Amikor Jacques de Vitry egyházi ember 1216 novemberében partra lépett Akkó városában, megdöbbent. Vitry azért jött Palesztinába, hogy felvegye a város püspöki tisztségét azzal a nemes küldetéssel, hogy új keresztes hadjárat előtt megújítsa népének a lelkét, de a jámbor keresztény fellegvár helyett vegy verekedős, dinamikus és kozmopolita mediterrán kikötőt talált a Szentföldön. Vitry bizakodó képet festett a bűn városáról, „olyan, mint egy szörny vagy egy vadállat, amelynek kilenc feje van, amelyek mindegyike harcol a másikkal”, ahol a prostitúció mindenütt ott volt, a fekete mágia is elterjedt és a gyilkosságok általánosak. Zavarta Akkó kulturális összetettsége és a sokféle keresztény szekta. Arab tolmácsot kellett használnia nyája néhány tagjához: szakállas férfiak, akik muszlimnak tűntek, és elfátyolozták asszonyaikat, keleti szíriaiak, grúzok, örmények és európaiak éltek a városban. Eközben a genovai, a pisai és a velencei olasz kereskedői közösségek egyszerűen figyelmen kívül hagyták a kiközösítésükre tett kísérleteit, ritkán hallgattak Isten szavára, és „még csak nem is voltak hajlandók eljutni prédikációmhoz”- írta Vitry.

Akkó jelentősége

Amikor II. Orbán pápa 1095-ben meghirdette az első keresztes hadjáratot, az egyáltalán nem tűnt elsőre kivitelezhető vállalkozásnak. A vállalkozás során több ezer kilométernyi távolságot kellett legyőzni, aminek jelentős része ellenséges területen át vezetett. Körülbelül 35 ezer keresztes vitéz kezdte meg a vállalkozást, aminek alig a harmada látta meg Jeruzsálemet az út végén. A szent város visszaszerzése után nyilvánvaló lett, hogy a szárazföldi út annyi veszéllyel jár, hogy az otthonnal való  kapcsolattartás, az utánpótlás és a kereskedelem számára sokkal kedvezőbb a tengeri szállítás.

Jeruzsálem bevétele, 1099. július

A keresztes háborúk idején Akkó már ősi település volt. A várost egyiptomi hieroglifák, az asszír királyok krónikái és a Biblia is ismeri. A fáraók elfogták míg a perzsák a Görögország elleni támadások megtervezésére használták fel. Nagy Sándor harc nélkül vette be, Julius Caesar pedig római légiókat helyezett el itt. 636-ban négy évvel Mohamed próféta halála után szerezték meg az arabok és lett iszlám település. Az arab Akka, vagy héberül Akkó városa 1104-ben az első jeruzsálemi király jóvoltából került a keresztesek kezébe. A város annyira értékes volt, hogy amikor Gervais de Bazoches, Galilea fejedelme és Tibériás hercege négy évvel később a damaszkuszi uralkodó fogságába került, az többek között Akkó városát kérte váltságdíj gyanánt, egyszerűen a sorsára hagyták. Baldwin királynak esze ágában se volt az értékes várost egy nemesért feláldozni, így a galileai fejedelmet kivégezték, és innentől a „skalpját, lobogó ősz fürtjeivel, póznán vitték a győztes muszlim sereg előtt.

A középkori Akkó a fénykorában

Akkó a stratégiai elhelyezkedése miatt volt annyira értékes. A város egy háromszög alakú sziklán nyúlik be a Földközi-tengerre, amely biztosította, hogy csak egy oldalról lehetett megtámadni. Kicsi, de védett kikötővel is rendelkezett, és egy termékeny hátországgal. Akkót az elhelyezkedése a keresztes államok partjainak közepén egy természetes megállóhellyé tette, ahonnan a szárazföldi útvonalak Damaszkuszba és a Közel-Kelet szívébe vezettek. A folyamatos háború közepette olyan ajtó volt, amelyen keresztül a növényfajok, javak, ipari termékek, nyelvek, vallások és népek vándoroltak és gazdagították a civilizáció fejlődését. A város a Jeruzsálemi Királyság fő kikötője lett, valamint a zarándokok és a hadseregek fő gyülekezőhelye. Keresztes hadjáratok indultak a városon keresztül; királyi menyasszonyok szálltak partra a kikötőjében; a királyok házasságot kötöttek a templomában és haltak is meg itt. Egyházi emberek, zarándokok, kereskedők, kalandorok és iparosok haladtak át rajta. Akkó Genova és Velence közötti kereskedelmi harc epicentruma is lett, de ott volt még Pisa is, ami ugyanúgy harcolt a kikötőbe jutásért, az adókedvezményekért, ami gyakran vezetett erőszakhoz. A tét nemcsak a keresztesek szállítása volt, hanem a közvetlen hozzáférés az iszlám világ kiváló áruiihoz és iparához. Minden kisebb-nagyobb háború és incidensek dacára Akkó folyamatosan kereskedett az iszlám szomszédjaival, ami egyenesen sokkolt sok újonnan érkező keresztest. Hatalmas veszélyeket vállalva keltek útra, hogy megérkezzenek a Szentföld kapujához, ahova belépve azt látták, hogy arab kereskedőkkel van tele a város, és több arab szót lehetett hallani, mint valamelyik európai nyelvet. Akkó egy olyan közel-keleti kereskedelmi rendszer része volt, amelynek fontos eleme volt még a légvonalban nem is oly távoli Damaszkusz, amin keresztül zajlott a perzsa a kis-ázsiai és az egyiptomi kereskedelem.

