Augustus II.

A Triumvirátus széthullása

Némi félrecsúszott egyezkedést és Scribonia-tól való válást követően végül a triumvirek össztüzet zúdítanak Pompeiusra, minden irányból, ami a vereségével zárul. A triumvirek hatalmára már csupán önmaguk jelentik a veszélyt. Lepidus ismét bepróbálkozik, és megpróbálja Szicíliára rátenni a kezét, ami csúfos véget ér. Csapatai fellázadnak ellene, majd Octavianus „légiókonvertáló” varázserejének köszönhetően átállnak az ő oldalára. Ez volt Lepidus utolsó próbálkozása, provinciáitól megfosztják, ő pedig házi őrizetben éli le hátralevő éveit.

Antonius és Octavianus Rómába vonul, ahol óriási ünneppel fogadja őket a nép. Octavianus hivatalosan is felveszi a szerény „Isten fia” nevet, mindemellett hozzá csapnak egy új címet, a sokat mondó Imperátort, amivel igaz politikai hatalma nem nőtt, de személyi kultuszán sokat növelt, hogy a címet a nevében hordozta, így hivatalosan imperator Gaius Iulius divi filius Ceasar néven kellett illetni. A parti után Antonius visszament Athéni főhadiszállására és onnan irányította a keleti hadjáratait, és egyéb katonai, politikai elfoglaltságait, nagy figyelmet szentelve az Örmény Királyságra, és az ősi nemezis, a Párthus Birodalomra. Eközben Octavianus elfoglalja az Illyricumot (Nyugat Balkán), amivel végre biztonságossá teszi a szárazföldi közlekedést Görögország és Itália között. Sokak szerint Octavianus így akarta edzésben tartani a csapatait a közeledő, elkerülhetetlennek tűnő összecsapásra közte és Antonius között. 3 évvel a szicíliai győzelem után, Antonius eszét kezdte kikezdeni egy már ismert bomlasztó erő, amelyik a történelem során többször is nagyon erőteljesnek mutatkozott. Ezt az erőt úgy hívjak, hogy: NŐI VONZERŐ. Nem is akárki, hanem egyenesen Kleopátra figyelt fel Antoniusra, akinek nem kellett sok, hogy teljesen megadja magát a legendás szépségű királynőnek, aki lassan átveszi felette az irányítást. A problémák ott kezdődtek, hogy Antonius igen nagyvonalúan római területeket kezdett el adományozni Kleopátra gyermekének (aki egyebkent Ceasartól volt). Ezután, a kedves Octaviát többször is megsérti méltóságában, hanyagolja és tiszteletlenül bánik vele, ami odáig fajul, hogy végül leválik tőle, és Kleopátrát nyilvánítja feleségének. Antonius tudhatná a legjobban, hogy ez már csak azért is volt butaság, hiszen római polgár nem köthetett házasságot nem rómaival. Antonius és Kleopátra gyakorlatilag úgy élnek a keleti provinciáikban és Egyiptomban, mintha saját országuk lenne, ehhez viszont Rómának is volt egy-két szava. A háború első lépeseként Octavianus ügyes propagandaharcot hirdet Antonius ellen, akinek karakterét nem is nagyon kellett kifigurázni, hiszen egyértelműen egy papucs lett belőle, aki Kleopátra bűvöletében, bármit hajlandó megtenni, még szembe menni Rómával is. A római közvélemény alapból rühellte Kleopátrát, mert többször is tett lenéző, egoista megjegyzéseket Rómára („Fogok én még a Capitoliumon ítélkezni”). A rómaiakat büszkeségükben pedig nem nehéz megsérteni. Kleopátra valószínűleg megalomániás álmokba ringatta magát, hogy feltámaszthatja a Ptolemaioszi birodalmat, ami Nagy Sándor kevés, sikeres kliens királyságból származott. Ehhez jött jól Antonius és keleti provinciái, amikkel úgy tűnhetett számára, hogy ismét központosul annyi hatalom a kezében, amivel szembe szállhat Rómával. Azonban Kleopátra minden határt átszelve értékelte túl saját személyét, ebben a tekergőző konfliktusban, hiszen a nemiszervén kívül nem igazan tudott mást bevetni se Róma ellen, se Egyiptom mellett. Nem is jöhetett volna jobbkor a második triumvirátus lejárata (a triumvireket a senatus ruházta fel jogaikkal 5 évre, amit i.e. 38-ban meghosszabbítottak ismét 5 évre). Ekkor Octavianus körbe szaladta nyugati provinciáit, és minden varos lakója egy nem hivatalos hűséget esküdött a leendő császárnak, amivel politikailag elfogadhatóvá tette, hogy Antonius ellen viseljen háborút. Octavianus megszerzi Antonius végrendeletét es közszemlére teszi Róma főterén, ami megpecsételte Antonius személyét a városban. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy Antonius elismerte Kleopátra és Caesar fattyját Ptolemaiosz Kaiszar, mint Ceasar igazi trónörököse, ami Octavianus jogát a hatalomra alapjaiban kérdőjelezte meg. Továbbá Antonius arról is rendelkezett, hogy Kleopátra két újonnan született gyereke is szintén tőle van, és ezt hivatalosan is elismeri, valamint, hogy bárhol is haljon meg Alexandriába temessék el. Ezután Róma hivatalos hadüzenetet küldött Egyiptom ellen.

Antonius 30 légióval rendelkezik plusz sok támogató csapatrésszel a kliens királyságoktól, tengeri támogatással Egyiptomból. Tovább erősítik katonai egységét, hogy jól összekötött kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkezik a Földközi-tenger keleti partvidékén. A csatára Nyugat-Görögországban kerül sor, ahol Octavianus az első csapást adja Antoniusnak.

Egy ügyes húzással elvágja Antoniust a tengeri összeköttetéstől és csapatait egy mocsaras területre szorítja, ahol pusztítja őket az éhség és a betegségek. Az actiumi csatában Antonius megpróbál kitörni az ostromgyűrűből, ami a rossz morál és időzítés miatt csúfos vereségbe torkollik.

Antonius és Kleopátra visszahúzódik Alexandriába és onnan nézik végig tehetetlenül, ahogy Octavianus végigvonul Kis-Ázsián Alexandria felé és minden kliens királyt, provinciát átállít az ő oldalára. Mire Alexandriába ér Antonius és Kleopátra orgyilkosok lesznek.

Octavianus, hogy minden szálat elvágjon kivégezteti Antonius legidősebb fiát és Caesar fattyját, mivel veszélyezteti hatalmi törekvéseit. Antonius és Kleopátra két gyereket pedig Octavia fogadja örökbe és egyedül neveli fel őket, akikről ezután több ismeretünk egy házasságon kívül nincs. Utolsó lépésként Egyiptomot annektálják, ami a későbbiekben fontos mezőgazdasági pillére lesz a Római gazdaságnak, óriási búza készleteik miatt. Így ért véget a Triumvirátus és maradt Octavianus egyedüli hatalmassága Rómának.

Augustus, a Császár

Octavianus Rómába érve ismét óriási ünnepségeket és diadalmeneteket szervez, a polgárháború végének megünneplésére, ami már hosszú évek óta pusztítja az országot. A hadi cselekmények összezsugorodása miatt, Octavianus 120 ezer veteránnak ad földet, a saját pénzén, további 1000 HS-t fizet hűségük jutalmazására. Csak a veterán földek 880 millió HS-be kerülnek, míg a teljes római GDP körülbelül 17 milliárd HS, szóval szépen zsebbe nyúlt, hogy megőrizze a hadsereg lojalitását és megtartsa az ígéretét. Ezen kívül viszont mást is megígért, meg, anno amikor az első Triumvirátust megkötöttek 13 évvel ezelőtt, ez pedig az volt, hogy visszaállítja a köztársaságot és a hatalmat visszaadja a szenátusnak és a népnek. Sajnos fényképeink nincsenek az esetről, de biztos izzadhatott rendesen a tenyere, hogy ennyi háború, áldozat, szenvedés után le kell mondania a hatalmáról, ám Octavianus egy ízig-vérig korrekt ember volt és megtartotta ígéretét, a Köztársaságot pedig visszaállítottnak nyilvánították. Elismerésül megkapja az Augustus nevet, amit innentől kezdve használ és fognak más császárok is címként használni.

Bár Augustus visszaállította a Köztársaságot, tekintélyével még így se tudott senki se vitába szállni. Augustus a jogköreiről ugyanis nem mondott le, amiből már így is annyi volt, amivel nem hivatalosan is, de uralkodója volt Rómának. Érdekes tény, hogy Augustus igaz, sok mindenhol keresztbe tehetett volna a szenátusnak, sose élt vissza ezekkel a jogkörökkel és Rómától is távol tartotta magát. Ezután, mint egy jótevő remete, a Birodalmat járja, reformokat vezet be és lázadó törzseket fegyelmez. Saját költségén infrastrukturális fejlesztéseket finanszírozott, templomokat és márvány emlékműveket építtetett, továbbá az alpesi és ibériai törzseket regulázza. Például a szalasszok leigázását követően 36 ezer rabszolgára tesz szert, akik olyannyira felhagynak mindenfele lázadással, hogy pár évszázaddal később megalapítják Svájcot. Majd kisebb konfliktusokba bonyolódik Etiópiával és Arábiával. Az arábiai félsziget, avagy a Felix Arabia különösen mozgatta több Római hadvezér fantáziáját is, mert az arab kereskedőktől szereztek be több luxuscikket a rómaiak, akik óriási vagyonokat fizettek ki ezekért, míg az arabok soha semmit nem vettek a rómaiaktól. Ez ahhoz vezetett, hogy túlmisztifikálták az arabok gazdagságát, ami csupán abból eredt, hogy ezeket a luxustermékeket viszonylag olcsón meg lehetett szerezni az aranyban gazdag indiai királyságoktól, így értéke elhanyagolható volt számukra.

A köztársaságiak kezdenek gyanakodni, hogy talán ez mégsem az a köztársaság, amit annyira vissza akartak állítani, és Augustus személye meg továbbra is túlságosan nagy árnyékot vet a demokráciára. Ezért jó római szokás szerint gyorsan szőttek is ellene egy rövid életű összeesküvést. Ez felrázza Augustust a jótékonysági kampányából és válaszlépéseket tesz. A szenátorok csőrét az piszkálta, hogy Augustus már 20 éve megkapta a consuli rangot, ami Róma legmagasabb tisztsége, és csak egy évre lehet kapni, osztozva egy consul társsal. Mivel Augustus már túl régóta kapta ezt a rangot, így mások esélyeit lehetetlenítette el. Ezt rendezvén Rómába megy és hivatalosan is lemond consulságáról, azonban ezt meghálálva meglepően új tisztségekkel jutalmazzák, amiknek köszönhetően tejhatalmat kap az összes nyugati provinciájára, és szabad mozgást neki és seregének a Birodalom többi részén. Ezután Maius Imperiummal ruházzák fel, ami jogot ad szamara, hogy más római vezetőknek utasítást adjon. Végül örökös néptribunusi hatalmat kap, amivel joga van összehívni a szenátust és meg vétózhat bármilyen törvénytervezetet. Ennyi hatalommal a zsebében végül lemond nyugati provinciáiról és a szenátusra hagyja őket, ő maga pedig ismét folytatja Birodalomjáró kampányát. A nép viszont nem volt nyugodt és folyamatosan lázadozva KÖVETELTÉK, hogy kapjon Augustus diktátori hatalmat, ezért a szenátus KÖNYÖRGÖTT Augustusnak, hogy térjen haza és tegyen úgy, ahogy a nép szeretné. I.e. 23-ban Rómába megy és örökös consuli hatalmat kap, ami a többivel kombinálva alkotmányosan teljhatalmú urává teszi a Római Birodalomban.

Innen már nincs feljebb. Nem lehet ennél több mindent elérni. Az elkövetkező éveket reformokkal, fejlesztésekkel csatározásokkal és örökös kereséssel tölti, lefekteti az alapjait annak a rendszernek, amik Rómát egészen kettéválásáig elkísérik (i.sz. 395), de több intézkedése a Nyugat Római birodalom végét is megéri (i.sz. 476).

Ahogy öregedett Augustus teljesen belebetegedett abba, hogy nem tud méltó örököst a Birodalomra hagyni, végül, mint utolsó lehetőség Tiberius Claudius Nero örökbefogadásával tett pontot a történet végére, aki Augustus halálakor i.sz. 14-ben, átvette a Birodalom irányítását.

Hogyan gondoljunk Augustura?

Bár Caesar volt, aki előkészítette a terepet a Birodalom megállapítására, Augustus volt, aki kiharcolta a létrejöttét. 18 évesen a politika középpontjába kerülni, egy bel- és külviszályoktól megtépázott, polgárháborús szuperhatalomban nem lehetett egy leányálom. Caesar valószínűleg pont ezért hagyta rá a hatalmat, mert tudta, hogy a kis Gaius képes lesz életre hívni, azt az álmot, amit Római Birodalomnak hívunk. Persze botorság lenne azt állítani, hogy mindezt egyes egyedül vitte véghez. Marcus Vispanius Agrippa gyerekkori barátja és hűséges társa nélkül Augustus bizonyára nem sokra vitte volna. Augustus gyakran betegeskedett így a harcmezőn Agrippa volt a másik fele, aki végül megnyerte azokat a lényeges csatákat, mint például Actiumnal, amik megszilárdították Augustus hatalmat. De ha éppen nem a háborúkban volt rá szüksége, akkor Rómába küldte és darabos modorával riogatta a sznob arisztokráciát. Ha éppen nem a szenátusban kellett, akkor vízvezetékeket javítgatott és más fejlesztéseket eszközölt. Minden bizonnyal, ha Augustus arra kéri, hogy nyilvános WC-ket üzemeltessen, azt is kérdés nélkül elvállalja.  Augustus másik nagy segítsége, Gaius Cilnius Maecenas, aki a polgárháborúk idején diplomáciával, majd később intellektuális vonalon erősítette az Augustusi kormányzást, mint kvázi kulturális miniszter. Az ő nevéből származik a „mecénás” kifejezés is, ami a művészeknek és a művészeteknek anyagi pártfogóját jelenti.

Augustusról tudható, hogy gyenge és betegeskedő fizikai jellemzői voltak amit kiegyenlitett, karizmatikus, megnyerő, illedelmes és szerény személyiségével. Nagyon intelligens és nemes természetű volt, aki ritkán emelte fel a hangját, vagy adott jelet haragjáról. Mindemelett a hatékonyság megszállottja volt, aki minden helyzetből próbálta a legjobbat kihozni. Ezt jól tükrözi egy sor reform, ami a nevéhez kötődik, valamint az a tény, hogy uralkodása alatt háromszor végeztetett népszámlálást. Augustus mélyen konzervatív volt, amolyan régimódi figura, aki nem csak a közéletben, de a magánéletében és az ősi római szokásokat érvényesítette előnyben. Családja nőtagjaival szövetett és fonatott és az így készült ruhadarabokat hordta, bárhova is ment. Igyekezett rábírni a népet az ősi tóga viselésére, ami ekkor már csak ünnepnapokon került elő a szekrényekből. Ezért például utasítást adott, hogy Róma főteréről távolítsanak el mindenkit, aki nem tógát visel. Törvényeket hozott a házasságról, mint intézmény megszigorítására, bár ő maga 4 feleséget fogyasztott el, mentségére legyen szólva a szövevényes politikai viszonyok miatt. Viszont ebből a mély konzervativizmusból egy teljesen visszaállított köztársaságot kéne kapnunk, azonban ennek hiánya bizonyára Augustust is eléggé megosztotta. Diktátor volt, de mégsem a szó modernkori értelmében. A Res Gestaeből tudjuk, ami az általa írt önéletrajz, hogy ódzkodik használni, azokat a kifejezéseket, vagy körülményeket, amik arra utalnak, hogy korlátlan, “királyi” hatalommal rendelkezne a Birodalom fölött. Ő maga pedig szinte soha sem élt vissza hatalmával, csak olyan esetekben, amikor a szenátus, vagy a nép követelte tőle a közbenjárását. Ebből arra következtethetünk, hogy Augustus egyfelől tényleg szerette volna valamilyen formában visszaállítani a köztársaság tekintélyét, hiszen a szenátust soha nem oszlatta fel. A rómaiak majdnem 500 évig éltek köztársaságban, amivel legalizálták a felsőbbrendűségi érzésüket, mert ezt tartották a legszentebb állami berendezésednek. Azonban a köztársaság végére a belviszályok, és az élenjárók kapzsisága átlépett egy határt, és a tömeg már nem akart többé kisajátítva lenni a saját nemességének. Ezért Augustus inkább úgy tekintett magára, mint egy biztosíték arra, hogy a Birodalom polgárait megvédi mind a külső, mind a belső ellenségektől. A felruházott, tejhatalmi jogkörök pedig az állami célokat szolgálják és nem fordítva, hogy az állam és nép szolgálja az ő hatalmát. Eltökélte, hogy ő irányítja a Birodalmat, de az abszolút hatalmát alkotmányos lepelbe burkolta, így a felsőbb rétegek számára is elfogadhatóvá tette, valamint olyan kormányzási formát vezetett be, ami több mint 200 évig bizonyult szilárdnak

Írta: Magyari Attila Koppány

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Krawczuk, Aleksander. Római császárok. Lazi Könyvkiadó, Szeged (2008)

Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma története. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998,

Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem, Budapest, Osiris, 2007

H.M. Jones: Augustus, Gondolat, 1976, Budapest

http://www.roman-empire.net/emperors/augustus.html

http://www.history.com/topics/ancient-history/emperor-augustus

http://mult-kor.hu/20140926_het_erdekesseg_augustusrol?print=1

Leave a comment

Vedd fel velünk a kapcsolatot

Hiba: Kapcsolatfelvételi űrlap nem található.

AncoraThemes © | Mészáros Martin 2024. Minden jog fenntartva