Andranik egy igazi kemény csávó, egy hős, aki sok borsot tört a törökök bajsza alá, mindig kiszabadulva azok csapdáiból, miközben legenda státuszba emelkedett népe körében – az ellenség pedig félte nevét, emellett tőle idézve tanultam meg életem egyetlen örmény nyelvű káromkodását, „shan lakot!” Tapasztalataim szerint minden örmény alapvetően faszagyerek. A PC, a gender-elmélet még nem tört utat magának a Kaukázusban. Itt klasszikus (sokszor szinte paródikusan túlozott) macsó férfiak élnek. Hogy ez pozitív vagy negatív, azt az olvasóra bízom, azonban a térség népei közötti viszony fenntartja a katonai készültséget, a tradicionális harcos férfi képét. Ez a helyzet valószínűleg még jó ideig így marad, kialakulásában azonban hősünknek is volt némi szerepe.

Andranik szobra Ararát településen, a szerző felvétele. 

Andranik Ozanian 1865. február 25-én született Shabin-Karahisarban, a Sivas vilajetben, az Ottomán Birodalom hat örmény vilajetjének egyikében, mely a Fekete tengertől beljebb, Anatólia középső részén található. Apai ősei Ozan településről telepedtek át ide, a török üldözés elkerülése végett, innen a hagyományos örmény patronímmel (ian, jan, yan) kiegészült neve. Maga az Andranik név jelentése pedig „elsőszülött”, de általában csak Andraniknak, vagy Andranik tábornokként emlegetik.

Az Ottomán Birodalomban az örmények a millet rendszerben relatív szabadon élhettek, és a vallásukat is gyakorolhatták, amíg megfizették az adót. (Bár a Tanzimat-reformok elvben eltörölték a milleteket, gyakorlatban a másodrangú szerep fennmaradt, sőt ez csak erősítette a nacionalista mozgolódást a Birodalmon belül.) Keresztény vallásuk identitásmegtartó hatással volt rájuk, lévén akár az Apostoli, Katolikus vagy Protestáns Örmény Egyházhoz tartoztak, egy csoportban, nemzetben kezelték őket. Összeütközések mindig akadtak a felekezetek között, részben pedig a nemzeti eszme bejövetele a 19. század második felére sok helyen polgárháborús állapotokhoz vezetett, durva üldözésekkel és önvédelmi szerveződéssel, ahogy ezt hősünk példáján is látni fogjuk. Politikai pártokat alapítottak (Armenakan Párt – 1885, Szociál Demokrata Hunchak Párt– 1887 és az Örmény Forradalmi Szövetség azaz Dashnaktsutyun 1890-től napjainkig), melyek kezdetben a Birodalmon belül kívántak autonómiát, később az önvédelem és önkormányzás került céljaik közé.

A Dashnaktsutyun párt zászlója, előtérben az alapítók, jobboldalt félig pedig Andranik képe. Stepanakerti Történeti Múzeum, Hegyi-Karabah, a szerző felvétele

Andranik tipikus alakja a kornak. Alulról jövő, józan és lelkiismeretes katona, majd sikeres, ám a lehetetlen harcban a célját elérni képtelen tragikus hős. Édesanyja egy éves korában meghalt, ezután nővére, Nazeli viselte gondját. A helyi iskolában tanult, majd apja ácsműhelyében dolgozott. Tizenhét évesen megházasodott, azonban felesége belehalt a szülésbe, és pár napon belül gyermekük is meghalt. Balhésan folytatódott élete. Egy alkalommal, mikor apját egy török csendőr megverte, bosszújával túl messzire ment és az ottomán rendfenntartó meghalt. Talán jellemére is rávilágít, hogy nem bujdokolt ezután, hanem vállalta a börtönt. Nem sokáig azonban, mert társai rövidesen az őröket lefizették, és egyenesen Isztambulba ment 1884-ben, ahol ismét asztalosként dolgozott.

