Róma 9/11-e

Kr.u. 9-ben szeptember 11-én ért véget a teutoburgi csata, amely egy ókori világbirodalom Róma dicsőségét eléggé megtépázta, és véget vetett Róma addigi hódító politikájának is. Ez Arminiusnak, egy germán hadvezérnek volt köszönhető, aki miatt Augustus császár elég sok álmatlan éjszakát vészelt át élete végéig. Alig néhány római élte túl a csatát, de a többség meghalt a mészárlásban. A vereség mellett az egyik legnagyobb szégyen az volt, hogy a légiók hadijelvényeit is megszerezték a germánok. Ez volt az egyik legpusztítóbb vereség, amelyet a Római hadsereg valaha elszenvedett, és a következményei pedig nagy hatásúnak bizonyultak. A csata egy militarizált határvonal kialakításához vezetett Európa közepén, amely 400 évig tartott, és 2000 évig tartó határvonalat hozott létre a germán és a latin kultúra között. Herbert W. Benariotörténész, az Emory University professzora egyenesen arról ír, hogy szerinte Európa történelme is másképpen alakult volna, ha más a csata végeredménye. A mai Németország, Csehország területe római fennhatóság alá került volna, idővel Európa nagy része katolikus vallást vette volna fel, és a mai németek pedig romanizált nyelvet beszélnének. Jelen esetben a Netflixen megjelenő Barbárok című sorozat második évadát kívánom megvilágítani történelmi szempontból. Arminiusról korábban már született egy írás, de az csak a teutoburgi eseményekig, azaz a sorozat első évadának a végéig szólt. Itt az ideje a folytatásnak.

Arminius (Netflix)

Teutoburg után

A teutoburgi csatában a római hadsereg 10%-át irtották ki, és a legyőzhetetlenség mítoszát is lerombolták. Az összeomlás nyomán a Rajnától keletre lévő római bázisokat sietve el kellet hagyni. Arminius győztes emberei rettenetes bosszút álltak az elfogott rómaiakon, megkínozták és feláldozták jó részüket, míg a többiekre pedig rabszolgaság várt. Később egyes fogságba esetteket kiváltottak római családtagjaik, de a súlyos vereség szégyene miatt nem térhettek vissza már Itáliába.

Arminius saját erejének a bemutatására a legyőzött rómaiak parancsnokának Varusnak a fejét Maroboduushoz, a markomannok királyához küldte, aki a mai Csehország területén élt, ő pedig kézbesítette Rómába. Arminius ezután a Lippe-parti Aliso római erődöt vette célba , ahol a megölt légiósok fejét mutatta meg a védőknek. A tábor parancsnoka L. Caedicus nyílzáporral válaszolt, és bár Arminius megtámadta a tábort, nem tudta egyetlen rohammal bevenni, így ostromgyűrűbe fogta. Egy viharos éjszaka során viszont a rómaiaknak sikerült kitörniük, de a táborban lévő civileket az ellenségnek hagyták, magyarán halálra ítélték.

Aliso erődje

Augustus attól tartva, hogy Arminius Rómába vonul, kiűzte a városból az összes germánt és gallt, és riadókészültségbe helyezte a helyi erőket egy esetleges felkeléstől tartva. Az idős császárt mélységesen megrázták a történtek. A vereség hírére ruháit megszaggatta, és meggyászolta az elesetteket. Germán testőrségét is feloszlatta és kiutasította a városból. Hónapokon keresztül nem vágatta haját és szakállát, fejét az ajtófélfához verdeste, s ezt kiáltozta: „Quintili Vare, legiones redde –  Quintilius Varus, add vissza legióimat!”. A vereség napján minden évben komor gyászünnepet ült élete végéig. A fiaskó akkora sokkhatást váltott ki Rómában, hogy a balszerencsés csatában elpusztult legiók – XVII, XVIII, XIX – sorszámait örökre kivonták a hadrendből.