Akkó és Szaladin

1187 nyarán Guy de Lusignan, a jeruzsálemi királyság nem túl tehetséges uralkodója Akkó falai alól indult el a keresztes sereggel, hogy szembeszálljon Szaladin seregével. A Hattin szarvánál lezajlott ütközet megváltoztatta a világtörténelem menetét. Szaladin szétzúzta a keresztesek seregét, amivel a legyőzhetetlenségük nimbuszának is vége szakadt. A csata után is folytatódó hadjárat alig pár hét alatt szinte elsöpörte a keresztény királyságot. Jeruzsálem mellett vagy fél tucat város és vár veszett oda, köztük Akkó is, amelynek kapuit a lakók önként nyitották meg. A város megpróbáltatásai viszont csak ezután vették igazán a kezdetét. A harmadik keresztes hadjárat során ugyanis Oroszlánszívű Richárd angol király 1189-ben a szentföldi hadjárata nyomán Akkó falai alá érkezett. 1189 és 1191 között, közel 683 napig zajlott a kikötőváros ostroma, amely egyfajta középkori Sztálingád vagy Leningrádhoz hasonló eposzi küzdelemnek bizonyult. A városért folyó küzdelem során tengeri csata, nyílt terepen zajlott ütközet, szabályos, ostromgépekkel folyatott véres küzdelemnek bizonyult. Katapultokkal lőtték a falakat, faltörő kosokkal igyekeztek rést ütni, ostromtornyokból indítottak rohamokat, alagutakat próbáltak ásni a falak alá. 1191 júliusában sikerült pontot tenni az ostrom végére, ami a védők megadásával végződött.

Akkó ostroma, 1191

A harmadik keresztes hadjárat nyomán Akkó ismét a Földközi-tenger keleti részének legdinamikusabb városa lett. A város lett újból a célja a zarándokhajóknak és a keresztes seregeknek is. Az iszlám világgal folytatott kereskedelem is újból fellendült. Más játékosok is megjelentek a kereskedésben, így a katalánok és a franciák mellett amalfi és anconai kereskedők is szereztek pozíciókat a kereskedelemben. Jeruzsálem elvesztésével a város az úgynevezett Jeruzsálem-i második királyság adminisztratív központjává is vált. Itt volt a királyi palota, de ide költözött Jeruzsálem pátriárkája, és a templomos lovagrend központja is Akkó lett, de itt született meg egy új katonai rend, a Német Lovagrend is. Amikor a keresztesek 1191-ben visszavették a várost, annak a szárazföldi oldalát  mindössze egyetlen fal védte, amelynek nagy részét súlyosan megrongálták. Ezért is lényegesen átszabták, két hatalmas tornyot és mély árokkal védett új védelmi rendszert hoztak létre.

Hiába nyerte vissza korábbi fényét a város, a társadalmi kohézió hiánya és a politikailag instabil helyzet szinte bénítólag hatott a döntéshozatalra, a város irányítására. A jeruzsálemi királyi címért folytatott versengés mellé a kereskedelemért és a kikötőért is állandó harcok dúltak Akkóban. Az 1250-es évek végén a genovai és a velencei kereskedők közötti versengés szinte szabályos háborús állapotot eredményezett a városban. A két szomszédos enklávé egy éven át közvetlen közelről katapultokkal bombázta egymást, vagy sziklákat dobált a szomszédok lakrészébe csak, hogy érezzék a törődést. A két város vitája olyan mértékben fajult el, hogy szinte minden lakót érintett, mindenkinek állás kellett foglalni valamelyik oldal mellett, ami bomlasztó hatással volt a közösségre.

A kereskedők városa

A Jeruzsálemi Királyság szervesen kötődött a levantei kereskedelmi világhoz, aminek egyik kulcseleme volt Akkó, és az ott folyó pénzverés is. A pápaság nemtetszésére a város a muszlim szomszédjainak a pénzrendszerét alkalmazta, így  arany- és ezüstérmék készültek arab feliratokkal a városban. Amikor a pápa 1250-ben betiltotta az iszlám feliratok és a dátum stílus használatát, a város pénzverdéjében egyszerűen felváltották az érméken szereplő szavakat keresztényekkel.  Akkó volt a középkori világ legkozmopolitább városa – népek és kultúrák multinacionális központja. A kommunikáció fő nyelve a francia volt, de német, katalán, provanszáli, olasz és angol nyelv egyaránt hallható volt az utcákon. Konstantinápolyból, Antiochiából és Egyiptomból érkező utazó kereskedők rendszeresen megfordultak a falak között, nem is beszélve az Európából érkező több ezer zarándokról minden évben. Amikor a palesztin hátország instabilitása lehetetlenné tette a Jeruzsálembe való utazásokat, Akkó annak ellenére, hogy nincs kapcsolata Jézus életével, egy önálló zarándokhellyé vált. A 13. században a szerepe olyan fontossá vált, hogy a kikötőjén áthaladó áruk mennyiségében és változatosságában messze megelőzte Alexandriát. Az 1240-es évek elején a város bevétele kb. 50.000 fontnyi volt, ami megfelelt egy nyugat-európai uralkodó királyi jövedelmének. A kereskedői csoportok Akkói működése  a 13. században ösztönzőleg hatott a dél-európai városállamok életére is. A Földközi-tenger északi partjain és szigetein található kikötők hálózata elősegítette a távolsági kereskedelem növekedését, míg a hajózás fejlődése – tengeri térképek, a kormánylapát bevezetése, a nagyobb hajók, a kifinomult pénzügyi partnerségek, mind felgyorsították Akkó és más levantei keresztes kikötők kereskedelmét. Ezek a városok motorjai voltak a globális kereskedelem növekedésének és Európa fejlődésének az iszlám Közel-Kelet rovására.

