rájuk bíztak. 

Formátlan, ormótlan tömegnek tűnik a lovak és emberek készülődő forgataga, pedig valójában egy tökéletes gépezet precizitásával mozog, szabályok szerint és az elvárásoknak megfelelően. Altan legfőbb fegyverei között nem csak a parancsnoki lánc, hanem a sebesség és a visszacsapó íjak hihetetlen ereje is megtalálható. Szelleme ereje teljében tombol bennsőjében, figyelme nem lankadhat, minden részletre kiterjed.  

Borzas lován ülve a mongol tábornok rémisztő látványt nyújt. Arcába csap a szél, miközben a horda közepén ellenségei felé vágtat. Körülveszik őt mindazok, akik életüket a kezébe helyezték. Ez egy olyan ajándék, amit nem lehet csak úgy elkótyavetyélni, minden egyes halálnak célja és értelme lesz, illetve hatalmas ára az ellenség számára – ezt már régen megfogadta önmagának. A lovak és emberek forgatagában magasra emeli íját és tudja, hogy így tesz körülötte minden vitéze. Szinte érzi, ahogy ezen élő vihar minden egyes szívverése az Övével együtt dobban. A nyílvessző már a húron helyezkedik el, néma rettenetet ígérve. A mongolok lábaikkal írányítva a lovakat vágtára ösztökélik állataikat. A paripák meglódulnak, az emberek arcán láthatatlan feszültség lesz úrrá, miközben a parancsra várnak, hogy elengedjék a húrokat. Messze előlről az ellenség dühödt üvöltése megtöri a paták dübörgésének egyeduralmát. “Banzai!” – kiálltják. Miképpen a vágtázó horda a mennydörgés, úgy a szamurájok kiálltása a villám. “Banzai!” – üvöltik, mintha a hangjukkal akarnának falat emelni a támadók elé. Mintha az ég is kettészakadna az elengedett húrok hangjára, a szamurájok csapatait beárnyékolja a nyilak zápora. “Banzai!” 

A mongolok nem állnak meg, újabb nyilat helyeznek a húrra. Abban a rövidke pillanatban, amikor a lovak összes patája a levegőben van, ismét elengedik a húrt és elszabadítják a húsba maró nyílvesszőiket. Altan harmadjára is kilövi nyilát, így tesz körülötte minden férfi. Verejték cseppek jelennek meg homlokán, melyeket gyorsan le is ver az üvöltő szél. Az ellenség soraiból rengetegen összeestek, voltak, akik azonnal szörnyethaltak. Altan mégsem hisz a fülének és a szemének. “Banzai!” – ezer és ezer torok kiálltása harsan, miközben elhagyják társaik véres hullájának állásait és rohamra indulnak, kardjukat kivonva. Altan, elfeledkezve önmagáról, elégedetten csettint erre a látványra. Előfordult már, méghozzá sokszor, hogy az ellenség nem futott meg a mongol nyilak záporától, de olyat, hogy egyenesen rohamra indultak volna utána, olyat még nem látott. Gyalogosan rohannak a mongol horda felé, őrület! Altan mosolya most már őszinte, kedve a fellegekben jár. Akárhogy is, még senki nem állította meg Dzsingisz lovasait, ez a különös nép sem fogja. 

Miközben mellette magasra emelik a lófarkas zászlót, az idősödő tábornok lándzsája után nyúl és vitézei éppen ugyanezt teszik. Igazság szerint neki egy dombról kellene figyelnie a harcot, hogy időben tudjon reagálni az esetleges veszélyforrásokra, de nem volt képes félreállni, hogy más vívja meg helyette ezt a harcot. Lándzsája szorítása ismerős és kellemes érzés számára, a vágta felpezsdíti a vérét. Ez a bátor, vagy őrült ellenség pedig, amilyennel még sosem találkozott, mosolyt csal az arcára. Amint a lófarkas zászló a magasba lendül, megszólalnak a mongol kürtök. Altan olyan erőt érez magában, amelyet már évtizedek óta nem. Lelkében olyan ifjonti hév lángol, melynek már emlékét is kezdte elfeledni. “Banzai!” – harsogja egy különös hatalom néhány harcosa. 

Ahogyan a mongol zászló égisze alatt a horda lerohanja ellenségeit, úgy halkul el a szamurájok kiálltása. Altan, kezében immáron vértől mocskos kardjával, egy hullákkal szegélyezett dombra hág. A nap ragyogó fénye elvakítja tekintetét, idejét sem tudja már, hogy mikor kezdődött a véget nem érő öldöklés, noha abban bizonyos, hogy hamarosan véget ér. A domb mögött, amelyre hágott, hótol fehérlő hegyek látványa emelkedik, igaz, olyannyira távol, hogy alig látni őket. Nincsennek kétségei, ha rajta múlik és van ereje hozzá, Ő eljut azokig a hegyekig. Különös látomás ez, miközben a háború vérzivatara tombol körülötte. 

– Banzai… – Altan halkan ismétli a szót, melynek jelentéséről fogalma sincs. 

Ízlelgeti és azon tűnődik, vajon szitok, bátorítás, vagy valami istenség neve lehet-e. Távolba révedő tekintete azonban hamar visszatér a jelenhez, ajkai mosolyra húzodnak egy röpke pillanatra. Lovát megfordítja és visszavágtatna, hogy befejezze, amit elkezdett. A győzelmet már megszerezte, de a diadalt még nem vívta ki. Ám pillantása még egyszer végigfut a közeli dombokon is és egy csapat emberen megakad. Díszes páncélt viselő ember ül egy míves kialakítású szőnyegen. Az ellenség vezére az, Altan azonnal felismeri ezt. Egyik testőre magasra emelt karddal áll fölötte. Áll, de nem csap le. A mongol tábornok fokozódó érdeklődéssel fürkészi az eseményeket, nem tudja mire vélni a dolgot.  

Árulást sejt a dolog mögött és megszánja riválisát. Ez az érzés hamar megvetésbe és csalódottságba fordul át. Szinte már képes lett volna tisztelni ezt az ellenséget, viszont most, hogy ellenségei testőrsége árulást követ el annak reményében, hogy mentsék hitvány életüket… Van valami szokatlan, különös a látott jelenetben. A kardot magasra emelő testőr nem csap le. Mit sem törődve a harc hevével, a szamurájok vezére lassan, szertartásos mozdulatokkal megszabadult páncéljától és felsőruházatától. Altan kiváncsisága tovább fokozódik és kérdései gyarapodnak, amint a félmeztelen férfi egy rövid pengét márt a saját gyomrába. Messze vannak ugyan Altantól, így nem volna meglepő, ha a harc hangjai miatt nem hallja a férfi kiálltását, ami viszont érdekes, hogy a kiálltás fizikai megjelenését, vagy a test összerándulását sem vette észre. A kardot tartó kéz lecsap és a szamurájok vezére fej nélkül összecsuklik. Kubilaj tábornoka ismét megszólal: 

– Banzai… – immáron olyan közel került e szó megértéséhez, hogy azt előtte elképzelni sem tudta volna. 

Az idősödő férfi megborzong. A testőrök önnön kardjukkal vágják el saját torkukat és vezérük mellé zuhannak a porba. Kiváncsi tekintete még elidőzik picit az esemény helyszínén, majd megvonja a vállát és vágtába ugrasztja szilaj paripáját. Már majdnem képes megérteni azt a hihetetlen bátorságot, amit ellenségei mutattak. Majdnem olyan kiválóak, mint az Ő harcosai. Majdnem. 

Kategória: NovellaKultúra

0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.