„A sikert nem ígérhettem, még csak kilátásba sem helyezhetem – csupán egyért kezeskedem: hogy az ország méltósága nem fog csorbát szenvedni.”

Apponyi Párizsban elmondott védőbeszéde ismert. A meghallgatás előzményei, illetve következményei jól dokumentáltak. Kevésbé ismert a gróf úr visszaemlékezése. Annak érdekében, hogy ne csak a hírhedtté vált beszéde alapján ismerjük meg, néhány feljegyzését, pontosabban emlékiratának részleteit fogom bemutatni. Ismerjük meg, miként vélekedett, milyen megjegyzései voltak a trianoni döntés meghozatala után. Egy diplomata visszaemlékezései következnek.

A békedelegáció tagjaként

Apponyi visszaemlékezése, amikor a delegáció útnak indult: „Mi már tulajdonképpen bevégzett tényekkel állunk szemben, s kilátástalan próbálkozásunk csupán egy kínos lelkiismereti kötelesség teljesítését jelenti.”

Apponyi visszaemlékezése a január 16-i körülményekre: „Rejtett keserűséggel vettem tudomásul a Clemenceau által használt eufemizmust, amikor is Magyarországnak „felajánlott” békefeltételekről beszélt, mert hiszen mindnyájan nagyon jól tudtuk, hogy voltaképpen diktátumról van szó.”

„Igyekeztem azt a sok mindent, amit el kellett mondanom, lehetőleg rövid formába önteni, lehetőleg áttekinthető módon felépíteni, […] írásbeli fogalmazványt nem készítettem. Csak a beszéd váza volt meg: úgy éreztem, hogy magának a szövegnek a pillanat hatása alatt, a hallgatósággal való magnetikus kapcsolat létrejöttével – ha ugyan sikerül ilyen kontaktust teremteni -, előadásom folyamán kell kialakulnia.”

Beszéde során úgy vélekedett: „semmi érzelgősség, semmi hivatkozás a győzők nagylelkűségére – egyáltalában semmiféle érzelmi megnyilatkozás; csupán a tények száraz, lehetőleg világos feltárása: hadd hasson maga az ezekben rejlő pátosz.”

A védőbeszéde alatt: „olyan hallgatósághoz kellett szólnom, amelyben a rokonszenvező elemnek legkisebb töredéke sem volt felfedezhető. […] Fejtegetéseim nagy részben annak a megállapításnak voltak szentelve, mennyire elhibázottak etnográfiai szempontból a Trianon-szerződés territoriális rendelkezései; hogy az erre vonatkozó rendelkezések egy része a nemzetiségi elvnek – amit pedig cégérnek használnak – egyenesen arculcsapását jelenti.”

1920 után

A trianoni békediktátum utáni években született gondolatairól olvassunk néhány visszaemlékezést.

„Bir-e olyan tulajdonságokkal, termelt e magából olyant, várható-e tőle további teljesítmény, amely gazdagabbá teszi az emberiséget erkölcsi és szellemi kincsekben, fejlődési erőkben? Szegényednék-e az emberiség, ha nem volna magyar nemzet?”

Tette fel a kérdés Apponyi a magyar nemzettel kapcsolatban. Felsorolja mindazokat az érdemeket, amik gazdagabbá és nagyobbá tették a magyar név hírét. Kezdve Bólyaitól, és Semmelwiesen át, de ezt a listát lehetne még sorolni. Kitér arra, hogy azokon a területeken, ahol a magyarokkal és németekkel érintkeztek, és velük egy tömbben éltek különböző nemzetiségekkel, – mint pl. románok, szlovákok, szerbek – azokban a régiókban érzékelhető a fejlődés kulturális, gazdasági szinten egyaránt.

Apponyi a Pax Romana alapelvére hívta fel a figyelmet, mely kimondta, hogy az állam nem szól bele a provinciák vallási, gazdasági és törvénykezési életébe, egyben meghagyta a helyi elitet és a társadalmi felépítést is. Ez a biztosítéka az erkölcsi, gazdasági és kulturális fejlődésnek és relatíve békét teremtett Rómának Augustus idejében. Az idézett hasonlat ellenkezője játszódott le. A trianoni békediktátumot követően, az impériumváltás után, érezhető átalakulás ment végbe az elcsatolt területeken. A politikai érdek feljebbvalóvá vált a kultúrértékekkel szemben.

Példának okáért kitér a régi román királyságbeli és az erdélyi román közösségek közti szintkülönbségre. Míg az utóbbiak a magyarok közt éltek, az idő folyamán sajátjuknak tekinthették az együttélés során a kulturális hatást, addig a királyságbeliek iskolázottsági lemaradásáról sem szabad megfeledkezni. Ugyanakkor kiemeli, hogy az anyaföldükön nevelkedett politikusaik a francia neveltetésnek köszönhetően, semmivel sem különböznek európai társaiknál.

A nyugati hatás sajátjává lett a magyarságnak. A magyar nemzet kulturális értelemben, különböző fokon átmenve, de teljesen a nyugathoz tartozott. Ahogy fogalmazott: „A magyar impérium és a magyar befolyás határa Kelet felé a nyugatnak politikai és kulturális határa.”

A kultúrharcra is kitér, miszerint az „alacsonyabb fokon álló a magasabb ellen.” Vélekedése szerint:

„Az a nemzet, mondjuk: a politikai nemzetté tömörült fajok közül az, amely az államra reányomja típusát, nem tűrheti, hogy az ő politikai fölényét kérdésessé tegye egy másik faj kulturfölénye; oda kell tehát iparkodnia, hogy ezt a fölényt leszorítsa, minthogy a hasonló magasabb színvonal elérése hosszabb idejébe kerül; a zavartalan fölény érvényesítése pedig egy új alakulásnak éppen első éveiben a legszükségesebb”

„Nagy-Magyarország adta meg a keretet, melynek megbontásával, nagy magyar kultúrterületek elvesztésével (gondoljunk csak Erdélynek és a Felvidéknek a magyar kultúrában játszott szerepére) a magyar nemzet és vele a nyugat defenziv és expanzív ereje, úgy stratégiai és politikai, mint kultúrái tekintetben gyengült.”

Összegzés

Apponyi és a delegáció tagjait kész tények elé állították, amin változtatni nem voltak hajlandók a döntéshozó hatalmak. A meghallgatás egy udvarias gesztusnak, semmint tárgyalási alapot képező vitának számított. Hazánknak esélye sem volt változtatni, vagy változtatásra késztetni a bíráit. Apponyi félt, hogy az addig elért eredmények semmivé válnak a politikának alárendelve. Úgy vélte, hogy a hatalmi kérdés közepette, a kisantant államok megrészegülve az újonnan szerzett területek felett, erősen ideológiai síkra, semmint a művelődés ápolására, megőrzésére, fejlesztésére fogják fordítani lehetőségeiket. Tartott attól, hogy a nemzeti érdekek úgyszintén a politika oltárán fognak kiteljesedni. A gróf úr aggodalma nem volt alaptalan, a történelem is alátámasztotta, s mind a mai napig igazolni látszik akkori félelme. Sajnálatosan azért igazolódott be, mert a korábban elhibázott nemzetiségi politika – beleértve a Lex Apponyit – bosszulta meg önmagát az elcsatolt területeken.

Bibliográfia:

Apponyi Albert (1928): Magyarországnak és a rovására megnagyobbodott államoknak történelmi hivatása. In: Igazságot Magyarországnak. A trianoni békeszerződés következményeinek ismertetése és bírálata. A Magyar Külügyi Társaság, Bp.

Apponyi Albert gróf (1933): Hogyan kötöttük meg a békét a világháború után? In: Rubicon történelmi magazin. XXIV. évfolyam 260. szám, A béke kálváriaútján – Neuilly, Párizs, Trianon.