Tegyen egy próbát, biztos talál az érdeklődésének megfelelőt

Azt hiszem, ha azt mondom, hogy “tíz falvanként egy templom“, mint kifejezés, akkor ezzel az Árpád-kori cikkellyel mindenki találkozhatott.

Azonban, ha szigorúan akarom venni a korabeli jogalkotási folyamatot, akkor érdemes szakmai szemmel vizsgálni a törvényeket.

Kezdjük azzal a megállapítással, amivel egy kiváló középkorász hölgy, Jánosi Mónika is foglalkozott. A történész szerint – és ezzel jómagam is egyetértek; az István-korabeli dekrétumok aligha keletkezhettek az uralkodó hatalomra kerülésével egy időben.

Ennek volt egy egyszerű, prózai oka. A kereszténység hirtelen, és gyorsan érte a még pogány magyar népet, így nem csodálkozhatunk azon sem, hogy vannak mai szemmel mondhatni igen durva törvények, a templomba járás kötelezőségéről például.

Szent István korszakából 56 cikkely maradt ránk, melyeket az utókornak 10 kézirat őrzött meg. Hogy a kérdést tovább nehezítsem, ezekből egyik sem maradt fent teljes szövegterjedelmében. Ezek közül az Admont-i Kódexet vizsgálta Kristó Gyula. A munka igencsak alapos, mivel elkülönülnek azok a részek, amik szinte kétséget kizáróan nem István korabeliek.

Hogy érdemes tehát a törvényeket “rendbe szedni”? A Bertényi Iván által szerkesztett szöveggyűjtemény alapján három jól elkülöníthető kategória különböztethető meg – ezúton is köszönettel tartozom Szabó Pálnak, hogy segített az anyag egykori elkészítésében és a jogi rendszerezésében.
A három kategória: Egyházi törvények, polgári törvények, és a büntető törvények.

Lássunk pár érdekesebb példát (igyekszem tényleg különlegeseket is “beválogatni”)!

Egyházi közé sorolható, többek között az első cikkely, a fentebb említett templomépítési kötelezettségről: 10 falvanként egy templom.

Vegyünk egy érdekesebb dekrétumot: a 19. cikkelyt. Ez határozta meg, hogyan kell a templomban viselkedni. Lássuk a szöveget: “Azok, akik az istentisztelet hallgatására a templomba menvén, ott a misék szertartása alatt egymás közt mormognak, és másokat zavarnak, haszontalan történeteket mesélgetve és nem figyelve a szent olvasmányokra és a lelki táplálékokra, ha idősebbek, dorgálják meg őket, és gyalázattal űzzék ki a templomból, ha pedig fiatalabbak és közrendűek, e nagy vakmerőségükért a templom előcsarnokában mindenki szeme láttára kötözzék meg, s ostorozással és hajuk lenyírásával fenyítsék meg őket.“

Azt gondolom, bár az olvasó joggal gondolhatja, hogy ez nagyon szigorú intézkedés, de nem szabad elfelejtenie, hogy egy erősen pogány közegben járunk, ahol bizony a fenyítés módszere bevett szokás volt – megjegyezés: bár fogok hozni durvább példákat is.

Vegyük rögtön a polgári törvényeket, a gyilkossággal, a 14. cikkelyt:
“Ha valaki haragra gyulladva vagy dölyfösségtől kevélyen szándékos gyilkosságot követ el, tudja meg, hogy tanácsunk végzése szerint száztíz aranypénzt fog fizetni.”

Hogy mennyit tehetett ki ez az úgynevezett aranypénz, egy kiváló kérdés. Egyes kutatói vélemények szerint a a korabeli súlymértéknek felelt meg (nem szabad elfelejteni, hogy vannak István korabeli pénzérméink). Azt ki kell azonban emelnem, hogy később a pénzbüntetést (különösen a László-kori törvények) már nem feltétlen pénzzel, hanem haszonállat általi kifizetéssel büntetik, de érdemes például a 14. cikkelyt (első dekr.) összehasonlítani a második dekr. 4. cikkelyével:
“Az olyan rabszolgát, aki szabad embert öl meg, ura, ha úgy tetszik, száztíz tinóval váltsa meg, vagy adja át.“

Amit viszont hiába fogtok keresni a törvényekben, az a törvény előtti egyenlőség elve. Erre kiváló szintén a polgári törvények közé sorolható 1. dkr. 31. cikkelye:
“Mivel már az is mindenki számára visszataszító és mindenki előtt utálatos, ha a férfinem a lopást követ el, és még sokkal inkább, ha az asszonyi nem: a királyi tanács szerint elhatároztatott, hogy ha valamely férjes asszony lopást követ el, férje váltsa meg, és ha másodszor ugyanabba a bűnbe esik, hasonlóképpen váltsa meg, ha pedig harmadszor is, adják el.“

Hogy a valóságban mennyire adták el az asszonyokat, az valóban megérne egy alaposabb kutatást. Viszont ami tény, és kár is tagadni, az a férfiak tolvajlása. Ez a tolvajlás valami egészen más természetű volt – úgy híresült el, mint az asszonyrablás esete, melyre utalást az 1. dkr. 27 cikkelyében találunk:
“Ha valaki a vitézek közül szemérmetlenségtől bemocskolva, valamely leányt szüleinek engedélye nélkül feleségül elrabol, elrendeltük, hogy a leányt adja vissza szüleinek, még akkor is,
ha valami erőszakot követett el rajta, és a rabló tíz tinót fizessen a rablásért, még ha később ki is békül a leány szüleivel. Ha pedig valamely szegény és a népből való merészkedik ezt elkövetni, öt tinó kártérítést fizessen a rablásért.”

Az egyház bármennyire is szerette volna betiltani, az így “szerzett” feleség, házastársnak minősült, és bevett szokás volt a kalandozó magyarok körében.

Ennél is meglepőbb cikkelyek a 28-29. számúak is az 1. dkr-ből.
Lássuk a szövegeket: “Más szolgálóival fajtalankodókról.
Hogy a szabadok mocsoktalanul megőrizzék szabadságukat, miheztartás végett, szabályt akarunk nekik adni. Aki ezt áthágva, másnak a szolgálójával fajtalankodik, tudja meg, hogy bűnben vétkes, és ezért a bűnért első esetben korbácsolják meg és nyírják le. Ha pedig másodszor is fajtalankodik ugyanazzal, ismét korbácsolják meg és nyírják le. Ha pedig harmadszor is, legyen rabszolga a szolgálóval együtt, vagy váltsa meg magát. Ha pedig a szolgáló teherbe esik tőle, és szülni nem tud, hanem a szülésben meghal, kárpótolja őt másik szolgálóval.

A rabszolgák fajtalankodásáról
Ha valakinek a rabszolgája másnak a szolgálójával fajtalankodik, őt is korbácsolják meg és nyírják le. És ha a szolgáló tőle teherbe esik, és a szülésben meghal, a szolgáját adják el, és árának felét adják a szolgáló urának, másik fele pedig maradjon a szolga urának.”

Valamint: “Azokról, akik rabszolganőt vesznek feleségül
Hogy senki azok közül, akiket szabad névvel becsülnek meg, valakinek valami jogtalanságot ne merjen okozni, tilalmat és szabályt állítottunk fel, amennyiben ezen a királyi gyűlésen elhatároztuk, hogyha valamely szabad ember a rabszolganő urának tudtával másnak a rabszolganőjét választja feleségül, elveszítvén saját szabadságának élvezését, örökös rabszolgaságra vettessék.“

Érdemes azonban megemlítenem, s egy csoportba sorolnom a kardviseléssel járó “következményeket”. Lássuk például a 13. cikkelyt a 2. dkr.-ból:
“Ha pedig valaki kirántott karddal más valakit megcsonkít, akár a szemén, akár a lábán, akár a kezén, testének hasonló sérelmét szenvedje.“

Azt gondolom ezt nem kell részleteznem, miért fontos, az viszont korántsem elhanyagolható, hogy az asszonyrablással egyetemben a kardviselés, és különösen a “meztelen kard viselése“, valamint a kard által való gyilkosság is valamiféle nomád szokás lehetett, melyet igyekeztek büntetni. Ennek okát talán a szkíta népek történetében érdemes felfedezni, ahol a tok nélküli kardnak komoly kultusza volt.

Az Attila-mondakörben találkozhatunk a megsebesült tehén történetével. Az elbeszélés szerint a földbe volt szúrva egy kard (szkíta szokás), melybe a tehén “belesétált”, majd megsebesült. Ezek után vércsíkot húzott maga után. A leleményes hun vezér sámáni sugallatra követte ezt a vércsíkot vissza a kardig. Ez volt az elhíresült fegyver, melyet egyesek Mars kardjaként fogtak fel, s melyet állítólag Attila előszeretettel viselt, az a kard, amit a Nyugat annyira rettegett (de azt ne kérdezzétek hogy került Szkítiába).

Ha az államszervezeti törvényeket röviden össze kéne foglalnom, ezek azok, melyek a királyság ügyes-bajos dolgait részletezték. Itt találkozhatunk többek között olyan törvényekkel, mint a 9. cikkely, mely arról nyilatkozik, hogy miként kell például fellebbezni a királynál.

Mi következhet a két dekrétum összehasonlításából? Ezt a feladatot szerencsére Györffy György elvégezte nekünk. A történész véleménye, hogy a két dekrétum összeegyeztethető, de látszik, – s ebben igazat kell adjak a kutatónak – hogy a második dekrétumot már egyértelműen egyháziak fogalmazták.

Bár a cikk kicsit – talán túlságosan is hosszúra sikerült, korántsem rágtam át az összes törvényt most nektek, hogy megkíméljelek titeket, de talán hoztam pár érdekes példát. Remélem tetszett a cikk!

Felhasznált irodalmak:

Bertényi Iván:  Magyar Történeti Szöveggyűjtemény. 1000-1526. Osiris Tankönyvek, Budapest, 2000.

Györffy György: Székesfehérvár feltűnése a történelmi forrásokban. In: Fitz Jenő-Kralovánszky Alán: Székesfehérvár Évszázadai I. Kötet. Székesfehérvár, 1967

Jánosi Mónika: Törvényalkotás a korai Árpád-korban.  Szeged, 1996. 85-90.

Kristó Gyula: Az államalapítás korának írott forrásai. Szeged, 1999.