Tiberius hadjáratai

A későbbi második római császár, Augustus fogadott fia lett a germán területek új római főszereplője Varus bukása után. Tiberius a korábbi évtizedekben már több hadszíntéren bizonyította a hadvezéri képességeit. Leginkább a parthusokkal és Alpok területén élő törzsekkel való háborúi révén vált leginkább ismertté római körökben. A teutoburgi csata idejére már Augustus kijelölt örökösének számított, és ilyen minőségben adoptálta az unokaöccsét, a testvére Drusus fiát Germanicust, aki rendkívül tehetséges és népszerű hadvezérnek számított. Varus veresége után már kr. u. 10-ben Tiberiust a Rajna -folyó mellé küldte a császár, azzal a szándékkal, hogy stabilizálja a frontot, ami leginkább a határ megerősítését szolgálta. Tiberius fontos hangsúlyt helyezett a védelem mellett a megroggyant fegyelem helyreállítására, és a Rajnán átkelve Velleius Paterculus szerint „óriási sikereket” aratott. A valóság ezzel szemben végtelenül egyszerű volt. Arminius a szövetségeseivel együtt kitért minden nagyobb ütközet, összecsapás elől, így a rómaiak a védtelenül maradt falvak felgyújtásában tudtak csak jeleskedni.

Tiberius hadjáratai a germán területeken kr. u. 10-13 között

A következő két évben Tiberiushoz csatlakozott Germanicus is. A két hadvezér vezette római erők átkeltek a Rajnán, és a korábbi év óvatos taktikáját alkalmazva haladtak előre. Az Arminius szövetségesének számító Bructeri és Marsi törzsek elleni hadjárat a bosszúról szólt, de komoly katonai sikert nem tudtak elérni. A hadjárat ennek ellenére fel tudott mutatni némi pozitívumot, ami Arminius egyik nagy germán ellenfele Maroboduus szerepével van összefüggésben. Maroboduus a markomannok törzsének volt a királya ekkoriban, és Arminiushoz hasonlóan a fiatalkorát római „fogságban” töltötte, ahonnan a teutoburgi csata környékén tért haza a népéhez. Mivel a markomannok korábban komoly vereséget szenvedtek a rómaiaktól, Maroboduus egyik első intézkedése az volt, hogy az egész törzsével új hazát keresett, amit a mai Csehország területén talált meg, és itt vette fel a királyi címet.

A markomannok vezette törzsszövetség Arminius nagy riválisának számított, és közel 70 ezer gyalogos katona mellett pár ezer lovas katona kiállítására volt képes. Maroboduus számára Arminius és a rómaiak is ellenfélnek számítottak, és mivel egyszerre kettővel nem bírt, alkalmazta az ellenségem ellensége a barátom elvet, így a két rivális hatalommal szemben a politika eszközéhez nyúlt. Szövetséget kötött a rómaiakkal, amivel Arminius két tűz közé került, aki így nem mert átkelni a Rajnán és támadást sem mert indítani a Római Birodalom ellen. Kr.u. 12 telén Tiberius és Germanicus visszatért Rómába, és bár katonai szempontból nem tudtak komoly eredményt felmutatni, politikai, védelmi szempontból elérték a minimális célt, a Rajna menti határ stabil lett.

Maroboduus (Netflix)

Germanicus vs. Arminius

Kr. u. 13-ban Germanicus lett a Rajna menti római erők parancsnoka, egy évvel később pedig Augustus halálával Tiberius lett Róma második császára. Egyes római szerzők (pl. Tacitus, Cassius Dio) szerint a halála előtt az első császár hagyott egy nyilatkozatott, amiben a terjeszkedés kérdése is szerepelt, és abban annak a leállítását javasolta. Mindenesetre Tiberius a Rajna menti határt megerősítette, és a jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint, hogy a teljes római haderő harmada ide került, ami akkoriban 8 légiót jelentett. Germanicus egyik első munkája a keze ügyébe került légiók rendbe szedése volt, mert lázadozni kezdtek a katonák. A római hadvezér kemény fellépéssel és részben pénzzel lecsillapította a légiókat, és azok energiáját a germánok ellen igyekezett felhasználni. Elsőként a Rajnához legközelebb érő Marsi nevű germán törzs területét támadta meg, ahol faluról falura haladva igyekezték a területet megszerezni a rómaiak.