Az Ottomán örmények között népszerű gondolattá vált ekkoriban a lázadás, mert úgy vélekedtek, ha nyíltan harcba bocsátkoznak, a nagyhatalmak majd beavatkoznak az oldalukon. Elsősorban a legjelentősebb örmény kisebbséggel rendelkező Orosz Birodalom – amely ráadásul több háborút is vívott az Ottománok ellen, legutóbb 1877-78-ban (ekkor sok helyütt felszabadítóként üdvözölték őket a helyi örmények). A béketárgyalások során szó volt orosz védnökségről, ám ebből végül semmi se lett, ez is növelte az önvédelmi készülődés szükségét.

A kaukázusi front, a leírás történéseinek színhelye. 

Andranik 1888-ban kezdte forradalmi „munkásságát” Sivas vilajetben, három évvel később pedig belépett a Hunchak pártba. Ezután 1892-ben ismét letartóztatták, mert szerepet vállalt az örményellenes Juszuf Mehmet bég megölésében, ám másodjára is kiszabadult a börtönből, hogy aztán csatlakozzon a radikálisabb Dashnaktsutyun-hoz. (Ez a párt mai napig működik, a nacionalista oldalt erősítve.) A helyi csetepaték után nyíltabb összecsapásokra az uralkodó törökök ellen a vörös szultán, II. Abdul Hamid (1876-1909) pán-iszlám „politikája” révén került sor, amikor 1894-96 között százezres nagyságrendű áldozatot követelő mészárlást rendezett (innen a vörös jelző). Mush és Sasun térségeket védte a többi fedayi-val. (Az elnevezés érdekes módon arabból származik, azt jelenti „azok, akik feláldozzák magukat” – az őskeresztény örmények egy régi arab elnevezéssel illették harcosaikat, ebből is látható, hogy ez egy összetett térség, összetett kultúra. Az önkéntes örmény milíciákat is így nevezték ekkor, amelyek az 1920-as évekig voltak aktívak, azonban a későbbi időkben is hivatkoznak erre az elnevezésre, mint a hős nemzetvédő önkéntes példájára – nemzet és vallás pedig itt szorosan összeforrott.)

II. Abdul-Hamid szultán, mint mészáros egy francia karikatúrán 

Elkeseredett küzdelem jutott osztályrészült a fedayiknak, így Andraniknak is. A helyi hatóságok, csendőrség, majd a Hamidiye (kurd lovas brigádok) és reguláris csapatok létszám, képzettség és ellátmány fölényben voltak, azonban a civil lakosságot védő önkéntesek nem törtek meg. Kemény élet volt ez, folyamatosan változtatták lakhelyüket, hiszen ha az ellenség kiszimatolta, hol élnek, kifüstölhették őket, ahogy ez az óvintézkedések ellenére néha meg is történt. 1899-ben Serob Vardaniannak, a fedayik vezetőjének egy embere megbetegedett (valószínűleg mérgezéstől, hogy lekössék a harcosokat), és rajtuk ütöttek a kurd csapatok. Serobot és kisfiát megölték, majd a férfi fejét levágták győzelmi trófeaként, feleségét – aki végignézte a történteket – pedig fogságba ejtették. Tragikus úton lett tehát Andranik a fedayi egységek vezetője. Ekkor egyébként 38 település tartozott hozzá, ahol a „harcos, fél-független örmény parasztság élt”. Andranik egyébként felkutatta Serob gyilkosát, Bushare Khalil béget, sorsa neki is fejvesztés lett, az elért győzelméért kapott medált pedig egyenesen Abdul Hamidnak küldte vissza a fedayi vezér.

Andranik a századelőn, fedayi felszerelésben 

Andranik legendás tiszteletét 1901 novemberében vívta ki a Szent Apostolok kolostori csatában. Célja az volt, hogy a közeli Mush városában lévő külföldiek figyelmét ráirányítsa az Örmény Kérdésre, az Ottomán Birodalmon belül elnyomásra és mészárlásokra, így a hegyekben való bujdoklás és gerillaharc helyett levonult a kolostorba 30-38-47 (a források eltérőek, mint általában) emberével. Bevették magukat az erőd-szerű épületegyüttesbe, és tárgyalások kezdődtek, miközben az 1200 fős török csapatokat a hideg és betegség tizedelte. Tizenkilenc napig folyt a mellébeszélés, mikor Andranik és emberei kámforrá váltak. Ahogy az ismert Leon Trotsky írja a Balkán háborúkról szóló könyvében, Andranik török uniformist vett fel, és tökéletes törökséggel beszélve elterelte az őrök figyelmét, míg embereit kivezette a csapdából. A törökök ezután szellemként kezdték emlegetni, akit lehetetlen elkapni.

