A Nyugatrómai Birodalom végnapjai

Minden nagy birodalom egyszer véget ér, semmi sem tart örökké. Mindegyiknek  valamilyen módon vége szakad. Ez igaz volt a Római Birodalomra is, ami évszázadokon át a Földközi-tenger medencéjének abszolút ura volt. A negyedik század végén két részre osztott császárság közül a keleti bizonyult szerencsésebbnek, mert ennek az államalakulatnak jutottak a leggazdagabb és fejlettebb provinciák, arról nem is beszélve, hogy a főváros egy jól védhető helyen épült fel, egy olyan védelmi rendszerrel ellátva, ami majdnem ezer éven át védte Konstantin császár városát, Konstantinápolyt. Ezzel szemben a nyugati részek alig pár évtizeddel a felosztás után olyan komoly válságot éltek át, amiből már nem sikerült kikecmeregni, így az elkerülhetetlen vég felé kezdett sodródni a Nyugatrómai Birodalom. Az utolsó évtizedek alakításában, formálásában játszottak néhol „főszerepet”, néha csak epizódszerepet azok a római hadurak, tisztviselők, tábornokok, akiknek a karrierje erre az időszakra esik. Ahhoz már egyikük sem volt elég erős, hogy feltámassza a birodalmat, de a saját hatalmukat, a rá bízott területeket megpróbálták megőrizni, megtartani, így ebből a szempontból az utolsó rómaiak kifejezés is illik rájuk.

A Nyugatrómai Birodalmat a fennállása során germán, hun, alán támadások szorították egyre szűkebb keretek közé. Ezek közül a 410-es nyugati gót invázió bizonyult az első komoly sokhatásnak, mert magát Rómát is elfoglalták és kifosztották a „barbárok”. A hunok mind a két birodalmat egyformán veszélyeztették, de eleinte inkább a keletiek számára okoztak komoly fejtörést. Attila hun király 451-es támadása, és a catalaunumi csata még nem okozott nyugaton se akkora károkat, ami igaz volt a 452-es hun hadjáratra is. Attila váratlan halála és a hunok birodalmának a szétesése egy váratlan lehetőséget jelentett a nyugati birodalom számára, de inkább csak lélegzetvételre volt elég, mint sem feltámadásra. A rövid életű császárok, a belpolitikai harcok, a szinte anarchiába merülő kormányzás, és a germán törzsek felől érkező egyre erősödő nyomás oda vezetett, hogy a vandálok kezébe került Africa provincia, arról nem is beszélve, hogy Róma városa immár másodszor került kifosztásra ebben az évszázadban.

5. századi légiósok küzdelme a barbárokkal

Maiorianus császár (457-461) a rövid uralkodása alatt megpróbálta a korábbi hatalmat visszaállítani. Flavius Aëtius parancsnoksága alatt szolgálva jelentős katonai és diplomáciai tapasztalatokat szerzett, ami ellenére képest volt szembe fordulni a mentorával, és részt vett annak a megbuktatásában. Uralkodása elején sikerült megállítania az alemannok betörési kísérletét, amivel párhuzamosan a belső problémákon is próbált segíteni a törvénytelen adószedések beszüntetésével, és a provinciákban lakókat is igyekezett a védelmébe venni. 458-ban egy nagyméretű flottaépítésbe kezdett, mert a gazdaságilag fontos gabonatermő Africa provincia visszaszerzését tervezte a vandáloktól. Amíg folyt a felkészülés addig Galliában is rendet tett, de mire megindította a vandálok elleni hadműveleteket, utolérte a sors. Geiserich vandál király egy megelőző támadásban szétverte a római flottát, így szertefoszlottak a császár reményei, és egy alapvetően megalázó békére kényszerült a vandál királlyal. Itáliába visszatérve saját embere és barátja, a szvéb származású Flavius  Ricimer lemondásra kényszerítette, ami után öt nappal ki is végezték a bukottnak tekintett császárt

Nyugatrómai Birodalom Maiorianus császár idejében

Maiorianus császár halála után Libius Perselus (461-465) egy római szenátor került a császári székbe, aki inkább volt báb, mint valós hatalommal rendelkező uralkodó. Ricimer kezében volt az igazi irányítás, aki azért nem csinált önmagából császárt, mert attól tartott jogosan, hogy barbár származása miatt a rómaiak nem fogadnák el. Perselus rövid uralkodása alatt szaporodtak a belső és a külső gondok egyaránt, így amikor természetes halállal meghalt egy jóval energikusabb személyre lett szüksége a birodalomnak.

