A 4. század. Európa határvidékén, az Urál lábainál mozgolódnak a népek. Keletről vihar közeleg. Suttognak valami veszedelemről, amely mindent eltipor, ami az útjába kerül. Nevüket nem merik kiejteni, az ördög lovasainak tartják őket. Ázsia belsejéből törtek elő, évszázadok, sőt évezredben is számolhatjuk e páratlan képességű    harcosok rettegett hírnevét, akik a lovas harcászatot mesteri szintre emelték. Egykori birodalmuk lehanyatlott, több-kevesebb szerencsével próbálkoztak a népek országútjának tartott eurázsiai sztyeppe övezetben. Most újraformálódni látszik a szinte feledés homályába hanyatló, de a régi dicsőségre szomjazó nép, akik a múltat idézve ismét egységbe kovácsolódnak és alárendelik magukat egy személy akaratának. Ő nem más, mint Balambér, akit az európai köztudat úgy ismer, mint az európai hun birodalom megalapítója.

Ázsia és Európa peremén

Nem kívánok a hunok ázsiai történelmére kitérni, mert az külön fejezetet ölelne fel. Arra viszont rá szeretnék mutatni, hogy mi történt velük Európa és Ázsia határán, ahonnét útnak indultak. A 4. században Nyugat-Ázsiában szétszéledve éltek hun törzsek. A törzsek hosszabb-rövidebb ideig hol háborúban álltak egymással, hol békében éltek. Ha érdekük úgy kívánta szövetségre léptek szomszédjaikkal, hogy portyázást indíthassanak. A nyughatatlan vérük egyre inkább hajtotta őket a zsákmányért, kegyelmet és könyörületet nem ismerve hadakoztak. Nincs ebben semmi szokatlan vagy meglepő, mert anélkül már korábban a történelem süllyesztőjében találhatták volna magukat. Ne feledkezzünk meg róla, hogy ez volt a kor szelleme. Vagy küzdesz, vagy meghalsz.

Farkastörvények uralkodtak, csak az erősebb volt képes a túlélésre. Jurtáikban mélyen elgondolkodva azon töprengtek, hogy „Hol vannak az egykor dicsőséges nagy hadjáratok, a megszámlálhatatlan és felfoghatatlan mennyiségű zsákmánnyal? Hol vannak azok az idők, amikor ő diktálták a feltételeket és osztották a parancsokat?” Az egykor rettegett lovasíjászok, most kezdenek magukhoz térni. Ha nem cselekszenek, akkor bizony el fognak veszni, még a nevükre sem fognak emlékezni, vagy ami még rosszabb, szolgaként, behódolva kellene élniük és megtűrni más uralkodását. Na, azt már nem!

Fejedelemválasztás

A 360-as évben az Aral-tó irányába megindultak a törzsek a széles sztyeppe valamennyi pontjából. Időre volt szükségük, mire a legtávolabbról induló is időben megérkezzen a közelgő nagy törzsi gyűlésre. Miután ez megtörtént. 362-ben megtartották a gyűlést, ahol hosszas tanakodás után sikerült egyességre jutniuk. Életben maradásukhoz muszáj volt törzsszövetséget kötnie az összes törzsnek, aki csatlakozni kívánt. A legenda szerint pontosan 108 hun és velük testvéri és/vagy rokoni viszonyt ápoló törzs megköttette a szövetséget.

Ugyanebben az évben történt, hogy megválasztották Csele fiát, Balambért, a Szemein törzsből. Két kardinális tevékenységgel kezdte meg uralkodását. A legerősebb és legtekintélyesebb törzsből választották, őket követte az Erdu törzs. E kettő törzs adta a hadjáratokhoz a vezéreket, illetve a birodalom vezető pozícióiba a vezetőket. Balambér uralkodása kezdetén először is központosította a hatalmat, másodsorban a rég jól bevált szokás szerint újra megteremtette az egykor sikeres hadügyi intézkedéseket, hogy egy ütőképes hadseregre tegyen szert. Hogy jobban megértsük a hunok birodalmának felépítését, egy kis áttekintésre van szükségünk.

