„Minden mesével kezdődik és végződik.”

Vikings sorozat

A viking történelem kezdetéről, és dicső korszakáról igen sokat lehet olvasni, hallani. Elég, ha Vikingek, vagy az Utolsó királyság sorozatokra gondolunk, amik igen nagy rajongótábort gyűjtöttek maguk köré az évek alatt. A rajongók nagy örömére lesz a Vikingeknek egyfajta folytatása, ami egy évszázaddal később veszi fel a vonalakat, és még ebben az évben ki fog jönni az Utolsó királyság utolsó évada is. Ezek egyike se fogja viszont érinteni azt az eseményt, amiről most szó lesz, az utolsó viking háborút és csatát, ami végérvényesen lezárt egy több évszázados korszakot.

A norvég vikingek történelme I. Olaf király (995 – 1000) rövid uralkodása idején kezdett komoly fordulatot venni. Olaf élete maga is megérne egy misét, de ami a legfontosabbnak bizonyult, hogy nemcsak felvette a kereszténységet, hanem terjeszteni is kezdte az országában. II. Olaf Haraldsson vagy Szent Olaf (1015-1028) személyében tisztelik Norvégia egyesítőjét és az első igazi keresztény királyát, míg III. Harald pedig Anglia meghódításának a kísérlete miatt vált ismertté. Sokan az 1066-os Stanford Bridge-i csatát és III. Harald halálát tekintik a vikingek utolsó nagy kalandjának, de ez így ebben a formában nem igaz. I. „Jeruzsálemjáró” Sigurd még keresztes hadjáratot is vezetett a Szentföldre, de a halála után az ország az anarchiába és a polgárháború mocskába süllyedt el.

A nyírfalábúak mozgalma

Norvégiában 1130 és 1240 között egy igen komoly polgárháború dúlt váltakozó sikerrel és intenzitással. Ezen időszak egyik legfontosabb szereplői voltak az ún. nyírfalábúak (Birkebeinerek) akiknek a mozgalma a helyi öröklési törvények, társadalmi viszonyok, egyházi és hatalmi törekvések nyomán szökkent szárba. A mozgalom neve abból a legendából ered, hogy a lázadók olyan szegények voltak, hogy nyírfakéregből készítették a cipőjüket.

A Bagler párt volt a legfontosabb ellenfele a nyírfalábúaknak, akiknek az eredeti célja V. Magnus király (1161-1184) és apja leváltása volt a hatalomból. Társadalomtörténeti szempontból a történészek úgy értelmezik a pártot, hogy a svéd határ mentén letelepedett föld nélküli markamennek („határemberek”) köréből kerültek ki, akiknek a gyors növekedése következtében a megélhetésük egyre nehezebb volt a 12. század közepétől. Sverre Sigurdsson vezetésével a mozgalom újjászerveződött, pedig Sverre mindössze egy korábbi király törvénytelen fia volt. Szerencséjére viszont mellé álltak a svédek, akik katonákkal is hajlandónak bizonyultak támogatni. A seregben még angol zsoldosok is kerültek, akikkel kiegészülve Sverre királlyá nyilvánította önmagát (1184-1202), de a valóság az volt, hogy két döntő csata is kellett ahhoz, hogy tényleges uralkodó váljon belőle. Halála után egy újabb zűrzavaros időszak kezdődött el, aminek egyik bizonyítéka III. Haakon (1202-1204) rövid uralkodása. Haakon Sverre jobbkézről született törvénytelen fiaként próbált uralkodni, de alig két év után igencsak hirtelen távozott az élők sorából. Amennyiben adunk a pletykának, akkor Margit nevű svéd mostohaanyja volt a háttérben, akinek a parancsára megmérgezték a királyt, akinek a teste a krónikák szerint kékes lett, felduzzadt és szinte masszaszerű állapotot vett fel. Mindenesetre Margit jobbnak látta, ha elmenekül, amivel csak újabb zűrzavaros évek kezdődtek.

Ekkor kezdett főszereplővé válni Haakon csecsemő fia, aki a kor norvég szokásaihoz híven szintén törvénytelen származású volt. A későbbi IV. Haakont viszont a fél ország, és többek között a Bagler párt is holtan akarta látni. Ekkor jöttek a képbe újfent a nyírfalábúak, akik kalandos körülmények között mentették meg a csecsemőt az elleneleik karmai közül. Erről pár éve egy norvég film is született Az utolsó király címmel, amiben elég hitelesen fel is dolgozták a csecsemő életben tartásáért vívott küzdelmet.

IV. Haakon (1217-1263)

A felnőtt Haakon királyi címét nem adta olcsón a sors. Eleve III. Haakon törvénytelen és utószülött fiaként látott napvilágot volt, arról nem is beszélve, hogy Sverre király unokája volt, akinek a származása, finoman fogalmazva is szintén kétséges volt. Az, hogy a trónra ülhetett egyáltalán a nyírfalábúaknak volt köszönhető, de ez volt a dolog könnyebb része, a hatalom megtartása viszont sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. Az egyház szemében egy törvénytelen fiú, legyen bárkinek is a fia, nem számított a legjobb ajánlólevélnek. Ezért is akartak mindenképpen valamiféle bizonyságot, ami alatt persze egy jól bevált középkori módszert vettek elő. Haakon édesanyjának a bergeni országos gyűlésen 1218-ban ki kellett állni egy tüzesvas-próbát, amivel bizonyíthatta gyermeke királyi származását. A sikeres próbának is nagy szerepe volt abban, hogy az 1223. évi országgyűlésen a norvég előkelők nagy része elismerte IV. Haakon királyi címét. De még ettől sem lett igazi valós hatalma, azért még évekig tartó küzdelemre volt szükség.

Legfőbb ellenlábasa Skule Bardsson jarl volt, aki az egyik korábbi uralkodó király testvéreként jelentős területeket birtokolt. A király szerencséjére a jarlnak meggyűlt a baja a határvidéken tevékenykedő rablócsapatokkal (Ribbungerek), és a közös ellenségek egy táborba hajtották az ellenfeleket. 1226-ban egy sikeres szárazföldi hadjárat eredményeképpen sikerült a Ribbungereket végkép eltörölni, de Skule jarl törekvései nem változtak. A jarl 1239-ben elérkezettnek látta az időt arra, hogy felkelést indítson a király ellen, aminek a fő oka Haakon és az egyház közötti tárgyalások voltak, amik arról szóltak, hogy az egyház is elismeri királynak és meg is koronázzák. Ezt Skule jarl meg akarta akadályozni, ezért a híveit maga köré gyűjtve támadásba lendült, és sikerült is Oslót elfoglalnia 1239/1240 telén. Azonban nem élvezhette sokáig ezt a győzelmet, mert megjelent Haakon flottája, aminek a láttán a jarl inkább meghátrált. A kilátástalan küzdelem helyett feloszlatta a seregét, és ő maga is visszavonult inkább egy Ágoston-rendi kolostor magányába. Itt viszont éppen, hogy megmelegedett már vége is volt mindennek, mert egy nyírfalábú felgyújtotta az egészet, és Skule jarl is ott lelte a halálát a lángok között.

1247 nyarán a pápai legátus megkoronázta IV. Haakont, amivel a norvég történelem egy új korszaka kezdődött el egyesek szerint, ami eredményeképpen megszületett Norgesveld, az észak-atlanti birodalom. IV. Haakon a sagák szerint a birodalmát „messzebbre terjesztette ki, mint ahogyan a nap látszik”. Székhelyét Trondheim helyett Bergenben rendezte be, ami jelzésértékű is volt arra nézve, hogy észak felé akart terjeszkedni. Ez a terjeszkedési igény megfelelt a korábbi viking törekvéseknek, hajózási irányoknak is. Az északi terjeszkedés a Novgorodi Fejedelemség érdekeivel ütközött ugyan, de egy szerződéssel sikerült ezt áthidalni. IV. Haakon uralkodása végére az Észak-Atlanti-szigetek is mind a norvég korona fennhatósága alá kerültek: a Feröer-, Shetland-szigetek, Izland és Grönland, míg az Orkney-szigetek és Man már korábban a norvég királyság része lett.Ezek mindegyike önkéntes alapon való csatlakozás volt, nem került sem emberéletbe, sem pénzbe egyik terület megszerzése sem. 1261-ben viszont III. Sándor skót király úgy gondolta, hogy az országa partjainál lévő Man-sziget és a Hebridák a norvég vikingek helyett inkább az ő országát illeti. A következő évben meg is támadta a skót partoknál lévő Skye-szigetet, ami miatt kitört a háború.

Az utolsó viking támadás

A 13. század elején a szárazföld a skótoké volt, de a part menti nagyobb szigetek a norvég korona fennhatósága alá tartoztak. Amikor a vikingek 400 évvel korábban elkezdték a portyázásaikat az Északi-tengeren, nem volt sem norvég, sem skót királyság még. Gyakran vad támadásaik idővel kereskedelemi és földszerzési célokkal bővültek. A nyugati part szigeteinek többségét a skandináv kultúra uralta, és fontosak voltak a viking hatalom és befolyás fenntartása szempontjából. Az 1200-as évek elején Skócia és Norvégia is igen ambiciózus királyok alatt lett egységes állam. A norvég IV. Haakon és a skót II. Sándor hasonló korúak voltak, és szinte ugyanabban az időben kerültek a trónra is. Mindketten elhatározták, hogy kiterjesztik tekintélyüket, és mindketten úgy tekintettek a Hebridák szigeteire, hogy az a  saját befolyási körükben fekszik. Sándor próbálta tárgyalások vagy vásárlás révén megszerezni az országa partjai mentén lévő norvég birtokokat, de nem járt sikerrel, ami miatt fegyverhez akart nyúlni. Meg is kezdte az előkészületeket a háborúra 1249 körül, ami mire ténylegesen kitört volna, abba is maradt a király váratlan halála miatt.

