Site icon www.tortenelemutravalo.hu

Az ORP Orzeł (Sas) története

Amikor kitört a második világháború, számos közel álló ország nem kívánt részt venni benne. Észtország egyike volt az ilyen kis országoknak, akik ki szeretett volna maradni a nagyhatalmak és a Harmadik Birodalom közötti háborúból, de a két tömb közé szorulva erre nagyon kicsi volt az esélyük. Nem is kellett sokat várni arra, hogy az észt kormánynak választani kelljen a két oldal között. Ez a választás megpecsételte az ország és egy nemzet sorsát, és kulcsszerepe volt az eseményekben az Orzeł (magyarul Sas) nevű lengyel tengeralattjárónak. A tengeralattjáró története mindössze egy kis szelete a második világháború történetének, de nagyon is tanúságos.

Az Orzeł 1939-ben

Az Orzeł a második világháború kezdetén

A lengyel Orzeł-t 1936 augusztusában kezdték el összeszerelni Hollandiában, és három évvel később helyezték üzembe 1939 első hónapjaiban immár Lengyelországban. A tengeralattjáró modernnek számított, amelyet a lengyel és a holland mérnökök közösen terveztek. Fegyverzet tekintetében is egyenlőnek számított bármelyik hatalom hasonló eszközével. Egyetlen hibaként a méretét lehet felsorolni, elég nagy lett a Balti-tenger sekély vizeihez képest.

Az Orzeł oldalnézeti rajza

A második világháború kitörésekor a lengyel haditengerészet életbe léptette a Worek tervet, ami értelmében öt tengeralattjárót vezényeltek a Balti-tenger egy-egy szektorába védelmi céllal. Azért tegyük hozzá, hogy azért ennyit, mert nem volt több, ennyi volt a lengyel tengeralattjáró flotta mérete. Arra számítottak, hogy esetleg a német haditengerészet megpróbálkozik valamilyen partaszállási kísérlettel a lengyel csapatok háta mögött, vagy ha más nem akkor nagyobb erőkkel a part mentén állást foglalva a lengyel tengerparti védelmi eszközök bombázását akarják megkísérelni.

A Worek terv

A hadművelet meghiúsult, aminek az oka nagyon egyszerű volt a németeknek eszük ágában sem volt egy partraszállás, de még támogató hadművelet sem merült fel ötletként. Emiatt a tengeralattjárók a zárt területen, a part közelében, sekély vizekben kellett, hogy járőrözzenek, így sebezhetővé váltak a német tengeralattjáró-elhárító erőkkel szemben. Ennek eredményeként a tengeralattjárók számos próbálkozás ellenére sem tudtak közvetlenül elsüllyeszteni egyetlen ellenséges hadihajót sem, mindössze egy német aknakereső hajót sikerült elpusztítani. Az Orzełnak a Danzigi-öbölben a legtávolabbi pozíciót kellett elfoglalnia közel a Visztula torkolatához. Itt az a parancs érkezett, hogy támadja meg a Schleswig-Holstein német csatahajó, amennyiben az elhagyja Danzig kikötőjét. A Schleswig-Holstein első világháborús veteránnak számított, és ez a hajó volt az, ami úgymond elkezdte a második világháborút, amikor 1939. szeptember 1-jén reggel 4 óra 47 perckor tüzet nyitott Danzingban a lengyel helyőrségre.

A Schleswig-Holstein Danzing kikötőjében a háború első napján

1939 szeptember 4-én az Orzeł kapitánya, Henryk Kłoczkowski hadnagy, lehetetlennek látta a hadművelet folytatását a szektorában, ezért úgy döntött, hogy kivonul a Balti-tengerre. A tengeralattjárót viszont német M3 és M4 aknakereső hajók támadták meg. Az egyik mélységi töltet közvetlenül az Orzeł fölött robbant fel, ami megrongálta a tengeralattjárót, ezért az inkább a tenger fenekén kereset menedéket. A feltétlenük szükséges és elvégezhető javítások után a tengeralattjáró még aznap este a sötétség leple alatt megszökött. Az olajszivárgás miatt Kłoczkowski kapitány úgy döntött, hogy az észtországi Tallinnban keres menedéket a sérült tengeralattjáróval.