A hunok katonai-politikai hatalommegosztása élén a főfejedelem állt, akit az ázsiai rokonaik sanjünek vagy danhunak neveztek. Neki alárendelve, két részre felosztott országrészért két, az ország két legmagasabb rangú vezetője felelt, az egyik a jobb-, a másik a baloldal vezetője. Őket Tuqi wangnak – jelentése: bölcs király – nevezték a két szárny vezetőjét. A wang emellett még bánt is jelent. A baloldali vezető szerepét az uralkodó közvetlen örököse, s egyben a trón várományosa, döntően az elsőszülöttség jogán szerezte meg. A herceg kapta meg azt a vidéket, ahol felkészülhetett az uralkodásra, vagy ha még kiskorú volt, akkor nagykorúságáig e szerepet az egyik idős férfitag töltötte be, aki rendszerint a birodalom keleti szárnyáért volt felelős. A jobboldali vezető pozícióját egy megbízható rokon vagy kitüntetett, hűséges tábornok vállalta, értelemszerűen a nyugati területekért felelt. Tartományok, megyék szintjén ugyanígy leosztva tagozódott tovább és szerveződött a birodalom. Így biztosítva a hatalom megosztását, az örökösödést és a viszályok elkerülését. Abban az esetben, ha nem volt trónörökös, vagy arra alkalmas férfi leszármazott, lépett előtérbe a jobb oldal királya, akiből vezérlő fejedelem vált. Feltéve, ha nem kívántak többen is e posztra áhítozni.

A hadügyi reform terén csak az ősök útján alkalmazott szervezettséget élesztette újjá. Valamennyi férfi, aki hadra fogható volt, köteles volt katonai szolgálatot teljesíteni. A tízes számrendszer alapján kialakította a tized-század-ezred-tízezred katonai egységeket. Érdekességként megjegyezném, hogy a tízezred tümen néven ismert, ami a mai magyar nyelvben tömény szóként honosodott meg. A birodalmi és katonai szervezés mellett muszáj volt kialakítani a hadjáratokhoz nélkülözhetetlen logisztikai, élelmezési, utánpótlási, diplomáciai tevékenységeket, mely utóbbihoz a kémkedés is társult. Valamennyi téren precíz munka folyt, mindenki tette a dolgát. Lépéseket mindig úgy tett, hogy előzetesen felmérte az ellenségei képességeit, hatalmuk gyengeségeit és ennek tudatában hozott meg döntéseket.

Hódítás, de merre?

Mint láthatjuk elég komoly munkálatok előzték meg a hadjáratot, aminek a központja az Aral-tó partja mellett volt. Már csak az útirány volt hátra, merre tovább. A fejedelemválasztás előtt erről is szó esett. Égtájak szerint vették sorra a lehetőségeket, merre lehetne terjeszkedni. Az északi és déli irányt fel se vetették vagy rögtön elutasították.

Az északi azért nem jöhetett számításba, mint meghódítandó terület, mert a főleg nagyállattartásból élő törzsek – akik emellett növénytermesztéssel is foglalkoztak, de nem annyira kiemelkedően – létszükséglete volt a nagy dús füvű, zsíros földterületek. Ha jobban szemügyre vesszük a térképet, láthatjuk, hogy tőlük északra a sztyeppét felváltja a tajga övezet, ami kedvezőtlen a legeltetésre. Ráadásul az erdőlakó népek arra felé könnyedén elbújhattak a nagy egységeket alkotó erdőségekben, amit ismertek, mint a tenyerüket, ráadásul kis lélekszámban éltek.

A déli irányban egy szembeötlő jelenség volt a zavaró tényező, amit úgy hívtak, Szaszanida Birodalom. Egy újonnan létrejött hatalomnak túl nagy falat lenne az Újperzsa Birodalom megtámadása. Korábban és időközben történtek a területeikre betörések, de azok csak kisebb portyák voltak, nem merték nagyon meghúzgálni az oroszlán bajszát, nehogy elordítsa magát és rávesse magát áldozatára. Ez túl nagy kockázat lenne az újonnan megalakult farkasok szövetségének, amikor a római légiók sem bírnak velük. Már csak két tájegység maradt vissza, ami mindinkább megmozgatta a törzsfők és fejedelmek fantáziáját.

