Site icon www.tortenelemutravalo.hu

Az ázsiai és európai hunok genetikai eredményei – Interjú Évinger Sándorral II. rész

A 2022-es Kurultájon Dr. Leyla Djansugurova, az Almatiban található központi Genetikai és Élettani Intézet genetikusa „Bizonyítékok az ázsiai (Belső-, és Közép-Ázsia) hunok és az európai (mai Magyarország területén élt) hunok közötti genetikai kapcsolatokra.” címmel tartott előadást. Évinger Sándor, a Magyar Természettudományi Múzeum antropológusa az előadás alatt közreműködött a fordításban, és remekül tolmácsolta a hallgatóság felé az előadás anyagát. Ennek kapcsán kértem meg, hogy segítsen megválaszolni néhány kérdésemet a hunok genetikájával kapcsolatban, amikre kimerítő, tartalmas válaszokat kaptam. Ezt osztom meg most a kedves olvasókkal.

A történettudományban mai napig vita tárgya, hogy az ázsiai és az európai hunok között milyen mértékű kapcsolat van. A hsziungnuk egy része Csi-Csi nagyfejedelemmel I.e. 53-ban nyugatra vándorolt, és a Balambér nagyfejedelemmel tartott hunok, akik átkeltek a Volgán I.u. 375-ben történt meg. A két néprész közötti időbeli távolság 428 évet tesz ki, ha a két évszámot vesszük alapul. Kimutatható a két néprész között genetikai téren kontinuitás? Melyik az a genetikai komponens, ami a hunokra jellemző?

A belső-ázsiai hsziungnuk és az Európába érkezők hunok közötti kapcsolat kérdésköre közel sem tekinthető még minden részletében megválaszoltnak, és ennek kutatása – a rendelkezésre álló források függvényében – több tudományterületet érint. Ezek a hsziungnuk és hunok közötti lehetséges viszony eltérő vetületeire (biológiai, etnikai, nyelvi és kulturális összefüggésekre) világíthatnak rá, s ezzel egymást kiegészítő információkat adhatnak, így segítve egy lehetőleg minél teljesebb kép rekonstruálását.

E tudományterületek sorában számít új szereplőnek a gyors iramban fejlődő és óriási távlati lehetőségeket rejtő archeogenetika, amely a múltban élt emberekből – többnyire csontjaikból vagy fogaikból – kinyerhető örökítőanyag elemzésével foglalkozik. Olyan érdekességek mellett, mint például, hogy milyen lehetett az egykor élt személy színkomplexiója vagy volt-e tejfehérje érzékenysége, a genetikai adatok segítségével egyének és embercsoportok is összehasonlíthatók. Ezzel lehetőség van személyek közötti valós biológiai rokonság igazolására, illetve a népességek szintjén a vizsgált közösség genetikai hátterének a jellemzésére (mennyire voltak egységesek vagy éppen kevertek), továbbá azon területek és időszakok körvonalazására, ahová a kérdéses népességet biológiai szálak kötik.

A hunok vándorlásai. Forrás: quora.hu

Míg a mai Mongólia területén található hsziungnu időszaki, régészek által azonosított sírok száma bőven 10 000 felett van, addig Közép-Ázsiából és Európából csak igen szórványosan és kis számban akadnak olyan csontvázak, amelyek – elsősorban a régészeti jellemzőik alapján – hunnak címkézhetők. Mindezt azért említem, mert a népességek összetételének és biológiai/földrajzi eredetének a feltárásával saját szakterületem, a történeti embertan is foglalkozik, elsősorban a koponyák (szintén gének által jelentősen befolyásolt) méret- vagy alakbeli jellegzetességeinek az összehasonlító elemzése útján. A korábbi embertani kutatások és az új archeogenetikai elemzések eredményei, legyen szó akár az avarokról, akár a honfoglaló magyarokról, a lényegi megállapításokat tekintve rendre egybehangzók. Azonban Kárpát-medencei hun leleteket érintő kiterjedt, nagy volumenű összehasonlító embertani elemzésre még nem került sor, ugyanis ehhez nem áll rendelkezésre elegendő számú, kellően jó megtartású, hunnak mondható csontmaradvány. Ezért az antropológusok inkább csak egy-egy csontváz egyéni jellegzetességeit (és ebből következő sejtéseket) írtak le eddig. Emiatt a legújabb archeogenetikai vizsgálatok, amelyek a közvetlen genetikai szintet az egyénre vetítve „jobb felbontásban”, mélyebben képesek feltárni, és egyúttal kisebb mintaszám mellett is megfelelő hatékonysággal működnek, abszolút úttörő szerepet játszanak a hunok biológiai (földrajzi) eredetének és kapcsolatrendszerének, illetve összetételének a megismerésében.

