A középkorral kapcsolatban, ha a háborúkra és a csatákra gondolunk akkor elsősorban leginkább a lovagok jutnak az eszünkbe. A nehézfegyverzetű lovas katonák mindent elsöprő rohama jelenik meg sokak képzeletében. Ezzel nincs is baj, tényleg volt ilyenre is példa, de ha a gyalogságra gondolunk abban az esetben viszont mindenképpen érdemes beszélni a svájci pikásokról, a kor egyik legfélelmetesebb zsoldosairól. Annak ellenére, hogy kicsi kontingensekbe harcoltak, és kevés fegyverrel, ezek a katonák a gyorsaságot a leleményességgel párosítva igen sokszor legyőzték az ellenfeleiket egy sor háborúban. A svájci gyalogosakat félték és tisztelték Európa szerte, ami mellett az egyik legfontosabb velük kapcsolatban, hogy a hadviselést az egyszerű emberek szintjére is levitték, szemben a nemességgel, ami a lovagság fogalmával szinte megpróbálta kisajátítani a háborúskodás intézményét.
A pika, mint fegyver
A pika, egy a hosszú lándzsák közé tartozó szálfegyver, a használó katonákat pedig pikások néven ismeri a hadtudomány. Maga a pika szó nagy valószínűséggel latin eredetű, a pungo, „döfni” „szúrni” szóból származtatják. Egy pika átlagos hossza 3 – 7,5 méter, a súlya pedig 2,5 – 6 kg körüli volt a középkor folyamán. A felépítését tekintve nagyon egyszerű konstrukció, egy fából készült tengelyből ált, aminek a végén vasból vagy acélból készült lándzsahegy helyezkedett el. A pikások fénykorában egyfaja fegyverkezési verseny is megfigyelhető volt, így az egyre hosszabb és nehezebb változatok kezdtek el terjedni, így megpróbálva előnyt szerezni az ellenfél pikásaival szemben.
A pikások a pika mellett további közelharci fegyvereket, így tőrt, kardot is használtak. A pajzs alkalmazása ritka volt, de ruházat tekintetében a lovagi páncélhoz hasonló, de attól jóval könnyebb védőfelszerelést viseltek. A pikát jellemzően védekező módon használták, gyakran más fegyverekkel karöltve. A jobban kiképzett csapatok képesek voltak agresszív támadásban is használni, és minden pikást kiképeztek a fegyverük tartására úgy, hogy az ellenséges gyalogság felé négy-öt réteg lándzsahegyet is fel tudtak mutatni. A pikás alakulatok egyik hátránya a fordulás kérdése, és a sérülékeny oldalszárnyak védelme volt, ami mellett támadás esetén az egyenetlen talaj miatt a formáció felbomlása is nagy veszélyt jelentett.
A svájci pikások „megszületése”
Az első svájci kantonok szövetsége
A svájci pikások eredete az 1300-as évekre nyúlik vissza, ami egyben az országuk megszületésének az időszakával esik egybe. Az Alpok láncai által közrefogott területen a Római Birodalom bukása után a keleti gótok és a burgundok osztoztak egy ideig, de idővel a Német-Római Császárság része lett. A vidék gazdaságilag igen elmaradottnak számított, semmiféle fontos nyersanyag nem volt a területen, aminek a következtében az érdeklődés is igencsak lanyha volt a vidék iránt. Ez oda vezetett, hogy a feudalizmus, mint rendszer nem szivárgott be a hegyek közé, így a helyiek megmaradtak szabad embernek, amire büszkék is voltak, és készek is voltak ezért fegyvert is ragadni. A meglévő viszonyok a 13. században indultak változásnak, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy a Szent Gotthárd hágón át utat építettek, és ez lerövidítette az utazást Itália és a Német-római Császárság között, ami a kereskedelemnek jót tett, de a hegyek között élőknek viszont csak bajt hozott a fejükre. A kantonokban élő szabad paraszti közösségek ebben az időben már leginkább a saját útjukat járták, a tagjaik pedig a pásztorkodás mellett a fegyverforgatás terén is széles körű tapasztalatokat szereztek, mert a környező államok konfliktusaiba rendszeresen megjelentek, mint zsoldos katonák. A helyi viszonyok, a rendelkezésre álló anyagi erőforrások miatt viszont a helyiek a kontinens többi területétől eltérően nem a nehézlovasságra helyezték a hangsúlyt, hanem a sokkal olcsóbban fenttartható, és a helyiek által megfizethető felszereléssel rendelkező gyalogos harcmodor lett az uralkodó fegyvernem.
A helyiek kiváltságai és az addigi nyugodt, békés élete egy feltörekvőben lévő családnak köszönhetően került veszélybe. Ez a família a Habsburgok voltak, akiknek még a névadó váruk is itt feküdt, az Alpok láncai között. A Habsburgok, dacára annak, hogy innen származtak, így ismerték az itt élőket, semmibe vettek a már rég óta meglévő jogokat és a helyiek szabadságát, és egyre inkább családi birtokként kezdtek tekinteni a meglévő földjeikre, és az ott élőket pedig amellett, hogy parasztoknak tartották, el is várták, volna, hogy azok úgy is viselkedjenek, magyarán adózzanak az uraiknak. Ez oda vezetett, hogy 1291 nyarán három kanton képviselői összegyűltek egy tanácskozásra, ahol többek között megállapodtak a közös ellenségnek tartott Habsburg családdal szembeni szövetségre lépésben. Ennek az alapvető oka Habsburg Rudolf (1273-1291) 1273-as német királlyá választása volt, ami után a király a három kanton addigi jogait igencsak megnyirbálta, és egy-egy kormányzót nevezett ki az élükre. 1291-ben viszont Rudolf meghalt, ami a család hatalmának az átmeneti gyengülését hozta el, és ezt kihasználva lépett egymással szövetségre ezen év augusztus 1-én a három említett terület. A Habsburgokkal való nem túl jó viszony 1314-ben érkezett el egy fordulóponthoz, amikor is a helyiek betörtek az einsiedelni apátság birtokára, melyet Habsburg katonák védtek, és ha már bejutottak, akkor egyúttal ki is fosztották azt. Ez még talán megbocsájtható bűnnek is számított volna, ha nem kezdték volna el nyíltan támogatni a Habsburgok ellenségeit, nevezetesen IV. Bajor Lajost.
A morgarteni mészárlás
Frigyes német király a testvérét, I. Lipót osztrák herceget hatalmazta fel arra, hogy a lázadónak tartott három szövetséges kanton hatalmát törje meg, a területüket pedig olvassza be a Német-római Császárságba. A Lipót vezette Habsburg haderő kb. 7 ezer gyalogost és 2 ezer lovast számlált, és fő ütőerejét a nehézlovasság, a lovagok alkották. Ezzel szemben a svájciak erejét 1.500 fő körül írják le a források, de ennél több lehetett. A támadók könnyű győzelemre számítottak, mivel a svájciakat parasztoknak tartották, akinek semmi esélyük sincsen a lovagokkal szemben. Tévedésükért viszont hatalmas árat fizettek a lovagok, de leginkább a Habsburg-család.
1315 november közepén a morgarteni hágónál találkozott a két sereg. A katonai képzettség, a felszerelés, a tapasztalat, mind a támadók mellett szólt, akiknek papíron jóval nagyobb esélye volt a győzelemre. Egy legenda szerint a csata előtt egy osztrák lovag egyenesen megüzente a támadók érkezést, így megpróbálva hatni a „parasztokra”. Valószínűleg ez nem történt meg, de mindenképpen jelzi a két sereg közötti különbség mértékét. Werner Stauffacher volt a svájci sereg vezére, akiről annyit lehet még tudni, hogy a családja igen nagy tiszteletnek örvendett, és ott volt 1291-ben rütli eskünél, ahol az egyik kantont képviselte. Hadvezérként való szereplésére ez volt az első eset, amiről tudunk, de az események függvényében egyértelmű, hogy katonaviselt ember volt, akinek lehetett tapasztalata a hadviselés terén.
1315 november 15-én a támadó Habsburg haderő már a csata kezdetére két olyan súlyos hibát követett el, ami a meglévő különbségeket el is tűntette. Az első volt az ellenség alábecslése, a másik pedig a felderítés hiánya, ami miatt gyakorlatilag a svájciak által felállított csapdába sétáltak bele, így már az elején elvesztették az irányítást. A szűk szorosba terelt hercegi haderővel szemben egy magas hegyoldalban építettek ki védelmi állásokat a védők, így már eleve előnyös pozícióból várva a támadókat. A hercegi had élén a nehézlovas lovagok haladtak, akik azonnal támadásba lendültek a svájciak sorai ellen. Arra viszont kevésbé számítottak, hogy a védők farönköket és kőzáport zúdítanak a lovagokra, ami megbontotta a sorokat, és zűrzavart idézett elő. A védők szemszögéből ezen a ponton nyílt lehetőség a kezdeményezés átvételére, ami meg is történt, a paraszti hadsereg rohamot indított a szorosban összetorlódott erő ellen. A hercegi haderő gyalogosai nem sokat tudtak tenni a dühös parasztokkal szemben, akik alabárdokkal felszerelkezve végeztek szörnyű mészárlást a csatatéren.
A vereség egyre inkább elkerülhetetlennek látszott, amit csak erősített az a tény, hogy a svájciakat nem kötötte semmilyen etikai vagy erkölcsi norma, így a nemes lovagok foglyul ejtése fel sem merült opcióként, egyszerűen végeztek mindenkivel, akivel csak tudtak. A hercegi had pánikba esett, és menekülőre fogta a dolgot, ami a szűk szorosban nem ment olyan könnyen, így egymást taposták a menekülők, akik közük sokan a közeli kis folyócska jéghideg vízébe vetették magukat, amiben pillanatokon belül meg is fulladtak. A morgarteni csatában a Habsburg herceg sereg a becslések szerint 1.500-5.000 fő közötti ember veszített, amivel szemben a védők veszteségét a krónikák minimálisra, alig 1-2 tucatra teszik. A győztes csata és az ott tanúsított vérengzés önbizalommal töltötte el a kantonokat, amelyek sorra csatlakoztak a Szövetséghez. A morgarteni csatának döntő szerepe lett abban is, hogy megváltozott a hadviselés módja a középkorban, és lehetővé tette a svájciak számára, hogy Európa legnevesebb harcosaiként szerezzenek hírnevet maguknak.