A keleti irány vetődött fel elsőként. Vissza az őshazába, bosszút állni a kínaiakon. Az idősebbek még hallomásból ismerték a régmúlt történéseit, leginkább ők szerettek volna visszatérni. Másodiknak a nyugati hódítás fogalmazódott meg addig ismeretlen területek iránt. Heves viták követték egymást, nem tudtak dűlőre jutni. A megválasztott fejedelem, Balambér szava döntött. Hosszas mérlegelés után sokatmondóan nyugatnak szegezte tekintetét.

Hadjáratok

Első körben az alánok ellen indult meg a hadjárat. A seregek felvonulását megelőzte egy alapos diplomáciai puhatolózás, ami egyben kémkedésnek is felért, nem beszélve a korábban említett logisztikai és ellátás biztosításáról, mert akárhogyan is nézzük, több tízezer harcost, lovával és vezeték lóval felszerelve nem kis feladat táplálni, felszerelni, irányítani. Miután meggyőződtek róla, hogy az alánok a behódolás helyett a nyílt ellenállást választják, elkerülhetetlen volt a végzetük. Az Aral-tótól eljutottak a tümenek az Ural folyóig, onnan a Volgáig, mert mint kiderült, Az alánok fejedelme a Volga jobb partján éberen várakozik fegyveres erőivel. A tervük abból állt, hogy a sebes folyású folyó mellett várakozva levágják a hunokat, akik a vízből kikapaszkodva törnének rájuk. Az alánok is lovas nép hírében álltak, akiknek a törzsterülete a Don és a Volga között terült el

373 tavasza volt, a pillanat, amikor megütközik a két fél. A Volga két partján farkasszemet néztek egymással. Mindenki a másik megfigyelésével foglalkozott. pontosabban Balambér fejedelemnek ezen felül terve is volt. Először továbbra is le akarta kötni ellenfele figyelmét azzal, hogy a folyó bal partján várakozik, de ehhez elegendőnek ítélte meg a serege felét itt tartani. A sereg másik felét a vezetésével a folyó mentén északnak indította az éj leple alatt, hogy az alán őrszemek ne vegyék észre és még gyanút se fogjanak a cselről. Mikor már jóval látókörön kívül estek, akkor keltek át a folyón a harcosok, ahonnan ugyanolyan gyors tempóban visszafele kellett tartani az alán tábor irányába. A megbeszéltek alapján a visszamaradt sereg élén hagyott vezér dolga az volt, hogy keljen át egy megadott pillanatban a Volgán szembe az alánokkal, ahogy azt elvárták volna. Miután felsorakoztak a tümenek és frontális támadást intéztek az alánokra, akiket meglepődötten és váratlanul ért a hátbatámadás, kapkodva vették fel a harcot. A hunok lendületes támadása a folyó irányába tolta az alánok seregét, akik már azt gondolták több meglepetés nem érheti őket csalódniuk kellett. A túloldalról a megmaradt seregtest beugratott a folyóba, és ahogy csak tudott kikapaszkodni a partra, úgy kapcsolódott be a véres ütközetbe. Ahogy az várható volt, legyőzettek az alánok, akiknek a többsége behódolt, a maradéka nyugati irányba menekült, ahogy csak bírt.

A következő két évben – 374-375. – folyamán a germánság egyik csoportjával mérték össze erejüket a hunok, az osztrogótokkal, vagy másik nevükön keleti gótokkal. Törzsterületük a Dnyeszter és a Don folyó között terült el. Királyuk a 110. évét számláló Hermanarich volt, aki élete során egyszer sem szenvedett vereséget. Ekkortájt 50 év körüli volt Balambér, csak a viszonyítás kedvéért!

