Az ókori Görög világ történelme tele van tömérdek vérrel, szenvedéssel és megannyi érdekes emberi sorssal, amely alakításába hősök, híres, és hírhedt emberek egyaránt részt vettek. Ebbe a körbe tartozik bele az egyik legrejtélyesebb mindezek közül. Őt hívják Alkibiadésznak, aki életének nagy része maga volt a sikerek elsöprő sorozata. De a sikerek mögött megbújik egy másik személyiség. Egy olyan ember, akit sokszor a pillanatnyi szeszély hajtott, aki élete során még „hazát” is cserélt párszor. Alkibiadész majdnem elérte, hogy szülővárosa Athén a görögség abszolút vezetőjévé váljon, de ehelyett a bukás előidézője lett. Egyesek egy kaméleonhoz hasonlítják őt élete alapján, aki mindig a saját érdekei, a körülötte lévő emberek elvárásai alapján alakította viselkedését és mindennapi életét. Alkalmazkodni nagyon is tudott, ami magában még nem számít bűnnek, de sokan köpönyegforgatónak tekintették a sok „váltás” miatt. Alkibiadész volt az első olyan közszemély – mai szóhasználattal élve celeb – akinek életét szüntelen pletykák színesítették. Még a külsőségekre is adott ez a híres „celeb”: hosszú, bokáig érő, lila palástot viselt, pajzsát pedig sokak legnagyobb megdöbbenésére – és nem kevés rosszallást kiváltva – Erósz, a szerelem és szexuális vágy istenének képével díszítette. Élete a felemelkedés és bukás kettőségével mutatja be Athén fénykorának a végét.
Gyermekből férfi
Alkibiadész nemzetsége anyai ágon az Alkmaiónidák leszármazottja volt, egy olyan ősi és neves családé, amelybe a nagy államférfi Periklész is beletartozott. Apja a görög-perzsa háborúk idején saját költségén felszerelt egy háromevezősoros hadihajót, amivel részt vett i.e. 480-ban az Artemiszion hegyfoknál vívott tengeri csatában. De az apát utolérte a sors amikor évekkel később a boiótokkal vívott egyik csatában életét vesztette. A kr. e. 450-ben született Alkibiadész mindössze 3 évesen jutott így árvaságra. A kisgyermek ezután került nagybátyja Periklész házába, ahol annak fiaival együtt nevelkedett. Gyerekkorától kezdve a környezete mindig is szépnek tartotta, egy elbájoló, arányos testalkattal megáldottnak, aki egyetlen kis hibával rendelkezett, azzal, hogy időnként selypített. Kicsi korától kezdve mindig a győzni akarás jellemezte, mindenben az első akart lenni, amit megannyi valós, meg jó pár kitalált történet próbált alátámasztani. Az egyik szerint a haverjaival éppen kockázott az út porjában, midőn kockája egy pont arra haladó szekér elé gurult. Szólt a porból alig kilátszódó legényke a kocsisnak, hogy álljon már meg, mert ott van a kockája az úton. Az bezzeg ennyi miatt nem akaródzott megállni, amire a kis Alkibiadész fogta magát, a szekér elé vetette magát az útra, hogyha egy kocka miatt nem akar megállni, majd egy gyerek miatt csak meg fog, azt nem akarja tán elütni. Igaza is lett, így a kocsis megállt, a kocka meglett, és ment tovább a játék. Egy másik történet szerint az iskolában az egyik tanár rá akarta beszélni, hogy tanuljon fuvolázni. Erre akkora patáliát csapott, hogy csak na. Ő aztán nem fog megtanulni olyan hangszeren, ami használata közben az ember arca eltorzul, meg mind a két keze, és a szája elfoglalt. Bezzeg más hangszernél legalább a száj szabad, lehet beszélni közbe, vagy énekelni, fejtette ki a véleményét. Alkibiadésznek fiatal korábban már egész rajongó tábora volt, aki rendszeresen hízelegtek neki, ami valljuk be, sokszor jól is esett neki. De volt egy személy, Szókratész, az ókori Görögország egyik leghíresebb filozófusa, aki a legnagyobb hatással tudott lenni rá. Egyedül ő merte minden kertelés nélkül figyelmeztetni Alkibiadészt a hibáira időnként. Egyfajta mester-tanítványa, és baráti viszony volt közöttük, amely keretében sokszor együtt étkeztek, együtt jártak birkózó iskolába. Egyedül Szókratésztől tartott, mindenki mást lenézett, nem félt senki mástól. Ha bármikor elcsábult valamilyen élvezet irányába, amint Szókratész rajtakapta egyből alázatos és szelíd lett. Már fiatalon részt vett a Poteidaia elleni hadjáratban kr. e. 432-ben, ami a peloponnészoszi háború egyik előjátéka volt. Az alig 18 éves Alkibiadész Szókratésszel együtt harcolt becsülettel. Az egyik csatában meg is sérült, és életét Szókratész mentette meg. A csata után a nemesi származása is szerepet játszott abban, hogy Alkibiadész kapott egy kitüntetést a bátorságáért. Szókratésznek volt ebben komoly szerepe, mert ő nyilatkozott úgy, hogy megérdemli, pedig a valóság más volt, ő volt az igazán hősies.
A Peloponnészoszi háborúban
Kr. e 431 tavaszán több évnyi konfliktus, összeütközés után az Athén vezette Déloszi Szövetség a Spárta vezette Peloponnészoszi Szövetséggel végleg háborúba sodródott. A két szövetség teljesen más stratégiával kezdett bele a háborúba, Spárta a szárazföldön volt az erősebb, így itt akart döntő győzelmet kicsikarni, míg Athén volt az úr a tengeren, így ott tudta érvényesíteni akaratát. A harcok felemás eredményt mutattak, mindkét fél ért el sikereket, de kijutott a kudarcokból is. Kr.e. 424-ben Athén egy 7000 hoplitából és könnyűfegyverzetűből, illetve minimális számú lovasságból álló haderőt indított a thébai városok ellen. A boiótiai városok serege valamivel nagyobb méretű volt, így vették fel a harcot az athéniak ellen Thébaitól keletre. Az összecsapásban az athéniak a balszárnyon voltak a legsikeresebbek, de az ellenfél odaküldte a lovasságát, ami minden megváltoztatott. A lovasság megfutamította az athéniakat, amivel a csata el is dőlt. A boiótiai csapatok 500 főt, az athéniak pedig 1.000 főt veszítettek. A csatában ott harcolt az immár férfikorban lévő Alkibiadész is Szókratésszel együtt. Ezúttal viszont kiegyenlítette a számlát, mert most ő mentette meg mestere életét a csatát követő visszavonulás zűrzavarában.
A háború első szakaszában tanúsított bátorsága is hozzájárult ahhoz, hogy előkelő származása mellett az egyre növekvő hírneve révén egy házasságot is sikerült összehoznia. Egy helyi előkelőnek számító család lányát Hipparetét vette nőül. De a házasság nem bizonyult sikeresnek, mert Alkibiadész nem volt a hűség mintapéldánya. Fűvel fával csalta a feleségét, aki egy ideig tűrte a férje hűtlenségét, de végül besokalt, és úgy döntött, hogy beadja a válópert. A válásból végül nem lett semmi, mert megjelent a férj a „tárgyaláson” és hazavitte a feleségét, ami az akkori viszonyok mellett a válástól való elállást jelentett. De ettől függetlenül nem tartott túl sokáig a házasság, mert a fiatalasszony meghalt hamarosan valamilyen betegségben.
A házasságnál sokkal sikeresebb volt a politikai pálya, amelynek minden kapuja kitárult előtte nagykorúsága után. Alapból segítette, hogy előkelő származású volt, amihez jött a csatamezőkön tanúsított helytállása, bátorsága is. A nép előtt is nőni kezdett népszerűsége, amelyet hatásos szónoklatokkal mindig igyekezett csak még inkább növelni. Ismertségét csak még jobban emelte az is, hogy elismert lótenyésztőnek számított, aki hét lovat is indított az olimpián a biztonság kedvéért, annyira akart győzni. Meg is lett az 1,2 és 4 hely. Az olimpia siker pedig ismerté tette szerte a görög világban. Egyik legnagyobb politikai ellenfele a nála idősebb és tapasztaltabbnak számító Nikiasz volt. De egy Hüperbolosz nevű feltörekvő athéni az útjában állt, mert egy cserépszavazás rendezésével el akarta a városból tüntetni őt. De pórul járt, ugyanis Alkibiadész összefogott Nikiasszal, így Hüperbolosz tűnt el a politika színpadáról. A politikai szövetség nem is tartott ennél sokkal tovább, ott folytatták, ahol abbahagyták.
Az átmeneti békeévek
Időközben a Peloponnészoszi háború első szakasza a vége felé kezdett közeledni. A nagy véráldozattal járó harcok mindkét felet alaposan kimerítették. Athénban a békepárti Nikiasz került hatalomra, és kr. e. 421-ben a status quo alapján kötött békét az ellenséggel. A béke ötven évre szólt, és a felek ígéretet tettek a kölcsönös segítségnyújtásra is. Alkibiadész nem tekintette véglegesnek azt a békét, sejtette, hogy a háború előbb utóbb folytatódni fog. Ezért legfontosabb feladatának Athén szövetségi rendszerének a megerősítését tekintette. Első próbálkozása Argosz volt, amit igyekezett a Spártától való elpártolásra bírni. De a politikai küzdelmekből sem maradt ki, legfőbb vetélytársát Nikiaszt egyre többször támadta, illette szemrehányással, amiben mondjuk sok igazság is volt. Ügyes intrikákkal, politikai sakkjátszmákkal elérte, hogy ellenfele politikai csillaga lentebb kezdett áldozni, míg az övé pedig egyre magasabbra, amit jelzett, hogy megválasztották sztratégosznak, hadvezérnek is. Ténykedése eredményeképpen Argosz, Mantineia és Élisz szövetséget kötött egymással Spárta ellen, ami elvezetett a kr. e. 418-ban lezajlott mantineiai csatához. Az ütközet Agisz spártai király győzelmével zárult, hiába küzdöttek becsülettel az Argoszt támogató Athéniak. Athénra nézve nem volt nagy a katonai vereség, de Spárta szemszögéből nézve komoly politikai győzelem volt ez. A rövid életű Spárta ellenes szövetég felbomlott és szégyenszemre vissza kellett kullogniuk Spárta oldalára.
A vereség nem kezdte ki Alkibiadész támogatottságát, akit a 417/16-os évben Nikiasz mellett újra sztratégosznak választottak. Nikiasz a Khalkidikéi városok ellen vezetett – sikertelen – hadjáratot, Alkibiadész pedig elfoglalta a semleges Méloszt, aminek védőit leölette, a civileket pedig rabszolgának adta. Ezt azzal magyarázta, hogy Athén nem hagyhatta Méloszt semlegesnek, mert azzal a városállam mutatkozna gyengének.
Még a békekötést követő években a politikában okos és hozzáértő volt Alkibiadész, addig a magánéletben ennek az ellentéte mutatkozott meg. Fényűző kicsapongó élet jellemezte. Öltözködésben is a hivalkodás volt megfigyelhető. De ekkor még elnézték szeszélyeit, hóbortjait, mert szükségük volt rá. Találóan mondták róla, hogy Görögország nem viselt volna el belőle kettőt, egy is bőven elég volt.
A szicíliai hadjárat
Szicília már régóta Athén szeme előtt lebegő cél volt már korábban is. Athén több alkalommal küldött segédcsapatokat a szigetre, így volt tapasztalat, helyismeret a területről. Alkibiadész lelki szemei előtt egy nagyratörő terv bontakozott ki, amely értelmében meghódítanák a szigetet, ami után következne Karthágó, aztán Itália, és legvégül a Peloponnészosz, azaz Spárta maga. Ezt hatalmas lelkesedés fogadta, az athéniak telve voltak energiával, amit le akartak vezetni. A hadjárat megindításához egy jó ürügy kellett, ami meg is lett, amikor Egeszta városa Athéntől kért segítséget Szelinusz ellen. Ez volt a várva várt alkalom a beavatkozásra Szicília belső viszályaiba. A népgyűlés összeült és elhatározta egy hadsereg küldését, amely élére Alkibiadész, Nikiasz, és Lamakhosz kerültek. A három vezér közül Nikiasz volt az óvatosabb, aki próbálta is fékezni vagy inkább megállítani az eseményeket. Amikor nem sikerült a hadjáratot megállítani, az athéniak kedvét próbálta elvenni az egésztől. Érvelése az volt, hogy fel kell készülni a hajóhadnak, és a hadseregnek alaposan, és ez sok időt, sok felszerelést igényel. Azt gondolta, hogy a nehézségek hallatán majd a szervezkedésbe belebonyolódva meghátrálnak az athéniak, de tévedett. A fiatalság Alkibiadész mellett volt, és égett a harci vágytól, még lázasabban készült a hadjáratra, és nem a nehézségeken járt az agya.
Javában folytak az előkészületek, amikor kirobbant a Hermész botrány Athénban. Városszerte az utak, templomok, házak bejáratánál felállított Hermész szobrokat ismeretlen tettesek megrongálták. Az ilyen dolgokra elég érzékeny görögöknek nem kellett egy ilyen botrány, ezért alapos nyomozásba kezdtek. Jutalmat, a résztvevőknek akár kegyelmet ígértek, csak legyenek meg. De valahogy senki nem akart jelentkezni infóval a tetteseket illetően. Jött hír pár fiatal garázdálkodásáról, de ez kevés volt. Valami komolyabb dologra gondoltak, egyik ellenségüket sejtették az ügy hátterében. Alkibiadészt is vád érte, akitől nem állt mesze a tivornyák világa, ezért arra gondoltak egyesek, hogy részegen a cimboráival együtt ő ment végig a városon és ő a felelős az okozott károkért. Tagadta, hogy bármi köze lenne az esethez, és állt elébe bármilyen eljárásnak, vizsgálatnak, hogy bizonyítsa ártatlanságát. Politikai ellenfelei számára ez nem volt túl jó hír, mert attól tartottak, hogy az útra kész flotta és hadsereg a vizsgálat ideje alatt esetleg megunva a semmittevést Alkibiadész mellé áll, így azt kezdték szorgalmazni, hogy fontosabb az induló hadjárat, „ej ráérünk azzal a vizsgálattal”, majd a háború után megtartják. Alkibiadész belement ebbe a megoldásba és hajóra szállt a sereggel együtt. Nem tudni, hogy tudatosan e, vagy véletlenül de így belesétált ellenfelei neki állított halálos csapdájába. Amint ugyanis a flotta kihajózott szinte azonnal elővették újra az ügyet, és nélküle kezdték vizsgálni az eseményeket. Valljuk be pofa kellett ahhoz, hogy Athén egy háború kellős közepén van, serege éppen elhajózott egy kockázatos vállalkozásra, és erre pár szobor megrongálása miatt az egyik vezér ellen távollétében eljárást indítsanak.
A szicíliai hadjárat Athén legnagyobb szabású katonai vállalkozása, egyben legnagyobb stratégiai szerencsejátéka volt. Athén addigra már katonai tartalékait felélte, a korábbi háborús időszakban, így nagyszámú zsoldost kellett fogadnia a hadjárathoz. A sereg teljes létszáma kb. 30.000 szárazföldi katonából és 15.000 matrózból állt. A flotta megindult Szicília felé, de már útközben sokasodtak a gondok. A három hadvezérnek három eltérő elképzelése volt. Nikiasz csak az Egeszta ellen fellépő Szelinuszt akarta legyőzni, vagy hazahajózni. Lamakhosz azt javasolta, azonnal támadják meg a még felkészületlen Szürakuszait, Alkibiadész pedig tartotta magát saját birodalomépítő tervéhez. Javasolta, hogy hajózzák körbe Szicíliát, és szólítsák fel a városokat egyenként Athén támogatására. Amíg az athéniak bázist kerestek a szigeten, a szürakuszaiak időt nyertek, hogy az athéniak támadása ellen felkészülhessenek és segítséget kérjenek a szövetségeseiktől. Ekkor érkezett postahajó Athénból, hogy Alkibiadész sürgősen térjen vissza és vegye alá magát a népgyűlés vizsgálatának.
A csapda ezzel bezárult Alkibiadész körül. Ha nem megy haza árulást követ el, ha hazamegy elítélik valami miatt, amit nagy valószínűséggel nem is követett el, de ha netán igen akkor sem olyan nagy ügy volt ez. A legtöbb támogatója ott volt az athéni seregben, otthon nem sok jóra számíthatott. Tisztába lehetett vele, hogy otthon nem egy igazságos eljárás, hanem egy politikai színjáték várná. Akármi is járt a fejében, a parancs az parancs volt, így saját hajóján elindult haza a postahajót követve. De alighogy elindult a két hajó, mint szürke szamarat a köd, Alkibiadész hajóját elnyelte a tenger. De nem valami rosszra kell gondolni, egyszerűen csak másfelé vette az irányt a hajójával. Ezt sokan vehették egyfajta beismerő vallomásnak is akár, de figyelembe véve, hogy mi várt rá otthon, úgy már más a szitu, nem akart önként vágóhídra menni. Hajóját a Peloponnészoszi félsziget felé fordította, a gyerekkora óta néha csodált, néha gyűlölt Spárta felé. Hetekkel korábban még Spárta ellen ügyködött, amibe, ha belegondolunk, hogy tervei sikerrel jártak volna, tényleg Spárta végét jelenthette volna. Most már azt a hatalmas energiát, ami benne tombolt nem szülővárosa érdekében készült kamatoztatni hanem az ellenség oldalán.
Spártában
Az a mai napig rejtély, hogy a két ellenség hogyan talált egymásra. Alkibiadész kereste meg a spártaiakat, vagy fordítva történt-e. De az tény, hogy nagyjából egy időben érkezett Spártába követség Szürakuszaiból, ami segítséget kért az athéniak ellen, és maga Alkibiadész. A spártaiaknak először esze ágába se volt segítséget adni, nem érdekelte őket a dolog. De Alkibiadész megérkezése után megváltozott minden. Nem kellett sok ész hozzá, hogy belássák mennyire igaza van. Tulajdonképpen saját korábbi tervét vázolta fel, és hogy az mit jelentene a városnak. A jelen igénye, amely a békét kívánta volna, sokkal fontosabb volt a jövő lehetséges forgatókönyve. Hatásos beszédet tartott, amiben árulásának okát abban vázolta fel, hogy nem ő árulta el hazáját, hanem az őt. Ő most elveszített hazája ellen veszi fel a harcot, az igazságtalanság ellen, amiből neki kijutott bőven. Akár komolyan gondolta, amit mondott, akár nem, a spártaiakat meggyőzte vele. A politikai sakkjátszma legenergikusabb játékosa egy új játszmába kezdett, csak ezúttal térfélcserével indult a játék. Neki köszönhetően elindult egy sereg Spártából Szicília felé, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az athéniakat és szövetségeseiket megsemmisítse. A spártai segítséggel az athéniak sorsa már meg is volt pecsételve. Hadvezéreik nem álltak a helyzet magaslatán, egyikük sem ért fel Alkibiadész katonai képességeihez. Az eredmény katasztrófa lett. Az utolsó csatában kr. 413-ban közel 18.000 kimerült embert mészároltak le, 7.000 került fogságba és lett rabszolga, megsemmisült az athéni flotta, kivégezték az elfogott hadvezéreket is.
De a bosszú akkor igazán jó, ha elég alapos is, ezért nem állt le Alkibiadész. Rávette Spárta vezetőit, hogy Attikában szállják meg Dekeleia települést, ami alig 23-24 km-re volt Athéntól. A városka melletti magaslaton egy kis erődítményt is felhúztak a spártai katonák. Eddig majdnem minden évben a spártai hadsereg betört Attikába, felégetett, amit csak tudott, esetleg elsétált Athénig, aztán ment is haza. Most már mindig itt voltak. Bármelyik nap gondolhatták úgy, hogy elmennek „várost nézni”. A környékbeli ezüstbányákban dolgozó közel 20 ezer rabszolgát szabadon engedték, ami csak növelte Athén gondjait. Sokan beálltak a spártai seregbe zsoldosként, vagy egyszerűen csak fosztogatni kezdtek a környéken. Innentől kezdve minden utánpótlást tengeren lehetett a városba szállítani, és a hadsereg jelentős részét kötötte le magának a városnak és a kikötőjének az őrzése. De még ez is kevés volt! Kis-Ázsiában a iónokat is elpártolásra sikerült bírnia, így azok kiléptek Athén szövetségi rendszeréből. Amivel pedig tetézte ténykedését, az a perzsák támogatásának megszerzése volt. Az ősi ellenséggel való együttműködéssel tette fel az i-re a pontot Alkibiadész. A perzsa helytartó Tisszaphernész nem kevés perzsa arannyal járult hozzá ezután Spárta katonai kiadásaihoz. Akkora volt a küldött pénz mennyisége, hogy abból telt egy flotta felállítására, és az abban lévők zsoldjára. Mindezek megváltoztatták az erőviszonyokat, és kedvező pozícióba juttatták Spártát a hatalmi játszmában. Alkibiadész nagyon jó munkát végzett. Spártában élve felvette egy kaméleon tulajdonságait, így lett belőle „igazi” spártai. Levetkőzött minden korábbi fényűző külsőséget, és felvett minden helyi szokást, így próbálva minél jobban beilleszkedni.
A perzsáknál
Spártában jól ment minden egészen addig, amíg nem kezdett el kavarni egy hölggyel, aki viszont Agisz király felesége volt. Amikor a kapcsolatra fény derült a királynál egyből felment a pumpa, és nem is akarta annyiban hagyni a történteket. Bíróság elé nem akarta a felszarvazott férj állítani Alkibiadészt, inkább valami csendesebb megoldást eszelt ki. A terv az volt, hogy szép csendben elteszik láb alól a vendéget, aki viszont valami módon vagy megneszelte a dolgot, vagy figyelmeztette egy jóakarója, netán a hölgyike, aki miatt bajba került. Kr. e 412-ben Alkibiadész egy szép sötét éjszaka folyamán megpattant Spártából, ahol immár nem számított kedves barátnak, és elindult „új gazdát” keresni. Célja ezúttal Kis-Ázsia volt, a helyi perzsa helytartó Tisszaphernész, aki nemcsak fogadta, hanem bizalmába is fogadta, meg is hallgatta. És ugyanúgy, mint Spártába itt is mondott olyanokat, amin el kellett, el lehetett gondolkozni. Csak most a perzsák érdekeit vette figyelembe Alkibiadész. Immár harmadik hatalom szolgálatába szegődött a legnagyobb görög kaméleon, aki itt is hamar berendezkedett, felvette a helyi szokásokat, hamar beletanult a perzsa létbe. A helytartónak adott tanácsai pedig hamarosan éreztették a hatásukat. Történt ugyanis, hogy a perzsák elkezdték ugyan Spártát támogatni arany formájában, de azt tanácsolta, hogy ne küldjenek túlságosan sok aranyat, csak annyit, ami éppen elég ahhoz, hogy felvegyék a harcot az athéni flottával, de legyőzni viszont kevés legyen. A perzsák érdeke egy minél hosszabb háború volt, amiben egymást meggyengítik a görögök, az athéni flotta pedig megszűnik fenyegetést jelenteni a perzsa érdekekre. De új állomáshelyén is veszélyes játékba kezdett Alkibiadész. Ezúttal nem egy nő volt a dologban, egészen más játékot kezdett el. Saját hazája, Athén érdekében kezdett titokban munkálkodni, vagy inkább saját maga érdekében? Ez mindenki döntse el saját maga. Titokban követett küldött az athéni flottához, aki előadott egy lehetséges forgatókönyvet a visszatérésére. Azt kérte, hogy a flotta buktassa meg Athén vezetőit, magyarán a demokráciát, így aztán ő hazatér és viszi úgymond magával a perzsák támogatását, akik Spárta helyett Athént fogják segíteni, magyarázta el a követ. A flotta vezetőinek nagy része elfogadhatónak tartotta a tervet, és hajlott arra, hogy végre is hajtsák. Csak egyikük Phrünikhosz emelt ellene szót, ami még magában nem lett volna baj, de tettek is követték, ami egy kémjátszmát csinált az egészből. Phrünikhosz titokban levelet küldött a spártai flotta vezetőjének, akinek megírta az egész tervet. Spártaiak zabosak voltak Alkibiadészra ezért a megkapott infót tovább küldték a perzsákhoz, így viszont Alkibiadész is megkapta. Egy teljes kör leírása után újra nála volt a labda, ezért fogta és új játékba kezdett. A második követ Phrünikhoszt vádolta be, valljuk be jogosan, hogy az ellenséggel cimborál, infókat küldött nekik. Phrünikhosz mit csinált ezután? Igen, már megint tovább küldte a labdát, azzal a hírrel, hogy akár az egész athéni flottát átjátssza a spártaiak kezére. Mit csináltak a spártaiak? Naná, hogy ment tovább az egész a perzsákhoz és Alkibiadészhez. A sok levelezgetés közbe bekövetkezett az, amiről a legelején szó volt. Athénban az arisztokrácia magához ragadta a hatalmat, oligarchikus (arisztokratikus) államot hozva létre, amely a korábbi évtizedek több demokratikus intézkedését eltörölte, több intézmény jogát megnyirbálta. A hatalom a 400-ak tanácsa kezébe került, ami a status quo alapján békét javasolt Spártának. Az viszont sokkal többet kért volna ennél, pl. a déloszi szövetség megszüntetését is, így nem is lett semmiféle béke. Bele is bukott a tanács, egy új államcsíny elsöpörte, és valamicskével mérsékeltebb arisztokrata csoport került hatalomra. De ez sem volt hosszú életű, őket is elzavarták hamarosan, amiben már a flottának is volt szerepe. Próbáljunk rendet vágni a káoszba egy összegzéssel. A demokratikus rendet megbuktatta egy arisztokratikus banda, aztán azokat egy másik arisztokratikus bagázs, azokat pedig a flotta, ami után visszaállították a demokráciát. És ez a flotta választotta távollétében vezérnek Alkibiadészt, azt, aki eredetileg a demokratikus rend ellen buzdított. Ez lett így aztán a dupla csavar! De Alkibiadészt nem zavarta ez egy csöppet sem, neki végül is mindegy volt, hogy melyik oldal hívja haza. Hajóra szállt és elindult na nem haza, hanem az athéni flottához.
Az athéni flotta élén
Már úton volt mikor a Hellészpontosz déli bejárata közelében, Künosszémánál a Thraszübulosz és Thraszülosz vezette athéni flotta, 75 hajóval csapott össze Mindarosz, spártai hadvezér flottájával, ami 86 hajóból állt. A spártai flottának sikerült áttörnie az athéni hajóhad centrumát, de a szárnyakon a hajóit bekerítették. A spártaiak így 20 hajót elveszítve szenvedtek vereséget. Az athéniak viszont csak 15 hajót veszítettek. Később Mindarosz újabb erősítéseket kapott, így újabb csatát vállalt ezúttal Abüdosznál. Itt az athéniakat már Alkibiadész saját 18 hajóból álló flottája is erősítette, így ez a tengeri ütközet is athéni győzelemmel zárult. A szicíliai vereség óta ez volt az első fontos győzelem Athén számára.
Küzikosz a márvány tenger partján fekvő fontos kikötőváros volt. Stratégiai elhelyezkedése miatt létfontosságú volt Athén számára, mert innen felügyelni lehetett az Athén felé hajózó gabonaszállítmányokat. Kr.e. 410-ben Mindarosz, Künosszéma után ide menekült a flottával, vele szövetségben pedig a kis-ázsiai perzsa helytartó szárazföldi seregével foglalta el a várost. Az athéniaknak minél hamarabb vissza kellett szerezniük a várost, hogy Athén ki ne éhezzen, de a közelben csak 40 hajójuk állomásozott. Egy hét múlva azonban 86 triérészt küldtek a megsegítésükre. Az így megduzzadt athéni flotta, Alkibiadész vezetésével megindult a 80 gályából álló spártai flotta ellen. Az athéni flotta éjszaka ért Küzikosz alá, így Mindarosz nem tudta megállapítani, hogy mennyi athéni hajóval áll szemben. Ennek ellenére, vagy, mert bízott a gályáiban a hajói vitorlát bontottak. Másnap reggel, a csata napján Alkibiadész erőit négy részre osztotta: Alkibiadész, Théramenész és Thraszübbulosz egy-egy tengeri csapatot vezetett, Khaireasz pedig a szárazföldi csapatokat vezette. Alkibiadész 40 gályával behajózott a kikötő felé, mire Mindarosz kiküldte hajóit abban a hitben, hogy ez a teljes athéni hajóhad. Ekkor Alkibiadész hajói színlelt menekülésbe kezdtek, hogy elcsalhassák a spártai hajókat Artaké városa felé, ahol Théramenész és Thraszübbulosz hajói lesben álltak. Az Artaké mögötti hegyek takarásában ez lehetséges is volt, a hajókat csak egy bizonyos szögből lehetett csak észrevenni. A megfelelő pillanatban Alkibiadész hajói megfordultak, közben pedig Théramenész és Thraszübbulosz hajói is megérkeztek, bekerítve ezzel a spártai flottát. Mindarosznak azért volt ideje gyorsan megfordulni és kijutni a gyűrűből, de csak Kléri felé tudott hajózni, ahol a perzsa sereg várakozott. Alkibiadész flottája az üldözés során megsemmisített néhány spártai hajót, de a maradék erő a szárazföldre menekült. A szárazföldön vívott csatában, kezdetben a spártai-perzsa erők kerekedtek felül, amíg meg nem érkezett Théramenész csapata. A négy különítmény egyesülése megfordította a csata sorsát. A perzsák adták fel először és fogták menekülőre a dolgot. Egyedül a spártaiak harcoltak még egy ideig. Mikor elesett Minadrosz, a spártaiak menekülni kezdtek a szárazföld felé. A peloponnészosziaknak egyetlen hajója sem maradt, mind megsemmisült.
Ezzel Alkibiadész meg tudta szilárdítani Athén helyzetét a Hellészpontoszon, amire égető szüksége volt az athéni gazdaságnak. Ekkor a vereség már elgondolkoztatta Spártát, ami eredménye egy békeajánlat volt. A Nikiasz-féle békéhez hasonlóan javarészt az aktuális helyzet alapján szerettek volna békét kötni, de csalódniuk kellett. Athénban egy Kleophón nevű emberke vezetésével a győzelemtől megittasult nép elutasította a javaslatot. A flotta élén Alkibiadész folytatta a hír hallatán a háborút. Rablóhadjáratokat indított, hogy elegendő zsákmányt szerezzen, amivel a flottát fent tudja tartani, és fizetni tudja embereit. A Hellészpontoszon áthaladó hajókra vámot vetett ki, így szerezve még több pénzt. Alkibiadész elment a perzsa helytartóhoz is, abban bízva, hogy a tények ismeretében, na meg jó beszélőkéje révén elintézi, hogy a perzsa aranyok Spárta helyett Athént támogassák. A helytartó viszont nem volt olyan formátumú ember, mint Alkibiadész, akibe egyáltalán nem bízott már, így megjelenése után nem a keblére ölelte hanem a börtönbe küldte a kalandort. Itt véget is érhetett volna a története, de nem így történt. Alig egy hónapnyi raboskodás után, nem tudni mi módon, de végrehajtotta a „nagy” szökést, ami után újra az athéni flottánál termet. Mivel volt a tarsolyában egy-két győzelem, úgy érezte ez elég a hazatérésre. Amikor megérkezett a flotta Athénba 200 db elfogott háromevezősoros hadihajót hoztak magukkal, amihez rengeteg hadifogoly, zsákmány is tartozott. Honfitársai hatalmas lelkesedéssel fogadták, hiszen újra elhozta a reményt, az athéniak győztek a tengeren és a szárazföldön is.
Athénban megvalósult az ünnepélyes kibékülés. Alkibiadész beszélt a népgyűlésben, ahol igyekezett erőt önteni a lakókba, és volt annyira okos, hogy korábbi hibákról, hibáiról nem beszélt. A hálás nép aranykoszorúval tüntette ki, a teljes athéni sereg fővezérévé nevezték ki, és visszaadták minden vagyonát, visszavontak minden ellene irányuló határozatot. Újra nyeregbe volt, de milyen áron kapaszkodott vissza? Plutarkhosz szerint saját hírneve áldozata lett. Olyan híre volt, hogy azt hitték neki minden sikerül, és mihelyt valami nem úgy sült el, máris támadták. 100 hajóval megtámadta Androsz szigetét. A védő flottát legyőzte, a szigetet elfoglalni viszont nem tudták az athéniak – ez még belefért. Egyik alvezére Antiokhosz az utasítás ellenére mégis támadást indított a Lüszandrosz, spártai hadvezér által vezetett flotta ellen. Szamosznál a két flotta összecsapott, és az athéniak vereséget szenvedtek. A spártaiak 15 hajót zsákmányoltak, Antiokhosz pedig elesett az ütközetben.
A száműzött
Ez a vereség már nem fért bele a hírnevébe, hiába ő ott sem volt, megfosztották a fővezérségtől. Amikor a hír eljutott hozzá egy kisebb zsoldos csapattal a thrák Biszanthéba vonult vissza (mai Rodostó) ahol egy kis erődítmény volt az övé. Afféle senki földje volt ez a vidék a görög, perzsa, thrák fennhatóság peremsávjába. Amíg ő itt éldegélt a flottája 150 hajóval a Leszbosz szigettől délre csatát vállalt a valamivel kisebb spártai flottával. A csata athéni győzelemmel zárult, 25 hajó árán 70 ellenséges hajót sikerült elsüllyeszteni. Az ütközet után egy tengeri vihar tört ki, így nem tudták a vízbe hánykolódó hajótörötteket kimenteni az athéniak. Ezt otthon megbocsájthatatlan bűnnek tekintették. A 10 sztratégoszból 6-ot kivégeztek, 2-őt száműztek. Athén lefejezte saját katonai vezetését, ami már előre vetítette a jövőt Athén számára. Nem is kellett sokat várni rá. Aigoszpotamoinál kr. e. 405-ben a spártai flotta gyakorlatilag megsemmisítette az athéni flottát. Alkibiadész próbált „szakmai” tanácsokkal segíteni az athéni flotta új vezetőinek, de azok nem hallgattak rá, árulónak tekintették. Meg is lett a következménye. 171 hajó került a spártaiak kezére, 3.000 tengerész pedig fogságba esett. Ez volt Athén utolsó flottája, amely nélkül védtelenné vált.
A csata után áttette a székhelyét Bithüniába. Az volt a terve, hogy személyesen a perzsa királlyal fog tárgyalni, és ezúttal őt fogja meggyőzni és az athénaik számára támogatást szerezni. Az itteni perzsa helytartó is erre hajlott, hogy Spárta helyett Athén mellé kellene állni a perzsáknak. De közbeszólt a sors. Amíg folytak a tárgyalások addig az éhező Athén letette a fegyvert és megnyitotta kapuit az ellenségei előtt. A város élére egy 30 tagú bizottság, a 30 zsarnok került, a demokratákat pedig elűzték. A demokrácia híveinek már csak egy reménye maradt, Alkibiadész, aki felett viszont elkezdtek gyülekezni a viharfelhők. A zsarnokok elhatározták, hogy meg kell tőle szabadulni, meg kell halnia, és erről a kívánságról tájékoztatták a spártai Lüszandrosz vezért. Az meg a perzsák felé továbbította a kívánságot, Így történt, hogy egyik nap Kr. e. 404-ben fegyveresek vették körbe azt a házat, ahol, mint vendég lakott Alkibiadész, majd rágyújtották az egészet. Ő megpróbált elmenekülni, de vagy fél tucat nyílvessző megállította. Így halt meg Athén egy híres kalandora, egy korszak emblematikus figurája és vele halt Athén minden nagyravágyása, minden hatalmi reménye.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Thuküdidész: A peloponnészoszi háború, Osiris Kiadó, Budapest, 2006
Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem – a kezdetektől Kr . e. 30-ig, Osiris, Budapest, 1995
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok, Osiris Kiadó, Budapest, 2005
Szabó Árpád: Hellász hősei, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1985
John Warry: A klasszikus világ hadművészete, Gemini Kiadó, Budapest, 1995
Nemere István: Alkibiadész, Anno Kiadó, Budapest, 1999