A fia III. Sándor (1249-1286) folytatni akarta az apja törekvéseit, de más fontosabb események miatt csak egy bő évtizeddel később tudott foglalkozni újra a kérdéssel. Az 1260-as évek elejétől egyre több rablóhadjáratra adott parancsot a skandinávok kezén lévő területek ellen. Ezek viszont nem holmi csetepaték és rablóvállalkozások voltak valójában, hanem szabályos etnikai tisztogatás, ami során egyszerűen végeztek minden skandinávval, akit csak találtak. Ez viszont olyan esemény volt, amit az 59 éves norvég király nem hagyhatott figyelmen kívül. Ez válaszlépést kívánt, amire a norvégok hajlandóak is voltak.  Az Orkney-szigeteknél gyülekezett  a viking flotta, ami a skótok ellen indult 1263-ban. Mire a flotta elérte a skót partokat mintegy 120 hajóból és közel 20 ezer emberből álló inváziós seregé nőtt, ami a legnagyobb norvég flotta volt az ország történelmében. Ez egy olyan erő volt, amely a 300 évvel későbbi spanyol Armadával vetekedett a méreteit tekintve. A skót király tisztában volt azzal, hogy a tengeren esélye sem volt a viking flottával szemben, így az egyetlen reménye az igen szeszélyes őszi időjárás lehetett, de addig viszont ki kellett tartani. Haakon elsőként követeket küldött, hogy azok követeljék a skót erők visszavonását, amire a túlerő tudatában minden joga is megvolt. Sándor skót király belement a tárgyalásokba, hiszen minden egyes tárgyalással eltöltött nap az ő malmára hajtotta a vizet.

1263. október 1-jén elromlott az időjárás, és akkora vihar tört ki, amit ritkán láttak még az itt élők is. Haakon flottája szétszóródott, több hajó pedig elsüllyedt, vagy kénytelen volt kifutni a partra, hogy megmeneküljön. A partot ért hajók legénységét viszont zaklatni kezdte egy kis skót erő, ami íjászokból állt. Miután a norvégok némi veszteséget szenvedtek, Haakon erősítést küldött a partra, és a skótok elmenekültek a területről. Haakon erősítése éjszakára a parton maradt, és maga a norvég király is partra szállt vagy 1.000 harcossal, hogy felügyelje a mentési műveletet.

Másnap reggel a skótok támadásba lendültek. Pontos számot nem lehet tudni, de a skótoknak nem a teljes serege volt a parton az biztos. Egyes krónikák alapján kb. 500-1.000 körül lehetett a skót erők mérete, aminek a fő erejét nehézlovas lovagok alkották. Véres küzdelem bontakozott ki a tengerparton a mai Largs partja mentén, nem messze a mai Glasgow városától. Haakon királyt az egyik testőre az élete kockáztatásával visszakísérte a flotta biztonságába, miközben a norvégok két csoportba gyűltek: a nagyobbik fő erő a tengerparton és egy kis kontingens egy közeli domb tetején foglalt állást. A skótok előretörése azzal fenyegetett, hogy megosztják a norvég erőket, ezért a dombon lévő kontingens elindult, hogy csatlakozzon társaikhoz az alattuk lévő tengerparton. A parton lévő norvégok a domb felől futva közeledők láttán azt hitték, hogy azok a hajók felé menekülnek, és ez elég nagy zavart okozott. A parton heves harc bontakozott ki, miközben a skótok a korábban norvégok birtokában lévő dombon foglaltak helyet.

A nap végén, több órás összecsapás után a norvégok visszafoglalták a dombot, a skótok pedig elvonultak, a norvégok pedig így újból beszállhattak a hajóikba. A norvég király lehetőségei korlátozottak voltak. Közeledett a tél, kevés volt az utánpótlása, emberei pedig nyugtalanok voltak. Beleegyezett, hogy szétszórja a flottát, és a telet az Orkney-szigeteken tölti, ahonnan tavasszal tér vissza, hogy véres bosszút álljon a skótokon. De Haakon nem látta meg a tavaszt, az Orkney-szigeteken hunyt el 1263 december 16-án. Ő volt az utolsó norvég király, aki katonai támadást hajtott végre Skócia ellen. A fia, Magnus, a törvényhozó nem volt érdekelt a harc folytatásában, és alig három évvel később feladta Skóciának a Hebridákat és a Man-szigetet, cserébe 4000 ezüst márka és éves fizetés ellenében a Perth-i Szerződésben. Ugyanakkor a skótok elismerték a Shetland és az Orkney-szigetek feletti norvég uralmat. Ezzel végérvényesen véget ért a vikingek közel 500 évig tartó szerepe a térség és egyben Nyugat-Európa életében. Az egykori vad harcosok és hajósok visszatértek a békés gazdálkodáshoz és kereskedelemhez, amivel egy új korszak kezdődött el a zord Skandináviában.

Felhasznált irodalom:

Else Roesdahl (2007): A ​vikingek, General Press Kiadó, Budapest

http://www.battlefieldsofbritain.co.uk/battle_largs_1263.html
http://www.battlefieldstrust.com/resource-centre/medieval/battleview.asp?BattleFieldId=67
https://www.bbc.com/news/uk-scotland-20697117

Pósán László (2012): Skandinávia a középkorban, Debreceni Egyetemi Kiadó