Almásy László

Egy Sri Lanka-i származású Kanadai író 1992-ben Michael Ondaatje megjelentetett egy regényt Az angol beteg (The English Patient) címen, melyből 1997-ben egy 8 oscar díjjal is jutalmazott amerikai film készült. Ekkor lett felfedezve a regény szereplője Almásy László, aki jó pár honfitársunkhoz hasonlóan ismertebb volt külföldön, mint nálunk idehaza, így szinte újra fel kellett fedezni az ő életét.  A regény és a film is hasonlóképpen, egy szerelmei történetként a második világháborúba ágyazva mutatja be egy híres magyar életét. Az már azért illik tudni, hogy Almásy nem volt hadifogoly, soha nem voltak égési sérülései, mint a filmben, és még egy sor dolgot fel lehetne sorolni, ami nem igazán úgy volt, ahogy a film, vagy a regény ábrázolta. Az igazi Almásyt üldöztetés és számos rágalom érte saját hazájában. Tartották náci és angol ügynöknek, homoszexuálisnak, szerencsevadásznak. Egyes Afrika kutató még az ő eredményeit is ellopta és később magáénak vallotta. Külföldön és hazánkban is csak, mint az angol beteg ismerik főleg, de a valóság egészen más. Több nyelven beszélő művelt ember volt, aki ugyan nem rendelkezett diplomával de ettől függetlenül tudósnak tekinthetjük. Nemesi család sarjaként született, és sokan gróf úrnak szólították, de nem volt az, de jó néven vette ezt a titulust, mert megkönnyítette a kapcsolatépítést és ezzel tervei megvalósítását. Az igazi Almásy László egy vérbeli földrajzi felfedező, aki ismeretlen területeket tárt fel Északkelet-Afrika sivatagjaiban, és képzett mechanikus, autószerelő és -vezető. Tapasztalt pilóta, vakmerően bátor katona, akit beosztottjai (a Wehrmacht katonái is) tiszteltek és szerettek. Sikeres katonai felderítő, az ezért járó magyar és német kitüntetésekkel. Magyar hazafi, aki szívügyének tekintette a Trianon utáni magyar ifjúság nevelését, és bábáskodott a magyar cserkészmozgalom kialakulásában is.

Az Almásy család egyike volt az ország előkelő családjainak, és ezt a szerepet egészen a 17. századtól nyomon lehet követni. 1849 április 14-én a szabadságharcunk egyik legfontosabb eseménye történt Debrecenbe, midőn kihirdették a Habsburg-ház trónfosztását. És ki hirdette ki a határozatot? Naná, hogy egy Almásy. Almásy Pál a képviselőház elnöke. A 19. század vége felé a család az alföldi birtokairól Borostyánkőre költözött, egy ódon vár falai közé. Itt látta meg a napvilágot 1895. augusztus 22-én Almásy László Ede, aki Almásy György és Pittoni Ilona második fiúgyermeke volt. Maga az apa se volt kis ember. A jogi végzettség és gazdálkodási feladatok mellett neves ornitológus és Ázsia kutatóként tartották számon. De ne hagyjuk ki a várat és a hozzá tartozó birtokot megvásárló nagyapát se. Almásy Eduárd egy nagyon művelt és kíváncsi ember volt, akit nagyon érdekelt a földrajz, az utazások, a felfedezések. Több mint ötezer kötetes, gazdag könyvtárában félezer könyv foglalkozott a földrajz, a csillagászat, a meteorológia és a geológia kérdésköreivel. Buzgón gyűjtötte az útleírásokat, rendszeresen megvásárolta a legkorszerűbb térképeket, atlaszokat, s előfizetett a német földrajzi szakfolyóiratokra. Alapító tagja volt az 1872-ben létrejött Magyar Földrajzi Társaságnak. Ilyen ősökkel körbevéve szinte adta magát, hogy a fiatal Almásy érdeklődése is a földrajz, a térképek felé mozdult el. A saját könyvtár volt utazásai első kiindulópontja, de először még csak a képzeletében, a könyvtárba a térképek felé hajolva indult világkörüli utakra a fiatal „úrfi”. Főleg mikor apja hazajött a Duna-deltából, vagy Közép-Ázsiából a Tien-San vidékéről, és több mázsányi érdekes dolgot is hazavitt magával. Ifjúként így látta, milyen temérdek munkával jár egy expedíció előkészítése.

Tanulmányait a kőszegi bencés gimnázium diákjaként kezdte meg, már itt diákként érdeklődni kezdett a madarak költési, vonulási szokásai iránt, és ami talán ennél fontosabb, hogy felébredt benne a vágy az ekkor a szárnyait éppen bontogató repülés iránt. Középiskolai tanulmányait az ausztriai Grazban kezdte meg, de nem volt túl hosszú a pályafutása, mert a fiatalember a sebesség megszállottja volt, és a biciklijével nemcsak úgy lazán, hanem igen keményen rótta az utcákat. Ebből talán nem lett volna nagy baj, ha nem éppen a gimnázium igazgatóját csapta volna el az egyik alkalommal. De ez még mind semmi volt. 14 éves korában épített egy saját repülőgépet, és ha már meg is csinálta, úgy gondolta ki is kellene próbálni. Fogta magát és a gépet és uccu neki egy kőfejtő meredek faláról meg is próbálkozott az első repüléssel. A Wright-fivérek első igazi repülése pár évvel korában 12 másodpercig és 39 méter távolságig tartott, ezt a fiatal Almásy nem tudta ekkor megdönteni. Az övé kb. 1 másodperc és 1 méter körülire sikerült, és ehhez jött még egy bordatörés is, de a repülés iránti szenvedélye semmit se csökkent. 15 éves korában Svájcba került egy évre, de nem nyaralás volt ez se, tüdőszanatóriumba került gyógyulni, amire szükség is volt, mert ekkor már közel 5 éve erős dohányos volt. Nem kell nagy matektudás kiszámolni, hogy alig 10 évesen kezdte az „ipart”. Akkor még se dohányboltok, se semmilyen törvények nem korlátozták még a dohányzást. Svájc után a következő állomás Anglia lett, ahol diákévei során ismerte meg az angolszász kultúrát és a brit életformát. Kitűnően elsajátította az angol nyelvet, melyet szinte anyanyelvi fokon beszélt. Kapcsolatba került a cserkészettel, melynek követelményei és törvényei nagy hatással voltak későbbi életére. A híres brit Afrika-kutatók könyveit olvasva ébredt fel benne az érdeklődés a fekete kontinens iránt. Az itteni diákévek során megtanult viselkedés- és gondolkodásmódnak köszönhette, hogy később elnyerte a britek és az egyiptomiak bizalmát.

Éppen, hogy befejezte középfokú tanulmányait mikor a sors közbeszólt. Kitört az első nagy világégés, az első világháború, amely minden magyar családot érintett sajnos. Ő sem húzta ki magát az események alól, önként jelentkezett katonának. A Vas-megyei 11-es huszárokhoz került, de nem maradt sokáig itt. A repülés iránti szenvedélye hamar kiderült, ezért áthelyezték a formálódó új fegyvernem a légierő kötelékébe. Gyors pilótaképzés után már mehetett is a keleti frontra, ahol felderítő feladatokat bízták rá a Dnyeszter mentén.  Munkáját nagyon is jól végezte mert megkapta az I, és a II. osztályú vitézségi érmet is. Sikeres tevékenysége miatt az olasz frontra is küldték, ahol az Alpok magas láncai között talán még fontosabb is volt a mélységi felderítés. Egyik alkalommal 1500 méter magasságban repült mikor szinte a semmiből egy olasz repülő bukkant elő, és tüzelni kezdett Almásy gépére. Ez nem lett volna még akkor baj, mert Almásy nem volt az az ijedős fajta, és viszonozta is volna a tüzet, ha tudta volna, de az ő gépfegyvere befagyott, nem bírta az időjárási helyzetet. De nem esett nagy pánikba, hanem nagy nyugodtan a sérült géppel hazavitorlázott a hazai repülőtérre.

Az első világháborút követően részt vett IV. Károly visszatérési kísérletében, az ún. királypuccsban. 1921. április 5-én gróf Mikes János püspök társaságában kísérte el a Habsburg-uralkodót a határig, ő volt a király sofőrje. Erre az időszakra nyúlik vissza állítólagos grófi címe, hiszen a jelenlévők nem feledték el, hogy „itthoni” tartózkodása alatt IV. Károly következetesen gróf úrnak szólította. Almásy körében számos arisztokrata nemes volt, s ő is otthonosan mozgott a főrangúak körében. A borostyánkői vár és a birtok tulajdonlása ugyancsak táplálta a grófsággal kapcsolatos hamis hiedelmet. Azt azonban kevesen tudták, hogy a tényleges Almásy-vagyon az László bátyjának, Jánosnak a nevén szerepelt. Almásy hivatalos okmányain, igazolványaiban, bizonyítványaiban nem szerepel a grófi cím, s műveinek, könyveinek, cikkeinek megjelentetésénél sem olvasható ez a rang.

1926-ban az élete megváltozott örökre, és visszavonhatatlanul. Ekkor vett részt első afrikai útján. Hozzátartozik, hogy a 20-as évek elején itthon élt ugyan Magyarországon, de tudatosan készült, hogy eljusson Afrikába. Az osztrák Steyr cég megbízottja lett, ami egy kis jövedelmet is jelentett, de leginkább kapcsolatokat és eszközöket. A gyár a mai napig megvan és ma már leginkább jó minőségű traktorokat gyárt, de abban az időben az autógyártás sem állt messze a cégtől, és autóik elég jó hírben álltak Európában megbízhatóságuk miatt.

Almásy 1926-ban egy Steyr autóval Eszterházy Antal, a sógora társaságában indult először Afrikába. Alexandriából kiindulva a Nílus mentén Kartúmig jutottak el, átkeltek a Núbiai- és a Berber-sivatagon. A vállalkozás nagy visszhangot keltett Európa szerte, hiszen közel 3000 km-t tettek meg autóval a sivatagon át, úgy, hogy semmiféle úthálózat, vagy megbízható térkép nem állt rendelkezésre akkor még. A Steyr cégnek jól jött az ingyen reklám, amit igyekeztek is kihasználni, így megbízták Almásy-t a cég kairói képviseletének vezetésével, abban a reményben, hogy piac nyílhat Egyiptomban az osztrák járművek számára. De az autóversenyzés sem állt messze Almásy személyiségétől. 1928-ban a Madrid-Koppenhága közötti távolsági versenyen vett részt, ahol saját kategóriájában első, összesített versenyben pedig az ötödik helyet érte el.

A következő évben Almásy kockázatos utat tett a Keleti-Szaharában, ahol 700 km-es úton járta be Abu Moharig homokdűne-birodalmát. Több vadászexpedíciót is tett a Líbiai-sivatagban. Egyik útján Széchenyi Zsigmonddal és Horthy Jenővel (Horthy Miklós kormányzó testvére) vadászott. Élményeiket a neves vadászíró Hengergő homok című sivatagi vadásznaplójában örökítette meg.

Almásy kapcsolatba került Kemal el Din herceggel, megismerte Fuad királyt s az egyiptomi uralkodóház számos tagját. Kitűnő kapcsolatteremtőként szerzett támogatókat a legvagyonosabb egyiptomi körökből. Kemal el Din bőkezűen támogatta utazásait, mert felismerte, hogy Almásy tevékenysége Egyiptom földrajzi megismerését szolgálja, s nagy stratégiai jelentőséggel bírnak a Szahara ismeretlen belsejében általa gyűjtött adatok. De miért is volt annyira érdekes Afrika ezen része? Miket is kerestek itt a kutatók, a szerencsevadászok? Az ókorban a nagy egyiptomi oázisok lakottak voltak, sőt a mainál nagyobb népességgel és nagyobb termőfölddel rendelkezhettek. A középkorban a szudáni Darfurból induló, és az egyik legjelentősebb korabeli kereskedelmi út haladt keresztül a Líbia-sivatagon, felfűzve számos kicsiny és akkor talán lakott oázist, majd a Kharga oázis érintésével a közép egyiptomi Asszuánba ért. Ez volt a híres Darb el Arbain, vagyis a Negyven Napos Út. Rengeteg áru, és évente kb. 80 ezer rabszolga indult északra a karavánokkal, hogy a megállásokat és az egyes oázisokban töltött időt nem számítva 40 napos gyaloglás után megérkezzenek az asszuáni emberpiacokra. Az igen magas halálozási arány miatt nem csak tevék maradványai, hanem emberi csontvázak is jelölték az útvonalat, így nyugodtan hívhatnánk a halál útjának is.

A 19. század végére a sarkvidékeken kívül a Líbiai-sivatag maradt a legnagyobb feltáratlan “fehér folt” a Föld térképén. Ennek egyik oka az volt, hogy a Líbiai-sivatag a „Szahara száraz szíve”, ahol a legkevesebb az évi átlagos csapadék és a legritkábbak az esők (átlagosan 3-5 évenként van csupán csapadék) és emiatt gyakorlatilag lakatlan. Feltárását a természeti nehézségek – a vízhiányon kívül a hőség és a homokviharok – mellett a közlekedés nehézségei is hátráltatták: a szívós teve is csak 300 km-t tudott megtenni két víznyerő hely között. Az első világháborúig ezért a Líbiai-sivatag szinte teljesen ismeretlen maradt. A sivatag belső területeire az egyiptomi beduin családból származó Ahmed Hassanein Bey jutott el 1923 őszén. Kufrától délre felfedezte a viszonylag dús növényzetű völgyekkel és kutakkal rendelkező Arkenu és Uveinat hegységeket.

Almásy nézete szerint az ókori görög világ is megpróbált már kapcsolatot teremteni a Líbiai-sivatagon túl élőkkel. Ő nem hitt az akkoron elfogadott nézeteknek a sivatag változatlanságáról, hanem úgy vélte, fokozatosan romlottak az életkörülmények az utolsó évezredek klímarosszabbodása miatt. Kedvenc beszéd – és kutatási – témája volt az ún. Zarzura-oázis léte és megtalálása. Ennek alapja az a hagyomány volt, hogy több oázist rendszeresen „meglátogatták” a sivatagi rablók. Az oázisokban váratlanul megjelenő tevés csapatok legyilkolták az ellenállókat, kirabolták a lakosokat, majd amilyen gyorsan érkeztek, ugyanolyan gyorsan eltűntek a zsákmánnyal. Soha nem sikerült az üldözőknek utolérni, vagy elfogni őket, ugyanis víztartalékaik fogyása miatt kénytelenek voltak visszatérni lakóhelyükre. Feltételezték, hogy a hosszú sivatagi úton valahol kétszer is alkalmuk kellett legyen a víz pótlására. Az egyik ilyen állomás lehetett az 1917-ben John Ball által felfedezett, tömérdek agyagkorsót rejtő magányos hegy: az Abu Ballasz (az arab név jelentése: „a Korsók Atyja”). Feltételezték, hogy a sivatagi rablók a korsókat használták víztartályként: előzőleg több karaván föltöltötte azokat, majd a támadók oda- s visszaútban innen nyerték az utánpótlást a hadjárat folytatására. Az ott talált több mint 300 nagyméretű cserépedény nagy része a megtaláláskor már nem volt ép.

Abu Ballasz a két oázis, Kufra és Dakhla között az utóbbihoz közelebbi egyharmad úton van. Kellett egy másik „vízforrásnak” is lennie Kufrához közelebb – gondolta Almásy. Ez pedig szerinte csakis a mondabeli Zarzura oázis lehetett (zarzura a neve egy sivatagi madárkának, amely mindig a sivatag felől érkezett a keleti oázisokba és arrafelé távozott). A sivataglakók meséiben az ismeretlen, vagy inkább elveszett oázis, egy romváros, ahol mérhetetlen kincsek vannak elrejtve; tejjel mézzel folyó pálmaliget. Almásy expedícióinak fő célja ezért e völgyek megtalálása, feltérképezése volt.

Almásy László új módszert vezetett be a sivatag kutatásába: a repülőgépes légi felderítést állította a földi felmérés szolgálatába. Ennek lényege az volt, hogy a több nappal előre járó szállító autók „kiépített” repülőtereket, üzemanyag-, élelmiszer- és vízdepókat hoznak létre, ahonnan felszállva a repülőgép hatótávolságának megfelelő mértékben minden irányban felderíti a terepet. A fontosabb objektumokat aztán az autókkal felkeresik, az utat felmérik, a terepet térképezik. Almásy nagyszerűen értett a homokon autózáshoz. Egyik könyvében leírta hogyan kísérletezte ki a Kairóhoz közeli buckákon a különböző vezetési technikákat, a kerekek gumijainak nyomását és a további trükköket amelyeket a különböző jellegű homokfajtákon nyert tapasztalatokkal egészített ki. A homoksivatagnak vannak olyan részei, amit Almásy-t követően senki nem tudott autóval megközelíteni azóta se.

Almásy eredetileg 1931 szeptemberében indult volna soron következő sivatagi felfedező útjára, amelynek során az Egyiptom felé tartó repülőgépével (Zichy Nándor volt a társa) augusztus végén Aleppo előtt sajnos lezuhant – de szerencsére mindketten túlélték a légikatasztrófát. Megmentette a helyzetet, hogy Robert Clayton felajánlotta repülőgépét, s így az angol lord is részt vett a kalandos utazásban. Az expedíció tagja volt még Henry G.Penderel repülő alezredes, és Patrick A. Clayton a kairói sivatagi intézet kartográfusa.

Ez az 1932-es expedíció több eredményt tudott felmutatni: a „Péter és Pál” néven térképezett két jellegzetes alakú hegy alaposan felmérése egészen a líbiai határig, a Gilf-Kebir fennsíkot két részre osztó, Almásy által Akabának (arabul szorost jelent) elnevezett átjáró felfedezése, Kufra kelet felől történt elérése, és a felderítő repülés során megtalált, a „Zarzura” oázist alkotó, a fennsíkba vágódott vádit. A felfedezések elég nagy visszhangot kaptak és már csak ezért is a következő évben újra visszatért Almásy egy nagyobb szabású expedícióval. Richard Bermann osztrák újságíró közreműködésével sikerült elnyernie a Universal amerikai filmtársaság pénzügyi támogatását. E vállalkozás tagja volt Kádár László tanársegéd, későbbi debreceni földrajzprofesszor (akinek nekem még volt szerencsém az óráján részt venni, és órákat tudott mesélni az útról).

Almásy 1933-as expedíciója a Líbiai-sivatag utolsó fehér foltjait törölte el a térképről. Mint kiderült a Zarzura oázis – mint tipikus esőoázis – a vízhiány miatt elnéptelenedett már korábban. A Szahara ezen legelhagyatottabb, leginkább hozzáférhetetlen zugában Almásy László volt az első európai kutató, aki részletes földrajzi dokumentációs munkát végzett. A Gilf-Kebírt tagoló meredek falú sziklakanyonok, a völgyek megismerése a forróságban komoly fizikai igénybevételt jelentett az expedíció tagjai számára. Almásy-ék a Gilf-Kebír festői tanúhegyekkel körülvett völgyének homokkőben keletkezett sziklabarlangjaiban ősi állat- és emberábrázolásokra bukkantak. A Vádi-Szúrában – a „Képek völgyében” – neolitikumi ember keze nyomát őrzik a sziklaodúk falára festett vörös színű strucc- és pálmafa-ábrázolások, bizonyságául annak, hogy valaha növényzet zöldellt ott, ahol manapság csak száraz fűcsomók vannak. Almásy felfigyelt a legtalányosabb ábrázolásra, az úszó emberekre, s vázlatkönyvében akvarellen örökítette meg őket. Úszni csak ott lehet, ahol víz van, s a Szahara e kietlen zugában manapság sem víz, sem növényzet nincs! A legközelebbi vízfolyás, ahol úszni lehet, a Nílus, mely keleti irányban csaknem ezer kilométeres távolságban hömpölyög. Márpedig akik a festményeket készítették, láthattak úszó embereket. Feltehető, hogy időszakos vagy állandó, úszásra alkalmas vízfolyások létezhettek ezen a környéken. A sziklafestmények alkotóinak kilétét máig homály fedi.

Összesen mintegy 800 barlangfestményt fedeztek fel. A fehérrel, vörössel, sötétbarnával és sárgával színezett állatalakok és a fekete emberfigurák páratlan bizonyságai az őskori ember kultúrájának. Almásy így örökítette meg a felfedezést: „Az emberalakokat mindig feketére festették, vörös hajjal és fejükön fehér tolldísszel ábrázolták őket. Fehér karlánc és bokalánc díszítette a felkarjukat és a bokájukat, csípőjükön lánc és fehér tollak lógtak. Tegezt viseltek, tele tollvégű nyilakkal, és olyan kisméretű íjakat, melyek alul horogformában végződtek”.

Almásy adott hírt elsőként a magyarábokról, akiknek őseit – a legenda szerint – a törökök hurcolták el Magyarországról. Vádi Halfa közelében, a Nílus egyik szigetén bukkant a magyarábok képviselőire, akik nagy szeretettel, rokonként fogadták.

A 30-as években folytatta megkezdett munkáját, és több expedíciót is vezetett a Szahara középső részének feltérképezésére. Ugyanakkor részt vett az egyiptomi Aero Club alapításában, és repülőoktatással, sportrepülők értékesítésével is kezdett foglalkozni.

A második világháború idején Mussolini Olaszországa Líbiában nagyszabású hadműveletekre készült az angolok ellen. Az ambíciók azonban meghaladták az olaszok képességeit, és a brit haderő megsemmisítő vereséget mért az ötszörös túlerőben lévő olaszokra, rövid idő alatt „kipicsázták” az olaszokat Egyiptomból. 1941 februárjában ezért a hitleri hadvezetés úgy döntött, hogy segítséget nyújt bajba került szövetségesének. A német Afrika Korps parancsnoka Ervin Rommel tábornok lett, akit nemcsak katonái, de ellenfelei is legendás hősként emlegettek, és féltek is nem is kicsit. Almásy nevét német nyelven is megjelent, Az ismeretlen Szahara című könyve révén jól ismerték a német katonai hírszerzés, az Abwehr központjában. A németek tisztában voltak azzal, hogy Almásy nemcsak a Szahara kiváló ismerője, hanem kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik egyiptomi vezető körökben. Rendszeres vendég volt Faruk király udvarában, baráti szálak fűzték Taher pasához, Alaeddin Mouhtar pasához, az egyiptomi vezérkari főnökhöz, El Maszri pasához, de kapcsolatban volt az angolellenes ifjú tisztek mozgalmának tagjaival, Gamal Abdel Nasszerrel és Anvar el-Szadattal, Egyiptom későbbi államfőivel is.

Almásy ekkoriban a magyar légierő állományában teljesített katonai szolgálatot, mint tartalékos. Kenessey Waldemár altábornagy, a magyar honvéd légierő parancsnoka – a németek kérésére – 1941. február 8-án a német hadsereghez vezényelte át. A személyre szóló kikérő rendkívüli presztízst jelentett, hiszen a németek nem szenvedtek létszámhiányban, de olyan szakemberre volt szükségük, aki a sivatagot kiválóan ismeri. A német birodalomban egyetlen olyan szakember sem volt, akinek olyan szerteágazó ismeretei lettek volna a Szaharáról, mint Almásy-nak. A magyar sivatagkutató német egyenruhát öltött, német zsoldkönyvet kapott, de ruháján viselte magyar jelvényeit. Már csak azért is vállalkozott a feladatra, mert élénken foglalkoztatta a terv, hogy felkutatja Kambüszész perzsa uralkodó a Líbiai-sivatag homokvilágában ókorban eltűnt hadseregét. Elindulása előtt az óbudai Sipos halászcsárdában vacsora közben így fogalmazott: „Engem egy érdekel csak ott, Kambüszészt akarom kiásni! Rommel majd ad hozzá benzint…” Rommel hadseregében elég sokrétű munka várta. Térképkészítés, térképjavítás, távolfelderítés, sivatagi túlélési technikák oktatása, sivatagi víznyerő helyek kutatása, angol üzemanyagraktárak keresése volt a feladata. Szóval nem unatkozott.

Néhány hónapos kiképzést követően jogosítványt szerzett Heinkel és Junkers gépek vezetésre is. Az ő nevéhez fűződik a második világháború egyik legizgalmasabb titkos akciója, a Salaam-művelet. Az Abwehr által kitervelt vállalkozás során összesen mintegy 5600 kilométer hosszú, lakatlan, víztelen sivatagi utakon Johann Eppler és Hans Gerd Sandstede német hírszerzőket juttatta át az angol vonalak mögé. A két Ford de Luxe teherautóval és két Ford személyautóval lebonyolított út résztvevői többször kerültek életveszélybe. Az 1942 májusban – mintegy 50 °C-os forróságban – lebonyolított akció csodával határos módon sikerült. A britek a híres sivatagkutató, Bagnold vezetésével félezres különítménnyel keresték a német felderítőcsoportot, mivel rádióüzeneteiket a rejtjelkulcsok birtokában sikerült megfejteniük. Almásy páratlan leleményességgel győzte le a sivatag akadályait. A Gilf-Kebír déli előterében elhagyott brit gépjárművek benzinnel tele tankjából pótolta például a hiányzó üzemanyagot. Az elhagyott járművek tanksapkáit lecsavarta, s az olajtartályba apró szemű sivatagi homokot szórt, de ügyelve arra, hogy a tanksapka körül egyetlen homokszem se árulkodjon az áldásos műveletéről. Arra is figyelt, hogy ne ugyanannyi homokot szórjon az olajtartályokba, nehogy egyszerre álljanak le majd a motorok. Elképzelhető, mit éreztek a britek, amikor járműveik 10-20 km megtétele után, egymást követve váltak használhatatlanná. Vagy ott van az az eset, amikor a Salaam-akció résztvevői a szomjhalál küszöbén voltak, és ekkor is a magyar sivatagkutató mentette meg őket a pusztulástól. A Gilf-Kebír déli peremén döbbentek rá, hogy a megfogyatkozott vízkészlet nem lesz elegendő a Nílus völgyéig. Almásy-nak eszébe jutott, hogy a közeli Vádi-Szúra bejáratánál, álcázott bádogkannákban a sziklák között 1932-ben, tehát 10 évvel korábban (!) biztonsági vízdepót helyezett el. A 8 darab, még Kairóból származó Shell víztartályt annak idején saját maga zárta le. Ez a vízkészlet mentette meg Bagnold őrnagy és kísérői életét 1935-ben, amikor már reményt vesztetten a halálra készültek. A tengelytörés miatt használhatatlanná vált egyetlen autóval Bagnold 4 bádogtartály víz felhasználásával életben tudta bevárni a 8 nap múlva rájuk bukkanó mentőexpedíciót. Amikor társainak említést tett erről, mindnyájan hitetlenkedve hallgatták. Úgy vélték, parancsnokuk csak lelket akar önteni beléjük. Almásy azonban igazat mondott. Csodával határos módon, rövid keresgélés után négy sértetlen víztartályra bukkant. A Bagnold által használt négy másik bádogkannát már szétmarta a rozsda. Almásy óvatosan kinyitotta az egyik kannát. A víz meleg volt, de tiszta. A gondosan lezárt kannákban a tízesztendős víz iható volt, így megmentette az életüket!

Almásy a Kharga-oázisban egy angol–egyiptomi katonai ellenőrzőpont tagjait megtévesztve nyert egérutat az őket kereső brit járőrök elől. Az angolok szinte valamennyi egységét riadóztatták, és Almásy szinte hihetetlen módon menekült meg az Akabai-átjáró járhatatlannak vélt útjain keresztül. A két német hírszerzőt útjukra engedték, de elég hülye volt a két német, így a Kairóban kialakított fényűző életmódjuk és óvatlanságuk miatt hamarosan lebuktak. Almásy azonban sikerrel teljesítette a küldetését, s 5600 km-es út megtételét követően jutottak vissza Gialóba, ahol egy őrnagyi előléptetés, és a Vaskereszt kitüntetés várta. Almásy Rommel seregénél Líbiában címmel írta le az afrikai hadszíntéren szerzett élményeit, ügyelve arra, hogy minél kevesebb konkrétum szerepeljen művében, ami, mint később kiderült, életmentőnek bizonyult. Ugyanis ezen könyve később vádpontként szolgált az ellene lefolytatott népbírósági per során.

1944–45 vészterhes időszakát Almásy már Budapesten töltötte. A Horthy Miklós u. 29. alatt álló ház lakásában 1944 novemberében Almásy több üldözött zsidónak nyújtott menedéket. Nem kevés személyes kockázatot vállalva helyezte el Fux Jenő olimpiai bajnokunk fiát, Fux Györgyöt, akinek az élelmezéséről folyamatosan gondoskodott. Anyagi érdekek nélkül, humánus megfontolásból segített azoknak, akiknek az élete származásuk miatt veszélybe került. Német katonai egyenruhában, őrnagyi rangjelzéssel, kitüntetésekkel a mellén megjelenve többször zavart el a házban razziázó nyilas pártszolgálatosokat, akik nem mertek fellépni a német tisztnek vélt Almásy ellen. A ház lakói közül többen köszönhették életüket Almásy bátorságának.

Sajnos a második világháborút követő népbírósági perek során nem a tények, hanem az indulatok uralták a büntetőeljárásokat. Almásy-t többször letartóztatták, s a politikai rendőrségen kegyetlenül bántalmazták. Rommel mellett teljesített szolgálatát nem tagadta, de semmilyen háborús bűncselekményt – mellyel megvádolták – nem ismert el sem a rendőrségi kihallgatásokon, sem a bírósági tárgyaláson. Végül a neves tudós, Germanus Gyula tanúvallomásának köszönhetően mentették fel a vádak alól, aki egyik volt tanítványa, a későbbi „nagy vezető” Rákosi Mátyás segítségével intézte el, hogy tanúvallomást tehessen. A politikai rendőrség nyomozói 1947 januárjában ismét őrizetbe vették. A fogságból csak egyiptomi barátja, Faruk egyiptomi király unokatestvére, Alaeddin Mouhtár pasa segítsége révén tudott kiszabadulni. Otthonát elveszítette, munkahelye nem volt, jövője kilátástalanná vált. Az Ausztria szovjet megszállási zónájához tartozó Borostyánkőn sem maradhatott. Menekülnie kellett Európából. Valderana herceg, a brit különleges erők ezredese segített neki eljutni Egyiptomba. Bizonyíték nincs rá, de van olyan elképzelés, hogy ekkortól az angolok ügynöke lett Egyiptomban, a valóságot erről már talán soha nem tudjuk meg.

Élete utolsó éveit Egyiptomban töltötte. Kairó Zamalek nevű városrészében bérelt egy kis lakást. Létfenntartását sportrepülés-oktatással és sivatagi autós kirándulásokkal biztosította. 1949-ben Párizsból Kairóba vontatott el sértetlenül egy vitorlázógépet, ami a maga idejében új távolsági rekord volt. Több kísérletet tett, hogy felkutassa a már említett Kambüszész perzsa uralkodó Szaharában eltűnt 50 ezres seregének nyomait. A nagy létszámú perzsa hadsereg Thébából kiindulva Siva oázis felé tartott, de a Líbiai-sivatag homokvilágában kincseivel együtt eltűnt, és ma sem került még elő, bár az elmúlt években már találtak 5 méter mélyen a homokba perzsa fegyvereket és tárgyakat régészek a sivatagba.

1951-ben autókat vitt javításra Ausztriába, mikor is megbetegedett. Amőbás dizentériától szenvedve került a salzburgi Wehrle Szanatóriumba, ahol Viktor Wehrle professzor személyesen műtötte meg. A májban kialakult tályog és az egyéb károsodások azonban végzetesnek bizonyultak. Almásy László 1951. március 22-én a Wehrle Szanatóriumban, gyötrelmes szenvedést követően meghalt. Halála előtt nemsokkal érte a hír, hogy az épen ekkor „induló” Egyiptomi Sivatagkutató Intézet igazgatójának nevezték ki, de az állást már soha nem tudta betölteni. Sírja egy jellegtelen kis sír volt a többi közt a helyi temetőben, ami el is tűnt idővel, mert mivel nem voltak rokonai, senki nem hosszabbította meg a parcella „bérletét”, és 1974-ben egyszerűen csak rátemettek valaki mást.

A rendkívüli ember fél évszázadot átívelő pályafutása bővelkedett meglepetésekben és titkokban egyaránt. A nagyszerű autóversenyző, a vakmerő pilóta, a segítőkész cserkész, a szenvedélyes vadász, a leleményes üzletember, a megszállott expedíciószervező, a fáradhatatlan kutató, a sikeres földrajzi felfedező, a kitűnő régész, a furfangos felderítő, a lebilincselő mesélő, a jó tollú író, a megkínzott fogoly, a népbíróság vádlottja ez mind ő volt. Emlékét hazánkba pár emléktábla őrzi és az érdi Földrajzi Múzeum udvarán felállított szobor. Külföldön szintén számos emléktábla, a Kairói Sportrepülőtér neve, a Gebel-Almazi hegy őrzi az ő emlékét.  Története az angol beteg című regény megjelenése után vált csak igazán ismertté, aminek a valóságalapja az volt, hogy egyszer a kórházba hívták egy lelőtt kanadai pilótához tolmácsolni, aki nagyon össze volt égve. A pilóta egy hét szenvedés után nagy fájdalmak közepette sajnos meghalt, de ez úgy került bele a híres regénybe, hogy Almásy került a pilóta „helyére”.

Soha nem nősült meg, de volt egy norvég menyasszonya Gudrun, de a házasságból végül nem lett semmi. Egyes kutatók szerint férfi szeretője, vagy szeretői is voltak, de ha így is volt, semmit nem von le a tudományos, felfedezői, katonai érdemeiből. Az arabok Abu Ramlának a „homok atyjának” nevezték el. Jean Howard, az angol titkosszolgálat egyik tisztje azt mondta róla, hogy ő nem volt se náci, se németbarát, ő „igazából magyar volt”. Egy olyan magyar, akiről illik tudni, illik megemlékezni.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Almásy L. 1943: Rommel seregénél Líbiában. Második kiadás 1999, Dénes Natur Műhely

Almásy László: Autóval Szudánban – Első autó-utazás a Nílus mentén. A Magyar Földrajzi Társaság könyvtára, Budapest, 1929

Almásy László: Az ismeretlen Szahara. A Magyar Földrajzi Társaság könyvtára, Budapest, 1935

Almásy László: Levegőben… Homokon… Franklin Társulat, 1937

Gábris Gyula: Almásy László – A kelet Szahara feltárója,

Gábris Gyula: Zarzura, az elveszett oázis – Almásy László 1932-es és 1933-as tavaszi felfedező útjáról a hatvanadik évforduló alkalmából. 1993, Földrajzi Közlemények

http://hvg.hu/shake/20100413_angol_beteg

http://mivanma.reblog.hu/almasy-laszlo#

http://www.ng.hu/Civilizacio/2004/05/Ki_is_volt_valojaban_az_Angol_beteg

http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/szombathelyi_almasy_grof_

http://www.origo.hu/utazas/hirek/20150821-120-eve-szuletett-almasy-laszlo-szahara-kutato.html

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/almasy_laszlo_az_angol_beteg/

http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2001/3/12/u-12.htm

https://hu.wikipedia.org/wiki/Alm%C3%A1sy_L%C3%A1szl%C3%B3

Nagy Miklós Mihály: Propaganda vagy útleírás? Földrajzi Értesítő, 1999. 3-4. füzet

National Geographic, 2009. December, A homok atyja nyomában

Török Zsolt: Almásy László és a Líbiai sivatag expedíciós térképezése, http://lazarus.elte.hu/hun/digkonyv/sc/sc12/08tzs.pdf

Leave a comment

Vedd fel velünk a kapcsolatot

Hiba: Kapcsolatfelvételi űrlap nem található.

AncoraThemes © | Mészáros Martin 2024. Minden jog fenntartva