Procopius Anthemius (467-472) keletről származott és onnan is érkezett, a bizánci császár veje és magas rangú tisztviselő volt korábban Konstantinápolyban. Sokan őt tekintik az utolsó olyan nyugati császárnak, aki legalább megpróbált tenni egy-két dolgot a két legfontosabb külső fenyegetés, a vizigótok és a vandálok támadásaival szemben. A belső viszályok elsimítása érdekében még abba is belement, hogy a már többszörös „császárcsináló” Flavius Ricimer lányát feleségül vegye.  A császár egyáltalán nem volt népszerű uralkodó, ami annak is volt köszönhető, hogy mint tanult és valamelyest ismertnek számító görög filozófus hírében állt, akitől sokan azért tartottak, mert attól féltek, hogy pogányként vissza akarja állítani a régi vallásokat a keresztényég helyett. A keleti birodalommal közösen szervezett vandálok elleni hadjárat 472-ben csúfos kudarcba fulladt. Nemcsak Afrikát nem sikerült visszaszerezni, hanem kiürült a kincstár, és a nyugati birodalom utolsó komolyabb katonai erői is megsemmisültek. Ez a kudarc a császár és Ricimer kapcsolatára is hatással volt, az végérvényesen megromlott, és oda vezetett, hogy polgárháború lett belőle. Ricimer bizonyult erősebbnek, csapataival ostrom alá vette Rómát, ahol Anthemius székelt. A császár hívei nem voltak valami sokan, így az ostrom sem tartott igazán sokáig, aminek az lett a vége, hogy egy újabb császárral lett kevesebb nyugaton. Ricimer parancsára lefejezték a Szent Péter Bazilikában elbújt, majd megtalált császárt. Ricimer alig hat héttel élte túl Róma elfoglalását, ami után a nyugati birodalom utolsó felvonása kezdődött el.

Marcellinus

Marcellinus születésével kapcsolatban sem az időpont, sem a helyszín nem maradt fent, mindössze annyit tudni, hogy jó családból származott, és jó nevelést kapott, ugyanakkor megmaradt „pogánynak” nem vette fel a kereszténységet. A neve a forrásokban 454-ben jelent meg elsőként, amikor III. Valentinianus meggyilkoltatta Flavius Aetiust aki ekkoriban Marcellinus barátja volt. Ezekben az években Dalmáciában élt, ahol a comes rei militaris cím birtokában tevékenykedett. Ez a katonai cím legalább egy comitatens, egy késő római hadszervezeti egység parancsnoki posztját jelentette. A comitatens nagyobb volt, mint a korább légiók, akár 6-7 ezer fős egységet jelentett, amiben a könnyű és a nehézgyalogság mellett számottevő lovasság is szolgált alapesetben. Ezen cím birtokában lehetett a dalmáciai erők parancsnoka, a terület katonai kormányzója, és ilyen minőségben volt szerepe a birodalom végnapjaiban.

Dalmácia Marcellinus és Julius Nepos idejében

A birodalom utolsó pár évtizedében a haldokló nyugati birodalom hatalmi játszmáit tekintve négy fő játékos maradt. Ezek egyike volt a Kelet-római Birodalom, ami inkább politikai síkon igyekezett beleszólni a nyugaton folyó események menetébe. Ezzel szemben a nyugat római katonaság vezetői jelentették a másik oldalt. Három jelentősnek mondható katonai erő emelkedett ki. Aegidius kezében volt a gall haderő a 460-as években, az itáliai erők Ricimerhez voltak hűségesek, és a sor végén ott volt Marcellinus, akinek Dalmácia birtoklásával nem volt valami nagy területe, de a helyi erők a kor legerősebb, legszervezettebb, legjobban felszerelt egységeit jelentették.

Maiorianus császár uralkodása kezdetén 457-ben Marcellinus hűséget fogadott, amit követően Szicíliába küldték a vandálok ellen hadakozni. Amikor 461-ben Ricimer meggyilkoltatta a császárt, megváltozott a felállás. Ricimer megpróbálta semlegesíteni Marcellinust azzal, hogy a hun szövetségeseit megpróbálta lefizetni, és így átcsábítani a saját oldalára. Ez viszont kiderült, és ez oda vezetett, hogy Marcellinus Szicíliából a csapataival visszatért Dalmáciába, de ami ennél is veszélyesebb húzásnak tűnt, hogy kapcsolatot keresett I. Leó keleti császárral is. A keleti birodalommal való együttműködés révén szerette volna a hatalmát, erejét megőrizni, ami egyelőre sikerült is.

Dalmácia nagyon is előnyös provinciának bizonyult Marcellinus számára. A helyi erőforrások, ásványkincs, kikötők, haditengerészeti bázisok igen jó hátországot biztosítottak a számára. A legtöbb kikötőváros a szárazföld felől nehezen támadható volt, az Adriai-tengeren pedig ekkor még a római flotta volt az úr. Arról nem is beszélve, hogy a hun birodalom Attila király halála után gyakorlatilag szétesett, így igen sok hun keresett új gazdát, és állt be katonának a rómaiak oldalán, ha meg tudták fizetni őket. Marcellinus meglehetősen támadhatatlan volt, ami lehetővé tette számára, hogy nagyon aktívvá váljon a hatalmi harcokban.

Vandál katonák az 5. században

464-465 körül visszatért Marcellinus Szicíliába, ahol folytatta a vandálok elleni hadműveleteket, ami sikeresnek bizonyult, és ez viszont Ricimerben felkeltett a féltékenység magját. Úgy érezte, hogy a sikerek az ő befolyását és hatalmát csökkentik, és még arra is hajlandó volt, hogy a keleti Leó császárt valami módon rávegye Marcellinus támogatásának a beszüntetésére. Polgárháborús helyzet állt elő, de végül nem lett az belőle, mert Marcellinus nem akart háborúzni.

467-ben az új császár Antehemius mellett találjuk, a hadseregével személyesen kísérte az új császárt a trónra lepéskor. Az új uralkodó nagyon valószínű, hogy Ricimer befolyását akarta azzal csökkenteni, hogy látványosan Marcellinust is a kegyébe fogadta, amivel egyfajta hatalmi-katonai egyensúlyt akart a birodalomban létrehozni. Ezzel a keleten már bevett gyakorlatnak számító hatalommegosztási rendszert kívánta nyugaton megvalósítani, ami értelmében Marcellinus a második számú katonai parancsnok lett Ricimer mögött. 468-ban Leó császár a vandálok ellenes hadjáratot tervezett, ami során a keleti és a nyugati erők összevonását tervezték. A több irányú támadás egyik ágának a vezetését Marcellinusra bízták, aki eddigre többek között Szardíniát is megtisztította a vandáloktól. Leó császár a sógorát nevezete ki a főerő élére, akinek egy 1.000 hajóból álló flottával kellett volna a tengeren támadni, miközben Egyiptom és Tripolitánia felől pedig szárazföldi erők álltak készenlétben, hogy megtámadják a vandál államot. Marcellinus kb. 10-20 ezer emberrel indult volna útnak, de Ricimer lefújta a hadjáratban való részvételt. Ennek oka több is lehetett. Egyrészt a felvonultatott keleti erők mérete miatt úgy gondolhatta, hogy nem is szükségesek a nyugati erők, azok használata nélkül is kivívható a győzelem, másrészt viszont nem állt az érdekében az sem, hogy Marcellinus esetleg újabb katonai babérokat szerezzen. A keleti hatalmas flotta és az egyes források szerint közel 100 ezer fős hadsereg is kevésnek bizonyult a vandálok ellen, akik a Bon-foki csatában leamortizálták a flotta nagy részét. A keleti és a nyugati birodalom gyakorlatilag az utolsó esélyét játszotta el ezzel. Ha a katonai vezetők erélyesebbek, és ami legfontosabb, sokkal „jobb” minőségűek lettek volna, akkor a vandálokat le tudták volna győzni, és vissza tudták volna szerezni Africa provinciát, aminek az erőforrásai birtokában a nyugati birodalom túlélési esélyei is jobbak lettek volna.

Bon-foki csata

Ugyanebben az évben Marcellinust megölték Szicíliában, és nagyon valószínűleg Ricimer keze volt benne a dologban. El lehet játszani a gondolattal, hogy ha elmegy Afrikába harcolni Marcellinus, és ott a keleti erők bénázása helyett győzedelmes hadjárat egyik főszereplője, akkor talán másképpen alakulhatott volna sok minden. Egy sikeres hadjárat és a vele járó nyereségek megmenthették volna a nyugati császárságot, és ebben Marcellinusnak is lehetett volna valamilyen fontos, ha nem főszerepe. Ehelyett Ricimer kiadta a parancsot a meggyilkolására, mivel úgy érezte, hogy veszélyezteti az ő személyes hatalmát.

Julius Nepos

Valamikor 430 körül született előkelő családban, az apja Nepotinus magister militum (a hadsereg főparancsnoka) volt ekkoriban, míg az anyja a már említett, Dalmáciában tevékenykedő Marcellinusnak volt a testvére. Korai életéről szinte semmit se tudunk, az első említése, és egyben a történelem színpadára való lépése 468-ban történt meg, amikor Marcellinust meggyilkolták, és mint legközelebbi rokon átvette a csapatai és a területe feletti parancsnokságot.

Julius Nepos pénzérmén

A terület és Nepos jelentőségét csak tovább növelte az a tény, hogy I. Leó bizánci szászár a felesége unokahúgát, Aelia Verinát adta hozzá feleségül. Amikor 473 tavaszán Flavius Glycerius nyugati császár lett akkor jutott szerep Neposnak. Eleve sok mindenkinél kiverte a biztosítékot nyugaton, de még keleten is, hogy a burgund király, tehát egy barbár csinált belőle császárt, arról nem is beszélve, hogy a sokak által gyűlölt Ricimer unokaöccse volt a császárcsináló Gundobad. Leó császár egy hadsereget indított a nyugati trón megszerzése céljából, és ennek élére a vele rokoni szállal is kötődő nyugatrómai hadurat, Julius Nepost helyezte. 474 nyarán Nepos a csapataival Ravenna közelében megjelent, és ez is elég volt a kérdés eldöntésére, mert Glycerius inkább lemondott a trónról, meg sem kockáztatta az ellenállást, ami nagy valószínűleg azért így történt, mert nem volt mivel ellenállni. Nepos viszont elkövette azt a hibát, hogy megbocsájtó kedvében lévén, megkímélte a császár életét, és nemcsak, hogy életben hagyta, még „munkát” is adott neki. Dalmáciában Salonae városába került, ahol a püspöki szék fogadta. Arról nem szól a fáma, hogy ez a váltás mennyire tetszett neki, de a később események tükrében nem feltétlenül repdesett az örömtől, hogy ezt szánta neki Nepos, aki önmagából csinált nyugati császárt. A trónra lépését elfogadták a rómaiak, és a maga mögött tudhatta a keleti birodalom és Dalmácia támogatását is.

Római légiósok Dalmáciában

A nyugati császárság maradék területei újra egy kézben egyesültek, így felcsillant egy halvány remény arra nézve, hogy esetleg így az állam akár meg is menthető lenne. Ekkor viszont I. Eurich a nyugati gótok király személyében olyan probléma keletkezett amire nem tudott a nyugati birodalom hathatós választ adni. Eurich apja  I. Theuderich király volt, aki anno Attila a hunok királya ellen még hadba szállt a rómaiak oldalán. Ezzel szemben a fia már egészen más álmokat dédelgetett, így gyakorlatilag egy önálló gót államot hozott létre a már csak névlegesen római területeken Galliában. A Nepos által a terület védelmével megbízott Ecdicius megpróbálta megállítani a gótokat, de esélye sem volt csekély erőivel érdemben befolyásolni  az eseményeket. Nepost más oldalról is szorongatták a barbárok, így a többfrontos háború elkerülése érdekében inkább követséget küldött a gótokhoz, és elismerte minden hódításukat, így gyakorlatilag Gallia nagy része és Hispánia északi területei megszűntek a római birodalom részeinek lenni. 475-re Flavius Orestes lett a császár utáni második ember, a nyugati hadsereg főparancsnoka, és ilyen minőségben szembefordult saját uralkodójával, egy puccsot tervezett Nepos császár ellen. Erőivel Ravenna felé indult, aminek a hallatán Nepos jobbnak látta, ha hazamegy Dalmáciába erőt gyűjteni. Orestes bevonult a fővárosba, de nem önmagából, hanem a fiából Augustus Romulusból csinált császárt inkább. Az utolsó nyugati császár alig egy évi ült a trónon, mert egy barbár hadvezér, egy bizonyos Odoaker egyszerűen lemondatta és átvette a hatalmat, de önmagát már nem császárnak, hanem „csak” királynak tekintette, ezzel gyakorlatilag megszűntette a Nyugatrómai Birodalmat, és egyben elhozta az ókor végét.

Az akkori emberek még nem érezték ezt a történelmi változást, Julius Nepos kezében még ott volt Dalmácia, viszonylag jelentős erőkkel rendelkezett, és bírta Zénón bizánci császár bizalmát is, aki ígéretet tett a katonai támogatásra is. Elsőként a diplomáciával próbálkoztak a bizánciak, de amikor az nem mutatott fel eredményt, elkezdték a katonai megoldás előkészítését. Már javában zajlottak az előkészületek, amikor 480. május 9-én Nepost két katonája meggyilkolta a saját házában. A történészek egy része szerint a korábban leváltott és püspökké avanzsált Glycerius keze volt benne a merényletben, amire a személyes sértettség révén oka is lehetett. Egy másik elmélet szerint a katonák maguktól végeztek vele, mert nem akartak egy újabb háborút, nem akartak Dalmácia viszonylagos biztonságából Itáliába vonulni, ahol harcoljanak egy olyan birodalomért, aminek már csak a romjai léteztek. Egy harmadik elmélet szerint egy bizonyos Ovida volt a háttérben, aki katonai parancsnokként szolgált Nepos udvarában, és egyszerűen csak át akarta venni a főnöke helyét. Amennyiben tényleg volt ilyen terve, az végül is sikerült, mert Nepos halála után Dalmácia tényleges ura lett, de nem élvezhette sokáig, mert a bizánciak nem álltak mellette, mint tették az elődje esetében, és ezt a tényt Odoaker is nyugtázta Itáliában. 480 utolsó heteiben így Odoaker a csapataival megtámadta Dalmáciát, ami nagyon hamar elesett, és Ovida halálával egy újabb befolyásos római hadúrt sikerült kiiktatni a hatalmi játszmából.

Syagrius „királysága”

Syagrius (430 – 486 vagy 487 ) személyében tisztelhetjük Gallia utolsó római helytartóját, aki még a Nyugatrómai Birodalom bukását is „túlélte”. Az apja Aegidius a papíron megtisztelő magister militum per Gallias címet kapta Maiorianus római császártól 458-ban. Sikerrel harcolt több germán nép, így a burgundok, a vizigótok ellen is, amik oda vezettek, hogy az anyaországtól elszakadva inkább a kényszer miatt is, de egy saját mini államot hozott létre Galliában, ami a Soissons Királyság nevet viselte.

„Syagrius” és egyik katonája

Halála után fia Syagrius örökölte a „trónt” és minden címet, amivel az egyik utolsó római helytartók egyike lett. Amikor 476-ben megszűnt a nyugati birodalom ő ugyanúgy megmaradt rómainak, és 480-ban felvette a rómaiak királya címet is. I. Childerich frank király nem tartotta olyan fontosnak az utolsó megmaradt római enklávé elpusztítását, de a király halálával megváltozott a frank külpolitika.

Syagrius királyságának a területe

I. Klodvig (482-511) a hatalomra kerülése után másképpen gondolkozott. Más törzsekkel összefogva az utolsó „római” területre kezdett pályázni, ami 486-ban a Soissons-i csatában csúcsosodott ki. A két királyság hasonló méretű volt, és hasonló erőkkel rendelkezett, így a sorsdöntő ütközetbe is nagyjából egyforma méretű, nagyon valószínű, hogy kb. 5-6 ezer fős seregek vettek részt. A csata a frankok győzelmével ért véget, Syagrius pedig elmenekült a vizigótokhoz, akik viszont a frankok követelésére, és a bosszútól tartva inkább kiszolgáltatták a frankoknak, akik nem haboztak, kivégezték a római hadvezért. Syagrius halálával véget ért Galliában a rómaiak uralma, és elkezdődött a frankok felemelkedése, akik a rómaiak legyőzésével a duplájára növelték a területüket.

Syagrius bukása

Regnum Maurorum et Romanorum, azaz a mórok és a rómaiak királysága

Amikor 476-ban az utolsó római császárt eltávolították a trónról megszűnt a Nyugatrómai Birodalom. Mint a korábbiakban már erre kitértünk ez sok szempontból nem volt teljesen igaz. Jogi oldalról nézve a korábban rövid ideig császár címet is viselő Julius Nepos a haláláig még császárnak, a birodalom örökösének tekintette önmagát, és ilyen minőségben készült is a hatalom, a birodalma visszaszerzésére. Halála ebben viszont megakadályozta. Ezzel ellentétben Syagrius meg sem próbálkozott hasonlóval, a célja a saját kis államának a megőrzése, túlélése volt, amit pár évig volt csak képes a gyakorlatban is megvalósítani. Az ő 486-os bukását is lehetne úgy tekinteni, mint az utolsó római hadúr eltűnésének a dátuma. De ha nem ragaszkodunk annyira a személyekhez, hanem tág fogalomként értelmezzük a kérdést, akkor jutunk el Afrikába, egy olyan kis királyságba, ami bizonyos szempontból a római birodalom egyik túlélőjének is tekinthető. A keresztény berberek által létrehozott királyság története némely szempontból a Nyugatrómai Birodalomhoz kötődik, annak egyféle szellemi örököse volt, ezért is érdemes egy pár szót ejteni róla.

A királyság kezdetei egészen időszámításunk szerint 40-ig nyúlnak vissza, amikor is a Római Birodalom annektálta a területet az ott addig félig-meddig függetlenként működő clienskirályságaival egyetembe. Claudius császár két tartományt hozott létre, Mauretania Tingitana és Mauretania Caesariensis néven. Észak-Afrika nem rendelkezett olyan jól védhető határokkal, mint más régiók, de a gazdasági haszon miatt értékesek voltak, ezért is tettek nagyon sokat a rómaiak a megtartása érdekében. A Római Birodalom a limesen túli Afrikára viszont szinte semmilyen komoly hatást nem gyakorolt. A kereskedelmet a sivatagi törzsek ellenőrizték, amelyek nem álltak a Római Birodalom fennhatósága alatt, s amelyek, ha alkalom adódott rá, nem haboztak kifosztani a rómaiakat. Miközben a rómaiak megpróbálták a portyázó törzsek betöréseivel szemben megtartani az afrikai limest, olyan lépésre szánták el magukat, amely valószínűleg végképp lehetetlenné tette számukra a további afrikai hódításokat. Az Ázsiából származó teve a Ptolemaidák idején honosodott meg Egyiptomban. A rómaiak felismerték, hogy teherhordó állatként nagy segítségükre lehet a sivatagi határállomások utánpótlásának biztosításában, és szükség esetén így az erősítés is gyorsabban célhoz érhet. Ám a teve kétélű fegyvernek bizonyult. A sivatagi törzsek ugyanis még nagyobb hasznát vették, mivel hátasállatként nagyban megnövelte mozgékonyságukat, s képessé tette őket arra, hogy gyors, koncentrált támadásokat intézzenek a határ és a mögöttes területek ellen, majd ugyanolyan gyorsan eltűnjenek a sivatagban, nem hagyva lehetőséget a rómaiaknak a visszavágásra.

Római provinciák a birodalom „fénykorában”

A harmadik században a birodalom belső válságát kihasználva a berberek úgy érezték, hogy eljött az önállósodás ideje, így a két tartomány jelentős részeire tették rá a kezüket, amivel viszont magukra haragították a római központi kormányzatot. Három berber törzs egy konföderációt alakított ki, de még így is vereséget szenvedtek 289-ben a helyi római erőktől. Becsületükre legyen mondva nem adták fel, így pár évnyi erőgyűjtés után újfent próbálkoztak. Maximianus császár 296-297 folyamán Hispánia felől kiindulva lendült ellentámadásba. 297 tavaszára sikerült kiűzni a római fennhatóságú területekről a berbereket, de a császár nem elégedett meg ezzel az eredménnyel, azzal, hogy egyszerűen csak visszatérjenek a szülőföldjükre, az Atlasz -hegységbe. Bár a berberek ügyesek voltak a gerillaharcokban, és a terep kedvezőtlen volt, Maximianus folytatta a hadjáratát a berber terület mélyén. Amikor a hadjárat 298-ban befejeződött, Maximianus visszaszorította a törzseket a Szaharába, elpusztított mindent, amit csak tudott, és megölt annyi embert, amennyit csak tudott.

Az 5. századra a rómaiak hatalma szinte csak a tengerparti városokra terjedt már csak ki, míg a belső területek a berberek irányítása alá tartoztak. A berber elit viszont bizonyos mértékben romanizálódott, átvette a római kultúra egyes elemeit, ugyanakkor pedig névlegesen elismerték a római császárok névleges uralmát. 423-ban egy elég komoly berber lázadás tört ki, amit csak nagy áldozatok árán tudtak a rómaiak elnyomni, de azt követő békés időszak nem tartott sokáig mert megjelentek a vandálok Afrikában. A berberek eleinte támogatták a vandálokat, mert tőlük remélték, hogy végleg megszabadítják őket a rómaiak uralmától. Ez pár éven belül valósággá is vált, ami lehetőséget adott arra, hogy a romanizált berberek egy saját önálló államot hozzanak létre. A helyi berber vezetők és törzsek már régóta beilleszkedtek a római-császári rendszerbe, mint szövetségesek, föderátusok és határparancsnokok, és mivel a római ellenőrzés gyengült, megalapíthatták a saját királyságukat. A romanizált közösségek jelenléte azt is jelentette, hogy a berber főnököknek volt némi tapasztalatuk a berberekből és rómaiakból álló lakosság irányításában.

A Nyugatrómai Birodalom összeomlását követően a Mauro-Római Királyság egy teljes értékű barbár királysággá nőtte ki magát. Bár a legtöbb más barbár királyság, például a vizigótoké és a vandáloké teljes mértékben az egykori Római Birodalom határain belül voltak, a Mauro-Római Királyság magába foglalta a rómaiak által soha nem ellenőrzött berber területeket is.  Procopius kelet -római történész szerint a „mórok” csak akkor kezdték igazán kiterjeszteni és megszilárdítani hatalmukat, miután a nagy hatalmú vandál király Geiserich meghalt 477-ben. Ezt követően elég sok háború tört ki a vandálok és a berberek között, így pl. a vandálok Thrasamund uralkodása alatt  katasztrofális vereséget szenvedtek a Tripolis városát irányító berber királytól, aki majdnem teljesen elpusztította a város leigázására küldött vandál sereget.

A Földközi-tenger térsége 477 körül

A térség egyik berber királya egy bizonyos Masuna (508-535) felvette a „római és a mór népek királya” (Rex gentium Maurorum et Romanorum) címet, amiben volt is némi igazság. A királysága két igen különböző népelemből állt, a letelepedett rómaiak és a berber törzsek egyvelege alkotta. A rómaiak által alapított városokban megmaradt a korábbi szervezett közigazgatás, amelyek élén a király által kinevezett tisztviselők álltak. A katonaság döntő többségében berberekből ált, a tagjai birtokadományok fejében szolgáltak. A Mauro-Római Királyság így tovább vitte a római katonai, vallási, szociokulturális szervezet igen sok elemét, ami eredményeképpen egy erőteljesen romanizált politikai identitás is kialakult.

A viszonylag békés időszak nem tartott túl sokáig, ami a bizánciaknak volt köszönhető. I. Jusztinianosz császár (527-565) fel akarta támasztani az egységes római birodalmat, ami próbálkozása elég sikeresnek is volt mondható, a várakozásokat felülmúlva sikerült igen sok területen visszaállítani a római befolyást. Flavius Belisarius, az egyik legsikereseb és legismertebb bizánci hadvezér kapta azt a megtisztelő feladatot 533-ban hogy döntse meg a vandál királyságot, és szerezze vissza Észak-Afrika nyugati részét. A bizánci-vandál háború kezdetekor a helyi berber előkelők készségesen alávetették magukat a császári uralomnak, cserébe csak hivataluk jelképeit kérték; ezüst koronát, ezüst aranyozott botot, tunikát és aranyozott csizmát. A helyi berber kiskirályok egy része viszont a háború ideje alatt inkább várakozó álláspontra helyezkedett, nem akartak a vesztes oldalhoz csatlakozni.

Bizánci-vandál háború

A vandál királyság kelet-római újbóli meghódítását követően a helyi kormányzók viszont nem jöttek ki túl jól a helyi berber törzsekkel. Byzacena tartomány bizonyult idővel a legzavarosabbnak. A Bizánc által kinevezett Salamon prefektus egy 18 ezer fős sereggel tisztította meg a tartományt a berber lázadoktól, de ez nem ment máról holnapra. A végeredmény bizánci győzelem lett, míg a maradék berber „lázadók” visszavonultak Numidiába, a 480-as években alapított keresztény berber Aures Királyság területére.

Masuna halála után Mastigas (535-541) lett a rómaiak és a berberek királya. Mastigas egy teljesen független uralkodó volt, aki kezében az egykori római provincia nagy része összpontosult, az egykori tartományi fővárost Caesara kivételével, ami előbb a vandálok, majd pedig bizánciak kezébe került. A távolabbi elhelyezkedése miatt a Mauro-Római Királyság biztonságos menedékként szolgált a bizánciak által legyőzött berber harcosoknak, de még rómaiaknak is.

Egy Stotzas nevű bizánci katonáról kell elsősorban beszélni, aki Belisarius seregével érkezett Afrikába, és a hadvezér egyik testőreként szolgált. 536-ban a bizánci hadseregen belül lázadás tört ki Salamon prefektus ellen. A lázadók Stotzát választották vezetőnek, és azt tűzték ki célul, hogy  egy önálló államot hozzanak létre. Stotzák a főváros, Karthágó ellen vonult a 8.000 fős hadsereggel, amelyhez legalább ezer túlélő vandál és több szökött rabszolga is csatlakozott. Megostromolta a várost, amely éppen azon volt, hogy megadja magát, amikor Belisarius hirtelen megérkezett Szicíliából egy felmentő sereggel. Stotzas abbahagyta az ostromot, és visszavonult Membresába, ahol seregét Belisarius legyőzte. A lázadók Numidiába vonultak vissza, ahol viszont Stotzas meggyőzte a bizánci helyőrség nagy részét, hogy csatlakozzon hozzá, és meg is gyilkolták a tisztjeiket. Belisariusnak vissza kellett térnie Itáliába, hogy az osztrogótok ellen hadakozzon, így 536-ban a bizánci császár tehetséges unokatestvére Germanus lett a helyi bizánci csapatok parancsnoka.  Germanus megbocsátási ígéretekkel és hátralékuk kifizetésével megnyerte az elégedetlen csapatokat bizalmát, így a lázadók nagy része átpártol hozzá. Ezért Stotzas elhatározta, hogy döntésre viszi a dolgot és 537 tavaszán Germanus ellen vonult. A két sereg Scalas Veteres határában találkozott, és Stotzas, akit sok szövetségese elhagyott, vereséget szenvedett a bizánci hadaktól. Még ekkor sem adta fel, vagy egy maroknyi maradék hívével a Mauro-Római Királyság területére menekült, ahol viszont tárt karokkal fogadták. Egy helyi berber előkelő lányával össze is házasították, és amikor Mastigas király meghalt, királyt csináltak belőle. Egy római hadúrból a berberek királya lett.

Stotzas király (541-545) 544-ben egy másik kisebb berber királlyal szövetkezve fellázadt a bizánci uralom ellen. 545-ben került sor a két fél közötti döntő csatára, amiben a felkelők túlerőben lévő serege vereséget szenvedett, és Stotzas király is halálos sebet kapott az ütközetben. A megüresedett trónra a meghalt római lázadó egyik embere, egy bizony Ioannes (545-546) nevű római katona került, aki egy Guntarith nevű vandál lázadó vezetővel kötött szövetséget és próbálta meg immár sokadszor elűzni a bizánciakat. Kezdetben úgy tűnt, hogy ez sikerül is. Sikerült megölni a bizánci kormányzót, a provincia jelentős részét is alig pár hét alatt megszerezték. Guntarith viszont ezek után megelégedett a helyi lakosság terrorizálásával. Artabenes bizánci hadvezér felmentő serege szinte ugyanolyan gyorsan végzett is a lázadással, mint ahogy az kipattant. Ioannes nem bizonyult túl szerencsének, mert élve elfogták, Konstantinápolyba vitték, ahol állítólag kivégezték, keresztre feszítették.

A Mauro-Római Királyság utolsó ismert uralkodója Garmul király (570-578) volt, aki 571-ben elpusztított egy bizánci hadsereget, ami után razziákat indított bizánci területre, és három egymást követő tábornokot is legyőzött. Ez többek között azért volt lehetséges mert a bizánci erők éppen a vizigótokkal is hadakoztak, így erőik többszörösen is le voltak kötve. II. Iusztinosz bizánci császár Gennadius személyében egy igen tehetséges tábornokok küldött a helyszínre. Az új tábornok gondos előkészületek után 577-ben lendült ellentámadásba, ami meglepően gyorsan eredményt ért el. A hatékonyabb és sokkal kegyetlenebb bizánci haderő pár hét alatt megfordította a háború menetét. Garmul vereséget szenvedett és 578 körül megölték, amivel a Mauró-Római Királyság is összeomlott. A Bizánci Birodalom visszafoglalta a korábbi római provinciák területének jelentős részét, ezzel megváltoztatva a térség politikai, hatalmi viszonyait.

Mauro-Római Királyság utódállamai

Altava központtal egy kisebb romanizált keresztény berber királyság maradt talpon, amihez csatlakozott pár kisebb utód királyság is. Az utolsó ismert romanizált berber király Altavában egy bizonyos Kusaila volt, aki a 680-as évek második felében az iszlám hódítókkal vívott elkeseredett harcokat. Az első években sikerült megállítani a támadókat, de azok erősítéssel tértek vissza. A berber és a maradék bizánci erők egyesülve szálltak szembe a mammai csatában 690-ben az arabokkal, de vereséget szenvedtek, és Kusaila is meghalt. Halála után a keresztény berberek még egy ideig kitartottak, de hamarosan eltűntek az iszlám áradatnak köszönhetően.

Az egykor olya hatalmas Római Birodalom az 5. század végére megszűnt, de emléke megmaradt, és mint láttuk egy-két kisebb utódállam megpróbálkozott nyugaton a túléléssel. A keleti területek még egy évezredig a Bizánci Birodalom néven kisebb-nagyobb döccenőkkel, de sokáig komoly hatalmi tényezőnek számítottak, amit egy lassú hanyatlás követett. Róma bukása a belső és a külső problémák következtében szinte törvényszerűen következett be, annak megállítása olyan reformokat, változásokat igényelt volna, amelyre a nagyra nőtt birodalom már nem volt képes. A bukás folyamatát több emberöltöt, vagy egyesek szerint több évszázadot is felölelő események sorozata indította el, így annak megállításának a tétova kísérletei az 5. században már csak lassítani tudták, megállítani nem. De voltak olyan rómaiak is azért, akik még az utolsó, vagy az utolsó utáni pillanatban is, de megpróbálkoztak a lehetetlennel, és már csak ezen tetteik miatt is megérdemelnek bizonyos fokú tiszteletet. Tragikus hősök voltak egy dráma végén, ami bár a rómaiak szemszögéből egy keserű véget jelentett, de másik oldalról szemlélve a dolgokat az egyik ajtó bezárultával másik nyílt ki, és ezen események nélkül sem olyan lenne Európa, mint amilyennek most ismerjük.

Felhasznált irodalom:

https://pendragonrpg.fandom.com/wiki/Praetor_Syagrius

https://www.britannica.com/biography/Syagrius

https://thinkafrica.net/kingdom-altava/

https://www.alternatehistory.com/forum/threads/what-if-the-mauro-roman-kingdom-survived.451570/

http://thedarksideofwillmark.blogspot.com/2015/01/majorian-last-hope-for-western-roman.html

http://darkagehistory.blogspot.com/2015/06/clovisking-of-frankstowards-new.html

Chris Wickham (2006): Framing the Early Middle Ages: Europe and the Mediterranean, 400-800, OUP Oxford

Fage, J. D. – Tordoff, William (2004): Afrika története, Osiris kiadó, Budapest

Georg Ostrogorsky (2003): A ​bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest

Michael Grant: Róma császárai. Corvina Kiadó. Budapest. 1996.

Penny MacGeorge (2002): Late Roman Warlords, Oxford Scholarship


1 hozzászólás

Kristóf · augusztus 10, 2021 - 10:43 du.

Nem rossz cikk, de azért néhány megjegyzést tennék a berakott képekhez: 1. Szerintem egy Kr. e. 1. században játszódó TV sorozat karakterét nyitóképnek kirakni nem éppen szerencsés egy történettudományi cikknél.. 😃 2. A “Bon-foki csata” kép nem a Bon-foki, hanem egy Kr. e. 3. századi, első pun háborús csatát csatát ábrázol. A képen látható elemek/részletek – az elülső római katonán látható Montefortino-sisak, a háttérben látható ovális scutum, a hajók felszereltsége, stb. – egyértelműen nem illenek a Kr. u. 5. századba… 3. A “Római légiósok Dalmáciában” [+ Pannóniában.. xd] kép megint anakronisztikus… Azoknak a római légiósoknak a felszerelése egyértelműen a Kr. u. 1-2. századot “reprezentálja” , vagyis többé-kevésbé a kora császárságot. Az illusztráció/rekonstrukció készítője egyébként “kicsit” elment a ‘spekulatív’ irányba, ami a felszerelésük egyes elemeit érti: nincsenek bizonyítékok arra, hogy bőrből készült páncélokat a rómaiak – akármelyik időszakban – általánosan használtak volna, és nincs rá egyértelmű bizonyíték, hogy a jobbszélen látható, légiós tiszten “feszülő” izomvért valaha is készült volna bőrből… 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.