A "nagy csata" avagy Ansi ostroma - Történelem Faszagyerekei

A koreai félsziget történelme a legenda szerint egy félig isten, félig emberi alapítóval, egy bizonyos Tanhum Vanggommal kezdődött. A mai napig a koreai nép kialakulását neki tulajdonítják, a naptár az ő születésnapját tekintette az első évnek. Az első állam a Kodzsoszon nevet viselte, amely a Korai-félsziget északi részét, és a mai Mandzsúria egy részét is magába foglalta. I.e. 195-194 körül egy Kínából származó kalandor kapott komoly katonai szerepet az uralkodótól, amit arra használt ki, hogy fellázadt és elkergette a királyt, így egy új dinasztia, és egy új állam megalapítója lett. Az egyre erősödő államocska már Kína vetélytársának bizonyult a térségben, amit jelzett az a tény is, hogy nem volt hajlandó hódolati pénzt küldeni a kínai császároknak. Vu Ti kínai császár i.e. 109 után háborúba is keveredett az állammal, amiből a kínaiak jöttek ki jobban, a királyságot elfoglalták, négy kormányzóság jött létre. A kínai uralom nem tartott sokáig, hamar kiebrudalták a hódítókat a helyiek, ami után egy sor kisebb királyság alakul ki. Az időszámítást követő első századra három jelentősebb állam maradt talpon, Kogurjó, Pekcse és Silla, amelyek az egész félszigetet lefedő királyságokat jelentettek.

Kogurjó királysága

A legjelentősebb koreai királyság alapítója is a legendák homályába veszik. Annyi bizonyos, hogy a pujói származású Ko Dzsumong alapította valamikor időszámításunk környékén. A Szamguk Jusza krónikában szereplő történet szerint egy hatalmas tojásból született, amihez hasonló eredetmítosz a Távol-Kelet több más országában is előfordul. A fiú nagy testi erejével és kiváló íjásztudásával tűnt ki környezetéből. A család férfi tagjainak növekvő féltékenysége elől menekülnie kellett, a legenda szerint a lovon vágtató Ko Dzsumong átgázolt egy folyón, amiben a teknősbékák páncéljukkal hidat képeztek neki az átjutáshoz. A valóság ezzel szemben nagyon is prózai. A jemek nép tagjai hoztak létre egy konföderációs királyságot, amelyet öt klán alkotott és városállamokból állt. Az egyik Pujóból származó klán szerezte meg aztán a hatalmat és lett a királyság igazi alapítója. A kiváló lovasnak tekinthető és íjászoknak sem utolsó pujóiak meghódították a városállamokat, erődöket építettek és Csolbont tették meg fővárosuknak.