A svájci hadszervezet kialakulása
A svájci hadszervezetben a társadalmi viszonyoknak és a természeti adottságoknak köszönhetően a gyalogság lett az uralkodó forma, mert a terepviszonyok egyáltalán nem kedveztek a lovagi, lovassági harcmodornak. Ahhoz viszont, hogy a gyalogság eséllyel szembe tudjon szállni a jól felszerelt lovagokkal, magas fokú fegyelmezettségre, megfelelő felszerelésre, és ami talán a legfontosabb, megfelelő taktikai változásokra is szükség volt. A gyalogságot három fegyvernemre tagolták, amiben a lovagok elleni védelemre szolgáltak a lándzsás alakulatok, ami mellett tekintélyes számú számszeríjászt is használtak. A harmadik csoportot az alabárdosok jelentették, akik szúrásra, vágásra, ütésre is egyaránt használható fegyverükkel elméletben a lovassággal is sikerrel szállhattak szembe. A svájci gyalogosok a kor színvonalának megfelelően páncélozva is voltak, ami mellett a feltétlen szigor is jellemezte a hadsereget. A megfelelő felszerelés megléte mellett a taktika is fontosnak bizonyult, amelyen jelentős változásokat eszközöltek, mert a svájci igencsak szétszabdalt terepen való mozgást át kellett alakítani, és mindezt úgy, hogy támadásra is alkalmas legyen a gyalogság. Azzal azért minden valamirevaló parancsnok tisztában volt, hogy a lovagok ellen a gyalogságnak csakis valamiféle zárt rendben van bárminemű esélye. Itt került elő az ókorban igen sokáig a gyalogság által előszeretettel használt, majd pedig hosszú időre feledésbe merült falanx taktikájának az újbóli használata. A gyalogság mozgó katonai négyszögeket alkotott ennek a szellemében, aminek a külső peremén a lándzsások alkották a védelmet a lovasság ellen. A négyszög belsejében foglaltak állást a számszeríjászok és az alabárdosok, akik a közelharcban jutottak leginkább szerephez. A svájciak a létszám függvényében legalább három négyszöget hoztak létre a csaták során, így, ha az egyiket vagy akár kettőt is szétvertek, egy még mindig harcképes maradhatott.
A hírnév felé
A svájci gyalogság fejlődésének és hírnevének további állomásának lehet tekinteni a laupeni csatát 1339-ben. A konfliktus Bern városa és a szomszédos Burgundia között robbant ki, de nem maradtak ki belőle a Habsburgok sem. Bern és a szomszédos Fribourg városa közötti feszült viszony vezetett el oda, hogy mindkét fél mozgósította a barátait és szövetségeseit 1339 nyarán. A több burgund megye és az Osztrák Hercegség részvételével egy igen tekintélyes támadó erő állt össze, ami a források szerint mintegy kb. 12-16 ezer gyalogost és ezer lovagot jelentett, amivel szemben a svájciak kb. 5-6 ezer főnyi gyalogost tudtak felsorakoztatni.
A támadó hadsereg a Berntől nem messze elterülő Laupen várát vette ostrom alá, aminek a felmentése lett a svájciak legfontosabb célja. A berni felmentő sereg június 21-én délután folyamán tűnt fel Laupen közelében. A svájciak az erdők rejtekében haladva tudtak közel férkőzni az ostromló sereghez, amely szinte az utolsó pillanatban vette észre a fenyegető veszélyt. A berni Rudolf von Erlach nagy valószínűséggel nem is igazán akarta a számbeli fölénnyel rendelkező ostromló sereget megtámadni, inkább elcsalni igyekezett, főleg, ha figyelembe vesszük a svájci gyalogság akkori állapotát és képességeit, amelyek inkább a védekező harcmodornak kedveztek. A svájciak a közeli dombokon foglaltak állást úgy, hogy a balszárnyon az alabárdosok, középen pedig a lándzsások három nagy falanxa sorakozott fel. A jobbszárnyat egy még nagyobb négyszögformáció védte. A számszeríjászok a négyszögek előtt és azok közepén helyezkedtek el. A svájciak, hogy megkülönböztessék magukat az ellenségtől, egy fehér keresztet varrtak a ruhájukra, amely később az ország szimbóluma lett, és ez látjuk azóta Svájc zászlójában is.
Gerard gróf volt a burgundi-Habsburg erők parancsnoka, akit eléggé meglepett a svájciak érkezése, de ha már itt volt a lehetőség, élni is akart vele, így harcrendbe állította a csapatait. A saját jobbszárnyára helyezte el a lovasságot, ami így a svájciak baloldalának, az alabárdosoknak a szétzúzását kapta feladatnak. A centrumba és a balszárnyon kapott helyett a saját gyalogság. Már késő délután volt amikor a viszonylag enyhe emelkedőn megindult a támadás a svájciak ellen. A lovasság rohamot indított a svájci balszárny alabárdosai ellen, ami eleinte nem ért el semmit se, a gyalogosok több rohamot is visszavertek. Az idő viszont ellenük dolgozott, mert a rohamok folytatódtak, és egyre inkább teret nyertek, amit segített az is, hogy a lovasok lándzsái hosszabbak voltak, mint a gyalogosok alabárdjai. Ezzel egyidőben a svájci centrum négyszögei támadásba lendültek, és ez igen sikeresnek bizonyult, áttörték a burgundi csapatok vonalát, amelyek futásnak eredtek. Rudolf von Erlach felismerte a kínálkozó lehetőséget, ezért a négyszögekkel egy 90 fokos fordulatot véve megtámadta a burgundi lovasságot, aminek a hatására a derék lovagok jobbnak látták, ha gyorsan távoznak a csatatérről.
Estére legalább 1.500 burgundi és számos előkelő nemes holtteste borította a vidéket, amivel szemben a svájciak vesztesége csak ennek a töredéke volt. Az ütközet bebizonyította, hogy a nehézgyalogság méltó ellenfelévé vált a nehézlovasságnak, de az is kiderült, hogy csak magában a gyalogság nem tud teljes győzelmet elérni, szükség van saját lovasságra is. A csata után Bern szorosabbra fűzte a kapcsolatát a Svájci Konföderációval, és 1353-ban a nyolc kanton egyikévé vált, amelyek létrehozták a mai Svájcot.
1386-ban III. Lipót osztrák herceg (1365–1386) újabb hadjáratot indított a svájciak megfenyítésére, aminek a legfőbb oka a svájci őskantonok és a Habsburgok közötti ellentétek kiéleződése volt. Lipót herceg a saját vazallusai mellett francia, német és itáliai zsoldosokkal is megerősítette a seregét, amely kb. 4.000 főt számlált, amivel szemben a helyi erők létszáma kb. 1.400 fő körül lehetett. A két sereg július 9-én találkozott össze Sempach közelében, szinte véletlenül, és mivel sem idő, sem kedv nem volt ahhoz, hogy kitérjenek az összecsapás elől, azonnal kezdetét is vette az összecsapás. A svájciak egy erdős dombon rendezkedtek be védelemre, ami miatt a támadó lovagoknak le kellett szállni a hátasaikról. Mivel minden gyorsan történt, és azonnal rohamozni akart a Habsburg haderő, a lovagok a legenda szerint levágták a kardjukkal a hegyes „vascipőik” elejét, hogy könnyebben tudjanak rohamozni a dombon felfelé. Lipót herceg csapatai egy széles arcvonalat alakítottak ki, amivel a svájciak bekerítése volt a céljuk. A több órán át tartó küzdelem egy idő után kezdett a védelem javára billeni, aminek az okát egyrészt a nyári nagymelegben látják a történészek. A lovagok a nehéz páncéljukban sokkal könnyebben elfáradtak, ami mellett azt is felrótták később, hogy a szokásos menetrend helyett nem az idegen zsoldosokat küldték az első vonalba, hanem a lovagok álltak be, mert attól tartottak, hogy a zsoldosok eldöntik helyettük a csatát, így nem lesz lehetőségük dicsőséget szerezni a csatatéren. A küzdelmet végül az döntötte el, hogy a svájciak áttörték az osztrákok vonalát, és a sokkal lassabban mozgó lovagok igen nagy részét sikerült levágni, köztük Lipót herceget is. A sempachi csatát tekintik a pika, mint fegyver és taktika első megjelenésének, ami nagy hatással volt a hadtörténelemre. A későbbi korok történészei is fordulópontként tekintettek az ütközetre, amely lehetővé tette, hogy a 14. századi laza kantonszövetség a 15. században jelentős katonai és politikai hatalommá növekedjen.
Svájci zsoldosok fénykora
Arbedói „tapasztalatok”
Uri és Unterwalden kantonok 1419-ben a Sacco családtól megvásárolták Bellinzona várát, ami viszont sértette Milánó érdekeit. Amikor pedig az itáliai hatalom visszavásárlási javaslata 1422-ben süket fülekre talált, úgy döntöttek, hogy erővel szerzik vissza a svájciaktól az erődítést. Márciusban Angelo della Pergola zsoldoskapitány egy kisebb sereggel egy meglepetésszerű támadással visszafoglalta Bellinzona várát, amivel a Szent Gotthárd-hágóhoz vezető utat is megszerezték, ami viszont már stratégiai szempontból igen kellemetlen volt a svájciak számára. Uri és Obwalden kantonok vezetői megpróbálták rávenni az államszövetség többi résztvevőjét egy közös ellenakcióra, de a többiek számára ez nem tűnt olyan fontosnak, így csak két másik kanton küldött segítséget.
Június 30-án a 3-4 ezer fős svájci sereg Arbedó településtől pár kilométerre vert tábort. A seregben lévők többsége alabárdokkal rendelkezett, és csak kevesen rendelkeztek a hosszabb pikával, ami mellett még valamennyi számszeríjász alkotta a svájciak erejét. Angelo della Pergola és Francesco Bussone milánói főkapitány ide érkezett meg mintegy 6 ezer nehézlovassal és kb. 3 ezer gyalogossal, így a számok tekintetében kétszeres túlerőben voltak az itáliai csapatok. Ilyen erőviszonyok mellett egyértelmű volt, hogy a svájciak csak védekezésre készülhetnek fel, így fel is vettek egy hatalmas négyszög alakzatot, ami a nehézlovasság pár támadását vissza is tudta verni. A milánóiak ezt látva a nehézlovasságot is gyalogosként vetették harcba, ami azért bizonyult sorsdöntőnek mert a lovasok lándzsái hosszabbak voltak a svájciak alabárdjainál.