Arminius ekkoriban Segestessel volt elfoglalva, akivel már évek óta elhúzódó konfliktusa volt. Segestes egyike volt Arminius törzsének, a cherusci-nak az előkelő nemesi rétegének volt az egyike. Segestes lánya volt Suchnelda, aki valamikor a teotuburgi csata környékén, vallószínű, hogy utána lett Arminius felesége. Ezt Segestes nem nézte jó szemmel, mert ő a rómaiak barátja volt, és még Varust is próbálta korábban figyelmeztetni Armenius árulására, de nem hallgattak rá. Valamikor kr. u. 15 körül ismeretlen módon Segestes visszaszerezte a lányát, aki terhes volt a férjétől. Lehet ezért, a leendő gyermeke és a felesége visszaszerzése miatt támadta meg Arminius Segestes erődjét, A drága apósnak viszont szerencséje volt, mert a Germanicus vezette római légiók a felmentésére siettek, Arminiusnak pedig vissza kellett vonulnia. A rómaiak Segestes-t, a családját, és így a terhes lányát is elkísérték a biztonságos római területre. Tacitus szerint Arminius a hír hallatán, felesége és a még meg sem született gyermeke elvesztése miatt szinte megőrült a fájdalomtól. Fogsága alatt Suchnelda megszülte Arminius egyetlen gyermekét, Thumelicust. Kr.u. 17. május 26-án Suchneldát és fiát, Thumelicust a Germanicusnak adományozott diadal díjazott trófeáiként mutatták be. A fiú 15-16 éves kora környékén meghalt, sorsáról nem sokat lehet tudni, egyesek szerint gladiátornak képezték volna ki.

Suchnelda

Arminiusnak a felesége és a gyermeke elvesztése csak egy további okot szolgáltatott arra nézve, hogy tovább harcoljon Róma ellen. Több törzset is meggyőzött a csatlakozásról, és még a tekintélyes nemesnek számító nagybátyja Inguimerus is csatlakozott. Germanicus nem tétlenkedett, hanem egy másik Arminius szövetségesének számító germán törzs a Bructeri ellen indított offenzívát kr. u. 15-ben. A támadásban 4 légió, kiegészítve vagy 40 további cohorsszal vett részt. A két hatalmas hadoszlop minden az útjába eső települést elpusztított, és a hadjárat során megtalálták a teutoburgi csatában részt vevő egyik légió zászlóját is. A légiós sas megtalálása nagy jelentőséggel bírt a római katonák szemében és a következő években még kettő előkerült. Germanicus megtalálta a teutoburgi csata helyszínét is, ahol az évek óta lévő római csontokat összegyűjtötték, és tiszteségesen eltemették.

A Bructeri törzzsel való végzés után Germanicus kelet felé indult tovább Arminius törzse felé. Ekkora túlerővel szemben egyértelmű volt, hogy a germánoknak semmi esélye sem volt egy nyílt ütközetben, ezért a hegyek és az erdők mélyére húzódtak, várva a kedvező lehetőséget. Ez el is jött akkor, amikor Arminiusnak sikerült a római lovasságot egy mocsaras területre csalni, ahol lecsaphattak a sárban vergődő lovasokra a germánok. Úgy tűnt, hogy sikerült végezni a római lovassággal, de a még pont időben érkező római légiók megmentették a lovasságot. Germanicus az utánpótlás hiánya miatt is úgy döntött, hogy befejezi a hadjáratot, és a négy légiójával az Ems folyó mellé húzódott vissza, ahol a római flotta állomásozott, és itt várta az utánpótlást. A római sereg másik fele, Aulus Caecina Severus vezetésével egy másik útvonalon indult vissza római területre.

A Hosszú Hidak (Pontes Longi) csatája sok tekintetben döntő hatásúnak bizonyult Arminius és a rómaiak között. Aulus Caecina Severus a rá bízott csapatokkal egy szinte járhatatlan területre jutott el a hazafelé tartó úton. Más lehetőség nem lévén a római katonák elkezdtek utat építeni, és azt használta ki Arminius. A kb. 30 ezer katonából álló római sereget megtámadták a germánok, és majdnem sikerült is győzelmet aratni Arminiusnak, de a naplemente végett vetett az öldöklésnek. Másnap ott folytatták, ahol abbahagyták, és a római légiósoknak csak nagyon nehezen sikerült tartani a soraikat. Caecina még a saját lovát is megölte, mert már arra számított, hogy egy újabb teutoburgihoz hasonló vereség vár a légióira. A helyzetet az I. légió mentette meg, és az, hogy a germánok egy része a rómaiak poggyászára vetette magát a harc helyett. Így római légiók vissza tudtak vonulni egy megerősített táborba. Az éjszaka folyamán az a szóbeszéd terjedt el, hogy a

germánok betörtek a táborba, aminek következtében a csapatok megrohanták a kaput, hogy menekülni próbáljanak. Nagyon nehezen sikerült csak megállítani a pánikot, miközben a másik oldalon tényleg egy támadás terve foglalkoztatta a germánokat. A germán vezetők egy része nem akart esélyt adni a rómaiaknak ahhoz, hogy vissza tudjanak vonulni a Rajnához, ezért mindenképpen egy újabb támadás mellett érveltek. Arminius is belegyezett és hajnalba rohamra indultak a római tábor ellen. Reggelre viszont a római parancsnok rendezte a sorait és a derekasan küzdő légiósok megállították a germánok támadását. Arminius visszavonult, ami után Caecina be tudta fejezni a szükséges útjavításokat és visszatérhetett a Rajnához.

