A WC története a kezdetektől a napjainkig

WC történelem A-tól Z-ig, avagy „királyi trónusok és ami mögötte van”

Kezdjük az elején. Vagy inkább a végén? Egy kiadós étkezés után a sok bevétel után hamarosan jelentkezik a kiadás, ami tekintetében minden ember egyforma. Elmegyünk meglátogatni a mellékhelyiséget, azaz a vécét, aminek még az elnevezés is sokféle lehet, ha csak a magyar nyelv vonalán megyünk tovább. Ismerjük az árnyékszék, a budi, a toalett, a klozet, a latrina, a slozi kifejezéseket, vagy ott a jó öreg pottyantós. A legismertebb mégis a WC kifejezés, ami a francia toilet szóból származik, ami eredetileg egy kis kendőt jelentett, amelyet egy hölgy vagy úriember vállára terítettek fodrászkodás céljából. Használatát idővel kiterjesztették a haj- és testápolás teljes folyamatára, amely egy tükörrel, ecsettel, púderrel és sminkkel felszerelt fésülködőasztal körül összpontosult.

A vadontól a WC-k első aranykoráig

A vadonban való guggolás szerény kezdeteitől a 21. századi porcelán trónusokig ülve sokat változott a mosdóhoz való eljutásunk módja. Amióta az emberiség csak létezik, helyeket kellett találni, ahol megkönnyebbülhettek. A legkorábbi ilyen helyek kétségtelenül egy-egy lyukak voltak a földben, amit az őseink kapartak ki.

Körülbelül 4.500 évvel ezelőtt Skóciában, az Indus-völgyben (a mai Pakisztánban) és Mezopotámiában csöveket kezdtek használni, hogy a hulladékot az épületek belsejéből a szabadba szállítsák. Az ókori Egyiptomban a WC-k kulcslyuk alakúak voltak a kényelem növelése érdekében, míg a rómaiak csatornarendszereket építettek, hogy a szennyvizet a közeli patakokba és folyókba szállítsák. Hérodotosz Egyiptom kapcsán kiemelte, hogy a helyiek a saját házaikban végezték el a dolgukat, ami során a nők állva, a férfiak viszont guggolva szabadultak meg a testünk felesleges termékeitől. A görögök ezzel szemben, dacára a tudomány vagy a művészetek terén történő vívmányaiknak, ott végezték el a dolgukat, ahol éppen rájuk jött a szükség. El is képzelhetjük, hogy milyen szagok terjedhettek a görög poliszokban, de azért a becsületükre legyen mondva, a gümnaszinokban és a fürdőkben épültek nyilvános WC-k, ezeken a helyeken adtak kicsit a köztisztaságra. Az ókori népek közül a rómaiak vitték a legtöbbre, ha WC-ről volt szó. Már a köztársaság korában kiépültek az első csatornák, amelyek elvezették a szennyvizet, és megjelentek az első nyilvános mellékhelyiségek, amelyeket minden szinte minden társadalmi réteg egyformán használhatott, persze nemek szerin külön-külön. Ezekben a nyilvános WC-ben még arra is volt lehetőség, hogy a dolguk végeztével megtisztítsák az alsótestüket, és ehhez egy-egy vödör tengervíz, és egy botra erősített szivacs szolgált.

A császárkor idejére a nyilvános illemhelyek száma már meghaladta a 100-at is Rómában, és bizonyára a magas számuk is hozzájárult ahhoz, hogy Vespasianus császár megadóztatta őket. Azóta tudjuk, hogy a „pénznek nincs szaga”. Azért Rómában se volt fenékig tejfel az élet, az egyszerű emberek számára a saját otthonaikban maradt az éjjeliedény, ha meg útközben jött rájuk a szükség, ott volt valamelyik sikátor. Arról nem szól a fáma, hogy azok, akiknek az orra alá végezték a szükségletet, mit szóltak ehhez, de el tudjuk képzelni, hogy milyen harcok is mehetek egy-egy sikátor tisztántartása miatt a derék városi polgárok között. A fényes Római Birodalom bukása betett a fejlett WC-kultúrának is, és beköszöntött a büdös középkor.