A svájciak egyre nehezebb helyzetbe kerültek, és mivel visszavonulásra nem volt esélyük, Ulrich Walter az egyik svájci vezető a megadásról szeretett volna tárgyalni, de szóra sem méltatták a milánóiak. Mindezek miatt a csata tovább folytatódott több órán át, egészen addig amíg a távolban fel nem tűnt egy pár száz fős csapat. A milánóiak azt hitték, hogy a svájciak egy másik serege közelít, így átrendezték a csapataikat. Mire észrevették, hogy a környéken ellátmányt rekviráló és visszatérő sajátjaikról van szó, addigra késő volt. A svájciak kihasználták a milánóiak pillanatnyi zavarát és kitörtek a bekerítésből, és rendezett formában vissza tudtak vonulni. A vereséggel végződő csatában kb. 500 svájci halt meg, és az összes poggyászukat is elvesztették. A milánóiak emberi életben mérhető vesztesége kb. ezer főt tett ki. A csata legfontosabb tanulsága az lett a svájciak szemszögéből, hogy a gyalogságukat alabárdok helyett pikákkal szerelték fel. És ha már pikákról volt szó, akkor bizony 8-10 méter hosszú pikákat kezdtek el használni, amiktől megtanultak rettegni Európa szerte.
Thermopülai csata svájci módra
A svájci kantonok szövetsége a 15. század első felére nyolctagúra bővült, és ennek volt a tagja Zürich városa is, amelynek az 1440-es kizárás majdnem a formálódó svájci öntudat és államalakulat bukását hozta el a térség lakói számára. Azt azért gyorsan tegyük hozzá, hogy a derék zürichi polgárok sem gondolták volna előre, hogy pár ténykedésük majdnem milyen katasztrófát idéz elő. 1436-ban meghalt VII. Friedrich toggenburgi gróf, ami az egész események kiindulópontjának bizonyult. A harcias gróf 66 éves korában távozott az élők világából, amiből alapesetben nem is lett volna baj, ha lett volna utóda, de ez is kis probléma igencsak megbosszulta magát hamarosan. A grófnak volt ugyan egy törvénytelen fia, de meg sem próbálta azt helyzetbe hozni, meg talán a „főnökei”, a Habsburgok sem igazán nézték volna jó szemmel. A kis grófság területe viszont nem maradhatott parlagon, ezért igen hamar jelölt is akadt a területre, mégpedig a szomszédos Zürich városa, amivel mindössze annyi volt a baj, hogy két másik szomszédos kanton (Schwyz, Glarus) is bejelentette az igényét a grófságra.
A konfliktus oda fajult, hogy Zürich 1438-ban megszállta a grófság területét, és a rivális kantonok számára pedig beszüntette a gabonaellátást, amivel gazdasági szempontból akarta a helyzet elfogadására bírni Schwyz és Glarus kantonokat. Ezt viszont nem tudni mennyire is gondolták át teljes mértékben, mert ezzel csak még több ellenséget szereztek, ugyanis a többi kanton egységesen Zürich ellen foglalt állást, és még ki is zárták a várost a kantonok szövetségéből. És ha ez még nem lett volna elég, még hadat is üzentek, amire Zürich mintegy bosszúból az ősi ellenséghez a Habsburgokhoz fordult segítségért. III. Frigyes német-római császár pedig nem tudott ellenállni a kínálkozó lehetőségnek. 1444 nyarán a svájci kantonok szövetségének vagy 6 ezer katonája indított támadást Zürich ellen, amire a város lakói egy 500 fős Habsburg lovagi sereg segítségével karöltve csatát vállaltak a város falaitól nem mesze.
Az ütközet a kantonok szövetségének a győzelmével végződött, de Zürich ostromára nem vállalkoztak, így a háborúnak még nem lett vége. Frigyes császár VII. Károly francia királyhoz fordult segítségért, aki úgymond éppen ráért, mert a 100 éves háború egyik kisebb szünete tartott éppen. Mintegy 30 ezer fős zsoldossereget bízott a trónörökösre a későbbi XI. Károlyra, aki azt az utasítást kapta, hogy Bázelen keresztül induljon Zürich irányába az igen tekintélyes sereggel, amivel szerettek volna pontot tenni egyrészt a svájci belháború, na meg az egyre önállóbban viselkedő svájciak életére is. Amikor a franciák megjelentek Bázel közelében, az attól keletre állomásozó svájci főparancsnokság egy 1.300 fős fiatal pikás alakulatot küldött Bázel körzetébe, amihez csatlakozott még 200 városlakó is.
1444. augusztus 26-án, a kora reggeli órákban Pratteln közelében ez az immár kb.1.500 fős előőrs meglepett egy francia előcsapatot és széjjel is kergette. Ez annyira fellelkesítette a derék svájci pikásokat, hogy a kapott parancs ellenére átkeltek a Birson folyócskán, és megtámadták a francia fősereget. Gondoljuk csak ezt újra! 1.500 ember nekiment 30 ezernek, azaz egy 20 szoros túlerőben lévő ellenségnek. Ez katonai szempontból is teljes mértékben esztelen vállalkozásnak tűnt már akkor is, és meg is lephette a franciákat, hogy egy ilyen kis sereg ilyet mer tenni. A svájciak három 500 fős négyszögbe rendeződtek és így állták a sarat a francia lovasság egyre dühödtebb rohamainak.
Aeneas Silvius Piccolomini, aki később II. Pius pápa néven vonult be a történelembe, a szemtanúja volt az eseményeknek. Érzékletes beszámolójából tudjuk, hogy a svájciak milyen elszántan, milyen bátran harcoltak. Leonidász király spártai hoplitáihoz hasonlóan állták a sarat, és még az sem hatotta meg őket, ha valaki megsebesült, vagy meghalt, a többiek bosszúszomjasan folytatták a harcot. A kegyetlen harc órákon át folyt, és szép lassan a mennyiség kezdett felülkerekedni a minőségen. A svájci pikások maradéka a parancsokukkal együtt harcolva visszavonult a közeli Szent Jakab-kórházba. A franciák okulva az eddigi eseményekből, inkább a tüzérséget hívták segítségül, és azzal kezdték el lőni a kórház épületét, amivel sikerült nagy veszteséget okozni a svájci pikások körében. Megpróbálkoztak a franciák a diplomáciával is, megadásra szólították fel a védőket amire azok kerek perec nemet mondtak. A végeredmény pedig igazán véresre sikeredett, a támadóknak sikerült betörni a kórház épületébe, majd pedig az utolsó túlélőket a kórház kertjébe szorították, ahol azok még vagy fél órán át tartották magukat, ugyanis ennyi időbe került mire végeztek velük a franciák.
A svájci pikások vesztesége gyakorlatilag 99% volt, a legenda szerint alig 16 menekültek meg az ütközetből. A vereség, és a majdnem 1.500 ember halála viszont nem várt eredményt hozott. A franciák olyan vérveszteséget szenvedtek halottak és sebesültek tekintetében, hogy az komoly hatással bizonyult a hadjárat folytatására nézve. A trónörökösnek azzal kellett szembenéznie, hogy alig másfélezer svájci mekkora pusztítást vitt véghez, és a hírek szerint Zürich közelében viszont egy 30 ezres haderő várta a franciákat. A franciák számára egy nagy vereség nem jött volna túl jól sem bel, sem külpolitikai szempontból, így inkább hazatértek, és részükről befejezetnek tekintették a háborút is. Ez viszont megpecsételte Zürich sorsát, ami elvesztette a többi kantonnal szembeni háborút, és békére kényszerült. A thermopülai csatához hasonlítható esemény katonai szempontból egy fontos tanulságot is hozott, amivel ekkor még nem kezdtek el nagyon foglalkozni. A csata megmutatta, hogy a tüzérség milyen fontos is lehet az ütközetekben, amivel szemben a pikás alakulatok nem sok mindent tehettek. Megkezdődött a puskaporos hadviselés korszaka.
Burgundiai–svájci háború
A háború 1474 és 1477 között zajlott, és eredményét tekintve európai jelentőségűről lehet beszélni. A kijelentést azért lehet igaznak tekinteni, mert egy nagy múltú és nagy terveket szövögető hercegség álmai törtek szét, és ebből a szempontból ez a kis háború az egész kontinens történelmére is hatással bizonyult a későbbiekben. Burgundia hercegei közel egy évszázadon keresztül folyamatosan erősödtek a Német-római Császárság és Franciaország között elterülő birtokaikon. A hercegség birtokába tartozott a Burgundi Hercegség mellett a gazdaságilag erős Flandria és Brabant, valamint a Luxemburg régiók is.
Burgundia hercegei általában agresszív terjeszkedési politikát folytattak, különösen Elzászban és Lotaringiában, amivel az északi és déli birtokaikat szerették volna földrajzilag egyesíteni. Korábban már konfliktusba kerültek a francia királlyal (Burgundia az angolok oldalára állt a százéves háborúban), a Rajna menti terjeszkedési tervek pedig összeütközésbe sodorták a Habsburgokkal a hercegséget. Merész Károly herceg (1433-1477) Európa egyik legerősebb, és nagy befolyással bíró uralkodójának számított, aki az egész élete során a hatalma megerősítésén és növelésén fáradozott. 1474-re jelentős sikereket ért el, aminek az eredményeképpen Burgundia határai egybeesetek a Svájci Konföderáció határaival, ami előrevetítette, hogy ebből bizony lehet még gond, és lett is.
Merész Károly az 1470-es évekre Európa egyik első főleg zsoldosokból álló hadseregét állította fel, amiben francia és velencei példákat követve a kontinens igen sok szegletéből kerültek katonák. Így itáliai gyalogosok, franciák, angol íjászok és burgund nemesek nehézlovassága alkotta a haderő magját. 1474-re a Savoyai Hercegség kivételével a burgund herceg minden szomszédjával rossz viszonyt ápolt, ami ismerve a terjeszkedési terveit nem is volt meglepetés. Ebben az évben egy kisebb konfliktusba való beleállás viszont mindent megváltoztatott. Neus városa és Köln érseke között vita robbant ki, ami során Merész Károly segítségét kérték Neus megleckéztetésére. Ez viszont egy sor szomszédnál verte ki a biztosítékot, és ez vezetett el oda, hogy 1474 októberében más kisebb államokkal és német városokkal együtt a svájci kantonok hadat üzentek a Burgundi Hercegségnek.
A két állam méreteit figyelembe véve a kisegér döntött úgy, hogy nekimegy az oroszlánnak. A több fronton is zajló események svájci szempontból 1474 ősszén fordultak komolyra, amikor vagy 3.500 svájci gyalogos lendült támadásba azzal a céllal, hogy amíg a burgundi sereg Neust ostromolja, addig Héricourt városát elfoglalja. A várost ostrom alá vették, de Merész Károly felmentő sereget küldött, amit viszont november 13-án a svájciak csatában szétvertek.
1475-ben a svájciak egy sor kisebb nagyobb burgundi erődítményt foglaltak el, így kihasználva Merész Károly más irányú lekötöttségét. A svájciak legnagyobb sikere mégsem valami erőd vagy város, hanem a Szent Bernát-hágó ellenőrzésének a megszerzése bizonyult. Erre már Merész Károly is reagált, így amikor 1475 november 30-án elfoglalta Nancy városát, a seregével dél felé, a svájci kantonok irányába fordult.
A burgundi fősereg 1476 februárjában érte el Grandson várát, amelyet 500 svájci védett. A várat a többszörös túlerő ellenében több hétig becsülettel védelmezték a hegylakók, de látva a kilátástalan helyzetüket, végül a vár átadása mellett döntöttek. A kor lovagi szabályai szerint ilyenkor a védőkből foglyok lesznek, akiket jobbik esetben a családjuk, a társaik, vagy maga a nemzetük pénzért megválthat. Merész Károly viszont egy fikarcnyit sem törődött a hagyományokkal, a szokásokkal. A megadás után a kezébe kerülő 412 svájcit mind egy szálig kivégeztette. A négy órán át tartó mészárlás során egyeseket felakasztottak, másokat egyszerűen a közeli tó vízébe folytottak.
Pár nappal később megérkezett a svájci kantonok egyesített serege, közel 20 ezer dühös svájci, akikkel szemben egy hasonló méretű burgundi sereg táborozott nem messze Grandson várától. 1476 március 2-án a svájciak három oszlopban lendültek támadásba a burgundi tábor irányába. A gyenge felderítés miatt Károly herceg nem értesült a svájciak méretéről, sem azok három oszlopáról, ezért úgy vélte, hogy a svájci élcsapat jelenti az egész ellene küldött haderőt. Az élcsapat amikor rájött, hogy hamarosan harcba állnak letérdeltek imádkozni. Amikor három Miatyánkot és három Üdvözlégy Máriát mondtak, a burgundiak némelyike állítólag az engedelmesség jelének tekintette ezt. Buzgóságukban előre lovagoltak, és ezt kiáltozták: „nem kaptok kegyelmet, mindnyájatoknak meg kell halnotok.”
A burgundi lovagok hamarosan körülvették a svájci élcsapatot, de ekkor Károly hibát követett el. Rövid csatározás után megparancsolta a lovasságának, hogy vonuljanak vissza, hogy a tüzérség vegye kezelésbe a svájciakat. Ekkor a svájciak főereje egy erdőből kibukkant, ahol eddig takarásban vonult a burgundi erők felé. A már visszahúzódóban lévő burgundi hadsereg ettől viszont összezavarodott. A svájciak sebessége viszont olyan gyors volt, hogy nem hagyott időt a burgundiaknak arra, hogy rendezzék a soraikat. Károly megkísérelte a vezető svájci hadoszlop bekerítését, mielőtt a másik kettő megérkezett volna, de amikor a csapatai meglátták a többi svájci oszlopot, pánikszerűen visszavonultak, ami zűrzavarba torkolt. Károly egy ideig közöttük lovagolt, megállást kiabálva, és a menekülő katonákat ütötte kardja lapjával, de semmi hatása nem volt már az eseményekre. Legnagyobb szerencséje abban a tekintetben volt, hogy a svájciak nem rendelkeztek az üldözéséhez szükséges lovassággal. A svájciak megalázták Európa legnagyobb hercegét, legyőzték a kontinens egyik legrettegettebb hadsereget, és lenyűgöző mennyiségű kincset is zsákmányoltak. Károly hercegnek megvolt az a jó szokása, hogy talizmánként felbecsülhetetlen értékű műtárgyak sorával utazott a hadjáratok során, ami között ott volt Nagy Sándor állítólagos szőnyegeitől kezdve egy 55 karátos gyémántig, egy sor drága ékszer. Mindezek az összes ezüstneművel és hercegi pecséttel együtt a svájciak zsákmánya lett.
A vereség nem vette el Merész Károly kedvét, amiben bizonyára nagy szerepe volt annak is, hogy létszám tekintetében még nem állt olyan rosszul. A serege sorait újra rendezte és 1476 májusában támadásba lendült, aminek a fő célja ezúttal Bern városának az elfoglalása volt. A Bern felé vonuló burgundi sereg júniusban a Morat-tó partján fekvő hasonló nevű városkához ért, ami egy kisebb svájci egység védelmezett. Merész Károly nem akart maga mögött ellenséget hagyni, ezért letáborozott és nekifogott a város ostromának. Ezzel egy időben a svájci konföderációs erők is gyülekezni kezdtek, és június közepére már közel 20 ezer ember várakozott a táborban és várta az indulási parancsot. Amikor megindult a svájci fősereg a burgundi csapatok irányába, arról Merész Károly is szinte azonnal értesült a felderítői révén. Ennek köszönhetően volt idő felkészülni és ennek megfelelően a herceg meg is tette, aminek első lépéseként kiválasztotta azt a csatateret, Morat városától alig 2 kilométerre, ahol meg akart ütközni a svájciakkal. Egy igencsak dimbes-dombos terepet szemelt ki, ahol a magaslatokon elhelyezett tüzérség uralni tudta a tájat, míg a csatatér közepén egy árok és palánkrendszer nyújtott védelmet.
1476 június 21-én Merész Károly herceg felsorakoztatta a seregét, megtett minden előkészületet, és várta a svájciak támadását. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy a svájci parancsnokoknak eszük ágában sem volt ezen a meleg nyári napon támadni, inkább adtak egy nap pihenőt a seregüknek. Erről viszont „elfelejtették” értesíteni a burgundi herceget, aki hat órán át teljes felszerelésben várt a saját seregével, majd pedig elunva az egészet visszatért a táborába. Másnap, július 22-én a herceg arra számított, hogy az előző naphoz hasonlóan, látva az ő nagy seregét, és a jól kiépített állásokat, a svájciak újfent nem mernek majd támadni. Ennek tükrében rendelte el, hogy fizetésnapot tartanak, így utasította a pénztárosát, hogy fizessék ki a hadsereg katonáit. Ez viszont az események tükrében óriási hibának bizonyult, ami nem következett volna be, ha a herceg ténylegesen ismeri a saját hadseregét, vagy az egyszerű katonák világát és mentalitását. Ugyanis amint elterjedt a híre annak, hogy pénzosztás történik, minden katona otthagyta a helyét és lóhalálában sietett felvenni a jussát. Dél környékére mindenki meg is kapta, így nyugodtan meg is ebédeltek a katonák, majd pedig ledőltek pihenni, amire szükség is volt, mert egyrészt tele voltak, másrészt pedig egy kis nyári zápor kezdte áztatni a tájat.
Az első vonalban őr álló katonák viszont egyszer csak azt vették észre, hogy a vonalaik előtt alig egy kilométerrel elterülő erdő fái életre kelnek, és onnan vagy 6 ezer svájci gyalogos és 1.200 lovas katona indul meg a burgundi állások felé. Azt élcsapat mögött további 10-12 ezer gyalogos közeledett, hátul pedig egy kb. 6-8.000 fős utóvéd sietett a csatatér irányába. A burgundi tüzérség tért először magához és az előnyős állásokból pusztító tüzet kezdtek zúdítani a támadókra, akiket ez különösebben nem hatott meg. Ádáz közelharc bontakozott ki a burgundi állások vonalában, és sokáig úgy tűnt, hogy a svájciak nem tudnak áttörni. Azonban egy kisebb támadó egységnek sikerült a burgundi vonal bal szárnyát megkerülni, ami megpecsételte az első vonal sorsát.
Az első vonal pár ezer katonáján túljutva a svájciak újra csatasorba álltak és megindultak Morat városa és a burgundi sereg tábora irányába. A herceg táborában viszont hirtelen most akarta mindenki villámgyorsan rendbe vágni önmagát, és csatasorba állni. Merész Károlyt is gyorsan szalonképes állapotba hozták a szolgái, és ezt követően meg is próbálta rendezni a seregét, hiszen még ekkor sem volt veszve semmi. Európa egyik legjobbnak tartott hadseregének nagy része még be se kapcsolódott a harcokba. A burgundi erők amint rendezték a soraikat azonnal rátámadtak a svájciakra, de az összehangolatlan, és kisebb egységek által végrehajtott támadások lepattantak a svájci pikások sorairól. A legerősebb ellenállást a herceg elit burgundi csapatai fejtették ki, akik a svájciakkal szövetségben harcoló lotharingiai csapatot meg tudták állítani, de a pikások beérkezése után vissza kellett vonulniuk.
Merész Károly becsületére legyen mondva, még ekkor sem adta fel, és a seregében szolgáló angol íjászokból próbált egy védelmi vonalat kialakítani, ami azért sem sikerült, mert egy svájci lövész végzett az angolok parancsnokával, amitől az angolok kedve is elpárolgott. Ezt látva a herceg parancsot adott a visszavonulásra, ami viszont leginkább csak olaj volt a tűzre. Az addigi szervezett ellenállás egy csapásra megszűnt és minden katona a saját életét próbálta menteni a továbbiakban. A Morat városát ostromló itáliai kontingens járt a legrosszabbul, mert a svájciak elvágták őket a saját erőktől, majd pedig a tóba kezdték szorítani őket. A végeredmény egy szabályos mészárlás lett, vagy a parton érte utol a halál az itáliai katonákat, vagy egyszerűen belefulladtak a közeli tóba. Nem volt kegyelem senkinek. A legszerencsésebbnek a Savoyai egység bizonyult, akik Morat városát északról tartották ostrom alatt. Ők voltak a legmesszebb az eseményektől, így arra is volt idejük, hogy a poggyászukat is összeszedve a tó körül biztonságosan vissza tudjanak vonulni.
Merész Károly hadserege legalább 6-7 ezer ember veszített, de egyes források 9-10 ezer közé teszik az áldozatok számát. A herceg veresége egy hatalmi ábrándnak a végét jelentette, ami a viselkedésén is meglátszódott. A következő hónapokban visszavonult és mély depresszióba esett. Az év végére viszont valamennyire összeszedte önmagát és a hadseregét, és egy újabb vállalkozásba fogott bele. Kihasználva, hogy a főerők máshol vannak lekötve, 1476 decemberében ostrom alá vette Nancyt, ami a Lotaringiai Hercegség központjának számított. Egy gyors győzelembe reménykedett, amivel a számítása szerint a háború menetét kívánta megfordítani. Az ostrom viszont nem haladt túl jól. A védők keményen kitartottak, és még a hideg téli időjárás is segítette őket. A támadókat viszont az is nehezítette, hogy a herceg hadserege egy vegyes zsoldoshadsereg volt, amiben vagy fél tucat nyelven beszélő katonák harcoltak, akiket a pénzen kívül semmi nem kötött egymáshoz, így hiányzott az egység.
II. René lotaringiai herceg a vele szövetséges svájciakkal együtt megindult Nancy felmentésére, és 1477 első napjaiban a közel 20 ezer fős felmentő sereg déli irányból egyre közeledett a célhoz. Merész Károly a nevéhez méltóan nem volt híján a bátorságnak ezúttal sem. Dacára annak, hogy serege 6-8 ezer embernél nem volt több, nem az ostrom feladását választotta, hanem a közeledő svájci sereggel való összecsapást. Becsületére legyen mondva igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy még ezzel a kisebb sereggel is legyen esély a sikerre. Tisztában volt azzal, hogy melyik úton fog érkezni a támadó sereg, így egy az utat érintő völgyet választott ki csatatérnek. A centrumba került elhelyezésre a tüzérség, előtte egy lejtő lábánál a saját gyalogsága, a két szélen pedig a lovasság foglalt állást. A balszárnyat egy folyócska, a jobbszárnyat pedig egy sűrű erdő zárta le.
1477. január 5-én a reggeli órákban érkezett meg a felmentő sereg, de a felderítők jelentése alapján a taktika átgondolására kényszerültek a hadvezérek. Látva a burgundi sereg állásait egyértelmű volt, hogy a szemtől szembe való frontális támadás csak nagy véráldozatok árán érhet el sikert, ezért új tervet kellett készíteni. A svájci előőrs azt kapta parancsba, hogy támadja meg a burgundi sereg bal szárnyát, míg a centrum a csatatér szélén elterülő erdőségen keresztül mintegy kétórás gyaloglás révén a burgundi sereg jobbszárnya mögé kerül. A felmentő sereg ék alakban lendült támadásba a burgundi jobbszárny lovassága ellen, amivel szemben a tüzérség nem tudott sokat tenni. A centrumban elhelyezett ágyúk nem voltak olyan pozícióban, hogy a támadókra tüzet tudjanak zúdítani. Mégis megpróbálkoztak egy sortűzzel, ami nem sok vizet zavart, alig két katonával végzett mindössze. A burgundi lovasság mindezek ellenére becsülettel harcolt, de a gyalogosok olyan nagy arányú veszteségeket szenvedtek, hogy kezdtek a sorok meginogni. A gyalogság egy idő után már nem tudta tartani magát, és elkezdtek menekülni. Ezt látva a herceg minden maradék erővel igyekezett a bomlás határán álló jobbszárnyat megerősíteni, de ez azért sem sikerülhetett, mert a svájci előőrs a balszárnyát is leamortizálta. Ettől a ponttól kezdve egy fékezhetetlen menekülésbe csaptak át az események. A herceget és a testőreit körbevették a svájciak, és az ádáz küzdelem közepette egy svájci alabárdos kettévágta a burgundi herceg fejét.
Merész Károly halála nemcsak a csata, hanem egy állam végét is jelentette. Károly holttestét csak három nappal később találták meg, és tudta nagyon nehezen a háziorvosa egyáltalán beazonosítani. Az ütközet bebizonyította, hogy a gyalogsági támadó manőverezés művészei lettek a svájciak, és a megállításukra a korábban elegendőnek vélt nehézlovasság önmagában már kevés.
A svájci zsoldosok aranykora
A középkor vége felé Európa szerte nőtt a zsoldos katonák jelentősége. A megfelelően képzett veterán katonák a megfelelő vezetéssel gyakorlatig csata vagy háborúkat eldöntő tényezőkké váltak. A pikával is harcoló svájci zsoldosok igen népszerűnek számítottak, főleg, hogy egész csapatokat, kisebb-nagyobb hadseregeket lehetett szolgálatba fogadni, ha megvolt valakinek a megfelelő anyagi fedezet hozzá. A svájci katonák korábbi harcai olyan hírnevet biztosítottak, ami reklámként az egész kontinensen megállta a helyét. Még Hunyadi Mátyás állandó zsoldos seregébe is volt egy kisebb svájci egység. Tudunk olyan esetről amikor Hunyadi Mátyás szűk körben arról panaszkodott, hogy amennyiben sikerülne neki összeszedni 10 ezer svájci gyalogost akkor pár ezer magyar nehézlovassal kiegészítve még a törököt is ki tudná űzni Európából.
A svájci kantonok tisztában voltak azzal, hogy milyen értéket is jelentenek a svájci zsoldosok, ezért nagyon vigyáztak erre az értékes árucikkre. Még arra is volt példa, hogy egymás ellen kellett volna harcolni a svájciaknak, de ilyen esetekben a vezetők megtárgyalták, hogy melyik csapat maradjon és melyik menjen. Ez a svájci nemzeti öntudat szempontjából igencsak dicséretesnek volt mondható, de a megbízó oldaláról nézve jogosan lehetett szerződésszegésnek tekinteni, ami egy-egy csata előtti napon senkinek sem esett igazán jól. A svájciak mindig nagy taktikai fegyelemmel harcoltak, profi módjára, akiket, ha megfizettek akkor mindent beleadva küzdöttek a csatatéren. De ha nem kapták meg a kialkudott fizetést, akkor viszont minden szemrebbenés nélkül letették a fegyvert és hazamentek a hegyeik közé. Az, „ahol nincs pénz, ott svájci sincsen”–elvhez szigorúan ragaszkodtak.
Gian-Giacopo Trivulzio itáliai zsoldosvezér a svájciakra gondolva mondta azt XIII. Lajos francia királynak, hogy „a háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és még egyszer pénz”. A francia királyok számára elképzelhetetlen volt, hogy a jól képzett harcedzett svájciak nélkül kezdjenek bele bármilyen háborúba. A svájciak számára pedig az otthoni korlátozott gazdasági lehetőségek miatt sok esetben az egyetlen lehetőség volt az anyagi javak megszerzésére a katonai élet. A kalandvágy mellett a büszkeség is hajtott a svájciakat, akik a 15. század végéig a pikás alakulatok tekintetében gyakorlatilag monopóliummal rendelkeztek a kontinensen. Ebben az időszakban a háborúk terén is jelentős változások zajlottak le, ami miatt a svájci zsoldosoknak is változtatni kellett.
A 15. század elején ugyanakkor trónkövetelők akadtak a német Landsknechtek személyében, akik igencsak jártasnak bizonyultak a pika használata terén. De ez még nem volt minden, ugyanis a németek zweihänder nevű nagyméretű kétkezes kardot is elkezdték használni, ami sok tekintetben használhatóbbnak bizonyult a pikák ellenében is. A németek egyre inkább kezdték kiszorítani a svájciakat, aki viszont 1515 után semlegességet vállaltak a katonai konfliktusok esetében, pontosabban csak egy hadseregben voltak hajlandóak harcolni, a franciában. A németek nem voltak ilyen finnyások, bárki szolgálatába szegődtek, aki meg bírta fizetni őket, és még arra is volt példa, hogy a Német-római Császárság ellen is harcba szálltak. A két elit zsoldos testület egymás riválisa lett, és ez nemcsak a munkák terén mutatkozott meg, hanem a csatatereken is. A közel fél évszázadig tartó ún. itáliai háborúk volt az a konfliktus, ahol rendre összecsaptak a nagy riválisok. A svájciak hírneve 1480-1525 között érte el a csúcspontot, ahonnan viszont nagyon gyorsan zuhantak le a porba. A taktikai és a fegyverzetbeli változások nyomán a pikás fegyvernem felett egyszerűen elrohan az idő. A lőfegyverek és a tüzérség átírt minden addigi szabályt, és ennek a svájciak itták meg leginkább a levét.
A svájci zsoldosok végnapjai
Az itáliai háborúk első felvonása
A svájci zsoldosok legnagyobb próbatétele és egyben a dicső korszakuk vége az ún. itáliai háborúk időszakához köthető. Az 1494-1559 között lezajlott konfliktussorozat tulajdonképpen egy sor kisebb-nagyobb háborút jelentett Itália területén, amelynek igen sok főszereplője volt. A franciák mellett a Német-római Császárság és Spanyolország jelentette azokat a nagyhatalmakat, akik versenyeztek Itáliáért. A franciák számára nehezítő körülmény volt, hogy mindkét nagy ellenfél a Habsburg család irányítása alá tartozott, akik ezt a tényt igyekeztek is kihasználni a háborúk folyamán. Mint minden szappanoperában, így ebben is volt egy sor mellékszereplő is, egy sor kisebb-nagyobb itáliai állam és hercegség, a pápa és a svájci kantonok személyében. És mint minden szappanoperában ezek a szereplők időnként ingadoztak, elcsábultak, oldalt váltottak, aminek komoly szerepe volt abban, hogy annyi évtizeden keresztül háborúztak a nagyhatalmak Itáliáért.
A félszigetért vívott harcok megértése érdekben vissza kell kicsit az időben utazni egészen 1477-ig. Ebben az évben a svájciak döntő győzelmet arattak Merész Károly burgundi herceg felett, ami nemcsak egy jelentősnek számító vezető halálát hozta el, hanem Burgundia bukását is. A hercegnek csak lány örököse volt, Burgundi Mária, akinek a Habsburg Miksa herceggel kötött házassága nyomán az európai hatalmi egyensúly is billeni látszott. Ezzel párhuzamosan megerősödött Spanyolország is, ami azzal a veszéllyel fenyegette a feltörekvőben lévő francia államot, hogy bekerítik.
VIII. Károly francia király (1483-1498) a bekerítésből való kiútként tekintett a politikailag széttagolt Itáliára, aminek a megszerzésével kívánta ellensúlyozni az ellenfelei erősödését. Erről viszont a félszigeten nem kérdeztek meg senkit. 1494-ben a francia hadsereg megindult Itáliába. A kontinens legerősebbnek tartott lovagjai, és legjobb tüzérsége kelt útra. Ami viszont a hadsereg gyengéjének számított az a gyalogsága volt, ami színvonalban meg sem közelítette a svájciakat. Ezért is béreltek fel 2.000 svájci gyalogost erősítési céllal. Még ez kis egység beszerzése sem ment viszont zökkenőmentesen, aminek az oka a pénz volt. A francia király úgy indult háborúban, hogy az ahhoz szükséges anyagi források tekintetében igencsak rosszul ált. A svájciakhoz szükséges összeget is csak kölcsönből tudta előteremteni, amit balga módon itáliai bankárok biztosítottak. A francia sereg ellenállás nélkül masírozott át Itálián és 1495 elejére Nápolyt is elfoglalták.
Az itáliai államok vezetői ekkor szembesültek azzal, hogy milyen bajt is hoztak a saját fejükre, és ennek tükrében cselekedve egy szövetséget hoztak létre immár a franciák ellen. VI. Sándor pápa mellett Velence és Milánó jelentette a szövetség magját, ők adták a legtöbb katonát. 1495. július 6-án az Észak-Itáliai Fornovó mellett a szövetségesek közel 20 ezer fős hadserege állta útját a franciák fele akkora hadseregének. A francia király először követeket küldött a szövetségesekhez azzal a céllal, hogy egyezséget kínáljanak. Ebben a franciák szabad áthaladást kértek saját területre, amivel szemben az itáliaiak a francia hódításokról való lemondást tartották az elfogadható lehetőségnek. A vélemények ilyen fokú különbsége eldöntötte, hogy a fegyverek fogják a végső szót kimondani. A francia tüzérség működésbe lépett, amivel kezdetét vette az ütközet. A francia ágyukból elég sok volt, és elég hangosak is voltak, de azon kívül másra nem is igazán voltak jók. Az általuk okozott pszichológiai kár sokkal nagyobb volt, mint az élőerőben okozott, ami a források szerint kb. 10 halottra korlátozódott. A tüzérségi puhítás után lendültek támadásba a francia lovagok, akik percek leforgása alatt áttörték az itáliai gyalogosok vonalait és ezzel el is döntötték a csata sorsát. A végeredmény tekintetében megoszlottak a vélemények már a kortársak körében is. A franciák győztesnek tartották magukat, hiszen átverekedték magukat a túlerőn és sikeresen haza tudtak menetelni. Az itáliai erők sem érezték magukat vesztesnek, mert bár jelentős veszteséget szenvedtek élőerőben (kb. 3-4.000 fő), a szövetség elérte a célját, sikerült kiverni a franciákat a félszigetről. VIII. (Nyájas) Károly hazatérve nem nyugodott bele Itália elvesztésébe a hatalmi ábrándjai továbbra is megmaradtak, és szeretett volna visszatérni, de belső problémák késleltették egy új hadjárat indítását. 1498 tavaszán viszont egy igen furcsa dolog történt. Károly király olyan sikeresen lefejelt egy szemöldökkővet, hogy attól meg is tért az őseihez. Halála után, mivel élő gyermeke nem volt, a legközelebbi rokonra szállt a királyi cím. XII. Lajos (1498-1515) trónra kerülésével az itáliai háborúk is újból fellángolták, ami újabb munkát jelentett a svájci zsoldosoknak.
XII. Lajos szemében az itáliai terjeszkedés kérdése nagyon is fontosnak bizonyult, amit az a tény is erősített, hogy apai ágon a nagyanyja a milánói herceg lánya volt anno, és ez a király szemében egyet jelentett azzal, hogy tulajdonképpen ő jogos örököse Milánónak. Elődjével ellentétben így nem a távolabbi Nápolyi Királyságot szemelte ki célpontként, hanem a jóval közelebbi, és talán valamennyivel könnyebben megszerezhetőnek tűnő hercegséget. Abban viszont a tanácsadóinak is komoly érdeme volt, hogy ezúttal jól elő lett készítve minden. Sikerült lekenyerezni VI. Sándor pápát, akinek a törvénytelen fia Cesare Borgia hercegi rangot és birtokot kapott, és még azt sikerült elrendezni, hogy a pápa felbontotta a francia király házasságát, aki így olyan feleséget tudott választani, akit egyrészt neki ígértek, másrészt politikai szempontból is előnyösebbnek bizonyult. Sikerült a korábbi ellenfeleket, Velencét is megnyerni, amihez Miksa német-római császár kegyes semlegességére is ígéret történt. Végül de nem utolsó sorban a svájci kantonok is biztosították a francia királyt, hogy ha lesz pénz, akkor ők bizony mennek harcolni. És volt az a pénz.
Milánóban Ludovico Sforza herceg körül egyre szorulni kezdett a hurok, amiből ő is szövetségesek szerzésével próbált menekülni. Mindössze egyetlen helyről kapott igenlő választ és katonákat, az pedig mily meglepő, de a svájci kantonok voltak. Így a fél svájci zsoldos kompánia a francia király oldalán indult el Itáliába míg a másik fele pedig dél felé vette az irányt és a milánói herceg táborában kötött ki. A francia király által teremtett szövetség és a toborzott hadseregnek nagyon gyorsan sikerült látványos eredményeket felmutatni, és 1499 nyarán szinte harc nélkül sikerült a milánói hercegség nagy részét megszerezni. Milánótól nem messze Novara határában találkozott a francia sereg Ludovico Sforza seregével, de ütközetre nem került sor, aminek az oka a svájciak voltak. Mindkét sereg gerincét a svájciak adták, akikről köztudomású volt, hogy pénzért sok mindre rávehetők, de saját maguk ellen soha nem voltak hajlandóak harcolni. Így a két zsoldos csapat vezetői egy asztal mellett játszották le a dolgot. Az eredmény az lett, hogy a francia királyt támogatják, a milánói herceg pedig nézhette a zsoldos gyalogsága hűlt helyét. Maradék katonáival Milánóba zárkózott be, amit 1500. február 4-én foglaltak el a franciák. Innen már nem volt megállás. Az év végére a nápolyi királyság is sorra került azzal a különbséggel, hogy a nyugati felét a franciák, a keleti felét pedig Aragóniai Ferdinánd kapta meg. A nápolyi embereket erről persze nem kérdezték meg.
A béke azonban nem tartott sokáig, mert a korábbi szövetségesek egymás torkának estek. Nápolyban Aragóniai Ferdinánd spanyol hadserege élén a francia területekre támadt, és pár csata elég is volt ahhoz, hogy teljesen kiszorítsa a francia erőket Dél-Itáliából. Rómában pedig meghalt VI. Sándor pápa mérgezésben, ami után nem sokkal II. Gyula személyében egy itáliai katonapápa került a Szentszék élére. Gyula pápa pedig 1508-ban létrehozta a cambrai ligát Franciaországgal, a Német Birodalommal és Spanyolországgal szövetkezve – Velence ellen.
XII. Lajos vezetésével 1509 tavaszán mintegy 28.000 fős hadsereg nyomult be velencei területre, és a gyalogság magját 6.000 svájci jelentette. Május 13-án a francia hadsereg az Adda mentén épült Agnadello helység közelébe érkezett, ahol egy kb. 15 ezer fős velencei haderő állta el a franciák útját. Egy másik velencei sereg is készenlétben állt, de nem ért időben a csatatérre. Az agnadello-i csatában a velencei puskások igen sokáig állták a sarat a francia lovagok és a svájci pikások megújuló rohamaival szemben, de végül a túlerő és a francia tüzérség eldöntötte a csata sorsát.
A háború még folytatódott, és örülhetett Velence, hogy jelentős területi veszteségek árán, de békét köthetett. A következő évben a cambrai liga összeomlott az ellentétes érdekek miatt ezért II. Gyula egy új szövetséges kovácsolt össze, ami a korábbi nagy barátok a franciák ellen irányult, és magába foglalta a korábbi ellenséget Velencét is. Az 1511. február 10-én létrejött Szent Liga tagjai között a pápa és Velence mellett Spanyolország, Matthias Schinner sioni bíboros, és jó pár svájci kanton is megtalálható volt.