Észtországban

Az Orzeł 1939. szeptember 14-én érkezett meg Észtország fővárosába Tallinnba. Szeptember 15-én a kapitány, Henryk Kłoczkowski hadnagy kénytelen volt elhagyni a tengeralattjárót, egy ismeretlen betegség miatt, amelyben szeptember 8. óta szenvedett. Az 1907. évi Hágai ​​Egyezmény XIII. szakaszának 12. cikke értelmében minden hadihajó és tengeralattjáró beléphetett egy semleges kikötőbe, de tilos volt ott tartózkodni huszonnégy óránál többet. Ezt a németek ki is használták, és felszólították az észt hatóságokat, hogy cselekedjenek. Az észtet szimpatizálták a lengyelekkel, és az érkezés után még segítettek is nekik a sérült kompresszor javításában. A kormányuk viszont szinte lehetettlen helyzetbe került a német kérés miatt. Tisztában voltak azzal, hogy amennyiben semmit sem csinálnak, annak súlyos következményei lehetnek az országukra nézve. Lengyelországban egyre súlyosabb volt a katonai helyzet, minden reálisan gondolkodó katonai, politikai szakértő tisztában volt azzal, hogy csak napok maximum hetek kérdése a lengyelek totális összeomlása és veresége. Senki nem lehetett biztos abban, hogy a németek megálnak-e a lengyel határnál, ezért is kénytelenek voltak a német kérésnek eleget tenni. Az észt hatóságok megjelentek a lengyel tengeralattjárón, internálták a legénységet, elkobozták az összes navigációs segédeszközt és térképet, és megkezdték az összes fegyverzet eltávolítását. A 20 torpedóból azonban csak 15-t tudtak eltávolítani, mert az emelőkábel megadta magát. Jan Grudziński hadnagy, a hajó új parancsnoka ugyanis kicsit megpiszkálta, éppen csak annyira, hogy az beadja a kulcsot.

Észt újság címlapja az Orzeł érkezéséről

Az Orzeł szökése

Grudziński és első tisztje, Andzej Piasecki hadnagy arra eszméltek, hogy Észtországban egyáltalán nem jobb a helyzetük, mint Lengyelországban. Félő volt, hogy kiadják esetleg őket a németeknek, vagy bebörtönzik. Ezek a lehetőségek tettekre sarkalták a lengyeleket. Grudziński tette megmentett pár torpedót, miközben az egyik lengyel tengerész egy csónakkal körbejárta a kikötőt. Az andalító csónakázás viszont nem céltalanul történt, hanem a lehetséges menekülő útvonalakat mérte fel, mert a lengyelek bizony szökést terveztek a nem túl szoros őrizet alól. És ha már lúd legyen kövér tételt alkalmazva, a hajójukkal együtt tervezték azt végrehajtani.

Jan Grudziński hadnagy

Szeptember 18-án éjfél körül a kikötőt pásztázó lámpák váratlanul meghibásodtak, ami kapcsán lehet véletlenre gondolni, de tekintettel a későbbi eseményekre, inkább a lengyel matrózok, vagy pár nekik segíteni szándékozó észt keze lehetett a dologban. A lengyelek elkezdték a tengeralattjárót felkészíteni az indulásra, amikor váratlanul egy észt tiszt érkezett, hogy ellenőrizze a járművet. Közel fél óráig ellenőrizte a hajót, ami során vagy nem akarta látni, hogy mire készülnek a lengyelek, vagy túlságosan is ostoba volt ahhoz, hogy észre vegyen bármit is. Jó éjszakát kívánt a hajón látott lengyeleknek, majd pedig, mint aki jól végezte a dolgát eltűnt a sötétségbe. A lengyelek gyorsabb ütemre kapcsolva menetkész állapotba hozták a hajót, és közben arra is volt dolguk, hogy a dokk két őrét valami ürüggyel a tengeralattjárója csábítsák, ahol erőszakmentesen fogságba ejtették őket. Utolsó lépésként elvágták a hajót a dokkhoz rögzítő kötelét, beindították a motort, és szép lassan a nyílt tenger felé vették az irányt.

Amint felfedezték az észtek a szökést, azonnal reflektorok kezdték el pásztázni a kikötőt, míg végül megtalálták az Orzełt. Az észtek géppuskákkal és könnyűtüzérséggel nyitottak tüzet, ami megrongálta a felszínen távolodó tengeralattjáró tornyát. A nehezebb fegyverekkel a jelentések szerint azért nem mertek tüzelni, mert attól tartottak, hogy más hajók is megsérülnek. A kikötő torkolatánál a tengeralattjáró egy kis rövid időre zátonyra futott egy homokpadon, de gyorsan sikerült onnan kiszabadulnia és a Balti-tengerre menekülnie.