A kicsit hosszabbra nyúlt bevezető után viszont következzék a válasz a feltett kérdésekre! Először is, nincs olyan, hogy „hun gén”, mint ahogy avar gén, szlovák gén, zulu gén, stb. sem létezik.

Az emberben található örökítőanyagnak vannak olyan részei, amelyek uniparentálisak, vagyis mindig csak az egyik szülőtől öröklődnek át. Ilyen a férfi ivari kromoszóma (az Y-kromoszóma, Y-DNS) egy része, ami – az esetleges másolódási hibákat leszámítva – apáról-fiúra öröklődik változatlan módon, és ilyen a mitokondriális DNS (mtDNS), amit hasonló módon, de mindig csak az édesanya ad tovább a gyermekének (és így a női vonalon vezet végig megszakítatlanul). A kutatók az elemzett Y-DNS-t és mtDNS-t egyaránt különböző haplotípusokba és haplocsoportokba sorolják. Ezek elterjedési mintázata (hol fordul elő gyakrabban, hol ritkábban, hol egyáltalán nem) elég jól ismert a mai népességeknél, illetve egyre jobban ismertté válik a történeti korú népességek, kultúrák, időszakok és területek szintjén is. Az uniparentális vonalakat vizsgálva a Kárpát-medencei „hungyanús” csontvázak között több esetben találtak olyan haplocsoportokat (például a Budapest-Vezér utca és a Marosszentgyörgy lelőhelyről származó csontváznál), amelyek a hun kort megelőző időszakokban rendkívül ritkák voltak Európa területén, ellenben a keleti hsziungnu anyagokban kifejezetten gyakorinak, sőt dominánsnak számítottak. Ezek megjelenése a Kárpát-medence hun korszakában tehát genetikailag egy összekötő kapocs létét jelezheti a belső-ázsiai hsziungnuk és az európai hunok között. (Az apai és anyai vonalak a generációkon átívelő relatív változatlanságuk miatt akár ezer vagy ezerötszáz évvel későbbi leszármazottakban is egyértelműen jelezhetik, ha az „ősapa” vagy „ősanya” távoli vidékről származott. Viszont ilyenkor, ha két terület között többször játszódott le a történelem folyamán közvetlenül vagy közvetett módon migrációs esemény, gyakorta nem lehet már azt megmondani, hogy pontosan melyikkel is (melyik korszakban) érkezhetett az a bizonyos „ősapa” vagy „ősanya”.)

Az örökítőanyagunk legnagyobb része azonban nem uniparentális öröklődésű, hanem mindkét szülőtől kapjuk, mégpedig nagyjából egyenlő arányban. Mivel a szülők is a szüleiktől kapták, s így tovább, ez egyúttal azt is jelenti, hogy ez a DNS állományunk a korábbi generációk egész sorától származó DNS-t is tartalmaz, persze a családfán fölfelé haladva egyre jelentéktelenebb (és egy bizonyos szint fölött már kimutathatatlanul csekély) részben. Ez az örökítőanyag rész generációról-generációra is hatalmas változásokat tud felmutatni. Ha például egy kelet-ázsiai őslakos Nyugat-Európába költözik, frigyre lép egy ottani őshonos emberrel, akkor a gyermekük kb. fele-fele arányban hordozza az egyik szülő kelet-ázsiai és a másik szülő nyugat-európai jellegű génállományát. Ha ennek a gyermeknek szintén helyi párja lesz, akkor az ő utódjuk már csak kb. ¼ arányban tartalmazza az ázsiai nagyszülő genetikai információját, és így tovább. Az archeogenetikusok – teljes genom analízis útján – ennek az örökítőanyag résznek a segítségével a vizsgált egyéneket vagy csoportokat velük biológiailag közeli rokonnak vehető csoportokhoz tudják kötni, illetve – kissé leegyszerűsített megfogalmazással – egy-egy személy genetikai állományára meg tudják becsülni, hogy abban mely csoportok, vagyis mely területek és időszakok népességeinek a nyomai figyelhetők meg.

Ilyen kifinomultabb elemzésben a hazai leletek közül először (a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársainak közreműködésével) a fentebb már említett Budapest-Vezér utcai elit hun csontváz vett részt, és a 2021-ben publikált eredmények szerint a fiatal felnőtt férfi e típusú genetikai állománya a belső-ázsiai hunokhoz hasonlított leginkább, sőt gyakorlatilag tökéletesen illeszkedett közéjük. E mellett európai vagy például Ural-vidéki szarmata keveredésre utaló genetikai komponens nem volt kimutatható benne. Ez kettő dolgot jelenthet. Ha sok generációval korábban hagyták el az ősei a Hsziungnu birodalom területét (mondjuk a kérdésfelvetésben szereplő migrációs esemény során), akkor ezek az emberek (és a Vezér utcai fiatalemberig vezető leszármazottaik) sem Közép-Ázsia, sem pedig Európa területén nem keveredtek helyi elemekkel. Mivel a sírról gyanítható, hogy az eltemetett személy a hun elithez tartozott, ez esetben nem zárható ki, hogy az elit vagy annak egy része csak maguk közül választott párt. A keveredés hiányának magyarázatára a másik elvi lehetőség, hogy egy kései kivándorlásról van szó, amelyben közvetlenül a Vezér utcánál eltemetett személy vagy legfeljebb egy-két generációval korábbi felmenői vehettek részt, és ilyen formán csak a 4. század folyamán, annak is inkább a második felében kerülhetett rá sor.

Idén megjelent egy másik tanulmány, ráadásul ez elsősorban hazai közreműködők munkájaként (a Szegedi Tudományegyetemhez és a Magyarságkutató Intézethez köthető genetikusok vezetésével), amely kifejezetten a Kárpát-medence hun, avar és honfoglalás kori népességeit vetette vizsgálat alá. Ebben a Kárpát-medence hun korát kilenc lelet képviselte, köztük a már megismert Budapest-Vezér utcai csontváz is. A Budapest-Vezér utcai leletre ez a kutatócsoport is a megelőző évi publikációban szereplővel lényegében azonos eredményt kapott. Még egy további hun leletnél (Marosszentgyörgy lelőhelyről) is a Vezér utcaival megegyező kép rajzolódott ki. A fennmaradó hazai hun minták között akadt olyan, amelyben kimutatható volt még a hsziungnukra jellemző „mintázat”, de már csak – talán Urál-vidéki szarmata elemekkel – kevert formában. A minták fennmaradó (nagyobbik részét) nyugat-eurázsiai jellegű DNS jellemezte (egy esetben csekély mértékű ázsiai – de nem „hsziungnu mintázatú” – keveredéssel), amelynek genomvizsgálata alapján a tanulmány készítői a legtöbbjüknél keleti germán és/vagy szarmata eredetet valószínűsítettek.

A kicsit hosszúra nyúlt magyarázat és leírás után az eredményeket summázandó: a belső-ázsiai és az európai hunok között egyértelműen kimutatható genetikai kapcsolat. Az Európa területére lépő hunok egy része valóban a belső-ázsiai hsziungnuk leszármazottja lehetett, s közülük egyesek még közép-ázsiai vagy európai alán, szarmata, germán stb. elemekkel történt keveredés nélkül, „vegytisztán” mutatták a belső-ázsiai hsziungnu területek népességére jellemző genetikai képet. Ugyanakkor az is látszik, hogy az európai hunok között jelentős arányban (az eddig megvizsgált leletek alapján egyenesen többségben) lehettek azok, akik (vagy felmenőik) nem rendelkeztek belső-ázsiai hsziungnu „előélettel”, hanem Közép-Ázsia vagy Európa területén csatlakozhattak a törzsszövetséghez.

Van két elit hun temetkezési helyről származó személy, akik között nagy hasonlóságot mutatott ki a genetika. Az egyik Nyugat-Kazahsztánból, a másik Budapestről származó minta, amiknek a különlegessége, hogy az említett két személynek vörös volt a haja. Mit lehet tudni erről a kutatásról?

Itt a választ több részre bontanám. A kutatás, amelyre a kérdés vonatkozik, a közép-ázsiai sztyeppövezet vaskorát vizsgálta teljes genom analízis útján. Az akkoriban ott élt, elsősorban szkíta kultúrájú népességek formálódásának és biológiai kapcsolatainak a genetikai hátterét igyekezett felmérni. A helyi vaskori népesség kialakulásának, illetve későbbi sorsának megértéséhez értelemszerűen a közvetlenül megelőző (késő bronzkori) és a vaskort röviddel követő időszakot is érdemes számba venni. Továbbá azokat a környező területeket sem árt bevonni az elemzésbe, amelyekről feltételezhető, hogy az ottani népességeknek szerepe lehetett a kérdéses terület és időszak lakosságának a formálásban. A vaskort követő időszak tekintetében igény mutatkozott hun kori minták vizsgálata is. Azonban, mint arra utaltam már a megelőző kérdéscsokorra adott válaszban, Belső-Ázsia területén kívül csak nagyon kis számban és szórványosan ismertek hun sírok. Ezért örültek meg nagyon a kutatásban központi szerepet betöltő, az anyaintézményemmel (Magyar Természettudományi Múzeum, Embertani Tár) közép-ázsiai projektekben már korábban is együttműködő kazak genetikusok (Leyla Djansugurova igazgató asszony és munkatársai az Almatiban található központi Genetikai és Élettani Intézetből) annak a hírnek, hogy a gyűjteményünkben található olyan csontlelet, amely az Európába eljutott hun elit egy tagjához tartozhatott. Ez az a bizonyos Budapest-Vezér utca lelőhelyről előkerült csontváz.

Ebben a kutatásban szerepelt, szintén a Belső-Ázsián kívüli hun kori anyagot reprezentálandó, egy északnyugat-kazakisztáni területen, Kurayly mellett talált elit hun harcos is. A genetikai analízis során ez a harcos és a Vezér utcai lelet olyannyira hasonlónak bizonyult egymáshoz, hogy az archeogenetikus kollégák végül egyetlen egységként kezelték őket bizonyos elemzésekben, mert nem látták értelmét a megkülönböztetésüknek. Hozzá kell tennem, hogy ez nem feltétlenül jelent közvetlenül szoros biológiai rokonságot (például testvéri vagy szülő-leszármazott viszonyt – az elemzés ezt nem vizsgálta, erre nem végeztek teszteket), ám mindenképpen érdekes eredmény, és arra például utalhat, hogy a két férfi származhatott akár ugyanabból a szűkebben vett közösségből (például törzsből, nemzetségből) is.

A vörös hajszínt mutató eredményeken magam is meglepődtem. Ilyen adatok a már említett tudományos publikációban nem jelentek meg, azokkal én is csak Leyla Djansugurova idei Kurultájon megtartott előadásában találkoztam.

Az előadáson vetített dia kapcsolódó részletét mutatja (elnézést a homályos képért), és a jobb szélső oszlopban szerepel az említett vörös hajszín.) Az első sor a kazah, a második a budapesti hun férfi adatait tartalmazza.

Itt két dolgot jegyeznék meg. Az egyik, hogy a hajszín úgynevezett mennyiségi jelleg, amelyet számos gén együttes és meglehetősen bonyolult (kölcsön)hatása határoz meg. Éppen ezért a vizsgálható adatokból pontos színárnyalatot nem tudnak mondani az archeogenetikusok sem, inkább csak durva felbontású kategóriák (szőke, barna, fekete stb.) szintjén történő becslésre van lehetőség. Arról, hogy a vörös kategória alatt mit értenek, feltehetően őket lenne érdemes megkérdezni. (Erre én is kíváncsi lennék!) Én csak a gyanúmnak tudok itt helyet adni, ha azt feltételezem, hogy nem a mesebeli ír koboldokra is jellemző répavörös színről lehet szó, hanem inkább olyasmi, vörös árnyalattal is rendelkező sötétbarnás színről, amelyre akad példa Mongólia területén talált korai türk sírból is. Sőt, régi kínai források beszámolnak nem egy olyan csoportról Belső-Ázsia területén, akik között a szőkés vagy vöröses árnyalatú haj előfordulása nem ment ritkaságszáma. Azt mindenesetre megemlíteném még, hogy nem csak a Kurayly és Vezér utcai leleteknél, de az elemzésben szereplő Altaj-vidéki 3-4. századi, a publikációban „xianbei-hun” címkével ellátott csontleletek mindegyikénél is ezt a „vörös” hajszínt hozták ki a genetikus kollégák az elemzéseik során.

Végül, ha az olvasók közül valaki szeretne kicsit jobban elmélyedni a Kárpát-medencei hun leleteket is érintő aktuális genetikai kutatásokban és azok eredményeiben, megadom az általam is többször említett két legfrissebb, s egyúttal szabadon megtekinthető publikáció elérhetőségét.

A 2021-es, elsősorban a közép-ázsiai sztyeppe vaskorát tárgyaló, de hun adatokkal is szolgáló publikáció linkje: https://www.science.org/doi/10.1126/sciadv.abe4414

A szegedi genetikus kollégák vezetésével kivitelezett, kifejezetten a Kárpát-medencei hun, avar és honfoglaló magyar leletekre koncentráló, idén megjelent tanulmány elérhetősége: https://www.cell.com/current-biology/fulltext/S0960-9822(22)00732-1

Nagyon szépen köszönöm az együttműködését, a türelmét és az idejét. A jövőben sikerekben és eredményekben gazdag munkát kívánok!

Exit mobile version