A királyi címet felvéve Kogurjó uralkodói folyamatos terjeszkedésbe kezdtek, és még Kínától sem féltek, hatalmas területeket szereztek meg az éppen „gyengélkedő” nagy szomszédtól. A kínai Vej királyság aztán megelégelve a koreaiak támadásait visszavágott és 244-ben egy főváros közeli erőd megszerzésével támadó műveletekbe kezdett. De a kínai belháborúk miatt nem tudtak elég erőt felvonultatni, így az elért pár siker hamar semmisé lett. A királyság 371-ben járt közel még a pusztuláshoz, amikor Pekcse királya egy háborúban elfoglalta és kirabolta a fővárost, és végzett a királlyal is. Az 5. század volt Kogurjó fénykora. Szinte egész Mandzsúriát, Belső-Mongólia jó részét is megszerezték, leigázták a Pekcse királyságot, és majdnem végeztek Sillával is. A győzedelmes időszaknak viszont egy csapásra leáldozott, amikor 589-ben a Szuj-dinasztia egyesítette Kínát, ami átrajzolta az erőviszonyokat. Kogurjó ekkoriban önmagát a világ központi országaként határozta meg, így 597-ben megdöbbenéssel és felháborodással fogadták, hogy a fiatal kínai állam behódolásra szólította fel őket. A koreai Jongjang (590-618) király összehívta minisztereit, hogy megvitassák a kínaiak követelését, amikor egy tábornok a következő kijelentést tette: „Nem szavakkal, hanem kardokkal kell választ adni!” Mivel számos jel utalt arra, hogy a Szuj Birodalom támadásra készül Kogurjó ellen, a koreaiak 598-ban megelőző csapást indítottak. Tízezer malgal nemzetiségű – Kogurjó mellett élő tunguz kisebbség – harcost vezetve, Jongjang király átlépte a Liao folyót, és betört Kínába. Jongjang király harcosai Jingcsou városát akarták elérni, ahol a Szuj Birodalom már felsorakoztatta seregeit. A város a korabeli Távol- Kelet gazdasági és kereskedelmi központja volt, annak megszerzése döntő fontossággal bírt a térségbeli hegemónia megszerzéséhez. De ezúttal elmaradt a döntő ütközet, a koreaiak visszavonultak. Három hónappal Jongjang király katonai akciója után a Szuj Birodalom 300 ezer harcossal és hadiflottájával hatalmas támadást indított Kogurjó ellen. A Szuj Birodalom már jóval korábban készülhetett Kogurjó megtámadására, ekkora sereg toborzása, felszerelése nem kis idő volt, hosszú hónapokat, ha nem éveket vett igénybe. A kínai hadak utánpótlását a hadiflotta szállította a Sárga-tengeren keresztül Kogurjó akkori fővárosa, Phenjan felé. A fennmaradt történelmi források szerint a támadás végül kudarcba fulladt: a flotta tengeri viharba került és nagyrészt megsemmisült, a szárazföldi hadsereg mozgását pedig a monszun időszak nehezítette, ráadásul járványos betegség tört ki a katonák között. A Szamguk Szagi koreai krónika beszámolója szerint Ven-ti császár seregében minden tíz harcosból nyolc- kilenc életét vesztette. A császár hátralévő életében már nem indított támadást Kogurjó ellen, halálával pedig vége is lett a dinasztiájának. Jang-ti (604-618) császár pár elődjéhez hasonlóan Kogurjó elpusztításával akart hírnevet szerezni magának. A fővárost bekerítő 300 ezer kínai harcost számláló hatalmas hadsereget Ülcsi Mundok tábornok a Szalszu folyóhoz csalta, amelynek folyását előzőleg gátakkal eltorlaszolták. Amikor a kínai sereg megérkezett, a gátakat megnyitották. Borzalmas lehetett a hatalmas víztömeg mindent elsöprő pusztítása. A Szalszu folyó menti mészárlás egyike lett a történelem legnagyobb veszteségeinek. A 300 ezres kínai seregből 2-3 ezer maradt mindössze életben. A kínai császár még ekkora hatalmas vérveszteség után sem adta fel, birodalma erőforrásai olyan óriásiak voltak, hogy még ezt is simán lenyelték. Egy évvel később a császár maga személyesen állt egy új sereg élére, de ez el sem érte a célt, útközben jött a hír, hogy otthon lázadások törtek ki, így visszafordultak. Még ugyanabban az évben Hu Sze-cseng kínai tábornok Kogurjóba menekült, ahol nagyon fontos információkat osztott meg a helyi arisztokráciával: a Mennyei Birodalom egész területéről gyülekező csapatok hatalmas támadásra készülnek a királyság ellen. Erre azonban Kína belső problémái miatt már nem került sor. A vesztes hadjáratok ugyanis felemésztették a Szuj Birodalom erőit, ami 618-ban össze is omlott.

Kogurjó trónján Jongnju király (618-642) ült, amikor Kínában a Tang-dinasztia vette át az uralmat. Jongnju igyekezett Kínával minél jobb viszonyt kialakítani, amit úgy kezdett el, hogy hozzájárult ahhoz, hogy kínai expedíció indulhasson Kogurjó területére az előző háborúkban elesett kínai katonák felkutatására és méltó eltemetésére. A kegyeleti célú küldetés hamar rossz véget ért, amikor az érzelmileg túlfűtött kínaiak lerombolták a koreai győzelmeket hirdető emlékműveket a csatatereken. Ezzel a viszony újra a régi lett. Jongnju király ezért megkezdte az ország északi határvidékét védő 480 kilométeres falrendszer építését, amely kilenc nagyobb erődöt is magában foglalt. A falrendszer felépítésével egy Jon Geszomun (603-665, 666) nevű magas rangú tisztviselő volt megbízva. Jon Geszomun apja és nagyapja egyaránt a Kogurjó Királyság miniszterelnöke volt. Jón Geszomun 642-ben egy nagyszabású ünnepségre invitálta az ország vezetőit, amelyen még az uralkodó is részt vett Az eseményen csapatai lekaszabolták a minisztereket, majd meggyilkolták a királyt is. Ezt követően az uralkodó unokaöccse, Podzsang 642-668) foglalta el a trónt. Az ország tényleges vezetője azonban a miniszterelnöki pozíciót és a hadsereg főparancsnoki tisztségét egyaránt megszerző Jon Geszomun lett. Az országot lényegében katonai diktátorként irányító Jon kezdetben tett kisebb gesztusokat a Tang Birodalom felé, de a háború kitörése elkerülhetetlennek bizonyult. 645-ben Taj-cung (626-649) császár hatalmas hadserege Lojangból megindult északkelet felé: a 60 ezer harcosból álló előőrsöt 40 ezer fős tengeri flotta kísérte, míg a teljes kínai sereg létszáma elérte a 200 ezer harcost is.

Ansi ostroma

645 tavaszán a koreaiak legnagyobb esélye az országhatárt védő fal és erődrendszer volt. De dacára az erős védelemnek, a jól szervezett kínai sereg szinte hetek alatt elsöpörte az impozáns védelmet, a falakkal és az erődökkel egyetemben. Július 18-án az addig győzedelmes kínai sereg a főváros felé vezető úton masírozva a kis Ansi erődhöz ért. Yang Manchun vezetésével egy 5.000 fős helyőrség volt az erődben, aminek megszerzése kulcsfontosságú volt a főváros elleni támadáshoz. Taj-cung császár csapatai ép, hogy letáboroztak és felkészültek az ostromra amikor híre jött annak, hogy a 150 ezer fős koreai fő sereg Jon Geszomun vezetésével úton van. Július 20-án a két hadsereg egymással szemben felsorakozott és elkezdődött a királyság sorsát eldönteni hivatott sorsdöntő csata. A koreai sereg dacára a kisebb létszámának bátran szembeszállt a kínai betolakodókkal. A lovasságuk sokkal erősebb lévén minden bizodalmuk bennük volt, és úgy tűnt, hogy ez elég is lesz a győzelemhez.

Kogurjó bátor lovasai halált megvető bátorsággal megrohamozták a kínai állásokat, amely szinte majdnem össze is roppant a nagy nyomás hatására. Ekkor viszont feltűnt a koreai sereg hátában a kínai lovasság 11 fős elitje, amely eldöntötte az ütközet sorsát. A királyi seregből alig 30 ezer fő tudott elmenekülni, a többi holtan vagy sebesülten feküdt a csatatéren, tízezrek pedig fogságba kerültek. A királyi sereg megsemmisülésével gyakorlatilag a királyság sorsa meg lett pecsételve. Az Ansi erődben állomásozó pár ezer katona Yang Manchun vezetésével magára maradt. Papíron esélyük sem volt a többszörös túlerőben lévő császári erőkkel szemben, értelmetlennek tűnt minden ellenállás az elmúlt hetek történései függvényében.

A császár nem is gondolt arra, hogy az erőd bármiféle komoly akadályt képezhet serege számára. Szinte azonnal rohamra is küldte csapatait, de azok véres fejjel tértek vissza a falak alól. Yang Manchun pár ezer embere kitartott és derekasan küzdött, védte saját otthonát, a hazáját. A kínaiak áttértek arra, amihez igazán értettek, szabályos ostrom vette kezdetét. Hatalmas katapultok kezdték bombázni a falakat, de igazán sok kárt nem tudtak tenni a falakban, mert bár azok kőből készültek, csak a külső részek készültek belőle, a falak középen döngölt földből álltak, ami viszont elnyelte a lövedékeket, azok csak a külső falrészekbe tudtak kárt okozni. A katapultok mellett ostromtornyok, faltörő kosok próbálták meg a bejutást a várba, sikertelenül. A császár türelme nagyon hamar eltűnt és őrjöngőt a csapatai tehetetlensége miatt. Hiába engedélyezte katonái számára a szabad rablást, ha elfoglalják az erődöt, ez sem segített. A védők éjszakai rajtaütésekkel zaklatták a kínaiakat, komoly károkat okozva, és tovább rombolva a támadók harci kedvét.

A császár végül arra jutott, hogy egy hatalmas mesterséges dombot építenek a falak szomszédságában, ami magasabb lesz, mint a várfalak, így onnan nyílzáport zúdíthatnak a bent lévőkre, és támadást is tudnak majd indítani. Az akkori források szerint közel 500 ezer katona és környékbeli polgár vett részt a hatalmas építkezésen. ami hetekig tartott. Már majdnem a befejezéshez közeledett a munka, amikor megtörtént a baj. A már majdnem kész dombot őrző katonákat lerohanták a védők Yang Manchun vezetésével. A koreai katonák megölték a kínai katonákat és egyszerűen elfoglalták a domb tetején lévő kis fennsíkot. A császár mérgének áldozatául esett a dombért felelős kínai tábornok, aki az életével fizetett a kudarcért. A kínai katonák így nem a várfal, hanem a saját dombjuk ellen indultak rohamra, amit egymás után vertek vissza a védők. Három napig szünet nélkül támadtak a kínaiak, de minden kísérlet összeomlott a védők kitartó ellenállásán. A császári sereg élelmiszere is fogyóban volt, az idő is egyre hidegebb lett napról napra, így a császár látva a védők elszántságát, inkább a visszavonulás mellett döntött. A legenda szerint Yang Manchun egy számszeríjjal komoly sebet ejtett a császáron, aminek szintén szerepe volt a visszavonulási döntés meghozatalában. Az mindenesetre tény, hogy a császár ténylegesen megsebesült, és alig egy évvel később meg is halt a harctéren szerzett sérüléseibe. 645 júliusa és szeptembere között mintegy három hónapig tartottak ki a védők, úgy hogy az eredeti 5.000 főből alig vagy 200 maradtak életben. A kínai sereg sem járt jobban. A harcok, a betegségek, járványok stb. következtében a közel 200 ezer főből kb. 160 ezer nem tért haza élve.

A következő támadásra 647-ben került sor, amelynek során a kínaiak mélyen behatoltak a koreai területre. 648-ban Kogurjó hadserege már folyamatos vereségeket szenvedett, de a császár még a védelem összeomlása előtt meghalt. Ez lehetőséget adott Jon Geszomun, hogy rendezze sorait. 661-ben Szu Ting-fang tábornok 350 ezer katonájával bekerítette a phenjani erődöt, de a védők sikeresen ellenálltak. A hóviharok ellenére tovább rohamozó kínai csapatok végül is szétszóródtak, vállalkozásuk kudarcba fulladt. Ez volt Jón Geszomun utolsó győzelme, ugyanis 665-ben – egyes források szerint 666-ban – meghalt. Halála után fiai és az öccse között hatalmi harc kezdődött. A legidősebb fiút az öccsei üldözték el, ezért az megadta magát a Tangoknak. Öccse Sillának adta meg magát a déli régió több várával egyetemben. A Tangok kihasználták a váratlan lehetőséget, elfoglalták a mandzsúriai területek jó részét és bekerítették a fővárost, ami el is esett. A Kogurjó birodalom szétesett. Kína megtartotta a meghódított területeket, nem adva a zsákmányból Sillának. Silla ezért támogatta a rövid életű és kis területű Podok állam létrejöttét. Silla katonai támadásokat is indított a korábbi kogurjói területekért és végül sikerült a déli területeket megszereznie és 676-ban egyesítette a félsziget déli részét az uralma alatt, így a koreaiak jó része újra egy saját királyság uralma alá került.