A Mush közelében lévő Arakelots (Szent Apostolok kolostora) egy 1923-as fotón 

A történet következő felvonása a már egyszer említett Sasun térsége, ahol 1904 tavaszán ostrom alá vette két török zászlóalj (mindösszesen 10-20.000 ember), kiegészülve hétezer irreguláris kurd fegyveressel és nyolc „nagy ágyúval”. A terület örmény lakossága évek óta lázadozott, nem fizették az adót a folyamatos atrocitások miatt. Andraniknak nagyjából 200 harcedzett partizán állt rendelkezésére és 1000 helyi paraszt a saját fegyvereivel. A lakosság nem ijedt meg a törököktől, segítette a lázadást/önvédelmet. Nyolc napig nem állt le a tűzharc és a törökök százával hulltak, holttesteiket a közeli tóba dobták. (Werfel Musa Dagh negyven napja című művében egy ilyen önvédelmi harcról ad felejthetetlen leírást, a korban a Török Függetlenségi Háború végéig előfordultak ilyen önvédelmi harcok.)  Mikor helyzetük reménytelenné vált, a civilek egy része Andranikékkal tartott, a másik része a helyi falvakban oszlott szét, és hősünknek visszavonulót kellett fújnia. Három hajóval a közeli Van tavon kihajóztak, és Akhtamar szigetén kötöttek ki, ahol a kolostorban találtak szállást újfent (az örmény lakta vidékeken egymást érik a gyönyörű, tradicionális kőtemplomok, kolostorok, melyek sok esetben erőd-szerűen nyúlnak el a lélegzetelállító hegyek között). Innen három nap után éjszaka tovább hajóztak és Van városában kötöttek ki, ami a török jelentés szerint Andranik „kezére került”. Trotsky leírása szerint ekkor a helyi angol követ azt tanácsolta Andraniknak, hogy inkább álljanak tovább, mert az európai hatalmak figyelme az Orosz-Japán háborún van. A tragédia nem maradt el, a környék örmény lakosainak jelentős részét lemészárolták, és hősünk is elhagyta szülőföldjét.

Akhtamar sziget tavasszal, látható a kis hagyományos kolostor. 

Rövid, harcok nélküli periódus következett ezután Andranik Ozanian életében, ahogy hét éjszaka menetelve embereivel Perzsiába érkezett, majd rövidesen a Kaukázus rettentő ormain keresztül a tágas Orosz Birodalomba. Innen tovább ment és Genfben kiadott egy katonai taktikákról szóló könyvet, melyet korábbi tapasztalatai ihlettek, később pedig a Dashnak Kongresszusán vett részt, ahol nem egyezett véleménye a Pártéval, így kilépett. A Dashnaktsutyun üdvözölte az Ifjú Török Mozgalmat, mely a szultán leváltása után demokratikusabb államot ígért és kooperációt a kisebbségekkel az ország felvirágoztatása érdekében. Andranik így kommentálta a fejleményeket: „Élvezzétek csak az új bajtársaitok baráti társaságát, de figyelmeztetlek benneteket, előbb vagy utóbb be fogják verni a fejeteket és a népét is.”[1] Egy évvel később hívták Konstantinápolyba, hogy induljon a választásokon, erre annyit felelt; „Nem akarok ott ülni és semmit se csinálni”.[2] Néhány évre elzárkózott a politika és katonai élet viszontagságai elől, Bulgáriában telepedett le, és a helyi török-ellenes körökben szocializálódott.

Nem sokáig tartott ez a nyugodtabb időszak Andranik számára, az Első Balkán Háborúban (1912-13) Garegin Nzdeh-vel (egy másik örmény nemzeti hős, politikus, katonai stratéga) karöltve vezették a 230 tagú örmény önkéntes századot. Több csatában helyt álltak az önkéntesek, és egy ízben egy török tiszt, Yaver pasa elfogásában is segédkezett Andranik. Itt azonban meg kell említeni, hogy a korábban leírt lázadások ellenére, és a folyamatos török túlkapások mellett az örmény millet alapvetően hűséges volt az oszmán hatalomhoz, és ebben a háborúban is nagyjából 6000 örmény katona harcolt a bolgárok, így Andranik és önkéntesei ellen is.

Rögtön 1914. július 28-a után Andranik írt Konstantinápolyba, kérve az örmény vezetőket, intelligenciát, hogy hagyják el a várost, ők azonban java részben hűek maradtak az Ottomán birodalomhoz. A Dashnak Párt nyugati irodájának unszolására Andranik elhagyta Várnát, és Tbiliszibe ment, hogy átvegye a cári Birodalom önkéntes örmény egységének vezetését, és tanácsot adjon az oroszoknak, merre támadjanak a Kaukázusi fronton később. Lehetőség nyílott a közelgő háborúban az örmény területek felszabadítására, és esetleg egy független állam kikiáltására orosz segítséggel, ezért indult Andranik újfent harcba.

Andranik az önkéntesek első ezredét vezette, 1200-1500 ember tartozott alá 1914 októberétől. Novemberben kezdődtek az összeütközések a törökökkel, kis csatározások, melyek egész télen elhúzódtak. Április 18-án Dilman-nál sikerült egy győzelmet elérni, mely után fel tudták szabadítani Van várost, ahol az örmények ellenálltak az Ottomán csapatoknak. Eközben Enver pasa december 22 és január 15 között kikapott Sarıkamış-nál, és elkezdődött a pasák fejében már egy ideje érlelődő Örmény Népirtás. (A pasának persze nem sokat nyomott a latban, hogy egy örmény mentette ki a csatamezőről.) Jelen írásnak nem célja a Népirtás részletezése, azonban Andranik életére nagy hatással volt, és a török-örmény szembenállás kicsúcsosodása is ez a tragikus végkifejlet. A besorozott és kivégzett/halálra dolgoztatott örmény ifjúság mértéke újfent százezres, és ez a civil áldozatok mellett külön dühítette a tábornokot, úgy érezte, ennyi katonával ő felszabadította volna az övéi által lakott területeket. Igaza lett tehát korábbi állításával, de fájdalmas igazság volt ez, elégtételt nem érezhetett.

///A Sarıkamışi vereség után a hibás az örmény nép lett, mert a cár mellé állt, és lázadozott (miközben százezrek szolgáltak az Ottomán hadseregben is, őket azonban azonnal megbízhatatlannak minősítették, és vagy munkaszolgálatra vitték, vagy egyszerűen kivégezték). 1915. április 24-én éjjel az isztambuli örmény értelmiséggel kezdték a sort, az Ittihád igyekezett lefejezni a népet. Ezután a katonaságban, majd a civil lakosságban kezdték a tömeges mészárlást, kitelepítés címen, melynek célja a ma is csatatér Szíria területe volt. Fontos hozzátenni, hogy a három nép (török, örmény, kurd) már évszázadok óta együtt élt, így nagyon sok példa volt embermentésre a törökök és kurdok részéről, azonban mivel ezeken a területeken főleg tanulatlanabb népesség élt, őket könnyebben megfertőzte az Ittihád gyűlölet-propagandája, és a valamivel jobban élő és tanultabb örmények vagyonának átvétele.///

Andranik és önkéntesei folytatták a harcot a törökökkel. Hozzátartozik a képhez, hogy ekkor volt olyan altisztje a tábornoknak, aki átment máshol harcolni, mert nem bírta Andranik túl öntörvényű vezetését. 1916 júliusáig harcoltak a kaukázusi fronton, amikor az orosz politika változása miatt elhagyták azt. Ahogy kiderült, noha sokra tartották az örmény önkéntesek erőfeszítéseit, a vidéket orosz területté kívánták formálni oroszok és kozákok betelepítésével, így az örményeknek megint alárendelt helyzet jutott volna (bár még mindig több mint az Ottománok általi kiirtás).

Andranik a kaukázusi fronton katonáival 1914-16. 