Akkó az Assassin’s Creed játékban

A város egyben ablak is volt, amely bővítette Európa ismeretét a világról. Amint a mongolok nyugat felé terjeszkedtek, a keresztes államok Ázsia szívébe sorozatos missziókat küldtek, hogy szövetséget keressenek a „tatárokkal”. Az 1250-es években William flamand ferences misszionárius két évet töltött a nagy mongol kán udvarán Karakoramban, és részletes írásos beszámolóval tért vissza Akkóba. Mások kereskedelmi vállalkozás címszóval utaztak keletre, köztük Marco Polo is, aki az apjával és a nagybátyjával innen indult el kelet felé 1271-ben. Akkó kereskedelme minden eredménye dacára sok ellenséget is szerzett a városnak mindkét oldalon. A pápák számára felháborító volt, hogy a város kereskedő háborús alapanyagokat forgalmaztak és szállítottak az egyiptomi szultánnak, de még a rabszolgakereskedelemből is kivették a részüket. A város olasz kereskedői által leszállított rabszolga szállítmányok csak növelték Egyiptom erejét, és duzzasztották a szultán hadseregét, így szinte maguk ásták meg a városuk végzetét.

A város végzete

A kereskedelem felgyorsulása nem kívánt következményekkel járt Akkó számára. Polgárai önelégültek voltak abban a tekintetben, hogy városuk egyszerűen túl értékes ahhoz, hogy azt elpusztítsák. Az 1260-as évekre azonban a Közel-Kelet hatalmi viszonyai megváltoztak. Bagdad 1258-as pusztulása után a kereskedelmi útvonalak észak felé mozdultak, ami károsította Akkó gazdaságát, míg a mongol előretörés pedig veszélyeztette az iszlám létét. A mamlúkok / mamelukok, az egyiptomi ajubid szultánok rabszolga katonái puccsot vittek végbe, és létrehoztak egy új dinasztiát, amely keményebb ideológiát teremtett a korábbiakhoz képest.

Iszlám katonák a Közel-Keleten a 12-13 század fordulóján.

Az-Záhir Bajbarsz, azaz I. Bajbarsz, a negyedik mamlúk szultán összehangolt hadviselésbe kezdett mind a mongolok, mind a keresztesek ellen. 1265 és 1271 között szisztematikusan szétverte azt az erődláncot, amely lehetővé tette a keresztesek számára, hogy ellenőrizzék a saját területüket. A hadjáratok az utódai alatt is folytatódtak, mígnem Al-Asraf Halíl szultán 1291 tavaszán a keresztények utolsó nagy támaszpontja Akkó alá érkezett, hogy beteljesítse elődei álmát, véglegesen kiűzze a kereszteseket a Szentföldről.

A szultán hadseregében kb. 100.000 kiképzett katona és önkéntes volt. A Közel-Kelet szinte teljes területéről vontak össze csapatokat, soha ekkora haderő nem kelt még útra a keresztesek ellen. A hadjárat hírére a szent háború valóságos láza tört ki a Közel-Kelet lakóin – de természetese a zsákmányszerzés vágya is igen fontos tényezőnek bizonyult. Az ostromhoz 90 katapultot is csatasorba állítottak. Akkó jóval nagyobb lélekszámmal büszkélkedhetett, mint bármelyik korábbi erősség, amivel a mamelukok valaha is megbirkóztak. A korábban ostromgyűrűbe vont várakat ritkán védte ezer főnél nagyobb csapat, amivel szemben a városban kb. 30-40 ezer főnyi lakos, kb. 700-800 lovag és mintegy tizenháromezer főnyi egyéb gyalogos katona jelentette a védelmet.

Keresztes katonák a Szentföldön a 12-13. század fordulóján

Halíl szultán dacára az erőviszonyoknak igen nagy kockázatot is vállalt a hadjárattal, hiszen egy esetleges kudarc könnyen az életébe és a székébe is kerülhetett, amivel ő maga is tisztában volt. Mindezek mellett további fontos tényezőnek bizonyult, hogy nem rendelkezett hajóhaddal, így csak a szárazföld felől tudta az ostromot megkezdeni, a tengeren szabadon lett hagyva a város és a keresztény világ közötti köldökzsinór, ami azzal a veszéllyel járt, hogy egy elhúzódó ostrom esetén a tenger felől bármikor érkezhet egy felmentő sereg, ami mindent megváltoztathat. Ebből a szempontból a szultán legfontosabb reménye az igen szeszélyes tavaszi időjárás volt, ami nagyban megnehezítette Akkó tengeren való megközelítését. A várost a tenger felől nem is védték falak, hiszen a zátonyok és homokpadok amúgy is meghiúsítottak bármely támadást abból az irányból. Csupán egy bástya, egy kisebb torony és egy rács vigyázott arra, hogy a tengerpart felől be ne lehessen jutni a városba.