Barbárok II. évad (Netflix)

Kr. u. 16-ban Germanicus újabb hadjárat mellett döntött, amire igen tekintélyes erőt, mintegy 8 légiót, kb. 50-55 ezer katonát gyűjtött össze, és az esetleges ellátási problémák kiküszöbölésére pedig egy hatalmas flottát is alkalmazott. Ebben az évben Arminius volt az első kezdeményező, a Lippe folyó mentén egy római erődöt vett ostrom alá, amivel  arra kényszerítette Germanicust, hogy késleltesse a nyári offenzíváját, és hat légióval az erőd segítségére siessen. Ekkora erő elég volt arra, hogy Arminius felhagyjon az ostrommal, Germanicus pedig visszatért a Rajnához, ahol egy szövetséges germán lovasegység, a batávok csatlakoztak a rómaiakhoz.

Germanicus hadjárata kr. u. 16-ban

A római flotta a Rajnán felhajózott az Északi-tengerre, amin a part mentén hajózott az Ems folyó torkolatáig, ahol egy fordulattal a szárazföld belseje felé indultak tovább. Itt szálltak partra és indult el Germanicus Arminius törzse a Cherusci területe felé. A Weser folyó keleti partján állva Arminius a folyó túloldalán szembekerült a bátyjával, Flavusszal, aki Germanicus seregében szolgált. Egy heg és egy üres szemgödör eltorzította Flavus arcát. Arminius átkiáltott a vízen gúnyosan, és arról kérdezte a testvérét, hogy mit adott neki Róma az eltorzulásáért cserébe. Flavus büszkén beszélt a csatákról, a jutalmakról, valamint Róma igazságosságáról és irgalmáról. Arminius az ősi szabadságjogok, észak istenei és anyjuk szavaival vágott vissza, aki azért imádkozott, hogy Flavus térjen vissza melléjük. Mindegyik testvér süket volt a másikra. A feldühödött Flavust úgy kellett visszatartani attól, hogy a vízbe vesse magát és megküzdjön a testvérével.

Arminius serege kisebb volt a római erőknél, így nem is vállalkozott arra, hogy a folyónál megpróbálkozzon az ellenállással, de a lovassága annyi sikert fel tudott mutatni, hogy a batáviai lovasságot sikerült szétverni, és a főnükökkel is végeztek. Talán ez a győzelem győzte meg a germánokat és adott nekik elég érzelmi löketet ahhoz, hogy ki merjenek állni nyílt csatában Germanicus 8 légiójával szemben. Az idistavisói síkságon ádáz csata vette a kezdetét. Arminius átvágta magát a római íjászok első vonalán, de ekkor viszont a római segédcsapatok vették körül az erőit két oldalról, és lendültek ellentámadásba. Arminius arca elkenődött a vértől, meg is sebesült, de a lova áttört, és biztonságba vitte. visszavonuló germán sereget jelentős részét levágták a rómaiak. Sokan, akik megpróbáltak átúszni a Weseren, meghaltak egy nyílzáportól vagy az áramlattól. A csata fényes római győzelemmel végződött.

Arminius vereséget szenvedett, de még korántsem ért véget a háború. A mellette álló törzsektől folyamatosan érkeztek újabb katonák, így tudták kárpótolni a veszteségeket. A rómaiak létszámát a velük szövetséges germánok miatt megbecsülni nehéz, az 50 ezertől egészen a 100 ezerig lehet találkozni adatokkal, de valószínűleg az alsó érték állhat a legközelebb az igazsághoz. A germánok létszámának a meghatározása is nehézségekbe ütközik, így ebben az esetben is különböző becslések ismertek, amelyek 40-75 ezer közötti számokkal dobálóznak. A valóság itt is inkább az alsó érték lehetett. Arminius ezúttal védekezésre rendezkedett be az ún. vesztfáliai résnél, ami a Weser folyó áttörése két hegylánc között. Itt húzódott két törzs területének a határvonala, és ezen a helyen a folyó és az erdő között húzódott egy mellvéd, amit a germánok megszálltak. Az Angrivarri falnál vívott csata a rómaiak támadásával vette a kezdetét, és Germanicus nem aprózta el. Az íjászok mellett nehéz ostromgépekkel kezdték el megszórni a germánokat. Ez megtette a hatását, rés nyílt a germánok vonalán, ahova a római légiósok benyomultak és a pajzsaikkal elkezdték egy közeli mocsárba szorítani a germánokat.

Angrivarri falnál vívott csata

Arminius az idistavisói csatában szerzett sérülése miatt nem volt annyira aktív a csatában, így helyette  Inguiomerus irányította a germán erőket. De ő sem tudta megakadályozni az újabb római győzelmet. Arminius elveszített még egy csatát, de a háborút nem. A római veszteségek súlyosak voltak, a légiósok és a segédcsapatok elhasználódtak, a készleteik pedig minden valószínűség szerint csaknem kimerültek. Katasztrófa sújtott a tengeri úton hazafelé, a vihar pusztítást végzett a hajókon és a csapatokon egyaránt.Ennek ellenére Germanicus elég csapatot tudott összegyűjteni ahhoz, hogy egy újabb hadjáratot indítson Chatti és Marsi törzsek ellen a következő évben. Ekkor viszont Germanicus tiltakozása ellen Tiberius császár úgy döntött, hogy véget vet a meddő és költséges hadjáratoknak. Germanicust ettől függetlenül egy pazar római diadal tüntette ki. A kiállított foglyok között volt Arminius felesége, Suchnelda és a kisgyermekük, Thumelicusis. Tiberius úgy döntött, hogy felfüggeszt minden katonai tevékenységet a Rajnán túl, így a német törzsek vitatkozhatnak területeik felett és harcolhatnak egymással. Megelégedett azzal, hogy bizonyos törzsekkel szövetségeket részesítsen előnyben a többiekkel szemben, hogy fenntartsa az egymás elleni konfliktusaikat. Túl kockázatos volt átkelni a Rajnán, és túl költséges volt a gazdasági és katonai erőforrások tekintetében, mint amennyit Róma megengedhetett volna magának. Arminius ebből a szempontból győzelmet aratott, az általa, és a népe által okozott vérveszteség meghátrálásra kényszerítette a rómaiakat.

Arminius vs. Maroboduus

Germanicus távozásával a germán törzsek között két nagy rivális vezető maradt talpon, Arminius és Maroboduus, a markomannok királya. Tacitus szerint a germánok egy része gyűlölte Maroboduust amiért királyt csinált önmagából, míg a másik fele pedig úgy tekintett Arminiusra, mint a germán törzsek szabadságának a zálogára. Ez azt eredményezte, hogy egyes törzsek, így pl. a langobárdok Arminius mellé álltak, míg Inguiomerus viszont elárulta és a markomannok mellé állt. Kr.u. 17-ben ki is tört a háború a két fél között. Maroboduus számított a rómaiak támogatására, de az elmaradt, mivel Tiberius császár nem akart a határ mentén egy erős germán királyságot látni. Arminius és a markomannok királya is összegyűjtötte a híveit, ami több tízezres erőt jelentett mindkét oldalon, és valahol a mai Csehország területén került sor a döntő csatára. A csata előtti beszédében Arminius a légiók felett aratott győzelmével dicsekedett, és árulónak nevezte

Maroboduust. Maroboduus viszont azzal kérkedett, hogy visszatartotta Tiberius légióit korábban a germánok megtámadásától.  Maroboduus azt is hamisan állította, hogy Inguiomerus volt az, aki Arminius győzelmeit megszerezte. Mindkét hadsereg szinte római módra vonult be és harcolt, az egységek betartották normáikat, követték a parancsokat, és tartalékban tartották az erőket. A kemény csata után Maroboduus volt az, akinek menekülni kellett. A vereség a markomann király hatalmának a végét is jelentette, az általa vezetett törzsszövetség felbomlott, két évvel később pedig az egyik vezére vette át a hatalmat. Maroboduus a rómaiakhoz menekült, és Ravennában telepedett le, ott is halt meg 18 évvel később.

Maroboduus (Netflix)

Arminius a legenda

Arminius lett a germán vezetők közül a legismertebb, és a legtekintélyesebb, ami viszont jóval több belső ellenséget eredményezett. Sokan attól féltek, hogy ő is király akar lenni. Kr.u. 19-ben egy germán főnök érkezett Rómába, és felajánlotta, hogy megmérgezi Arminiust. Róma megtagadta, és közölte a főnökkel, hogy Róma a csatában áll bosszút, és nem „árulás vagy sötétség” révén. Még ugyanabban az évben, a törzsi belharcok után, amelyek oda-vissza dúltak, Arminiust megölték, miután rokonai elárulták.