Az oroszok az egész keleten korábban értelmezhetetlen mennyiségben vesztették az embereket a háborúban, és 1917 fordulatot hozott a hátországban, ezzel a Kaukázusban is. Ekkor Andranik a Hayastan (Örményország) című folyóirat kiadását mozdította előre és a százezres menekülthullám alap szükségleteinek kielégítésében segédkezett. A kelet-örmény területekre ugyanis rengeteg nyugat-örmény menekült az oroszok által felszabadított területekről, ekkor alakult ki Jereván város tényleges, központi szerepe és a maradvány mai Örményország határai is ebben az időszakban rajzolódnak ki. Az Októberi forradalom után az orosz csapatok nagy iramban vonultak vissza, és óriási vákuumot hagytak maguk után egy tragédiából éppen felocsúdó félig kiirtott népnek. A kifáradt nemzet azonban nem tudott élni az adódó kairosszal, amikor a visszavonuló oroszok otthagyták a töméntelen hadianyagot és ellátmányt. Decemberben a Transzkaukázusi Népbiztosság felállított egy hadsereget, melynek egyik szárnyát Andranik vezette, azonban akkora frontot kellett volna Van környékén védeniük, hogy ez reménytelennek bizonyult. Miközben tárgyalások folytak Trebizondban, a törökök szépen ellepték az oroszok által elhagyott területeket. Andranik egységével visszavonult, de az örmény nép jövőjét eldöntő Sardarabadi csatát (1918. május 21-29.) lekéste.

Az orosz-örmény terület megmenekült egyelőre, Andranik azonban elítélte a függetlenség kikiáltását. Nyugat-örményként egy elmaradott provinciának látta csupán a mai Örményország területét, és a két rész (nyugati-keleti örmények) sokban különbözött, más dialektus, más szokások, más státusz és fejlettség. Andranik annyira megelégelte az Örmény Nemzeti Tanács és a Dashnak Párt lépését, hogy politikailag ekkor a Bolsevikokhoz húzott, néhány ezer menekülttel Nahicsevánba ment és Oroszország részének nyilvánította azt. Rövidesen azonban innen is tovább kellett vonulni, és 1918 közepén Zangezur térségbe érkeztek, ez a mai Örményország déli vidéke. Tulajdonképpen külön kis államot hozott létre a kulcsfontosságú hegyvidéken, amely a kapocs volt a mai Azerbajdzsán türk népessége és az Ottomán Birodalom között. Hegyi gerillaharc folyt itt is, egy bizonyos Halil pasa meg is fenyegette a független Első Örmény Köztársaságot, hogy megbosszulja Andranik itteni működését. Türk civilek elleni kicsapongások, mészárlások vádja is elhangzott – ezek igazságtartalmát vizsgálni nem ezen írás feladata, az esély persze megvan rá, hogy történtek ilyen további tragédiák. Eddig azonban maga Andranik nem egy vérengző népirtóként jelent meg, a harcot is többnyire kerülte, ha mód volt rá és csak népe ügyének kívánt nagyobb nyilvánosságot szerezni. Emellett ahogy láttuk is, gyilkosságokban (még nem katonaként!) is részt vett, és bár népe elnyomása volt az indok, szentként tisztelni hiba lenne.

Andranik Zangezurban, katonái között, 1918. 

Időközben Azerbajdzsán is megszületett, mint állam, és az azeri egységekkel is meg kellett küzdeni, akik a pán-török eszméktől részegülten akartak egységet a gondterhelt anyaországgal. Andranik elindult hát a szomszédos területre, Karabahba, hogy felszabadítsa az itt élő örményeket és megvédje őket. Útközben találkozott két angol tiszttel, akik informálták róla, hogy a háború befejeződött (a Nagy Háború maga, de sajnálatosan nem az utóharcok, ezt mi magyarok különösen jól tudjuk, és ugyebár a törökök se nyugodtak bele a megalázó békébe). William Montgomerry Thomson megállította Andranikot, és be kívánta vonni az általános fegyvernyugvásba, mondván a további akciók negatívan fogják befolyásolni az Örmény Kérdés tárgyalását a békekonferencián. Andranik belátta helyzetét, és bízva az angolokban, letette a fegyvert. Így fejeződött be hősünk aktív harcos pályafutása, és ez a döntés vezetett oda, hogy Hegyi-Karabah Azerbajdzsán részévé vált, de jure a mai napig – de facto azonban Andranik szellemi örökösei hetven évvel később már nem bírták tovább az azeri uralmat, és Hegy-Karabah Köztársaság ma is mindennapos határvillongások közepette éli a nemzetközileg el nem ismert államok életét.

Andranik visszatért Zangezurba, és télre itt szállásolta el magát és egységeit, míg segítette a menekültek ügyét. Bakuból, ahonnan a britek is üzengettek neki, a helyi örmények segélyszállítmányokat küldtek nyugati testvéreik megsegítésére, de a helyzet így is tragikus volt. Andranik 1919 márciusában végül elhagyta Zangezurt, meglátogatta Ecsmiadzint, az Örmény Apostoli Egyház szent városát és fegyvereit és ingóságait V.Gevorg katolikosznak adományozta, majd vonattal tovább indult. Ahogy haladt, tömegek üdvözölték a vasútállomásokon úton Tbiliszi felé ahonnan rövidesen Európába utazott.

Andranik tavozás előtt, 1919 Ecsmiadzin. 

Egy ideig Európában utazgatott; Londonban, Párizsban próbálta meggyőzni a győzteseket, hogy szállják meg a török-örmény területeket, de sikertelenül. Poincaré a Légion d’honneur kitüntetésben részesítette (Franciaországban él Európa legjelentősebb örmény diaszpórája), majd az Egyesült Államokba ment segélyt gyűjteni a menekültek megsegítésére. 1922-ben visszatért Párizsba, és elvette Nevarte Kurkjian, akivel kicsivel később Fresnoban, Kaliforniában telepedtek le. 1926-os halálig itt élt, tiszteletét jól mutatja az is, hogy háromszor temették el. Először A fresnói Ararát temetőben, majd úgy tervezték, hogy maradványait hazaszállítják, azonban a szovjet hatóságok (időközben Örményország szovjet tagköztársaság lett) ezt nem engedélyezték, így Párizsban a Père Lachaise temetőben helyezték el. Miután a Szovjetunió felbomlott, a Jereván melletti Yerablur katonai temetőben helyezték végső nyugalomba 2000. február 20-án. A közelebbi múlt egy örmény hősével, Vazgen Sargsyan-nal megegyező síremléket kapott itt. Ketten a katonai panteon legjelentősebb alakjai.

Andranik tábornok (jelenlegi) végső nyughelye, Yerablur katonai temető, Yerevan. (A szerző felvétele)

Írta: Knuth András

Források:

• Adalian, Rouben Paul: Historical Dictionary of Armenia. The Scarecrow Press, Inc. Lanham, Maryland and Oxford, 2002.

• Chalabian, Antranig: General Andranik and The Armenian Revolutionary Movement. U.S.A., 1988.

• Minassian, A. Ter: Nationalism and Socialism in the Armenian Revolutionary Movement 1887-1912. Cambridge, Mass., 1984.

• Morgenthau, Henry: Ambassador Morgenthau’s Story. Plandome, New York.: New Age, 1984.

• Nalbandian, Louise: The Armenian Revolutionary Movement. Berkeley and Los Angeles, 1963.

• Payaslan, Simon: The History of Armenia. Palgrave Macmillan, New York 2007.

• Somakian, Manoug J.: Empires in Conflict: Armenia and the Great Powers, 1895-1920. Tauris Academic Studies, London, New York, 1995.

• The War Correspondence by Leon Trotsky: The Balkan Wars 1912-13.  

• Walker, Christopher J.: Armenia: The Survival of a Nation. Mackays of Chatham PLC, Chatham, Kent, 1990.

            

[1] Avetian, Lieutenant M.: Hai azatagrakan azgayin hisnamia (1870-1920) hushamatian ev Zoravar Andranik (Memorial Volume of fifty years (1870-1920) of the Armenian National Liberation Movement and General Andranik. Paris, 1954. 135-136.

[2] Haroutyunian, A. (1974). „Անդրանիկ [Andranik]”. In Hambardzumyan, Viktor. Soviet Armenian Encyclopedia (in Armenian). 1. Yerevan: Armenian Encyclopedia Publishing. p. 392.