Akkó ostromának vázlata, 1291

A város történelmi és földrajzi megosztottsága a védelemre is rányomta a bélyeget. Az egyes etnikai közösségek gyakorlatilag  elsáncolták magukat a saját negyedeikben, és annak védelmét tekintették a legfontosabb feladatuknak. A keresztes rendek egymással is vetélkedve, senkinek hűséget nem fogadva harcoltak, engedelmességgel csak a pápának tartoztak, aki meg hát túl messze volt, így az érdekeit névlegesen gyakorló Hanapes pápai legátus nem volt könnyű helyzetben. Az itáliai tengeri köztársaságok elsősorban a kereskedelmi érdekeiket tartották szem előtt, így még fegyvert és alapanyagokat is szállítottak Egyiptomba, amivel a saját keresztény kultúrájukat és vallásukat is kevésbé tartották fontosnak, mint a profitot. Az ostrom során mindvégig hallatszottak a viszály nem mindig elfojtott hangjai: az egyenlőtlenül elosztott feladatok, a kiváltságok és a rangbéli elsőség miatt folytatott viták, valamint a tisztázatlan parancsnoki lánc igen sok civódásra adtak alkalmat. A Levante bűntanyájaként elhíresült Akkóban az ostrom alatt sem javult a helyzet: sokan behunyták a szemüket az egyre súlyosbodó válság közepette, s vakon vetették magukat a kikötői élet, a kocsmák és bordélyok kínálta gyönyörökbe.

Az ostromlók április 11-re összeszerelték és lőállásba helyezték torbocsinjaikat: a kőgolyóbisokat halmokba rakták, a tüzelésre előkészítve. Halíl a villámostrom stratégiáját kívánta alkalmazni, hogy ne engedje egy percre sem lélegzethez jutni a védőket. A védők számára létfontosságú lett volna, hogy távol tartsák a szultán seregét a falaktól, ám ezen a téren kudarcot vallottak. A katapultlövedékek szüntelenül záporoztak éjjel és nappal, amit kihasználva megpróbálkozhatott Halíl a következő ostromművelettel, az aknázással, ami igen nagy szakértelmet követelt, és a muszlim ostromtudomány lényeges elemének számított.

Középkori a Szentföldön használt katapult replika

A város katonai vezetői elhatározták, hogy aktív védelemre váltanak, azaz támadást indítanak az ostromlók ellen, hogy a legnagyobb katapultjaikat likvidálják. Nem is egy kitörésbe gondolkodtak, hanem kitörések összehangolt sorozatába kezdtek, ami kapcsán az egyik legfontosabb fegyverük a meglepetés volt. Az április 14-re virradó éjszakán egy katonákkal teli kicsiny hajóraj szedte fel a horgonyt a város kikötőjében, köztük egy bárkával, melyet egy kisebb katapult volt felszerelve.  A többi hajót íjászok, számszeríjászok és gyalogosok töltötték meg. A flottilla megkerülte az ostromlók jobbszárnyát, és ott indított támadást. A tábort teljességgel váratlanul érte ez a tenger felől érkező támadás, főleg, hogy egy második csapat is kitört a kapuk mögül. Minden irányból lövedékek záporoztak a táborra: a hajóra szerelt katapult kőgolyóbisai s a parti és a hajókon lévő egységek lövészei egyaránt ritkították soraikat. A szerencse viszont nem fogadta kegyeibe a pisai tengerészeket, mert vad szélvihar kerekedett, melyben a hajó ide-oda hánykolódott a hullámokon, mígnem ripityára nem tört, ami miatt a tenger felől indított támadás kudarcot vallott.

Április 16-ra virradó éjjelre ismét összehangolt támadást terveztek a fal mindkét végén. Az egyik szárnyon újra a hamái kontingenst készültek lerohanni egyesült erőkkel. A műveletben részt vettek a templomosok Guillaume de Beaujeu vezetésével, a francia csapatok és az angol lovagok. Háromszáz nehézfegyverzetű lovas és gyalogos tört ki a Szent Lázár-kapun. Elsődleges céljuk az volt, hogy görögtűzzel porig égessék a „Tombolónak” nevezett óriási katapultot. Jóllehet holdvilágos éjszaka volt, kezdetben úgy tűnt, a támadóknak sikerül meglepetésszerűen rajtaütniük az ellenségen, de a támadás dugába dőlt, s csakhamar eluralkodott a zűrzavar. A templomosokat a többi lovassal együtt elragadta a harci láz, és lerohanták inkább a tábort, mire a felocsúdott szultáni katonák rendezték a soraikat és átmentek ellentámadásba.  Egy szerencsétlen lovag igencsak pórul járt amikor az egyik emír latrinájába zuhant, és ott lelte halálát. A védőknek az újabb támadás kudarca után a le kellett vonniuk a következtetést, hogy a kitörések semmilyen érdemi eredményt nem hoznak, így abba kell őket hagyni. A város védőiben mindinkább tudatosult a keserű vég réme, főleg, hogy a lábaik alatt folyó aknamunka is egyre intenzívebbé vált. Miután felfedezték és behatárolták a Blois grófnőjének tornya alatt folyó munkálatokat – vagy a mélyben vájkáló csákányok tompa csendülései, vagy a közelben a földre helyezett vizesvödrök felszínén megjelenő árulkodó hullámfodrok révén –, ellenaknák ásásához láttak, hogy rajta üssenek az aleppói árkászokon. Lidércnyomásos viadal vette kezdetét a sötétben: a keresztények kidöntögették a támfákat, hogy élve eltemessék a behatolókat. A szaracénok az aknamunkában is folyamatosan válthatták a brigádjaikat. S mivel váltott műszakban dolgoztak, több alagutat vájhattak ki, mint amennyit a keresztesek be tudtak omlasztani.

Ahogy telt-múlt az április a városban élőkön egyre jobban eluralkodott a félelem, és minden nap fürkész szemmel vizslatták a tengert, várva a csodát. Azt remélték, hogy a Jeruzsálemi Királyság ura II. Henrik, aki egyben Ciprus királya is volt, a testvérével Amalrikkal együtt megérkezik egy felmentő sereg élén. Ugyanakkor a város előkelőbb polgárai, és az itt élő itáliai kereskedők viszont már azt tervezték, hogy mennyibe kerülne egy-egy hely valamelyik hajón, amivel el lehetne menekülni a végzet elől. Egyesek nem is elégedtek meg a tervezéssel, hanem el is hagyták Akkót, és ezen polgárok „eltűnése” csak tovább növelte a bizonytalanságot. Az őrszemek 1291. május 4-én olyat jelentettek, ami felvillanyozta a védőket és a lakosokat egyaránt. Feltűnt a távolba egy 40 hajóból álló flotta. Henrik király érkezett meg, aminek a hatására az utcákon örömtüzek gyúltak, megkongattak minden harangot, szabályos népünnepély vette kezdetét. De ez csak a máz volt a tortán, ami egyáltalán nem volt édes. A király alig 20 éves volt és epilepsziás, és mindössze alig 700 fős kontingenst tudott összeszedni, amiben alig volt pár tucat lovag. A szultán a csekély „felmentő” sereg ellenére semmit se bízott a véletlenre, és tovább fokozta az ostrom erejét. Henrik király látva a városban lévő állapotokat, az előkelők menekülését, olyanra szánta el magát, ami nem sok reménnyel kecsegtetett, fegyverszünetet kért, hogy tárgyalni tudjanak a békéről. 1291. május 7-én kísérteties csend állt be Akkó falai mentén, a városból követek érkeztek a szultán táborába. Halíl az érkezőknél egyből a lényegre tért, amikor azzal fogadta őket, hogy „a város kulcsait hoztátok el nekem?” A küldöttek azt felelték, hogy Akkót nem adhatják fel, ám azért jöttek, hogy kegyelmet kérjenek a lakói számára. Felkínálták, hogy hadisarcot fizetnek, amiért cserébe megtarthatják a várost. Halíl ezzel szemben arra tett javaslatot, hogy szabadon távozhat mindenki és a vagyonát viheti magával, mert neki csak a város köveire lesz szüksége. A követeknek csekély mozgásterük volt, főleg, hogy Henrik a lelkükre kötötte, hogy a város megadásáról semmilyen körülmények között nem tárgyalhatnak. Így a tárgyalásoknak hamar vége szakadt, ami után folytatódott a falak bombázása.

Május közepére közel 3.000 ember lépett el Akkóból. A betegek, nők és gyermekek egy részét is evakuálták, de elvitték a városból a szent ereklyéket, a kincstár tartalmát, és a tehetősebb polgárok javait és értékeit is. Mindezt sikerült addig nyélbe ütni, amíg kitartott a kedvező időjárás, és a hajók számára nem jelentett nehézséget, hogy bejussanak Akkó kikötőjébe. Május 15-én Henrik király katonái leadták a „szolgálatot” a rájuk bízott falszakaszon a teuton lovagoknak. Úgy volt, hogy másnap reggel lesznek újra szolgálatban, de nem jelentek meg, mert mint kiderült Henrik király a csapataival „elhagyta” a várost, és visszatért Ciprus szigetére. A védők magukra maradtak, így a legtöbbek számára egyértelmű volt, hogy hamarosan végük lesz. Május 17-én a védelem vezetői tanácskozásra gyűltek össze, hogy megbeszéljék a helyzetet. A védelem ekkor már a határait feszegette, egy tekintélyes szakaszon a várost védő kettős fal egy része ekkor már a védők kezében volt, és a másfél kilométer hosszú falakra alig 7 ezer védő volt már csak hadrafogható.

Akkó ostroma, 1291

1291. május 18-án péntek reggel volt. A tenger viharos volt az igen borús időben. Halíl szultán sereg felkészült a mindent eldönteni hivatott utolsó nagy támadásra. Maga a szultán is nyeregbe szált, hogy személyesen is buzdítsa a csapatait. Közel háromszáz teveháton ülő dobos kezdett hozzá vad ritmusban dobolni, amivel félelmetes és baljós hangulatot kölcsönöztek a támadásra felsorakozott ezrek látványa mellé. Megindult az első roham, ami csak elterelésül szolgált. Az érintett falszakaszon védekező templomos és ispotályos lovagok derekasan küzdöttek és hatalmas vérfürdőt vittek végbe a támadók soraiban. Halíl terve viszont pont ez volt. A keresztesek minden erejüket arra összpontosították, hogy megvédjék a falszakaszt, amivel szemben az ostromlók a puszta túlerejüket, a tömeges, egymást követő rohamok sorozatát alkalmazták. Valahányszor sikerült megtorpanásra késztetni a támadókat, azok átcsoportosítást hajtottak végre, és újabb friss csapatokat vetetettek be, amivel egy szusszanásnyi időt sem engedtek a keresztényeknek. Több órás küzdelmet követően az Elátkozott toronyért vívott harc lett az a pont, ahol eldőlt Akkó sorsa. A védők hosszú órákon át állták a sarat, de kifogytak a munícióból a katapultjaik, és a katonák is egyre fáradtabbak voltak. A támadók első sorai nagyméretű pajzsokkal védve magukat közeledtek a falakhoz, őket pedig a második hullám tagjai követték görögtűzzel megtöltött lövedékekkel. A harmadik hullámban lévők dárdákkal és nyílvesszőkkel árasztották el a védőket.

Utcai harcok Akkóban, 1291

Az Elátkozott torony eleste után a védők visszahúzódtak a város utcáiba, amivel megnyílt az út Akkó szívébe. Ezzel egyidejűleg a Szent Antal- és a tengerhez közel eső Szent Miklós-kapu egyre fokozódó nyomás alá került. Az ellenséges csapatok véres kézitusát vívtak a védők pedig minden erejükkel ellenszegültek. Egy ideig úgy tűnt, sikerül gátat vetniük a támadók árjának, ám korábban túlságosan sok embert vontak el közülük az Elátkozott torony védelméhez. Látva a helyzet súlyosságát, a templomos lovagok és az ispotályos lovagok nagymestere is a kapuhoz rohant. De ők sem tehettek csodát. Egyszerűen nem voltak már elegen életben ahhoz, hogy hatékonyan tudjanak védekezni. A maradék védő visszaszorult az város utcáiba, ahol barikádok segítségével próbálkoztak megvetni a lábukat. A támadók ezzel egyidőben szinte minden gond nélkül elfoglalták a falakat, kinyitották a kapukat, ami következtében özönleni kezdtek a mameluk katonák Akkó szíve felé. A betörök a teuton lovagok rendházáig törtek előre, és útközben végeztek mindenkivel, akivel csak találkoztak. A teuton lovagok az utolsó emberig védekeztek a rendházukban, de a túlerő lassan legyűrte őket, amit követően a Szent Tamás angol lovagjaival is végeztek. Mathieu de Clermont, az ispotályosok marsallja Beaujeu a templomosok nagymesterének halála után úgy döntött, hogy tesz még egy kísérletet az események megfordítására. Maga köré gyűjtve a még élő lovagokat, és még a maradék templomosokat is, a genovai negyed egyik nagyobb terén foglalt állást, ahol az utolsó csepp vérükig harcoltak.

Lovagok rohama Akkó utcáin

Miután a szultán serege mélyen behatolt Akkóba, és tombolni kezdett egy tűzvész, mindenfajta szervezett ellenállás összeomlott. A még élő védők tömegesen rohantak végig a szűk utcákon a kikötő felé, hogy feljussanak valamilyen hajóra. De nem volt elég hajó minden menekülő számára, továbbá olyan viharos volt a tenger, hogy a jelen lévő pár velencei, pápai és ciprusi gálya csak a parttól távolabb tudott horgonyozni. Pont ekkor érkezett meg két genovai gálya, amelyek Andrea Peleau kapitány parancsnoksága alatt annyi menekülőt vettek a fedélzetre amennyit csak tudtak. A kikötőben szívfacsaró jelenetek játszódtak le: a gazdagok a mólón kínálgatták az értéktárgyaikat, csak vegyék fel őket a fedélzetre, a szegények pedig gyermekeiket a magasba emelve esdekeltek könyörületért. Nem kevésbé drámaian zajlottak a kísérletek, hogy kievezzenek az emberekkel a hajókhoz. A várakozók hajba kaptak egymással a helyekért, néhány csónakba annyian ültek bele, hogy azok felborultak, és a benne ülők többsége a hullámsírba merült.

Akkó kikötője a vég óráiban

A muszlimok házról házra haladva számoltak le a megmaradt védőkkel, egyetlen férfinak sem kegyelmezve. A nők és gyermekek értékes hadizsákmánynak számítottak, őket láncra verve hurcolták el vagy megerőszakolták. Miután a védők elhagyták a falakat, a szultán serege mind több ponton tört be a városba, alig várva, hogy kivehessék részüket a fosztogatásból. A támadók elsődleges célpontjai a templomok és a kolostorok voltak, részint a kincseik, részint a kereszténygyűlölet miatt. Azok közül, akik kelepcébe estek a város útvesztőjében, sokan az erődítményekben kerestek oltalmat, így a templomosok, az ispotályosok és a teuton lovagok palotájában, míg a velenceiek és a pisaiak megerősített bástyáikban és alkalmasint a királyi palotában. A csapdába esett városlakók a tenger felé tekintve végignézhették, ahogy a menekülőkkel teli hajók elhagyják a kikötőt. A város közepén magasodó Ispotály május 20-án nyitotta meg a kaput a teuton lovagok bástyájával és a királyi palotával egyetemben, miután a szultán kegyelmet ígért a védőiknek. A nemesek egy részét életben hagyták, hiszen később busás váltságdíjat kérhettek értük, ám a többieket kivégezték egyes arab szerzők szerint. A legtöbben – férfiak, asszonyok és gyerekek – a Templomosok erődjében kerestek menedéket. Több mint tízezer ember szorongott odabenn, mivel ez volt a legbiztonságosabb hely a városban. Beaujeu halála után a Templomos Rend Thibaud Gaudint választotta meg sebtében a nagymester utódjául. Az ő parancsára azután május 20-án Pierre de Sevrey, a templomosok marsallja kegyelmet kért a szultántól, aki ezt meg is adta nekik. Mintegy négyszáz mameluk lovas vonult be az épületegyüttesbe, hogy felügyeljék a kiürítést. Az amnesztia a kölcsönös bizalom elvén nyugodott, ám az események csakhamar elfajultak. A katonákat kísértésbe ejtettek a palotában talált nők és gyermekek ezért rávetették magukat az asszonyokra. A keresztények viszont ezt nem nézték tétlenül, ezért kivonták kardjukat és megtámadták a katonákat, akikkel végeztek.  A kapukat becsukták, a holttesteket pedig áthajigálták a falakon. Szétszaggatták a fegyverszünet fehér zászlaját, és ledobták a bástyatoronyból. A nap folyamán valamikor egy kicsiny hajónak sikerült a várpalota tenger felé néző fala alá navigálnia, és a marsall meggyőzte Thibaud Gaudint, a Rend újonnan megválasztott nagymesterét, hogy meneküljön el a kincseikkel és néhány civillel. Gaudin azonban vonakodott sorsára hagyni a főhadiszállását.  Végül tanácskozást tartott a testvérekkel, és az ő hozzájárulásukkal távozott Ciprusra.

Május 21-én Pierre de Sevrey néhány lovagtársával kiment a palotából, hogy tárgyaljon a megadásról. Ám a mamelukok megkötözték, majd lefejezték őket a Templom előtt. A többi testvér a marsall és társai kivégzéséről értesülve eltökélték, hogy a végsőkig kitartanak. További öt muszlim foglyot lehajítottak a toronyból, és felkészültek az ellenállásra. A védők csekély száma ellenére a szultánnak így is jócskán meggyűlt a baja a masszív erőd ostromával. Végül az árkászainak parancsolta meg, hogy rontsák le a védműveket. Amint a falak leomlottak, a védők visszavonultak az utolsó toronyba. Május 28-ra azután ezt a védőbástyát is aláaknázták és feldúcolták. Már csupán tüzet kellett gyújtani odalenn az alagutakban. Látván, hogy a további ellenállás értelmetlen, a túlélők megadták magukat vagy fogságba estek. A férfiak nagy részét lefejezték, ám a leggazdagabbakat és legelőkelőbbeket a szultán életben hagyta, hogy váltságdíjat kérhessen értük. A nőket és a gyermekeket eladták rabszolgának.

Akkó templomos erődjének rekonstrukciója

Május 18-án Türosz kicsiny helyőrsége negyven kilométernyi távolságból is jól látta a lángoló Akkó füstfelhőjét a déli szemhatáron. Másnap pedig már egy hatalmas sereg állt a falaik előtt. A város védművei félelmetesek voltak, ám csak csekély létszámú sereg védte; az ellenséges had láttán harc nélkül elhagyták a várost, és elvitorláztak Ciprusra. A szultán ezt követően a szidóni templomosok ellen indult észak felé, akik a Rend kincstárát Akkóból elmenekítő Thibaud Gaudin parancsnoksága alatt állottak. As-Sudzsáí emír megjelent a város alatt egy jókora sereggel, mire a templomosok visszavonultak egy partközeli szigetre. Hősies ellenállást tanúsítottak, ám amikor a mamelukok hozzáláttak töltést építeni, inkább fogták magukat, és elhajóztak Ciprus felé. Egymás után hódoltak be a tengerparti erődök: Bejrút, Haifa, majd a két templomos vár, a Château Pèlerin július 30-án és Tortosa augusztus 3-án – a védők mindegyiket feladták. Augusztusra a keresztények csupán egyetlen támaszpontot mondhattak a magukénak a Szentföldön, a templomosok birtokában lévő parányi szigetet, Ruádot, bő három kilométernyire Tortosától.

Végjáték

Halíl szultán Akkó elfoglalása után úgy döntött, hogy kő kövön nem maradhat semmi sem a Szentföldön. A várakat lerombolta, a kikötőket használhatatlanná tette. A termékeny parti földeket letarolta, a gyümölcsösöket felgyújtotta vagy kivágatta, a malmokat lerombolták, az öntözőrendszereket tönkretették. Egyetlen hídfőállást sem hagyott meg, ahonnan újabb keresztes hadjáratot indíthattak volna ellene. Akkónak különös figyelmet szentelt. Jelentős részét felperzselte, a falakat ledöntötte, majd az enyészetre bízta.

Akkó elestét nem fogadta olyan általános kétségbeesés, mint egy évszázaddal korábban Jeruzsálem elvesztését.  Ezúttal a kereszténység valamennyi támaszpontját elveszítette a Szentföld partvidékén, s erődjeiket ráadásul földig is rombolták. IV. Miklós pápa eltervezett ugyan egy nagyobb szabású keresztes hadjáratot az 1293-as évre, ám még az előző esztendőben elhunyt.

1299-ben a La Roche-Guillaume erőd, az utolsó templomos erősség is elesett, amivel végkép kiszorultak a keresztesek a Szentföld szárazföldi területéről. 1299-1300 környékén a ciprusiak megpróbálkoztak az apró szigetet kiindulópontként használva újra megvetni a lábukat a Szentföldön. Ennek apropója a mongolok támadása volt, akik igyekeztek szövetséget kiépíteni az egyiptomi szultán ellen. Azonban 1299 utolsó napjaiban a mongolok vereséget szenvedtek Szíriában. A Homs közelében lezajlott csatában II. Hetum örmény király egy kisebb keresztény szövetséges egysége is harcolt pár templomos lovaggal karöltve. A mongolok jelentős részének haza kellett térni, mert polgárháború tört ki a hátországukban, de a Szíriában maradt csapatok viszont folytatták a hadműveleteket.

Hadműveletek a Szentföldön 1300-ban

1300 júliusában II. Henrik jeruzsálemi hadjáratot indított, ami keretében tizenhat gályán a ciprusi katonák mellett templomos és a johannita lovagokkal együtt megjelent Ruad szigeténél. Innen kiindulva próbálkoztak meg 1300 novemberében a szigettel szemközti Tortosa városának a visszafoglalásával. Abban bíztak, hogy a keresztesek támadásával egyidőben a mongolok is támadásba lendülnek, amire nézve ígéretet is kaptak. Hiába próbálkoztak közel egy hónapon át a város megszerzésével, a csekély támadó erő elégtelennek bizonyult. 1301 elejére a keresztények beszűntettek minden hadműveletet és Ruad szigetén egy megerősített helyőrséget hátrahagyva visszahajóztak Ciprus szigetére. A ruadi helyőrség 120 lovagot, többségében templomosokat, 500 íjászt és 400 egyéb főt jelentett.

Ruad szigete

1302-ben 16 ellenséges gálya jelent meg Ruad partjainál. A hajókon szállított egyiptomi katonák ostrom alá vonták a szigeten lévő erődöt. A hónapokig tartó kimerítő ostrom felőrölte a védők erejét. Felmentő sereg nem érkezett, a készletek viszont kimerültek, így szinte az éhhalál küszöbön álló védők 1302 szeptember végén tárgyalásokat kezdek a támadókkal az erőd átadásáról a szabad elvonulás fejében. Erről egyezség is született. Amint viszont a maradék védők kiléptek az erőd kapuján, az egyiptomi katonák rátámadtak a keresztényekre. Lemészároltak szinte mindenkit, csak pár templomos lovagot hagyva életben, akiket viszont fogságba ejtettek. Barthelemy de Quincy, a védők parancsnoka, a templomos rend marsallja is a halottak között volt. Néhány évvel később még vagy 40 templomos tengődött a kairói börtönben, de még akkor sem voltak hajlandóak a hitüket feladni a szabadságért cserébe. Az éveken át tartó fizikai és lelki bántalmazások nyomán apránként minden eltávoztak az élők sorából, amivel ők voltak az utolsó keresztesek, akik az életüket adták a Szentföldért. 1305-ben V. Kelemen pápa még megpróbálkozott egy új keresztes hadjárat előkészítésével, de gyakorlatilag süket fülekre talált. A Szentföld elvesztette a varázsát, már egy király sem vágyott a keresztes hadjárat dicsőségére. Még a lovagi rendek is tisztában voltak a realitásokkal, így nem akartak támogatni semmilyen a Szentföldre irányuló kétséges vállalkozást. Pár évvel később a templomos lovagrend is az enyészeté lett, amivel végképp elszánt a szent város visszaszerzésének az álma.

Akkó maradványait lassan szél fújta homok borította be, de évszázadokig láthatóak voltak a templomok és nagy paloták kísérteties romjai. Csak a 18. században kezdte visszanyeri a város a szerepét az oszmánoknak köszönhetően, akik a város falait újjáépítették, hogy ellenálljanak Napóleon esetleges támadásának egy újabb nagyhatalmi harcban. Nyugat-Európa első nagy gyarmatosító vállalkozása tehát összeomlott, hiába voltak a nagy áldozatok, hiába folyt több százezer férfi, nő, sőt gyermek vére, csak pusztulást és szenvedést okozott barátnak és ellenségnek egyaránt. Származott-e egyáltalán valami haszon ezekből a hadjáratokból? Igen, nem is kevés. A „Tengerentúl”-ra elvetődött európaiak megismerték a fejlettebb keleti kultúra és civilizáció értékeit, viselkedésük pallérozottabbá vált, többet törődtek a tisztálkodással, életük kényelmesebb, civilizáltabb lett. Keleti hatásra újból elterjedt a rómaiak óta elhanyagolt fürdőkultúra, a kegyes egyházfiak rémüldözve írtak arról, hogy van olyan dáma, aki hetente háromszor is megfürdik. Az életmód megváltozása mellett a tudomány is sokat köszönhet a keresztes hadjáratoknak. Arab tudósok révén ismeri meg újra Európa a régen elfeledett görög tudósokat és filozófusokat, s a rendkívül fejlett arab matematika felfedezése serkentőleg hat Európában is. Katonai téren is sokat hasznosítottak a „tengerentúli” tapasztalatokból. A lovagok megismerték a könnyűlovasság és a gyalogság előnyeit és fogyatékosságait, az ellenük való védekezés módszereit. A Szentföldért vívott több évszázados küzdelem lezárult, de maradandó hatással bizonyult Európa történelmére, és ezen keresztül a világ sorsának alakulására is.

Felhasznált és ajánlott irodalom

Amin Maalouf (2015): A keresztes háborúk arab szemmel, Európa Kiadó, Budapest

Arthur Goldschmidt Jr. (1997): A ​Közel-Kelet rövid története, Maecenas Kiadó, Budapest

Dan Jones (2018): A ​templomosok. Isten szent harcosainak felemelkedése és bukása, Kossuth, Budapest

Erdődy János (1986): Keresztes ​lobogók alatt, Móra, Budapest

Rázsó Gyula (1987): A ​lovagkor csatái, Tankönyvkiadó, Budapest

Roger Crowley (2019): Az ​Elátkozott torony. Akkó eleste és a keresztes háborúk vége, Park Kiadó, Budapest

Steven Sir Runciman (2002): A keresztes hadjáratok története. Osiris Kiadó, Budapest

Walter Zöllner (1980): A keresztes háborúk története. Népszerű történelem sorozat. Kossuth Kiadó, Budapest


1 hozzászólás

Róbert Péter · január 8, 2021 - 9:54 du.

Szép és alapos írás.

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.