Az Orzeł 1940-ben

Grudziński hadnagy valamilyen német kereskedelmi hajó térképeit akarta az úton megszerezni, amire azért lett volna szükség, mert az Orzeł összes navigációs segédeszközét lefoglalták, egyedül  a svéd világítótornyok útmutatója maradt a hajón. Német kereskedelmi hajót azonban egyet sem láttak, így három hét járőrözés után úgy döntöttek, elhagyják a Balti-tengert, és Nagy-Britannia felé veszik az irányt. Két napba telt, mire átjutottunk a szigorúan őrzött Dán-szoroson, és kijutottak az Északi-tengerre. Már maga ez nem kis teljesítmény volt, ha figyelembe veszük, hogy minden navigációs eszköz, és a csak a navigációs tiszt fejből rajzolt térképe alapján valósították meg a lengyelek.

Az esetről tudósító német és észt sajtó először azt írt, hogy a két elfogott őrt a lengyel tengerészek megölték. Később azonban kiderült, hogy valójában egy gumicsónakon engedték el őket Svédország partjainál, és ruházattal és élelemmel is ellátták őket biztonságos hazatéréshez. Az őrök fejenként 50 amerikai dollárt is kaptak, mivel a lengyel legénység úgy vélte, hogy „az alvilágból hazatérők csak első osztályon érdemlik meg az utazást”. Az Orzeł október 14-én megérkezett Skócia partjaihoz. Itt a legénység tört angol nyelvű jelet küldött, és a Királyi Haditengerészet egyik rombolója meg is jelent, és bekísérte őket a legközelebbi kikötőbe. Orzeł érkezése meglepte a brit Admiralitást , amely sokáig azt hitte, hogy a tengeralattjáró elveszett.

Az Orzeł újra a tengeren

Az Orzeł érkezése sokakat meglepett, de olyan dolgokat indított el, ami túlmutatott az eseten. Oroszország egyből politikai akcióba lépett annak érdekében, hogy kihasználja az incidens kínálta lehetőséget. Azt állították, hogy Észtország együttműködött Lengyelországgal a tengerészek szökése során, és ezzel megsértette a semlegességét. Az orosz tisztviselők még azt is felhozták, hogy a Narva-öbölben eltűnt egy orosz tankerhajó, és szerintük azt biztosan a lengyel tengeralattjáró süllyesztett el, amiért a lengyelek mellett az észteket is terhel a fellelőség. Ezt az eltűnést és a lengyel tengeralattjáró szökését használta ki a Vörös Hadsereg arra, hogy katonai bázisok működéséhez követeljen területeket az észtektől, ami viszont hónapokon belül elvezetett az ország szovjet megszállásához. 

Az Orzeł Angliában egy gyors javításon esett át, majd 1940. január közepén a Királyi Haditengerészet szolgálatba állították a 2. tengeralattjáró-flottillában, hogy az Északi-tengeren járőrözzön. A lengyel tengerészek a hazájuk veresége után is sok honfitársukkal együtt a harc folytatása mellett döntöttek. 1940. április 8-án az Orzeł járőrözés közben összetalálkozott a német Rio de Janeiró teherhajóval, ami a felszínen haladó tengeralattjáró felszólítására megállt. Jan Grudziński hadnagy ekkor megparancsolta a hajónak, hogy adja meg magát, különben elsüllyesztik, de a Rio de Janeiro nem válaszolt. Meg is volt erre a jó oka a német hajónak. Ugyanis a több, mint 5 ezer tonnás hajó gyomrában az 50 fős legénység mellett 330 német katona, hat darab 2 cm-es FlaK 30 és négy 10,5 cm-es FlaK 38 légvédelmi ágyú, 73 ló, 71 jármű és 292 tonna élelmiszer, állati takarmány, üzemanyag és lőszer utazott. A németek a legnagyobb titokban készültek Dánia és Norvégia lerohanására, amit április 9-én szándékoztak megkezdeni. Mivel a Rio de Janeiro nem válaszolt, a lengyelek torpedót lőttek ki rá, ami talált, és a hajó süllyedni kezdett. Ennek a hatására hajó gyomrában addig megbújó német katonák is elkezdték a vízbe vetni magukat, amit a lengyelek meglepve tapasztaltak ilyen közel a norvég partokhoz. Gyorsan szóltak is az angol Admiralitásnak az esetről, ahol páran azért kapcsoltak, hogy mire is készülhetnek a németek.

Rio de Janeiró

12.00 órakor a Norvég Királyi Haditengerészet légiszolgálatának repülőgépe körözni kezdett a süllyedő hajó körül. 12.50-kor a tengeralattjáró másodszor is megtorpedózta a hajót, ami ennek a hatására elmerült a habokban. Az immár második torpedó a lőszerraktárt érte el, ami robbanást okozott. Körülbelül 180 ember élte túl a süllyedést, akiket kimentették a tengerből, és a környékbeli norvég hajók Lillesandba és Kristiansandba vittek. A norvég hajósoknak eleinte fogalmuk sem volt arról, hogy azokat mentették ki, akik az megszállásukra igyekeztek, az ő életükre akartak volna törni.

Az a hír, hogy több száz német katonát mentett meg a norvég haditengerészet, és hamarosan páran elkotyogták Norvégia megszállásának a szándékát, még aznap este eljutottak a norvég parlamenthez, de a hírt elutasították, és nem tettek lépéseket a haditengerészet vagy a parti őrség figyelmeztetésére a közelgő invázióról. Ez nagy hibának bizonyult, mert egy gyors intézkedés hatására lehet, hogy másképpen alakult volna a történelem, de főleg Norvégia sorsa a második világháborúban.

A norvég harcok végéhez közeledve, és a németek franciaországi támadásával párhuzamosan az Orzeł folytatta a munkáját, és 1940. május 23-án immár a hetedik  őrjáratára indult az Északi-tenger középső részén. Június 1-jén rádión arra utasították, hogy változtassa meg őrjárati területét, és haladjon tovább a Skagerrak  (a Norvégiát és Svédországot  Dániától elválasztó szoros felé). Június 5-én az Orzeł újabb parancsot kapott, ezúttal azt, hogy térjen vissza a bázisra. Az üzenetet viszont soha nem nyugtázták, így 1940. június 8-án a tengeralattjárót hivatalosan elveszettnek nyilvánították az angolok. A tengeralattjáró eltűnésének az oka mind a mai napig ismeretlen, de azt valószínűsitik, hogy brit vagy német tengeri aknára futott, de van olyan elmélet is, miszerint tévedésből egy brit repülőgép süllyesztette el, de erre konkrét bizonyíték nincs. Mind a mai napig több alkalommal is próbálták megtalálni a roncsot, de nem jártak sikerrel, a lengyel Sas őrzi a titkát, és a rajta szolgált bátor lengyel tengerészek sírját jelenti valahol a tenger mélyén.

Henryk Kłoczkowski – áldozat, gyáva vagy kém?

Henryk Kłoczkowski hadnagy az egyik legtehetségesebb lengyel tengeralattjáró kapitánynak számított, akinek a katonai karrierjét mindössze egyetlen apró folt szépítette. A hajója építése közben Hollandiában tartózkodó hadnagy a rossznyelvek szerint állítólag viszonyba keveredett egy prostituálttal, de a háború közelsége miatt nem lett belőle semmilyen ügy. Amikor az Orzeł parancsot kapott a Schleswig-Holstein megtámadására Kłoczkowski nem engedelmeskedett ennek a parancsnak. A tisztjeivel folytatott beszélgetés során azzal érvelt, hogy az utasítások érthetetlenek számára, és a Gdański-öböl vize túl sekély egy sikeres támadás kivitelezéséhez. Ettől a pillanattól kezdve furcsa dolgok kezdtek történni az Orzeł parancsnokával, pl. azt kezdte hangoztatni a beosztottjainak, hogy nincs értelme a további harcnak. A hajót a parancsnok a sekély part menti vizekről a tenger vitte, amire viszont nem volt parancsa. Amikor új hadműveleti területet jelöltek ki, a hadnagy arra hivatkozva, hogy a kapott parancs olvashatatlan, azt felülbírálta. A hajó alámerülése közben hivalkodóan cigarettázott, ami viszont a legénységnek nem tetszett, hiszen egy tengeralattjárón a levegő a legnagyobb kincs amire vigyázni kell. Tovább rontott a helyzeten, hogy Kłoczkowski gyomorproblémákra kezdett panaszkodni. A tengeralattjáró orvosa nem tudta megállapítani, mi volt pontosan a parancsnok baja. Kłoczkowski abbahagyta az evést, és csak kekszet és teát vett magához, de a tisztek egy része észrevette, hogy a legénység egyik tagja titokban ételt vitt a kabinjába. Így annyira beteg csak nem lehetett. Szeptember 10-én az a parancs érkezett, hogy a tengeralattjáró menjen a semleges svéd vagy finn kikötők egyikébe, vagy a Hel-félsziget közelébe, ahol a lengyelek tartós ellenállásra készültek. A beteg Kłoczkowski két napig nem tett semmit se, majd úgy döntött, hogy nem tesz eleget a parancsnak. Svédország vagy Hel-félsziget helyett az észtországi Tallinnba vitte a hajót. Később azt állította, hogy voltak kapcsolatai Tallinban, és az orvosi ellátás miatt is ment oda inkább. Tallinba érve Kłoczkowski hirtelen jobban lett és két teli bőröndjével, egy írógéppel és egy vadászpuskával egyetembe eltávozott a hajójáról. A lengyel tengerészek ebből gondolták, hogy rá már a jövőben nem számíthatnak.

Henryk Kłoczkowski

Kłoczkowski egy ideig Tallinnban élt, ahonnan kétségbeesetten próbált segítséget kérni az Angliába jutáshoz. Leveleket írt, amelyben elmagyarázta az egészet, de figyelmen kívül hagyták a leveleit. 1940-ben, miután Észtországot a szovjetek elfoglalták, Kłoczkowskit elfogták, és más lengyel tisztekhez hasonlóan a kozielszki táborba zárták. Mindenesetre nagyon érdekes, hogy a szovjetek szinte minden elfogott lengyel tisztel ugyanazt csinálták, Katyń határában tarkólövéssel végeztek velük, de Kłoczkowski nem került oda. Több történész ezért is vetette fel, hogy szovjet kém volt, akit a holland prostituált esettel megzsaroltak, és ezért vitte a hajóját Észtországba, közelebb a megbízóihoz, akiknek politikai célja volt az esettel. A parancsnok áruló volt? A mai napig nem tudni, ugyanis nem jelent meg a londoni lengyel tengerészeti bíróság előtt 1942-ben, amikor Anders tábornok seregével nyugatra érkezett. Az ítélet a legénység beszámolója alapján a tárgyalás után született, ami nem volt tekinthető teljesen tisztességesnek és pártatlannak sem. Az 1942. augusztus 3-án hozott ítélet értelmében lefokozták, és kizárták a lengyel haditengerészet soraiból. Négy év börtönbüntetésre ítélték, de nem kellett börtönbe vonulnia. Az Orzeł parancsnoka az élete végéig próbált küzdeni a jó híréért. A háború után az eredeti ítéletet fenntartva újra megvizsgálták az ügyét, de érdemi változás nem történt. A kegyvesztett tiszt az USA-ban telepedett le, ahol a háború folyamán még az amerikai haditengerészet keretében 9 az Atlanti-óceánt átszellő konvojban szolgált tisztként. A háború után egy hajógyárban dolgozott tengeralattjáró-specialistaként, és Amerikában halt meg 1962-ben.

Felhasznált irodalom

http://www.niezalezne.media/2020/05/22/mija-80-lat-od-ostatniego-rejsu-orla-ruszaja-poszukiwania-legendarnego-okretu/?fbclid=IwAR0He_HqH4kQ2xZlUYMJ6JnQWXxh1G6SGozUDJb7WaDxLBU7X-EO0dSqKFQ

https://uboat.net/allies/warships/ship/5425.html

https://www.warhistoryonline.com/instant-articles/orp-orzel-incident.html?chrome=1

Edmund Kosiarz (1989), Flota Orła Białego, Wydawnictwo Morskie, Gdańsk

Mariusz Borowiak (1998): Tajemnica komandora Kłoczkowskiego, „Morze” 9 (767), s. 44.

Mariusz Borowiak, (2010):  Mała flota bez mitów, Warszawa: Oficyna Wydawnicza Alma-Press

Michael Gunton (2008), Orzeł: Tajemnice okrętu podwodnego, Warszawa: Bellona

Exit mobile version