1405. februárja. Farkasordító tél tombolt a sztyeppén. A feltámadt szélvihar bele-belekapott a jurták oldalába. Mindenki a vastagon bélelt jurták belsejében melegedett a tűznél, s próbált átvészelni. Nyugtalankodott a tatár hadinép, abban reménykedett, hogy egyhamar véget ér az ítéletidő és folytathatják útjukat Kína felé. A horda a Szír-Darja mellett elterülő Ortar városa közelében, Csimkentnél táborozott körkörösen. A vezérkar és a köztiszteletben álló nagy vitézek benn a városban lettek elszállásolva. A hadak ura, a jobb lábára sánta Timur nem tűrte a tétlenkedést, márpedig a nagy emír hiába bírt nagy hatalommal, nem tudott parancsolni a viszontagságos időjárásnak. Kénytelen volt belenyugodni a várakozásba.
Az emír szobájában térültek-fordultak a szebbnél szebb ágyasok, hogy a nagy hódító kedvére tegyenek, sajnos mindhiába. Bár kedvére valók voltak a csinos nők, és nem is vetette meg a szebbik nemet, mégis unatkozott. Amikor épp egyedül volt, akkor töltött egy kupányi bort, kényelembe helyezte magát és a hadjárat tervein járt minden gondolata. Példaképe, Dzsingisz nyomdokain járt, feltett szándéka volt egy ugyanakkora birodalmat létrehozni, mint a néhai mongol nagykán. Gyengének érezte a testét, de nem tulajdonított neki különösebb gondot, bizonyára a kényelem és a semmitevés okozta. A kandallóban ropogtak a fahasábok, az ablakon jégvirágok díszelegtek. Kinn a hóvihar nem akart alábbhagyni. Ha már háborúzni nem tud, legalább egy kiadós vadászat is megtenné, de még azt sem tudott szervezni, míg végre valahára történt valami.
Szolgái jelentették, hogy néhai pártfogoltja, s egyben legfőbb ellenfele, Toktamis kán követeket küldetett hozzá.
-Engedjétek be őket!
Szólt a parancs. Kisvártatva a követeket az emír tagbaszakadt testőrei kísérték urukhoz. Ez idő alatt a szék karfáján támasztotta gondterhelt fejét Timur, szúrós szemmel mérte végig a vendégeit, de azok nem állták nézését. Rideg tekintete még a legbátrabbakban is félelmet keltett. A követek térdre borultak, s földig hajoltak a nagy hódító előtt, várták, hogy szót kapjanak. Timur érces hangjától összerezzentek.
-Beszéljetek, mit akartok!
-Ó dicső nagy emír, kánok kánja, Dzsingisz utóda, Allah igazhitű bajnoka, hallgasd meg a mi urunk üzenetét.
-Hallgatom!
-Toktamis kán, Dzsingisz fiának, Dzsocsinak a leszármazottja, a Szibériai kánság ura békét ajánl neked, Turgai emír fiának. Ajándékokat is hoztunk, hogy nyomatékosítsuk urunk szándékainak komolyságát és szavahihetőségét.
A követek átnyújtották a szolgáknak a súlyos ládákat, amik roskadásig voltak arannyal, ezüsttel és megannyi drágakővel. Felnyitották és Timur lába elé helyezték el. Hosszasan elnézegette a csillogó holmikat, de látszólag nem győzte meg. Birodalma valamennyi tájáról kap efféle ajándékokat. Amikor az egyik követ egy selyembe bugyolált tárgyat átnyújtott a részére, az már felkeltette az érdeklődését. Szeme kikerekedett, nem akart hinni a látottaktól. Egy íj és egy nyílvessző mind színaranyból! Az ősi hatalmi jelvény, amivel Toktamis tudtára adta, hogy elismeri Timur nagyságát. Végül békét kötött a két rivális egymás között. Bár amíg él a dzsingiszida herceg, addig nem bízik meg benne teljesen Timur, de a hozzá lojális és szövetséges, az Arany Horda új kánja, Edigü úgy is megszorongatja, így nem tart tőle. Alig várta már, hogy egyhamar véget érjen a követjárás, mert a hideg rázta, erőtlennek érezte magát és borzalmasan köhögött.
Az idő előrehaladtával a 68 esztendős Timur egészsége drasztikusan megromlott. Még életében az iszlám kardjának nevezték a háborúban edzett, rettenthetetlen hírnevű hadurat, most mégis súlyos kórság vette hatalmába. A korábban is érzett gyengeség ágynak fektette, láz gyötörte az emírt, fáradékonnyá vált és köhögési rohamok kínozták. Gyógyítói mindent megtettek a gyógyulása érdekében, ezért gyógyfüveket, főzeteket, adtak neki. Egy imám Allahtól kért segítséget, sőt még egy sámánt is hívtak, aki füsttel és énekkel próbálta az ártó szellemeket távol tartani a hadúrtól, de minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Már nem tudtak rajta segíteni.