Arminius (Netflix)

Katonai vezetőként Arminius intelligenciáról, bátorságról és karizmáról tett tanúbizonyságot. Megértette saját embereinek és ellenségének korlátait és előnyeit. Arminius ügyesen használta a helyi terepet, hogy legyőzze a kiválóan képzett és felszerelt ellenséget. A római kiképzését is felhasználta saját csapatai harctéri taktikájának fejlesztésére. A csatában személyesen vezetett támadásokat, és taktikai vereségek elszenvedése után is képes volt egyesíteni a törzseket. Arminiusnak a teutoburgi erdőben aratott győzelme és Germanicusszal szembeni ellenállása megszabadította a germán törzseket a római uralomtól.

A római oldalról is meg lehet vizsgálni az eseményeket, és ebből a szempontból azt kell megállapítani, hogy a Rajna sokkal gyakorlatiasabb határ volt a Római Birodalom számára, mint bármely más folyó Germaniában. A rajnai hadseregeket a Földközi-tengerről tudták ellátni a Rhône -n, Saône -n és Mosel -on keresztül. Az Elba-parti hadseregeket azonban kiterjedt szárazföldi utakon vagy a veszélyes Atlanti-óceánon közlekedő hajókon kellett volna ellátni.  A Rajna lényegesen könnyebben megközelíthető volt Rómából, és jobban felszerelt volt a méretes helyőrségek ellátására, mint a távolabbi régiók.  Róma úgy döntött, hogy többé nem uralkodik közvetlenül a Rajnától keletre és a Dunától északra fekvő Germaniában, ehelyett inkább közvetett befolyást kívánt gyakorolni klienskirályok kinevezésével, ami olcsóbb volt, mint a katonai hadjáratok. Italicust, Arminius unokaöcsét nevezték ki a Cherusci királyává.

A rómaiak kivonulásával a teotuburgi csatatér fokozatosan feledésbe merült. Még a kudarcot feljegyző római történetek is elvesztek valamikor az 5. század után, amikor a birodalom összeomlott a barbár inváziók támadása alatt. De az 1400-as években a humanista tudósok  újra felfedezték Tacitus műveit, köztük Varus vereségéről szóló beszámolóját. Ennek következtében Arminiust a németek első nemzeti hőseként üdvözölték. 1530-ra már Luther Márton is „háborús vezérként” méltatta az ókori német törzsfőnököt (és a nevét „Hermannra” változtatta). Három évszázaddal később Heinrich von Kleist 1809-es drámája, Hermann csatája, a hős hőstetteire hivatkozva bátorította honfitársait, hogy harcoljanak Napóleon és megszálló hadseregei ellen.

1875-re, amikor a német militarizmus fellendült, Hermannt a nemzet legfontosabb történelmi szimbólumává tették; az ókori harcos titáni rézszobrát, amelyet szárnyas sisakkal koronáztak meg, és kardját fenyegetően lóbálta Franciaország felé, Kalkriese-től 20 mérföldre délre, Detmold közelében egy hegytetőn állították fel, ahol sok tudós akkoriban úgy vélte, hogy a csata zajlott. A  szobor volt a világ legnagyobb szobra volt egészen a Szabadság-szobor 1886-os felszenteléséig.

Arminius emlékműve Németországban

Felhasznált és ajánlott források:

Hahn István: A hadművészet ókori klasszikusai, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1963

John Warry (1995): A ​klasszikus világ hadművészete, Gemini Kiadó, Budapest

Mary Beard (2018): S.P.Q.R. Kossuth Kiadó, Budapest

Publius Cornelius Tacitus (2001): Tacitus ​összes művei, Szukits Kiadó, Szeged

Székely Melinda: Calamitas atrocissima, Aetas folyóirat, 16. évf. (2001), 2 szám.

Tucker, Spencer (2011): Battles that Changed History: An Encyclopedia of World Conflict, ABC-CLIO,

Wells, Peter S. (2003), The Battle That Stopped Rome, New York: Norton

https://www.britannica.com/biography/Maroboduus

https://www.smithsonianmag.com/history/the-ambush-that-changed-history-72636736/

https://www.worldhistory.org/Arminius/


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük