Tegyen egy próbát, biztos talál az érdeklődésének megfelelőt

Ha azt mondjuk, szeptember 11, a világ döntő többsége 2001. szeptember 11-re, a New York és Washington elleni terrortámadásokra, a World Trade Center ikertornyainak leomlására, az Egyesült Államokat ért sokkra, és annak következményire gondol. E nap azonban már több mint 2000 éve is baljóslatú volt: Kr.u. 9-ben ezen a napon ért véget a teutoburgi csata, amely egy ókori világbirodalom Róma dicsőségét tépázta meg elég rendesen, és vetett véget Róma addigi hódító politikájának. Ez is egy személy nevéhez kötődik ugyanúgy, mint napjaink 9/11-e. Ez volt Arminius, a germán vezér, aki miatt Augustus császár elég sok álmatlan éjszakát vészelt át élete végéig. Ismerkedjünk meg vele, és történetével!

A római légiók időszámításunk kezdetére már kétszáz éve sikert sikerre halmoztak, meghódították szinte az egész mediterrán térséget. Az északi, Rajna-menti germánok azonban sokkal keményebb diónak bizonyultak, mint az eddig leigázott népek. A Baltikum felől délre húzódó germán törzsekkel Róma már a Kr. e. 2. század utolsó éveiben szembekerült, amikor a köztársasági legiók győzelmet arattak az Itáliára törő kimber és teuton törzsek felett. Később a Galliát meghódító Julius Caesar is háborúba keveredett egy germán királlyal, és egy ízben hadjáratot vezetett a Rajna jobb partjára is. A laza, állandóan változó szövetségi rendszerekben élő germán törzsek elleni küzdelem aztán időszámításunk kezdete táján állandóvá vált: a Kr. e. 10-es években Lollius, Drusus, majd az utóbbi hadvezér bátyja, Tiberius vezette azt a hosszú háborút, melynek célja a Duna, Rajna és Elba folyók által körbezárt Germania provincia megszervezése volt. Természetesen a határvidéken soha nem volt teljes a béke, a betörések elhárításán túl ráadásul a római hadvezérek azt is feladatul kapták, hogy – az „oszd meg és uralkodj” elve alapján – avatkozzanak be a barbárok belharcaiba, és kiszemelt szövetségeseiket láncolják a birodalomhoz.

A kortárs történetírók közül Paterculus tájékoztat arról, hogy Arminius, történetünk főszereplője az egyik jelentős germán törzs, a heruszk vezetőjének, Sigimernek a fiaként született, így előkelő származású volt. Születésének időpontját sem tudjuk pontosan, csak Tacitus egyik megjegyzése alapján következtetnek az időpontra. Ha halálakor, Kr. u. 21-ben harminchét éves volt, akkor születése Kr. e. 16-ra tehető. Gyermekkoráról, neveltetéséről nem tudunk szinte semmit. Ifjúként a rómaiaknál teljesített hadiszolgálatot, latinul tanult, és valószínűleg megkapta a római polgárjogot és a lovagi rangot is. A forrásokból kiderül, hogy hosszú évekig római szolgálatban állt, együttműködött velük, így személye tökéletesen megbízhatónak tűnt, lojalitását nem vonták kétségbe. Neveltetése, megszerzett tapasztalatai később jól jöttek, hiszen belülről ismerte Róma minden „porcikáját”, a hadseregben eltöltött évek alatt megismerte annak felépítését, működését. Arminius a pannóniai felkelés idején – valószínűleg Kr. u. 7-8-ban – egy germán segédcsapatot vezetett a rómaiak oldalán. Itt személyesen is megtapasztalhatta a római hadsereg éles helyzetben való hatékonyságát, de ugyanakkor brutalitását is. Talán már itt megérlelődött benne az a gondolat, hogy mi várható népére, ha Róma tovább folytatja erőszakos hódító politikáját, és milyen sors elé néznek a germán törzsek. Ő maga egy szövetséges törzs tagja volt ugyan, de ez sem jelentett egy életbiztosítást, mert az ilyen szerepek gyakran változtak, és Róma hajlamos volt az ilyen szerepek gyakori változtatására is, ha érdekei úgy kívánták. Az, hogy a Rómával való szembenállás gondolata felmerült e már ekkor benne nem tudjuk, nem is igazán fogjuk már megtudni soha, de elképzelhetjük, hogy lelkében milyen viharok dúlhattak, a korszak szuperhatalmával, a fél ismert világ urával azért szembeszállni nem kis dolog, kell hozzá egy nagy adag bátorság, egy nagy adag önbizalom, és a győzelembe vetett hit is.

Strabón név szerint említi Arminius feleségét, Thusneldát is, aki egy helyi előkelő, Segestes leánya volt. E házasság a történetírók tanúsága szerint Segestes akarata ellenére jött létre, ami a kor viszonyait figyelembe véve azért nem meglepő, a nőknek nem sok beleszólásuk volt az ilyen „ügyekbe”. Azonban nemcsak személyes ellentét feszítette Arminius és Segestes kapcsolatát, hanem a rómaiakhoz fűződő viszony megítélésében is eltérő állásponton voltak. Segestes ugyanis a teutoburgi csata előtti éjszaka “feltárta a zendülés előkészületeit, és azt tanácsolta Varusnak, hogy kötöztesse meg őt, Arminiust és az előkelőket, mert a főemberek félreállítása után a nép semmit sem mer majd tenni”. Varus azonban nem adott hitelt szavainak. Segestes meggyőződéssel vallotta, hogy a rómaiak és germánok közös érdeke a béke megtartása, következetesen ragaszkodott a kiegyezés politikájához a csata utáni években is, mint például a 15-ben indított Germanicus hadjárat idején. Így Germanicus győzelme után tiszteletben álló férfiúként, emelt fővel nézhette végig szerettei, leánya és unokája felvonulását a győztes hadvezér diadalmenetében. Mindig vannak olyanok, akik jól tudnak „helyezkedni”, ez ma is így van. A germán vezetőréteg nem volt egységes a rómaiakkal szembeni politikában. Évszázados gyakorlatuknak megfelelően a rómaiak mindenütt kialakítottak egy hozzájuk hű vezetőréteget, akiknek érdekükben állt az idegen fennhatóság, élvezték a római uralom által biztosított előnyöket. Ez a társadalmi réteg római módon élt, latinul tanult, római ruhákban járt, római bútorral rendezte be házát, előfordult, hogy némelyikük római nőt vett feleségül, sőt olyan is akadt, aki a birodalom szívében telepedett le. A római terjeszkedő politika érdekében állt ellentétet gerjeszteni a germán előkelők között, ami megnehezítette az egységes fellépést. A germán vezetőréteg megosztottságára utal Arminius és Segestes viszonya és eltérő politikája is.

Kr. u. 9-ben, a teutoburgi csata időpontjában, és történetünk idején, a római légiók vezére Publius Quinctilius Varus volt. Az előkelő származású, tapasztalt, jelentős politikai karriert befutó 55 év körüli férfi Kr. u. 6 vagy Kr. u. 7 tavaszán váltotta fel elődjét, C. Sentius Saturninust a rajnai főparancsnoki poszton. Varus Augustus legszűkebb bizalmi köréhez tartozott, valószínűleg már Kr. e. 22-19. között is elkísérte keleti utazására a princepset. Az uralkodóhoz való közelségét bizonyítja, hogy Kr. e. 13-ban Tiberiussal, Augustus mostohafiával, a későbbi császárral közösen viselte a consulságot, ami csakis a princeps beleegyezésével történhetett. Varus harmadik házassága révén a császári családba is bekerült, Augustus egyik unokahúgának a leányát, Claudia Pulchrát vette feleségül. Politikai karrierjéről az általa vert pénzérmék tanúskodnak. A gazdag Africa provincia irányítása után, Kr. e. 7-6-tól 4-ig Syria provincia helytartója lett, amelyhez a Heródes vezette Iudaea is tartozott. Kr. e.  4-ben, a Heródes halála után kirobbant felkelésnél erőteljesen avatkozott be, a lázadást leverte, és szigorú büntetésként kétezer felkelőt keresztre feszíttetett.

Varus helytartósága idején Germania még nem volt megszervezett római provincia, de a római igazgatás már kialakulóban volt. A birodalmat ekkor nem fenyegette ugyan nagyobb veszély, de a germán törzsek rablóhadjáratokkal pusztították a határvidéket. Kr. e. 12-ben Augustus mostohafia, Drusus vezetésével indultak a germánellenes hadjáratok, és két évvel később a római légiók már az Elba folyót is elérték. Augustus ekkor már valószínűleg az Elba vonalában látta a birodalom új északi határát. Drusus halála után a germán hadszíntéren testvére, Tiberius lett a hadvezér, aki diplomáciai eszközökkel igyekezett erősíteni a fivére által kivívott sikereket. A Rajnán-túli Germaniába a rómaiak ekkor még csak nyári hadjáratokat vezettek, télire visszavonultak a Rajnánál kiépített táboraikba. Kr. e. 7-ben Tiberius rhodoszi önkéntes száműzetése miatt megállt a germán hódítási folyamat, csak Kr. u. 4-ben folytatódott, amikor a fiatal utódjelöltek halála miatt Tiberius visszatért a száműzetésből. Kr. u. 4-5 telén a római hadsereg első ízben maradt germán földön, majd a következő nyáron elérte az Elba vonalát, a flotta pedig Jütlandig nyomult előre. Kr. u. 5-ben a Rajna és az Elba közötti területet Germania provinciának nevezték el. A Kr. u. 6-ban kirobbant pannon-dalmata felkelés azonban megakasztotta a provincia megszervezését. A pannon-dalmata felkeléssel szembeni katonai fellépésben a római szolgálatban álló Arminius is részt vett, és így személyesen tapasztalta a Róma-ellenes felkelés lehetőségét. Ez a lázadás mintaként szolgálhatott Arminius számára is, leszűrhette belőle, hogy milyen hibák vezettek a lázadás elbukásához, így magában már biztos körvonalazódott, hogy mégis miként lehetne Rómával hatékonyan szembeszállni.

Varus, idővel olyan intézkedéseket hozott, mellyel a maga ellen fordította a germán törzseket. Súlyos adókat vetett és lenézte a germán kultúrát, valamint ő és kísérete rendkívül fennhéjázó volt. Ezek a lépések a semleges törzsek lázadásához vezetett, sőt egyes szövetséges törzsek is meginogtak. Kr. u. 9. nyarán, Varus és szövetségesei a határmenti lázadásokat próbálta leverni. Ez sikerült is neki. Nyáron Varus uralta a harctereket. 3 légió (XVII., XVIII., XIX. Légió), 6 önálló cohors és 3 lovassági ala, összesen 18.000 római gyalogos és 1.800 római lovas, illetve a szövetséges heruszk törzs Arminius által irányított serege tartozott alá. Arminius és Varus viszonya a nyár végére meglehetősen megromlott. Arminius úgy döntött, hogy elűzi a rómaiakat. Ehhez nagyon jól jött neki a gyermek és fiatal korában megszerzett tapasztalatok, ismeretek, amik révén tudta, hogy nyílt ütközetben esélye sincs a római hadsereggel szemben. Így azt egyből ki is zárta a lehetőségek közül. Mert hiába ígérték, hogy csatlakoznak más kisebb germán törzsek is a lázadáshoz, és éri majd el a germánok létszáma a 30 ezer fő körülit, ennyi erő a profi római hadigépezet ellen még mindig kevésnek volt mondható. Egy lehetőség maradt Arminius előtt, az hogy menet közben, részekről, részekre szabdalja szét a római légiókat, nyílt ütközet helyett, egy kis furfanggal élve kell legyőznie őket, olyan terepen, ahol nem tud érvényesülni a rómaiak elsöprő katonai fölénye.

A nyár végének közeledtével Varus elindult a téli szállások felé. A heruszkok a légiókat követték. Az út a Teutoburgi-erdőn át vezetett. Az alapjában véve is nehezen járható terepet, a rossz időjárás és a több napig is szakadó eső csak még nehezebbé tette. A római sereg rendkívül lassan mozgott a málha és a tábori személyzet miatt és közben a csapatok egysége is megbomlott, a menetoszlop több részre szakadt. A menetben írnokok, földmérők, orvosok, szakácsok, kézművesek, egyes légionáriusok családjai is vonultak. A napi menetelés után a katonák minden szakaszhelyen ideiglenes megerősített tábort építettek fel, hogy éjszakára védve legyenek. A római csapatok számukra ismeretlen, úttalan vidéken haladtak. Fákat kellett kivágniuk, utakat létesíteniük, a mélységek felett hidakat verniük, hogy járhatóvá tegyék a terepet a menet számára.

A rossz körülmények között szorosan az úton kellett maradniuk, így a menet egyre jobban elnyúlt, vékony vonalban. Ahogy az szokás volt, Varus utasította Arminiust, hogy küldjön csapatokat előre az úton, oldalra az erdőbe, és néhányat hagyjon hátra a légiók mögé. Ezek lettek volna az elő és utóvéd, a felderítők. Arminius maga előre lovagolt is az embereivel. A sereg menetelt, az auxiliák pedig egyre távolabb kerültek a rómaiaktól. Végül Arminius előőrse eltűnt Varus szemei elől. Valami nem volt rendjén, de senki nem sejttet semmit a légiósok közül. Ekkor már az egész sereg közel tizenöt kilométeres menetben haladt a sűrű erdőben. Arminius célja pontosan ez volt, ezért javasolta ezt az útvonalat. Amikor már látóhatáron kívül volt, lovasaival befordult a fák közé. Ott várták már a harcosai. Az auxiliák leváltak a római seregtől, és csatlakoztak az erdőben rejtőzködő germán sereghez. Arminius egy jó kis szövetséget szervezett a germán törzsek között. Ezek a törzsek általában egymással vetélkedettek, de egy erőskezű vezető szükség idején összefoghatta őket. A törzsi vezetők Arminius szolgálatába bocsátották a harcosaikat. Kitűnő katonák voltak ezek. A germán törzsekben a férfiak szinte csak a háborút és a túlélésért való harcot ismerték. Egy évig folyamatosan csak harcoltak, aztán visszatértek a családjukhoz, hogy a törzsi életet élhessék. Ekkor egy olyan férfi állt a helyükre, aki az azelőtti évben nem harcolt. Így váltogatták egymást évenként, ki-ki háborúzott, illetve a földjeikkel foglalkoztak és a fiaikat tanították vadászni, harcolni. Magas törzsi státuszt a csatában való bátorsággal érhettek el. Az egyetlen dolog, amit egy germán a magáénak mondhatott, a fegyvere volt. A legmagasabb rangot a hosszúkard birtoklása jelentette. Így edződtek férfivá az északi népek fiai. Voltak itt harcosok a Marsi, Chatti, Sicambri, Bructeri, Chauci, törzsekből. Még a Suebi konföderáció is küldött harcosokat. A legenda szerint a Suebi több száz kisebb törzsből tevődött össze, a legsötétebb erdők mélyéről. Ezek voltak csak a félelmetes harcosok. Inkább vadállatok, mintsem emberek. Olyan erősek voltak, akár a medve és farkas, amiknek a lenyúzott bőrét a vállukra vették. Leírhatatlanul vérszomjasak voltak a csatában, ahogy Varus mondta; ha a fegyverükkel nem tudnak tovább harcolni, rúgnak, harapnak addig, amíg végleg földre nem kerülnek. A páncélt a félelem jeleként ítélték el, helyette különböző motívumokat festettek magukra. Az istenek védelmét többre tartották az acélénál. Csata előtt vad kiáltásokkal, énekléssel, szertartásokkal, erős alkoholos italokkal és önkorbácsolással lovallták bele magukat a minden egyéb érzelmet felemésztő harci mámorba. Ilyen harcosok gyűltek össze a Teutoburg-i erdőben, hogy leszámoljanak a három római légióval, ami a szabadságukra és életükre tört. Nem volt ekkora szövetség barbárok között azóta, hogy Vercingetorix egyesítette a gall törzseket Caesar ellen. A csapda készen állt! Arminius csapatai elfoglalták a helyüket, a függöny felgördült, a szereplők elfoglalták a helyüket, megkezdődött a közel három napos előadás.

A lejtőkről hirtelen szurokkal átitatott, gömbölyűvé gyúrt, lángoló szénaboglyák robajlottak le a katonák közé. Akit maguk alá temettek, azok az égésektől eltorzult arccal üvöltöttek a sárban. A sorok megbomlottak, mindenki tolongva próbált kiállni a közeledő tűzgolyók útjából. Másutt kiéheztetett, izmos és vérszomjas harci kutyák támadtak a rómaiakra. A meglepett katonák nem tudtak védekezni a karmok és éles fogak ellen. Miután ledöntötték őket, pajzsaikat és dárdáikat eldobálva, a földön vergődve két kézzel próbálták lefeszíteni az állatok fogsorait a torkukról. Reménytelen haláltusa volt ez.

Arminius és serege az aszimmetrikus hadviselést alkalmazta a rómaiak ellen. A gyengébb haderő a támadás olyan formáját választja ilyenkor, amelyben az ellenfél nem tudja érvényre juttatni fölényét. Ezt a hadviselési formát választották most a germánok is. A szétszóródott és eltévedt római csapatok jó célpontként szolgáltak a támadó germánoknak. A katonák sorai felbomlottak a katonai hierarchia is szétesett, valamint nem látták az erdőben gyorsan mozgó ellenséges egységeket sem, amely akkor és ott csapott le rájuk, amikor csak akart. A légiók kis csapatokra történő bomlása, gyors rajtaütések sorozatával kezdődött, a menetoszlop több pontján. A csapatok lassan tudtak mozogni az erdőben a támadások közötti szünetekben, a málhák és a csapatokat kísérők miatt. Nem volt még arra sem lehetőségük, hogy egységeket küldjenek a váratlanul rájuk támadó germánok üldözésére. Viszont a római egységek képzettsége és harci tapasztalata itt is megmutatkozott. Az egyedül maradt egységek szívósan helytálltak még így is. Ahol lehetőségük volt rá ellentámadásokat is vezettek, így okozva komoly veszteséget a támadóiknak. Néha még az is előfordult, hogy maradt idejük a szorongatott egységek felmentésére, de volt olyan is, amikor a felmentő csapaton ütöttek rajta, vagy a nem kellően megtervezett ellentámadás okozott katasztrófát. Bár a rómaiak szívósan ellenálltak, lassanként teljesen kimerültek. A katonák nem mertek kezdeményezni, mert nem akartak eltávolodni a málháktól és a kísérettől. Így nem tehetek mást, minthogy várták az újabb és újabb támadásokat, melyeket próbáltak visszaverni, majd ha ez sikerült, folytatták a lassú menetelést a téli tábor felé.

A főtisztek Varussal az élükön tudták, hogy nagy baj van, mivel az egymástól elszakadt egységek nem tudtak egymással kapcsolatot teremteni. A hírvivőket levadászták. Egyes csapatok megkísérelték harcban megtisztítani maguk előtt az utat. Sokan eltévedtek a fák között, velük a germánok végeztek. Annyit biztosan tudunk, hogy a rómaiak egyre kétségbeesettebben próbáltak eljutni a téli szállás felé. Ha megfelelő terepre jutottak volna, biztos megpróbálkoztak volna, hogy hagyományos módon megütközzenek a germánokkal, de erre nem volt lehetőségük. Kezdetben a rómaiak még talán reménykedtek, hogy a germán szövetségesek a segítségükre sietnek. Ám ahogy haladt a menet, rá kellett döbbenniük, hogy épp a szövetségeseik támadják őket.

Lassan besötétedett, a germán rohamok pedig egyre ritkultak. A rangidős római tisztek elrendezték a megmaradt embereiket, és erőltetett menetet parancsoltak az éjjelre. Mihamarabb ki kellett jutniuk a mezőkre. A holdvilág alig fénylett át a fák lombjain, a rómaiak szinte az orrukig sem láttak. Feketére festett bőrű gyilkosok tizedelték a rómaiakat egész éjjel.

Az új nap még több borzalmat hozott. Lassan kiértek egy tisztásra, ahol a katonák letérhettek az útról. Harci alakzatba rendeződtek a mezőn, úgy várták az őket üldözőket az erdőből. A pajzsaikat a legtöbben már elhagyták; az előző nap és éjjel olyan vizesek lettek, hogy használhatatlanná váltak a harcban. Az íjászaik szintén nem tudták használni a fegyvereiket, mert az inak elszakadtak a nedvességtől. Sokáig vártak, de látszólag nem érkezett támadás, aztán egyszer csak sűrű nyílzápor zúdult rájuk az erdőből. Ahogy tudta, úgy próbálta védeni magát mindenki. Ezzel egy időben megjelentek a támadók a mező szélén, készültek a rohamra. Ahogy az ellenséges csatasor egyre közelebb ért, a nyílzápor megszűnt. A barbárok elkezdtek rohanni feléjük a mezőn. A légiósok mind a mellettük lévőt védték, ahogy a harcra készültek. Az öldöklés újra elkezdődött. A harcot a légiósok nagy véráldozat árán, de megnyerték, de ezzel mindössze időt nyertek, esélyeik semmivel sem javultak.

Varus a parancsnoksága alatt lévő egységeket megállította és elrendelte egy erőd építését. Ebben a rómaiaknak, nagy tapasztalataik voltak, kiváló erődítéseket építetek, igen rövid idő alatt. Mindenki tudta mi a dolga, hiszen nagyon sok tapasztalatot szereztek a légionáriusok e téren. A germánok állandó támadásai ellenére, a légionáriusok hamar elkészültek a földből és farönkökből emelt félelmetes védműveikkel. Az erőd belsejébe helyezték a málhát és a kíséretet. A palánkfalakon várakozó katonák tudták, hogy az életükért harcolnak. Harci moráljukra bizonyosan jó hatással volt az erőd elkészült. Ezt követően nem tudtak rajtuk ütni a germánok, valamint tudták, hogy hátukat a bajtársaik védték, kikben feltétel nélkül megbíztak. A két fél erőviszonyai, így jóval kiegyenlítettebbek lettek, mivel a rómaiak rendezni tudták soraikat. Habár kevesen voltak, végre a saját módszereik szerint harcolhattak. Ha elég sokáig kitartanak, akkor lehetséges, hogy a germánok beleunnak a falak elleni támadásba. A tábor kitartott, további egységeknek sikerült elérniük a védművet és csatlakozniuk az erődben lévőkhöz. A germánok kíméletlen hajtóvadászatot indítottak az erdőben bolyongó katonák és csoportok után. A túlélők beszámolói, rémálomhoz hasonló éjszakákról, a minden fa mögül rájuk leselkedő halálról szóltak. A római seregből végül csak az erődben lévők maradtak életben. Akiket az ellenség lassan minden oldalról körülvett.

Miután az erődön kívül már nem maradt életben senki a rómaiak közül, a germánok összevonták erőiket, hogy egy végső rohammal vegyék be az erődöt. A falakon lévő légionáriusok a végsőkig kimerültek voltak, de még így is számottevő harci erőt képviseltek. Annál is inkább, mert tudták, ha elfogják őket vagy a védtelen civileket –néhány légiósnak a családja is köztük volt -, a germánok lemészárolják őket. A germánok nagy veszteségeket szenvedtek, miközben átküzdötték magukat az árkokon és a védműveken. Egy ideig úgy tűnt, hogy a jobban felszerelt és nagyobb fegyelemmel rendelkező római egységek legyőzik a germánokat, De egyszerűen túl sokan voltak a támadók. Egyre több germán jutott be a táborba, akik teljesen lefoglalták a tartalékokat. A falakról a táborba szorultak vissza a védők. A mintegy 1.800 fős lovasság az utolsó támadás legelején megpróbált kitörni a táborból. Az elején úgy tűnt, hogy ez sikerül is nekik, de aztán bekerítették, s az utolsó emberig megölték őket. A túlélő maradék rómaiak minden erejüket bevetették, hogy átverekedjék magukat az ellenségen, és kijussanak az erdőből. Amikor azonban elérték az erdő szélét, megpecsételődött a sorsuk. Az erdő szélén végig, ameddig csak a szem ellát, egy meredek földfal tornyosult föléjük. Megpróbálkoztak a lehetetlennel, áttörni a falon, de csakhamar legyűrte őket a túlerő.

Varrus mikor látta, hogy minden elveszett, öngyilkosságot követett el. Így elkerülte azt a szégyent, hogy fogságba essen. Sok tiszt követte a példáját, de a legtöbben az utolsó leheletükig harcoltak. Alig néhány római élte túl a mészárlást, nekik sikerült kijutniuk az erdőből. Ám a többség meghalt az ostrom idején vagy az ostrom utáni mészárlásban. A civilek is erre a sorsa jutottak, de volt olyan is, akit rabszolgaként eladtak. A teljes győzelem bizonyítékaként Varus fejét elküldték Rómába Augustus császárnak. Az egyik legnagyobb szégyen az volt, hogy a légiók hadijelvényeit is megszerezték a germánok.  Három évvel a csata után egy felderítésre küldött légiót borzalmas látvány fogadott: az erdő tele volt csonthalmokkal, fegyverekkel, fákra szögezett koponyákkal.

A germánok a csata után elfoglalták a szövetségeseik területén lévő valamennyi római táborerődítményt, egy kivételével. L. Caedicus vezetésével Alisó körülzárva tartani tudta magát. Később egyes fogságba esetteket kiváltottak római családtagjaik, de a súlyos vereség szégyene miatt nem térhettek vissza Itáliába. Augustus hosszú, sikeres uralkodásának legsúlyosabb vereségét szenvedte el a Teutoburgi-erdőben. Az idős császárt mélységesen megrázták a történtek. A vereség hírére ruháit megszaggatta, és meggyászolta az elesetteket. Germán testőrségét azonnal feloszlatta és kiutasította a városból. Hónapokon keresztül nem vágatta haját és szakállát, fejét az ajtófélfához verdeste, s ezt kiáltozta: “Quintili Vare, legiones redde –  Quintilius Varus, add vissza legióimat!”. A vereség napján minden évben komor gyászünnepet ült élete végéig. A fiaskó akkora sokkhatást váltott ki Rómában, hogy a balszerencsés csatában elpusztult legiók – XVII, XVIII, XIX – sorszámait örökre kivonták a hadrendből.

Ám a heruszk felkelés nem vált nagyobb arányú germán megmozdulássá, és sikeres volt a következő évben Tiberius vezetése alatt indított megtorló hadjárat is. A teutoburgi vereség azonban Augustus egész germán politikájának a meghiúsulását jelentette. Fel kellett adnia azt a tervet, hogy a birodalom része legyen a Rajna és az Elba közötti hatalmas terület. Húszévnyi fáradságos küzdelem és számos hadjárat vált ezzel hiábavalóvá. A csata jelentőségét is abban láthatjuk, hogy Augustus kénytelen volt megkérdőjelezni az addigi töretlen római expanziós politika létjogosultságát, és újragondolni a római birodalomról alkotott mélyen gyökerező elképzeléseket. Be kellett látnia, hogy Róma területi igényeinek határt kell szabni. Politikai végrendeletében megfogalmazza keserű tapasztalatát, hogy utódai érjék be a birodalom fennálló határaival, vagyis mondjanak le az újabb hódításokról.

És mi lett Arminius sorsa? A fényes győzelem után a germánok Róma elleni egységének megteremtéséért küzdött, de ügyét nem koronázta siker: Kr. u. 19-ben saját törzsének vezérei gyilkolták meg. Dicstelen halál egy dicső vezérnek!

Felhasznált és ajánlott források:

Hahn István: A hadművészet ókori klasszikusai, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1963

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/9_szeptember_9_romai_vereseg_a_teutoburgi_erdoben/

http://digolanum.gportal.hu/gindex.php?pg=29374423

http://nepszava.hu/cikk/1032786-a-romai-birodalom-911-e

Székely Melinda: Calamitas atrocissima, Aetas folyóirat, 16. évf. (2001), 2 szám.