Középkori állapotok

Az ún. sötét középkor időszakát nyugodtan nevezhetnénk a szagos középkornak is nyugodt szívvel, ha a közegészségügy és higiénia szempontjából vizsgáljuk meg a korszakot. Vidéken még nem is volt annyira nagy gond, mert egy köpésre ott volt szinte az anyatermészet, de ez a városokra nem volt egyáltalán igaz. Ott bizony nem volt se csatornázás, sem nyilvános WC-k, mint anno a Római Birodalom idejében. A visszalépésként leírható időszakban a városlakók számára egy-egy otthon rendszeresített éjjeliedény szolgált WC gyanánt, aminek a tartalmát, ha megtelt, vagy ha már nem bírták a szagát, egyszerűen csak kiürítették az utcára. Jobbik esetben az utca sáros, büdös földjére, rosszabb esetben viszont valaki nyakában is landolhatott az éjjeliedény tartalma. Természetesen igyekeztek valamiféle megoldás találni a problémára, ami viszont kimerült abban, hogy az utcák közepén egy kisebb csatorna futott végig, aminek az elvezetés lett volna a dolga. Mivel azokat semmiféle komolyabb tervezés nem előzte meg, gyakorlatilag hol működtek, hol nem, de leginkább az esővíz volt az, ami időközönként kitakarította az utcákat. Ezután viszont minden kezdődött elölről. Napjainkban is úton útfélen találkozhatunk olyan hölgyekkel, akik olyan lábbelit viselnek, ami jó pár centivel emeli meg vagy a sarkukat, vagy az egész lábukat. Ezen divatos magassarkú lábbelik elődjei a középkor időszakába nyúlik vissza. Így, ha az utcán elmegy mellettünk egy hölgy egy magassarkú lábbeliben, akkor gondoljunk arra, hogy ennek az elődei azért készültek, hogy az előkelő hölgyek nem a fekáliába, pisibe lépkedjenek, és ne legyen olyan a szép ruhájuk. A középkor vége felé kezdett megjelenni valamiféle szabályozás, így több településen kezdték kötelezni arra a lakókat, hogy rendelkezzenek saját emésztő gödörrel, vagy valamiféle otthoni pottyantós árnyékszékkel, de olyanra is volt példa, hogy rendeletben próbálták kötelezni a városlakókat arra, hogy az éjjeliedény ürítése előtt hangosan jelezzenek az utcán közlekedők számára. Az ekkoriban épített pottyantós WC-k sok esetben a házak közötti sikátorok felőli oldalon épültek meg, így a tartalmuk gyakorlatilag azonnal az utcán kötött ki. Hasonló rendszerek működtek a középkori várakban is, azzal a különbséggel, hogy a várárok fölé építették őket, így az azokban lévő víz a mocsok elvezetésére is jó volt. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy várostrom esetében a várárok vízén keresztül támadók így gyakorlatilag az előző napok vagy hetek „termésén” gázoltak sokszor keresztül.

Az első „királyi trónus”

Sir John Harington (1561-1612) találta fel Nagy-Britannia, és egyben a világ első öblítéses WC-jét, amit Ajaxnak nevezett el, és a saját kelstoni kastélyában fel is állított egyet belőle. Harington találmánya egy öblítőszelepet tartalmazott, ami egy tartályból engedett ki vizet, hogy kiürítse annak a tálszerű alsó résznek a tartalmát, ahova a „végtermék” került. Kapott egy példányt I. Erzsébet angol királynő is, aki a Richmond-i palotájában helyezte el. A legenda szerint nem szerette használni, mert túl hangosnak vélte, és lehet ennek is volt köze ahhoz, hogy Angliában egyáltalán nem volt népszerű, de a kevésbé finnyás franciák számára azért megfelelt. Harington WC-nek az alapja egy 2 méter mély alsó részből állt, amelyet szurokkal, gyantával és viasszal szigeteltek, és egy emeleti ciszternából tápláltak vízzel. Harington találmányának az öblítéséhez kb. 7,5 gallon vízre (kb. 30-35 liter) volt szükség – ez egy igazi vízözön volt a beltéri vízvezeték-szerelés előtti korszakban. Harington egyszer meg is jegyezte a találmányával kapcsolatban, hogy amikor kevés volt a víz, akár 20 ember is használhatta a WC-ét két öblítés között. Mindössze gusztus kérdése volt végül is az egész.

A WC második aranykora

1775-ben Alexander Cumming skót feltaláló szabadalmat kapott egy olyan öblítő WC-re, aminek a legnagyobb újítása az S-alakú cső volt a WC-csésze alatt, amely víz segítségével egyfajta tömítést hozott létre, így megakadályozva, hogy a csatornagáz a WC-n keresztül jusson be a helyiségbe és így az egész lakásba. George Jennings (1810 – 1882) angol mérnök nevéhez lehet kötni az első nyilvános öblítő WC-ket, amiket az 1851-es londoni Világkiállításon mutattak be. Ez akkor izgalmat váltott ki, hogy a kiállítás ideje alatt több, mint 800 ezer látogató próbálta ki, azaz használta őket, és tette mindezt úgy, hogy ezért fizetni is kellett. A látogatók számára nagyon tetszett a rendszer, a tiszta WC-k, és az, hogy a pénzükért, még tiszta törülköző, fésű és cipőfényesítő is járt. Amikor a kiállítás véget ért a WC-ket be kellett zárni. Jennings azonban rávette a szervezőket, hogy tartsák nyitva őket, és a WC-kel több mint 1000 fontot kerestek évente. A Jenning-féle WC 1884-ben Londonban, a Nemzetközi Egészségügyi Kiállításon aranyérmet nyert az öblítőképességéért, amit kemény tesztekkel ért, de tegyük hozzá, hogy nem valóságos „termékekkel”, hanem hétköznapi tárgyakkal zajlott a tesztelés.

Thomas Crapper (1836-1910) angol vízvezeték-szerelő és üzletember képviseli a WC történelem következő állomását. Crapper Londonban megalapította a Thomas Crapper & Co-t, egy vízvezeték-szerelő céget, majd pedig 1880-ban az U-kanyar feltalálásával tökéletesítette a WC-ket, amelyek addig S kanyarral rendelkeztek. Az új, U-kanyar jelentős előrelépést jelentett az S-hez képest, mivel nem tudott elakadni, és az S-kanyarral ellentétben nem volt hajlamos kiszáradni, és így nem volt szükség túlfolyásra.

Ha már itt járunk, kapaszkodjon meg mindenki a saját WC-ülőkéjébe, mert amin ül, nem is úgy hívják. Az 1870-es években a legtöbb ember még kétféleképpen intézte a dolgát: megmaradt a földbe vájt lyuk, mint örök sláger, vagy ott volt a szintén jó öreg találmány az éjjeliedény, amit valami szekrényszerűben tároltak a legtöbb esetben. A „vécé” tulajdonképpen csak egy fésülködőasztal vagy mosdóállvány volt, amiben az éjjeliedényt tárolták, de ez a jelentés végül idővel elmosódott, és kialakult a ma ismert fogalom és jelentés. Az 1880-as években a legkorábbi öblítővizes vécéket úgy készítették, hogy hasonlítsanak az ismert éjjeliedényekre és azokra a bútorokra, amikben tárolták. A fürdőszobákat, már aki megtehette igényesen beburkolták faragott és pácolt faanyagokkal. Azonban arra viszonylag hamar rájöttek, hogy a víz és a fa nem szeretik egymást hosszú távon, ami újabb változást generált. A viktoriánus kor bonyolult dombornyomásai, pompás üvegezése és aranyozott díszítése a WC-k Rembrandtjait eredményezték, és sokszor szinte dekadens, komikus alkotások is készültek abban az időben. A 20. század elején megjelentek hatékonyabb mosó- és szifonsugaras modellek, ugyanakkor a magas tartályokat alacsony tartályokra cserélték le. Eltűnt a díszítés, és helyette a sima, fehér, higiénikus (azaz könnyen tisztán tartható) felületek terjedtek el. Ekkoriban a WC-k nagyjából olyan formát és funkciót értek el, amely már nem különbözik olyan nagyon a maitól. 1922-ben jelent meg az egyrészes porcelán vécé, 1928 után pedig a színes porcelánmázak forradalmasították a vízvezeték-palettákat. A nagy gazdasági világválság alatti gazdasági nyomás népszerűvé tette az egyszerűbb, és olcsóbb modelleket, amik aztán végül elterjedtek az egész világon.

Napjaink WC-i

Napjainkban az intelligens WC-k a fürdőszobai technológia csúcsát jelentik. A számos egyedi funkciónak köszönhetően sok mindennel javítják a kényelmet és a tisztaságot. Létezik antibakteriális szagtalanítóval, masszázs-funkcióval és meleg vizes bidével ellátott is már. De olyan márkák is vannak, amelyek tartalmaznak rádiót, LED-es éjszakai lámpát és a mozgással aktiválható üléshuzatokat, amelyek automatikusan nyílnak és záródnak. Vannak olyan modellek is, amelyek tartály nélküli rendszerek, amelyek drámaian csökkentik így a vízfogyasztást. Az intelligens WC-k lehetővé teszik a felhasználók számára, hogy luxusban érezzék magukat, anélkül, hogy igazán károsítanák a bolygót.

A leghíresebb WC „balesetek” a történelemben

A gyűröttebb fejűek számára ismerősen csenghet Elvis Presley neve. A szegény Mississippiből származó fiú teherautó-sofőrből lett a világ egyik leghíresebb előadóművésze és első igazi celebje, akit a sztárság igencsak megviselt. 1977 augusztusában, 42 évesen Presley legalább 15 évvel idősebbnek látszott, attól a pusztítástól, amelyet a kábítószerek okoztak. Menyasszonya, Ginger Alden találta meg holtan a fürdőszoba padlóján, hányásban, pizsamával a bokáján. Leesett a WC-ről, miközben egy könyvet olvasott. A hivatalos halálozási okként szívritmuszavart tüntettek fel, de mivel a boncolási jegyzőkönyvét titkosították, a hivatalos okot csak 2027-ben tudjuk meg, ha lejár a titoktartás ideje.

Judy Garland neve, ha nem is annyira ismerős, a leghíresebb szerepe, már többeknek kell, hogy mondjon valamit. Ő játszotta Dorothy-t az Óz a nagy varázsló című örök érvényű filmben. Az akkor 17 éves színésznő többnyire nyomorúságos és viharos felnőtt életet élt. Öt férjen és számtalan tablettán ment keresztül egészen addig a napig, 1969-ben, amikor az utolsó férje holtan nem találta a fürdőszobában barbiturát túladagolás következtében.

Jing Jing herceg neve, szinte a történelemi feledésébe merült volna, ha nem hal meg elég érdekesen. I.e. 599-581 között uralkodott Jin államban. Sámánja azt jósolta neki, hogy korai halált fog halni, ami rémálmokhoz vezetett nála, és az egyik este egyenesen a WC-ként szolgáló gödörbe esett, és belefulladt a tartalmába. II. Edmund angol király 1016-ban foglalta el a trónt, és alig pár hónap alatt a vikingekkel szembeni ellenállás miatt vált ismertté, de alulmaradt Knut királlyal szemben, aki megkímélte az életét. A legenda szerint egy a vécéje alatt rejtőző viking bérgyilkos szúrta le, miközben az uralkodó a dolgát végezte éppen. Púpos Godfrey, Alsó-Lotharingia hercege 1076-ban hasonlóképpen járt, azzal a különbséggel, hogy a herceg nem halt meg azonnal, hanem egy hétig haldoklott, mire megtért az őseihez. Találunk hasonló példát még olyan távoli országban is, mint Japán, ahol Uesugi Kenshin, egy helyi hadúr, 1578 áprilisában ugyanarra a sorsra jutott, mint az eddig említett társai. Szintén a WC-ben elbújó bérgyilkos, ezúttal egy nindzsa küldte át a másvilágra.

III. Vencel cseh király (1305-1306) azért kellene, hogy ismerős legyen, mert az Árpád-ház kihalása után egyike volt a magyar trónra pályázóknak, de Anjou Károly Róberttel szemben alulmaradt, és inkább a biztos cseh trónt választotta a bizonytalan magyar helyett. Az alig 16 éves uralkodót senki nem szerette, de testőrei éberen vigyáztak rá, ezért is végezte sok híres társával hasonlóan a WC-n. Éppen a dolgát végezte, amikor egy bérgyilkos rárontott és végzett vele. II. György angol király (1727-1760) legalább természetes okok miatt halt meg a „trónon”.1760-ban, miközben a WC-n ült, rosszul lett, leesett az ülőkéről, majd pedig hamarosan meghalt.

Michael Anderson Godwin Dél-Karolinában élt az USA-ban. Eredetileg elítélték rablásért 1978-ban, de megpróbált megszökni, de közben meggyilkolt valakit, ezért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1989-ben egy napon meztelenül ült egy acél WC-n a cellájában, miközben beleharapott egy elektromos vezetékbe, mert éppen javította a fejhallgatót. Gyakorlatilag egy elektromos villamosszéket fabrikált akaratlanul, ami ropogósra sütötte pillanatok alatt.

A cikk támogatója a: https://vizvezetek-szereles-fix-aron.hu/

Felhasznált irodalom: