„Mivel tehát minden percben hazánk határainak tetleges megtámadásától kell tartanunk, tegyenek meg minden előkészületet, hogy a horvát beütése esetén, az innen bevárandó első felszólításra, ha kell általános felkeléssel is visszaverjük határainkról.”

Baranya új főispánja, gróf Batthyány Kázmér az idézett szöveggel hirdetett általános felkelést, amit szeptember 13-án Pécsen el is kezdtek szervezni. A horvát veszélyre való tekintettel, a miniszterelnök sürgetésére hirdettek általános felkelést.

Baranya a szabadságharc idején jórészt megszállt terület maradt. Eszék megtartása sikernek könyvelhető el, ami gróf Batthyány nevéhez köthető, de a jelen írás – egy rövid előzménytörténettel – az 1848-as szeptemberi pécsi eseményeket hivatott bemutatni.

Március 15-e után

A pesti forradalom híre Baranya vármegyébe elsőként Mohácsra érkezett meg, ahova március 17-én hajón, egy komáromi kereskedő hozta a kinyomtatott 12 pontot és a Nemzeti Dalt. Már másnap, március 18-án megérkezett Pécsre és a főtéren számolt be az eseményekről. Pécsett összeült a város közgyűlése, ahol Pest városának a nemzethez intézett felhívását és a békés alkotmányos átalakulást veszélyeztető „kedélymozgalmak” elleni intézkedéseket tárgyalták meg. Elhatározták továbbá, hogy másnapra közgyűlést hívnak össze a 12 pont megvitatására, amit 19-én hivatalosan el is fogadtak. A közgyűlés összehívásáról röplapokon értesítették a város lakosságát.

Az új idők változásokat idéztek elő a pécsi politikában. Április 22-én Batthyány Kázmér lett az új főispán. A május 28. és június elseje között kiírt választások eredménye alapján Aidinger Pál lett az új polgármester, aki haladó szellemiséget képviselt és mindvégig kitartott a szabadságharc mellett, ráadásul országgyűlési képviselő is lett, bár a közgyűlés többsége konzervatív maradt.

A valós gondok nem a politikai megosztottságból, hanem a nemzetiségi kérdés rendezetlenségéből törtek a felszínre. A központi kormányzat nem orvosolta időben a különféle nemzetiségek jogait, amit a bécsi udvarnak kapóra jött. Az osztrákok hamar a maguk oldalára állították a szerbeket és a horvátokat, akiktől joggal tartottak a közeli Baranya vármegyében.

1848. márciusában a forradalom kitörésekor még nem létezett magyar katonai erő. Jelačić szeptemberi betöréséig azonban mintegy hét hónap telt el, ami nagyon sok idő, és lehetőséget teremtett egy ütőképes magyar haderő felállítására: császári hadseregből esküt tett alakulatok, április 26-i rendelettel felállított 10 honvéd zászlóalj („önkéntes őrsereg”), augusztus 13-i rendelettel felállított önkéntes mozgó nemzetőrség jött létre, szeptember 13-án elrendelt toborzás, illetve 20-án elrendelt sorozás.

A Dráva-vonal védelme

’48 nyarán elkezdődött a toborzás. Az ország valamennyi pontjáról érkeztek számadatok, hogy a vármegyék mennyi nemzetőrt állítottak ki. Június 2-án Csány László teljhatalmú kormánybiztosi megbízást kapott a Dráva-vonal védelmének megszervezésére. Június 13-án két héten belül Baranyának 3000 nemzetőrt kellett mozgósítani, sajnálatosan július 26-án a felterjesztett összesítés elveszett. 6 ezer, dárdával felszerelt nemzetőr indítását határozta el Baranya vármegye. A vármegyében velük együtt 12 ezer fős nemzetőrség állt őrségben.  Baranya vármegye lakossága 1848 előtt 251.552 főt számlált.

Zala, Vas, Veszprém, Tolna és Baranya őrseregeit kiküldték, akik elfoglalták a részükre kijelölt őrvonalakat – létszámuk 26 ezer főre becsülhető. A Dráva-vonal védelme június végére kezdett alakot ölteni. Az említett vonal 250-290 km hosszú szakasz, aminek az őrzésére és védelmére ugyan kirendelték a csapatokat, de a határ hosszára való tekintettel, legfeljebb megfigyelni volt képes a határt, mintsem feltartóztatni a horvátok seregét. Varasdtól Eszékig terjedő drávai védelmi vonalhoz 40 ezer ember szükséges, ezzel szemben 5000 sorkatona, 10 ágyúval, a szükséges 35 ezer fős nemzetőrséget Vas, Veszprém, Zala, Somogy, Tolna, Baranya vármegyének és Pécs városának kéne kiállítani.

A rossz szervezés, az ellenséges propaganda, megfelelő minőségű tisztek hiánya, a felszerelés és kiképzés gyengesége a vármegye határain álló nemzetőrség katonai értékét minimálissá tette, amit tetézett az alacsony szintű fegyelem. A Baranya és Somogy vármegyei határnál mindig lazább volt a Dráva őrzése, ezt a helyzetet használta ki az ellenség a betörésre.

Átkelés a Dráván

Jelačić két részre osztotta seregét. Az általa vezetett fősereg – 35 ezer fő – 1848. szeptember 11-én Gyékényesnél és Légrádnál kelt át a Dráván, benyomultak a Muraközbe és egyenesen Buda felé tartottak. Szeptember 14-15-én a Murán is átkeltek és akadály nélkül vonultak Nagykanizsa felé – csupán néhány huszár adott le egypár lövést szeptember 13-án a horvátokra. Jelačić túlértékelte az eddigi sikeres előrenyomulást, ezért módosított korábbi haditervén. Annak ellenére, hogy mekkora nagy létszámú haderővel bírt Jelačić, a hadsereg viszonylag gyenge tüzérséggel és lovassággal rendelkezett.

Jelačić nem várt gyorsasággal vonult, nem várta be Roth hadosztályát, hanem utasította, hogy csapataival ne Légrád felé vegye útját – eredetileg Nagykanizsánál gyülekeztek volna -, hanem Verőcéről észak felé Baranya és Tolna vármegyén át siessen Székesfehérvár felé. Tartalékserege – ami egészen pontosan 9028 főt számlált – Karl Roth és Nicolaus Philippovich osztrák vezérőrnagyok vezetésével, szeptember 21-én Drávasztáránál kelt át a Dráván és rögvest Pécsnek indult. A megbeszéltek szerint Székesfehérvár környékén kellett volna találkoznia a két seregrésznek.

Gróf Batthyány Kázmér szeptember 21-i beszámolója: „Az ellenség tegnap a sztárai réven […] nagy erővel és számban a Dráván átkelt […] s még máma sept. 21-én Siklóson és Pécsett lehet.”

A baranyai helyőrség a Bácskában teljesített szolgálatot, ezért idő hiányában Mohácson összpontosították erőiket. A horvát áttörés azért történhetett meg az ekkor még Somogy vármegyéhez tartozó Sztáránál, mert az őrzésére kirendelt nemzetőrök elhagyták helyüket.

 A következő jelentést küldték a pécsiek Pécsváradra: „Sept. 24-én déltájban, amennyire összeszámlálhattam 4862 főből álló két-három fontos 10 ágyúkkal és 2 bomba mozsarakkal, […] városunkat megszállták.”

Pécsre egyetlen puskalövés nélkül vonulhattak be szeptember 23-án Roth egységei. A városba érve Roth letáboroztatta seregét a mai Tábor utca környékén – erre utal a neve is, a Barbakán mellett. A hadtest azért maradt Pécsett, mert várta Jelačić parancsát, és a lőszer utánpótlását.

Útra fel!

„7000 ember, többnyire gyalogság, rossz kinézésűek, rosszul öltözve, de jól felfegyverezve, néhány lovas, 12-14 ágyú kisíretében, kik lassan előre nyomulva, ma sept. 24-én fognak még csak Pécsett megszállni. […] Ők semmi ellenszenvvel a magyar ellenében nem viseltetnek és csak hajtva valának átjönni.”

Roth két napig időzött Pécsett részben az utána jövő lőszerszállítmányt várta, részben Jelačić újabb utasítását. Szeptember 25-én tudott csak útra kelni, a már így is késésben lévő horvát sereg, hogy utolérje Jelačić seregét, ezért Magyarszék-Sásd-Dombóvár útvonalon hagyta el a vármegyét. A 9028 fős sereg egyik részéről, egy igen fontos adat jutott el Pécsváradra, ami minden bizonnyal a magyar nemzetőrök kezébe, de mindenesetre tudtára jutott az alábbi jelentés a horvátok utánpótlásáról: „Ezeknek elmenetelük után, délután 2 órakor összesen 1500 főből álló tsapat több társzekerekkel és mintegy 400 beteggel megjelent, de minden további tartózkodás nélkül tüstént elindulván, a fentebb említettek után útját folytatta.”

Amint útnak indultak, a pécsi és mohácsi nemzetőrök szeptember 28-án hajnali 4 órakor Oroszlónál rajtuk ütöttek, a tolnai népfölkelők pedig Pincehelynél. A rajtaütésnek köszönhetően a magyarok kezére került a bán postájának jelentős része. Az elfogott levelekből kiderült, hogy Jelačićot szoros kapcsolatok fűzik az osztrák kormányhoz. Szeptember 27-én éjjel nemcsak feltartóztatták Oroszlónál, de meg is szerezték Roth lőszerutánpótlását, amivel hozzájárultak az ozorai diadalhoz. Az Oroszlón foglyul ejtett 86 horvátot Bajára vitték, ahol barátságosan bántak velük. Az emberséges bánásmód olyan kedvező hatást váltott ki köztük, hogy egyikőjük kijelentette: „más körülményekben elszánt védelem nélkül meg nem adta volna magát, de ily igazságtalan háborúra, csak erőszak kényszerítheti.”

Útjuk során a népfölkelők olyannyira hátráltatták őket, hogy elvágták a főseregükkel való összeköttetésüket, amivel végleg megpecsételődött a sorsuk. A posta elfogásával, a mellékutakra kényszerülésekkel, a hidak felégetésével vagy a kisebb csetepatékkal nemhogy lassították a tartaléksereg útját, de moráljukra is hatással voltak. Szeptember 29-én, amikor zajlott a pákozdi csata, nagyjából Simontornya felé járhattak Rothék.

Október 2-án lefegyverezték a Pécsett hátrahagyott horvátokat. Október 4-én Kálóz felől Székesfehérvár közelében Roth csapatainak elővédje vereséget szenvedett Görgei Artúr és Perczel Mór hadaitól, majd október 7-én Ozoránál bekerítették és fegyverletételre kényszerítették a magyar csapatok Roth és Philippovich megmaradt csapatait. Perczel fogságba ejtette Karl Rothot, aki Pesten raboskodott a szabadságharc végéig.

Mi okozhatta a késedelmet?

Az valóban kérdéses, hogy Roth tábornok késett el, vagy Jelačić nem várta be. A lényeg, hogy szeptember 26-tól a nemzetőrök, népfölkelők, s más alakulatok a Roth hadtestet elvágták Jelačić főseregétől, nem kaptak semmiféle hírt, postát, parancsot a fővezértől. Az utánpótlás fontos logisztikai kérdés. Az ellenállás minden mozzanata a kisebb horvát csapatok legyőzéséről, az utánpótlás, lőszer, posta, stb. elfogásáról, a hátrahagyott őrség lefegyverzéséről szól, kisebb-nagyobb katonai ellenálláskról. Roth csak Székesfehérváron értesült a fősereg pákozdi vereségéről. Innen visszafordult és október 7-én Ozoránál fegyverletételre kényszerítették. A szétszórt horvát sereg október 11-én érkezett Pécsre, majd innen haza.

Egy városi legenda

A pécsi köztudatban él a legenda, mely szerint Pécs városa egy nem hétköznapi akcióval vette ki a részét az 1848-49-es szabadságharc kezdetén. Pécsi tanulmányaim során is hallottam róla, de tüzetesebben csak most jártam utána.

Majdán János tanár úr egyik szemináriumán hangzott el az ominózus, de egyben lélekmelengető legenda. A még abban az évben megválasztott polgármesternek, Aidinger Pál nevéhez kötik a fortély kieszelését, amivel hatással voltak a pákozdi csata kimenetelére. A tükék – tősgyökeres pécsiek – mivel nem voltak katonák, de azért ki akarták venni a küzdelemből a részüket, az alatt a pár nap alatt, amíg ott tartózkodtak a horvátok, csapra verték borkészleteiket és vendégmarasztaló módon tudták a sereg indulását késleltetni. Azt ugye részletezni sem szükséges mi történt volna, ha Pákozdnál Jelačić horvát bán legyőzi a magyar haderőket? Feltehetően meg sem állt volna Budáig, de a feltételes mondatok hiábavalók, mivel a történelemben magyar siker történt.

Nagy Imre Gábor kiemeli, hogy a korabeli iratokból az tűnik ki, hogy a város nem a katonaság marasztalására, hanem a károk elhárítására törekedett. Véleménye szerint életidegen a horvát katonaság szándékos marasztalásáról, leitatásáról beszélni. A horvát sereg lerészegedése természetesen nem lehetetlen, bár korabeli források hiányában ezt a szép és érdekes történetet sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet. Az, hogy egy katonai csapat előrenyomulását megakasztotta a lerészegedésük, ez rendszerint a szabad rablás, zsákmányolás engedélyezése esetén szokott előfordulni, ez pedig 1848-ban Pécsett nem volt.

Azt szokták mondani, hogy minden legendának kell lennie valami valóságalapjának. Majdán tanár úr az újságnak adott interjúja Aidinger feltételezett fortélyáról az alábbi linken olvasható.

Külön köszönetet szeretnék mondani Dr. habil Majdán Jánosnak, a nyugállományba vonult, a PTE-BTK Történettudományi Intézet Újkortörténeti Tanszék docensének és Nagy Imre Gábornak, az MNL Baranya Vármegyei Levéltára főlevéltárosának, igazgatóhelyettesének. Megkeresésemre segítőkészek voltak, megosztották velem magvas gondolataikat.

Legvégül egy korabeli verssel zárok – annak is első két versszakával:

Czuczor Gergely: Riadó

Sikolt a harci síp, riadj, magyar riadj!

Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj!

Villáma fesse a szabadság hajnalát,

S fürössze vérbe a zsarnok faj bíborát.

Él még a magyarok istene!

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Bibliográfia:

Áldor Imre (1867): A forradalom költészete: Költemények és közlemények az 1848/1849-i szabadságharcról. Pest.

Bezerédy Győző (1988): Pécsi emlékek 1848-ból. In: Kalendárium az 1988. évre. Baranya Megyei Művelődési Központ. Pécs.

Bezerédy Győző (1998): Pécs történelmi séta. Stádium nyomda. Bp.

Cserna Anna (1999): Batthyány Kázmér baranyai és Sztrankovánszky Imre tolnai főispánkormánybiztosok levelezése (1848.szeptember 25 – 1849. február 3.) In: Baranya történelmi közlemények. Emlékszám az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc tiszteletére. XI-XII. évfolyam (1998-1999). Pécs

Demeter Zsófia (1998): A pákozdi győzelem. Szent István Király Múzeum Közleménye. Székesfehérvár.

Ember Győző (1951): Iratok az 1848-i magyarországi parasztmozgalmak történetéhez. Közoktatásügyi kiadóvállalat. Bp.

Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története. In: Arcanum Digitális Tudománytár

Hermann Róbert (1999): Adatok a drávai védvonal történetéhez 1848 június-szeptember. In: Baranya történelmi közlemények. Emlékszám az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc tiszteletére. XI-XII. évfolyam (1998-1999). Pécs

Hermann Róbert (2001): 1848-1849: a szabadságharc hadtörténete. Korona kiadó. Bp.

Kemény János (2008): Baja mezőváros szerepe az 1848-1849. évi szabadságharcban. 1. kötet. Bács-Kiskun megyei önkormányzat levéltára. Kecskemét

Kopasz Gábor: A baranyai nemzetőrség és ennek szerepe 1848-49-ben. In: Szita László (szerk.): Baranyai helytörténetírás 1973. A Baranya megyei levéltár évkönyve. Pécs

Liptai Ervin (szerk.) (1985): Magyarország hadtörténete. I. Zrínyi Katonai Kiadó. Bp.

Nagy Imre Gábor (1999): Pécs szabad királyi város 1848 tavaszán. In: Baranya. Emlékszám az 1848—49-es forradalom tiszteletére. 1998–1999. XI-XII. évfolyam. Pécs.

Ódor Imre (szerk.) (1998): Pécs-Baranya 1848-1849-ben. Tanulmányok és források Baranya megye történetéből. Baranya Megyei Levéltár. Pécs.

Szüts Emil: Baranya megye 1848-49-ben. In: Szita László (szerk.): Baranyai helytörténetírás 1973. A Baranya megyei levéltár évkönyve. Pécs

Ungár László (1934): Pécs 1848-49-ben. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó. Pécs.

Urbán Aladár (1973): A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Akadémiai kiadó. Bp.

www.pecsma.hu