1405. február 19-én a birodalomalapító Timur elhagyta az árnyékvilágot. Harcosai mélyen gyászoltak, késükkel arcukat megvágták, e régi szokás szerint fejezték ki tiszteletüket szeretett hadvezérük halálának. A dicső hadjáratok, a nagy háborúk ideiglenesen szüneteltetve lettek. Timur testét bebalzsamozták, ébenfa-koporsóba fektették, és Szamarkandban temették el. Így ért végett egy nagy hódító élete, s földi maradványai az évszázadok során békében nyugodtak.
Huszonegy év elteltével unokája kínai hadjárata során két hatalmas, sötétzöld nefrit tömbből kifaragtatta a síremléket, s felvésetett rá egy átkot, abban bízva, hogy ez majd biztosítja mélyen tisztelt és szeretett nagyapja nyugalmát. Az átok így szól:
„Amikor feltámadok halottaimból, a világ megremeg. Aki felnyitja síromat, egy olyan erőt enged szabadon, aki még nálamnál is félelmetesebb.”
Teltek múltak az évszázadok, mígnem a XVIII. század közepén volt egy olyan meggondolatlan, vállalkozó szellemű, aki megtapasztalhatta az átok beteljesülését. Történt ugyanis, hogy Nádir sah, Perzsia ura kiterjesztette hatalmát, ezáltal birodalmához tartozott Szamarkand. Megparancsolta embereinek, hogy Timur sírkövét vigyék el. Mihelyst ez megtörtént, a sah álmában olyat látott, amitől meggondolta magát. Megjelent neki a világhódító lelki vezetője, aki figyelmeztette a saht, hogy jobban tenné, ha visszaállíttatja a követ az eredeti helyére. Úgy megrémült az álomtól, hogy elrendelte a visszavitelét, de útközben tragédia történt! A kő összetört.
-Ó, nagy Allahra, mit tettünk? – szólalt meg a szekérhajtó.
-Az átok lesújt ránk és ivadékainkra! – jajveszékelt a másik.
-A szamarkandi mestereket felkérjük, hogy kapcsolják újra össze, akkor nem lesz baj. – vélekedett a harmadik.
Bár sikerült helyrehozni a kárt, de a baljóslat bekövetkezett. Hét évvel később olyan pusztító földrengés rázta meg Perzsiát, hogy a természeti katasztrófában vesztette életét a sah is. Okulva az esetből, az emír sírjától úgy félt mindenki, mint a tűztől. Közép-Ázsia népei félték és tisztelték a nyughelyet, eszük ágában nem volt háborgatni azt soha többé. Az idő előrehaladtával mindig akadtak olyanok, akik csacska szóbeszédnek, lárifári hiedelemnek tartották.
Ismét elrepült néhány évszázad. 1941-et írunk, a II. világháború közepén járunk, amikor küszöbön állt a két nagy világhatalom, a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió közötti kiélezett feszültség, a világ is arra figyelt mikor fog a két fél összecsapni. Sztálin megbízott egy csapat régészt, Mikhail Geraszimov vezetésével azzal a megbízással, hogy menjenek el Üzbegisztánba, és tárják fel Timur sírját. Hiába tiltakoztak a muszlimok, ellenállásuk hasztalan volt. A figyelmeztetések némelyekben komoly aggodalmat ébresztettek fel. A kutatók között szkeptikus gondolat bontakozott ki.
-Geraszimov elvtárs! Biztos bölcs gondolat háborgatni a halott hadurat?
-Tán ellen mer szegülni Sztálin parancsának?!
-Nem, Geraszimov elvtárs!
-Akkor folytassák!
Június 20-án végül fenyitották a sírt. A sírból a balzsamozás során használt olaj édeskés szaga áradt, de a helyiek, akik jelen voltak, az átok kiszabadulásának tulajdonítottak. A koporsó belsejében szóról szóra azt olvasták vissza, mint amit a néhai emír unokája belevésetett. A feliratot, de csak amolyan babonás átoknak tartották.
-Látják? Nem történt semmi. A sírrablókat ijesztgették ezzel, de mi kutatók vagyunk! Számunka a tudomány az első.
Különös egybeesés, de rá két nap múlva a németek megtámadták a Szovjetuniót. Timur maradványai tanulmányozás céljából Moszkvába kerültek. A háború komoly áldozatokat követelt meg a Szovjetunió részéről, sorozatos kudarcokat kellett átélnie. Azonban megfordult a hadiszerencse! 1942. december 20-án Timur maradványait újra eltemették muszlim szertartás szerint Szamarkandban. Azokban a napokban történt valami Sztálingrádnál, és a szovjetek javára kezdtek alakulni a harci események.
Utószó
A nagy hódító átka ha úgy vesszük két ízben is valóra vált, ami nem több, mint véletlen egybeesések sorozata. Az első alkalommal hét évnek kellett eltelnie, hogy az átok beteljesülésének tulajdonítsák a földrengést, a második esetben már 1940-ben fontolóra vették a Szovjetunió elleni háborús terv kidolgozását a németek. Timur újratemetése lélekemelő volt a világháborúban harcoló muszlimok körében, azonban a sztálingrádi csatában nem a misztikum, hanem az elhunyt katonák áldozata hozta el az ismert eredményt.
Egy dolgot azonban érdemes betartani: nem szabad háborgatni a világhódító nyughelyét!
Ha szeretnél többet tudni Timur Lenkről vagy Toktamisról, a nevükre kattintva megteheted.