Schinner bíboros, a „szoknyás kapitány” 10 ezer svájci zsoldossal érkezett meg Milánó falai alá 1511 második felében, amelynek az ostromához nem fűlött a svájciak foga. Feldúlták a környékbeli falvakat, majd az élelem, meg talán a fizetés elmaradásával lehet megmagyarázni a hazatérésüket. 1512 áprilisában franciák megsemmisítő vereséget mértek a ligára a ravennai csatában, de a francia fővezér halála a későbbiekre nézve majdnem felért egy vereséggel. Ravenna után sorban francia vereségek születtek a tehetségtelen katonai parancsnokok ténykedése nyomán, és még Milánót is fel kellett adniuk. 1512. december 29-én Maximilian Sforza lett Milánó hercege, ami a svájci zsoldosoknak volt köszönhető. Ez a franciák számára elfogadhatatlan volt, ezért 1513 júniusában egy igen nagy, mintegy 20 ezer fős hadsereget küldtek a térségbe Louis de la Trémoille vezetésével. A franciák ostrom alá vették Novara városát, amelyet svájci zsoldosok védtek. Ide érkezett június 6-án egy 11-12 ezer fős svájci felmentő had, ami a hajnali fény megjelenésével egy időben lendült akcióba. A francia oldalon a svájciak nagy ellenfelei, úgymond legjobb tanítványai a német Landsknechte zsoldosok rendeződtek négyszög alakzatba. A németek keményen küzdöttek, és nagy segítségükre volt a francia tüzérség. A svájciak viszont több irányból lendültek támadásba, és egyáltalán nem hatotta meg a hegylakókat a tüzérség meg a német lövészek ténykedése. Ezt látva a francia lovagok indultak rohamra, de az összeomlott a svájci pikák sűrűjében. A bátor francia lovagok ezúttal nem voltak annyira tökösek, és mindent hátrahagyva elhagyták a csatateret. Ez el is döntött mindent. Az igencsak véres csatában a franciák legalább 5 ezer halottat, míg a svájciak kb. 1500 embert vesztettek. A csata után a svájciak az elfogott több száz német zsoldost mind egy szálig kivégezték, amire azért valljuk be, nem volt semmi szükség. A franciáknak az volt a szerencséje, hogy a svájciaknak nem volt lovassága, így nem tudták üldözni a megvert ellenséget. Azért gyalogosan utánuk mentek, és még francia területen is folytatták a lassú üldözést egészen addig amíg pár vastag francia erszény (400 ezer ezüsttalér!) hatására a hazamenetel mellett nem döntöttek.
A következő két évben vihar előtti csend honolt, ami 1515 elején kezdett változni azáltal, hogy a francia király halálával annak 19 éves unokaöccse I. Ferenc (1515-1547) ,,az utolsó lovagkirály” lépet trónra. Ferenc fiatal kora ellenére szinte azonnal a tettek mezejére lépett, és már uralkodása első évében 1515 tavaszán elindult élete első hadjáratára. Közel 30 ezer gyalogos, 3 ezer nehézlovas, és 72 ágyú indult útnak, ami igen tekintélyes erőnek számított. A hadjárat legfontosabb célja Milánó volt, amelyre az elődjéhez hasonlóan jogot formált Ferenc király. Itáliában X. Leó pápa ezer katonát küldött Milánó védelmére, de még Nápolyból is érkezet erősítés. Itália védelmének gerincét a Schinner bíboros által toborzott kb. 15-20 ezer svájci képezte. Velence ezúttal a franciák mellé állt kivételesen.
Az itáliai háborúk legfeleslegesebb csatája
Marignanó volt a Cambrai Liga néven ismert háború utolsó nagy csatájának bizonyult, ami egyben a svájci zsoldosok dicső korának a végét is elhozta. Maga a hadjárat is egészen másképpen indult, mint a korábbiak. A francia sereg egy olyan útvonalon kelt át az Alpokon, ami a maga korában Hannibál ókori átkelésével egyenértékű csodának számított. A majdnem 2.000 méter magasan húzódó Maddalena-hágón át a tüzérség is sikerrel átkelt, amihez a franciáknak gyakorlatilag egy új utat kellett csinálniuk a hegyek között. Az Alpok láncain átkelve a franciák meglepték a pápai erőket egy lovassági rajtaütés során, ami eredményeképpen a pápai parancsnokot fogságba ejtették, az erőit pedig leamortizálták. A franciák megjelenésének a hírére a svájciak visszavonultak, és a pápával együtt inkább valamiféle megegyezésre törekedtek a francia királlyal. A svájci hadsereg Milánóba vonult vissza, miközben az egyik nagyobb egység, amely belefáradt a háborúba, sürgette a franciákkal a megegyezést. Sor is került egy békemegállapodásra, amelyben a franciák visszakapták Milánót, és a svájci katonáknak pedig szabad utat biztosított a kantonokba. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy még az utolsó napokban is érkezett utánpótlás Svájcból, és a friss erőknek egyáltalán nem tetszett, hogy dolgavégezetlenül menjenek haza, mindenféle zsákmány nélkül. Hatalmas vita támadt a svájci parancsnokok körében, a józan ész és a katonai racionalitás mellett a pénz bizonyult a döntő érvnek, így a svájciak a franciákkal való összecsapás mellett döntöttek.
A svájciak a kiégett kis faluban, Marignanóban találták meg Ferenc királyt a hadseregével egy szőlőültetvényekkel, szántóföldekkel, kis gyümölcsösökkel és legelőkkel tarkított síkságon. A franciák nem számítottak csatára, hiszen nem sokkal korábban megállapodásra jutottak. A király a sátrában volt, és éppen egy új páncélruhát próbált fel, amikor a felderítői jelentették, hogy itt vannak a svájciak. 1515. szeptember 13-a volt ekkor, és ezen a napon vette kezdetét az itáliai háborúk egyik legvéresebb és legfeleslegesebb ütközete.
A francia elővéd III. Károly Bourbon hercege és Gian Giacomo Trivulzio marsall közös parancsnoksága alatt két kisebb magaslatot vett birtokba San Giuliano közelében. Ez az alakulat főleg számszeríjászokból állt, ami mellett landsknecht gyalogság, és lövészek is helyett kaptak. A tüzérség az első hadoszlop két oldalán került lőállásba. Két kilométerre a hátuk mögött I. Ferenc vezetése alatt egy nagyobb lovagi csoport és 6.000 landsknecht várta a parancsot, míg az utóvédet egy további kilométerrel hátul a király sógora, IV. Károly, Alençon hercege vezette. A francia hadsereg egy igen változatos képet mutatott, amiben a pikásoktól kezdve a lövészeken át sokféle katona volt megtalálható, amivel szemben a svájciak döntő része csak pikásokból állt, amit alig pár ágyú egészített ki. Már lemenőben volt a nap amikor a svájciak három nagy hadoszlopban megindultak a franciák állásai felé. Egyetlen reményük és lehetőségük az volt, hogy egy gyors hadmozdulattal előre nyomuljanak, így minél kevesebb ideig legyenek kitéve az ellenséges tüzérség és lövészek gyilkos tűzének. Ez azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy el lehet foglalni a francia tüzérség állásait, el lehet hallgattatni az ágyúkat. Úgy tűnt, hogy ez sikerülhet is. A svájci támadás érzékeny veszteséget okozott az első oszlopban harcoló német zsoldos gyalogság körében, és a gyors támadás a tüzérség szerepét is erősen korlátozta. Ekkor viszont a francia nehézlovasság lendült támadásba és oldalba kapta a svájciakat, akik ennek a hatására kénytelenek voltak visszavonulni. A francia lovagok üldözni kezdték a lassan hátráló svájciakat, de olyan súlyos veszteségeket szenvedtek a lovagok, hogy abbahagyták és visszatértek a saját csapataikhoz. Az első nap mérlege igen felemásra sikeredett mindkét oldalon. A francia oldalon a tüzérség kitett magáért, és egészen addig lőttek az ágyúk, amíg vörösen nem izzottak az ágyúcsövek. A francia lovagok is rendületlenül állták a sarat, rohamok sorozatával próbálták megtörni a svájci gyalogosok ellenállását. Ami viszont mind a két seregre igaz és egyben érdekes tény volt, az, hogy gyakorlatilag semmiféle vezetés, vagy komolyabb taktikai elképzelése nélkül harcolt mind a két sereg. A svájciak esetében ez mindennapos állapot volt, a franciáknál kevésbé, de ezzel senki nem törődött. Ferenc francia király is ifjonti hévvel fűtve, egyszerű lovagként harcolt a csatatéren. Mire feljött a Hold és leszállt a sötét éjszaka, béke honolt a csatatéren is. A svájciak is visszavonultak, rendezték a soraikat, de reggelre azt vehették észre, hogy jelentősen megcsappant a létszámuk, mert az este folyamán sokan döntöttek úgy, hogy nekik elegük van az egészből, ezért inkább hazafelé vették az irányt. Ettől a maradtak viszont még elszántabbak lettek és eszük ágában sem volt meghátrálni, a csata folytatása mellett döntöttek.
A svájci falanxok a pikáikat előre szegezve másnap délelőtt újra rohamra gyülekeztek, és megindultak a francia sereg állásai irányába. A franciák tüzérsége tüzet nyitott és mély véres folyósokat nyitott a támadók között, de azok folyamatosan nyomultak előre. Az első sorokban védekező német zsoldosok vonalát sikerült nagy véráldozat árán átszakítani, de a tüzérség és francia lovagok rohama megakasztotta a támadást. A svájciak becsületére legyen mondva, még ekkor sem adták fel, hanem visszavonultak, rendezték a soraikat és egy másik ponton lendültek támadásra. A délelőtt folyamán a Bartolomeo d’Alviano condottiero által vezetett szövetséges velencei erők, mintegy 10 ezer katona jelent meg a csatatéren. A velencei parancsnok megrökönyödve látja, hogy mi folyik a csatatéren, Ferenc királlyal is alig tud pár szót váltani mert az boldog kisgyerek módjára harcol a lovagjaival, és esze ágában sincs valamiféle taktika, vagy haditerv szellemében irányítani az eseményeket. A velencei csapatok harcrendbe állnak és kora délután támadásra indultak a svájci erők balszárnya ellen. Ez már viszont megtörte a lassan másfél napja kitartóan harcoló hegylakók erejét és morálját. A svájciak elkezdtek rendezetten visszavonulni, már amennyire az lehetséges volt a francia-velencei támadások közepette.
Az eredmény kiábrándító volt. A svájciak majdnem fele, kb. 10 ezer ember maradt a csatatéren, ami a svájci történelem addigi legnagyobb vérveszteségét és kudarcát jelentette. A csata következményei közül az egyik legmaradandóbbnak az bizonyult, hogy ettől kezdve a svájciak többsége a mindenkori francia király seregében vállalt inkább szolgálatatot, és ez egészen 1789-ig, a francia forradalomig így is maradt. A svájciak vereségének és magas veszteségeinek az okait igen sokan sokféleképpen magyarázták már. Az biztos, hogy nem lehet csak egy dologra visszavezetni, így a francia tüzérség, az időben érkező velencei segítség mellett a svájci fegyelem hiányát, a nem túl hatékony parancsnoki rendszert tekintik a vereség okainak. Marignanó után aSvájci Kantonok soha többé nem szálltak háborúba Franciaország vagy Milánó ellen. Hosszas tárgyalások után aláírták a békeszerződést a tizenhárom kanton és szövetségesei, másrészről Ferenc francia király és Milánó hercege között. Az 1516. november 29-én aláírt. „örökös béke” néven ismert fribourg-i szerződésben a Svájci Konföderáció lemondott minden igényéről Milánó protektorátusára. Cserébe Franciaország 700.000 aranykoronát fizetett kárpótlásul a Konföderációnak. Mindkét fél megállapodott abban, hogy tartózkodik attól, hogy bármilyen támogatást nyújtson a másik fél ellenségeinek. Franciaország további 300.000 koronát ajánlott fel, ha a svájciak hajlandóak voltak átadni transzmontán területeiket, de ezt az ajánlatot elutasították. I. Ferencnek a svájciak felett aratott győzelme után a Szent Liga összeomlott, a francia király pedig Milánót megszerezve felvette a hercegi címet is. Pár évre béke köszöntött be Itália területére.
Svájci zsoldosok búcsúja Itáliában
Itália területén a 16. század folyamán szinte egymást váltották a háborúk, amelyek között alig pár évnyi szünetek jelentették a szüneteket. I. Ferenc 1515-1516-os sikerei után sem volt ez másképpen. Amikor 1519-ben I. Károly spanyol király német-római császár is lett a franciák számára megvalósult egy olyan politikai rémálom amire korábban senki sem igazán gondolt. Fél Európa ura a Habsburg család lett, és az immár V. Károly néven uralkodó császár országai mintegy körbevették a francia királyságot.
Itáliában 1521 vége felé tört ki az újabb háború, amikor V. Károly német-római császár és X. Leó pápa közösen indult el a Milánó ellen, amely Lombardia legnagyobb francia birtoka volt. Az egyesített pápai, spanyol és császári hadsereg Colonna parancsnoksága alatt Franciaország területére is betört, és a következő hónapokban egy sor várost ostromoltak meg, de kerülték, hogy döntő csatába bocsátkozzanak. A szövetséges sereggel szemben Foix Odet, Lautrec vikomtja az Adda folyó mentén igyekezett védelmet kialakítani, de pénz hiányában a svájci zsoldosait nem tudta időben fizetni, ezért napról napra olvadt a hadserege. Az vége felé közeledve a franciák visszavonultak Milánóba téli szállásra, de a szövetséges csapatok egy meglepetésszerű támadással betörtek a városba, ahonnan alig tudtak visszavonulni a megmaradt francia-svájci erők.
1522 elején folytatódtak a harcok, és eleinte a franciák sorra vesztették el a városokat Lombardiában. Lautrec viszont kapott egy kis pénzmagot, amiből sikerült 16 ezer svájcit toborozni, amihez további itáliai és francia erők csatlakoztak. Ezzel az erővel már ellentámadásba mentek át, és sikerült elérni azt, hogy a Colonna vezette szövetséges erők kimozduljanak Milánóból. Mindkét sereg manőverekbe kezdett, amivel a másik felet akarta csatára kényszeríteni. Ez ki tudja meddig eltartott volna, ha nem avatkoznak be az események menetébe a svájciak. Panaszkodni kezdtek, hogy a Lombardiába érkezésük óta nem kapták meg a nekik ígért fizetést, és kapitányaik Albert von Stein vezetésével azt követelték, hogy támadják meg a császári hadsereget, különben elhagyják a franciákat és hazamennek. Lautrec számára nem volt más lehetőség, el kellett indulni Milánó felé, hogy egy döntő csatát vívjon a császáriakkal.
Colonna ekkora viszont egy új táborhelyre költözött, Bicocca kastélyparkjába, ami mintegy 6 km-re északra Milánótól terült el.A parkot nyugaton egy nagy mocsaras terület határolta, keletre pedig a Milánóba vezető főút húzódott. A park északi oldalát egy megsüllyedt út határolta, amelyet Colonna kimélyített, a déli parton pedig egy földsáncot építettek. Colonna meglehetősen sűrűn helyezte el csapatait; közvetlenül a sánc mögött négy sor spanyol lövész, mögöttük pedig spanyol pikások és német landsknechtek tömbjei Georg Frundsberg vezetésével. A lovasság nagy részét a park déli végében helyezték el, a gyalogság mögött, míg délre egy külön lovas haderő helyezkedett el, amely egy délkeleten lévő hidat őrzött. Április 26-án este Lautrec csapatokat küldött, hogy felderítsék a birodalmi állásokat. Colonna pedig követeket küldött Milánóba, hogy erősítést kérjen, így másnap reggel 6.400 további katona érkezett, csatlakozva a lovassághoz a híd közelében.
Április 27-én hajnalban Lautrec megkezdte a támadást, és az itáliai zsoldosokat rendelte támadásra, hogy söpörjék el a spanyol lövészeket. Mögöttük a francia főerő élén két svájci hadoszlop állt, amelyek mindegyike körülbelül 4.000-7.000 főből állt, némi tüzérséggel kísérve; ezeknek közvetlenül a császári csapatok frontját kellett megtámadnia. Eközben egy lovastestet indult délre a milánói út mentén, azzal a szándékkal, hogy az ott lévő hidat foglalják el. A francia hadsereg többi része, beleértve a francia gyalogságot, a nehézlovasság zömét és a svájciak maradványait, széles vonalban terült el némi távolságra a két svájci oszlop mögött; e mögött egy harmadik vonal állt, amelyet Francesco Maria della Rovere, Urbino hercege vezette velencei csapatok alkottak.
Lautrec kockáztatott, és igencsak megfordulhatott a fejében az is, hogy ha vereséget szenved, akkor sem származik nagyobb baj, legfeljebb tényleghazamennek a svájciak. Frundsberg, az ekkor már negyvenhét esztendős sváb kisnemes volt a német zsoldosok vezetője. Hidegvérrel osztogatta parancsait, elhitette ingadozó embereivel, hogy le tudják győzni a svájciakat, amikor azok megindultak a vonalaik felé. A svájciak kétségbeesett elszántsággal harcoltak. Arnold von Winkelried, az egyik kapitány rávetette magát az előtte falként tornyosuló lándzsásokra, bár testébe több lándzsa fúródott, lendülete holtában is elsodort néhány szembenálló landsknechtet, s utat tört bajtársainak az ellenség acélfalába.
Frundsberg landsknechtjeit azonban ezen a napon egyszerűen nem lehetett legyőzni. Vezérük bátorsága és hidegvére rájuk is átragadt, s rövid negyedóra alatt visszaverték a svájciak elkeseredett rohamát. A vezér nélkül maradt svájciak – életükben először – csúfosan megfutottak. Lautrec nem érezte magát vesztesnek. Elesett ugyan több mint kétezer svájci és néhány tucat francia lovas, de a császáriak is jelentős veszteségeket szenvedtek. Megint támadni akart, de a svájciaknak elegük volt Frundsbergből, s megtagadták az engedelmességet. Vereségük annyira sokkolta őket, hogy nem sokkal később cserbenhagyták Lautrecet és visszavonultak biztonságos hegyeik közé. A svájciak támadó doktrínája – a lőfegyverek által nem támogatott pikás támadás egyszersmind elavulttá vált.
A franciák és a Habsburgok közötti harc fontos állomásának tekinthető a páviai csata 1525-ben, amelyet a legtöbben a lovagkor utolsó csatájaként tartanak számon. A csata I. Ferenc francia király igencsak rossz döntései mellett egy sor másik tényező miatt is végződött csúfos vereséggel. Ezt tekintik az első olyan ütközetnek, amiben a tűzfegyverek játszottak igen fontos szerepet, és annak köszönhetően tudott nyerni a Habsburg hadsereg. A svájciak csak egy kisebb kontingenssel vettek részt, de az se tudott már érdemben beleszólni az események alakulásába. A hegylakók fénykorának már vége lett, de a helyüket Pávia után a spanyol terciók vették át bő egy évszázadra. A spanyolok a svájciaktól tanultak mindent, csak a tanultakat ötvözték a realitással, a modern harcászattal és a lőfegyverekkel.
A svájciak a francia hadseregben megmaradtak, mint zsoldos és elit egység, és több évszázadig játszottak még fontos szerepet. Kivételes bátorságot mutattak a francia vallásháborúk idején, amikor pl. 1562-ben a dreux-i csatában a svájci gyalogság a hugenotta hadsereggel szemben tartott ki a katolikus lovasság megérkezéséig. A 17-19. század folyamán még számos hadseregben szolgáltak zsoldosként svájciak, de már semmiben nem különböztek a többi zsoldostól, és nem számítottak elitnek se már. 1848-ban betiltották a svájci állampolgárok külföldi hadseregben való szolgálatát. 1859 óta csak egy zsoldos svájci csapat létezik, de az mind a mai napig működik, ez pedig a Vatikánban szolgálatot teljesítő Svájci Gárda. Az egység 1505-ben jött létre hivatalosan így immár több mint 500 éve vigyázza a mindenkori pápát.
Felhasznált és ajánlott irodalom
Geoffrey Regan (1993): Hadászati balfogások, Grafo / Panem Kiadó, Budapest
https://military-history.fandom.com/wiki/Swiss_mercenaries
https://mult-kor.hu/veres-csata-tette-semlegesse-svajcot-20180914
https://www.badassoftheweek.com/swisspikemen
https://www.thoughtco.com/burgundian-wars-battle-of-nancy-2360745
https://www.warhistoryonline.com/war-articles/swiss-pikemen.html
Katus László (2001):A középkor története, Pannonica Kiadó, Budapest
Oscar Welden (2000): Csaták könyve, Alexandra Kiadó, Pécs
Poór János (szerk.) (2009): A kora újkor története, Osiris Kiadó, Budapest
Rázsó Gyula (1987): A lovagkor csatái, Tankönyvkiadó, Budapest
Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs (2004): Háborúk lexikona, Atheneaum Kiadó, Budapest
Winkler Gusztáv (2001): A hadviselés művészete II. Tinta Kiadó, Budapest