A Don folyó mellett rendezkedtek be a hunok, mikor egy nem várt segítség bukkant fel, ami visszautasíthatatlan ajánlat volt Balambér számára. A roxolánok követséget küldtek a hunok urának. Szavukat adták, hogy csatlakoznak a harcokhoz, mert meg kívánnának szabadulni az osztrogót uralom alól, sőt nem csak az itt élő szarmata népeket – lévén ő maguk is azok – hanem a szolgasorba taszított szláv népeket is lázadásra szólítják fel a roxolánok az ő vezetésükkel. Kapóra jött Balambérnak, hogy belső ellenséggel is szembe kell néznie Hermanarichnak. A Donyec mellett sorakoztatta fel haderejét Hermanarich. A gótok kimondottan gyalognépek voltak, ezért harcosállományuk sűrű hadirendben, zárt alakulatokba tömörülve gyalogsági harcmodort alkalmazott, élő pajzsfalat alkotott, amivel képesek feltartani és szétmorzsolni a hun lovasságot. Csak korábban Balambér két részre osztotta seregét és két ellentétes irányból támadt rájuk, ezzel is harapófogóba kerülve a gót sereg. Időközben a roxolán erők is csatlakoztak a harcokhoz, igaz nem a teljes haderejükkel. A roxolánok vezetésével a harcosok nélkül maradt gót településekre rontottak rá, fosztották ki, amiben a környéken élő, szolgasorba taszított más szarmata és szláv népek is kivették a részüket. Amikor már teljesen egyértelművé vált a gótok veresége, Hermanarich a saját kardjába dőlve fejezte be földi pályafutását. Az osztrogót király nagy harcos volt, de a gőgje és a lekezelő hozzáállása miatt kellett vereséget szenvednie. Az osztrogótok legyőzettek, velük együtt királyuk, Hermanarich is. Balambér fejedelemmel szemben két alapvető, megbocsáthatatlan hibát követett el. Az első súlyos hiba, a két szembenálló fél erőviszonyaira és vezetői képességére utal, a második pedig az Osztrogót Birodalom belső állapotára, az erőszakkal gót uralom alá terelt népekre vonatkozik. Az osztrogótok igen magabiztos királya tévesen mérte fel az erőviszonyokat, túlértékelte úgy számbelileg, mint harcászatilag a keze alatt álló fegyveres állományt és túlságosan leértékelte a hun tümenek elsöprő lendületét. Hermanarich nem mérte fel megfelelően a birodalom belső állapotát. Számára bőségesen elégséges volt, hogy az alárendelt népeket kemény kézzel kordában tartotta és irgalmatlanul elfojtott, levert minden lázadást vagy függetlenségre törekvő próbálkozást. Miközben a Dnyeperig el lett foglalva az utolsó osztrogót falu is és be lett biztosítva ezzel a hátország is, újabb nyugati hódítás gondolata foglalkoztatta Balambért. Miért elégedne meg ennyivel, mikor sorra győzi le ellenségeit.

376-ban Balambér hadat üzent a vizigótok, vagyis a nyugati gótok ellen. Athanarich király a menekülő osztrogótokat nem fogadta be, jobban gyűlölte a testvérnép egymást, mint a hunokat. Korábban az osztrogótok is szembesültek ezzel a problémával, így kijutott a vizigótoknak is belőle. Míg az előbbieknek az alárendelt népekkel nem tudtak mit kezdeni, addig a nyugati testvéreik közt vallási ellentét húzódott. Athanarich és követői a régi A vizigótok két tábort alkottak, az egyik az Athanarich vezette pogányoknak tartott óhitűek és a velük szembenálló, s merőben újhitű ariánus keresztény Frithigern és Alaviv hercegek. Ez a kettősség még inkább megosztotta népüket, különösen a külső veszély, a hunok megjelenésekor. A pogány vizigótság vezetői, királyukkal együtt vakon bíztak a győzelemben, velük merőben ellentétes módon, a keresztény vezetők, a két herceggel az élen sokkal helyesebben, a valóságnak megfelelően mérték fel az adott állapotot. Tisztán látták, hogy az alánok leverése után, a hun nemzet a vizigótoknál erősebb osztrogótokat is képes volt legyőzni. Ha már ők elbuknak, akkor semmi esélyét nem látták arra, hogy elbírhatnak a közben még nagyobb hatalomra és erőre szert tevő hunokkal. Nem fogadták oltalmukba gyűlölt testvérnépüket, jelen helyzetre való tekintettel legalább félretéve az ellenségeskedést, hátha némileg nagyobb eséllyel szállnának szembe a hódító Hun Birodalommal. Nagy hiba volt a vizigótok részéről, de ezt nem tudhatja az, aki nem látja a fától az erdőt. A Dnyeszter mellett táborozott le a vizigót sereg. Balambér ugyanazt a taktikát kívánta alkalmazni velük szemben, mint az alánokkal, annyi különbséggel, hogy éjszaka lesznek lerohanva. Az álmukból felriadt vizigót seregnek esélye sem volt kellőképp felkészülni, nemhogy ellenállni, az éjszaka folyamán igazi mészárszék, valódi vérfürdő, mintsem igazi csata bontakozott volna ki. Ezt követően még két alkalommal próbált ellenállni Athanarich, egyre erőtlenebb, kimerült és megfogyatkozott seregével. Azt már mondani sem kell, hogy ezek is vereséggel végződtek számára. Három súlyos vereség kellett, hogy reménytelennek ítélje meg a helyzetet és a megmaradt harcosaival a Déli-Kárpátok zegzugos völgyeiben menedéket találjon. Többé nem hallani róla. Frithigern megmaradt népével bebocsájtást kért a Római Birodalomba, ahol úgyszintén nem volt maradásuk. Az ő nevéhez kötődik a méltán hírhedt 378-as hadrianopolisi csata, ahol fényes győzelmet aratott a római légiók felett, igaz hun-alán segítséggel, de ez egy másik történet.

Egy birodalom tündöklése és bukása

Az Aral-tótól egészen az Al-Dunáig terjedt a Hun Birodalom határa, de ez még nem volt elegendő Balambér számára, úgy érezte és joggal, hogy a Kárpát-medencében élő szarmata – jazyg – és germán – gepida, kvád, dák – népek elég gyengék ahhoz, hogy ne rendelje alá őket saját akaratának. I. sz. 377-379 között meg is történt a kisebb népek jobb belátásra való bírása. Volt, akinél elegendő volt a szép szó, de volt, aki nem értett belőle, és egy kis csetepaté szükségesnek bizonyult arra, hogy nincs neki igaza és örülhet, hogy megmaradhat népével együtt a földjén, cserébe katonai szolgálatot köteles teljesíteni a hunok urának. Ez idő alatt a hun hadsereg berendezkedett a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon.

380-381 között az európai Hun Birodalom végleges határai az Aral-tótól egészen az Al-Dunáig, onnan a Duna bal partjáig kiterjedt. Nagyságrendileg kb. 3600 km hosszú és 1800-2000 km széles birodalomról beszélünk, ami nem kis teljesítmény ennyire röpke időn belül véghezvinni és megtartani. Ha azt gondolnánk, hogy ennyiben abba is maradt volna a hódítás, akkor nem ismertük ki kellően Balambért, akinek nem kisebb vágya volt, mint meghódítani és leigázni a Római Birodalmat. Nem volt olyan hatalom, ami ellen, mert volna szegülni vagy képes lett volna feltartóztatni akaratát.

382-ben ki lett adva a parancs, minden hadra fogható férfi álljon készen, legyen az hun, alán, osztrogót, vagy más segédnép. A készleteket fel kellett tölteni, a logisztikai előkészületek megállás nélkül folytak. A következő évben nagyszabású hadjárat veszi kezdetét. Vagyis csak kezdte volna, ha Balambér nagyfejedelem váratlanul nem halt volna meg. Mint ahogy semmi sem örök, úgy Balambér hagyatéka sem volt az. I.sz. 383-ban nem lett megnevezve örökös a trónon, és ahogy az lenni szokott több részre, egészen pontosan öt részre oszlott meg a birodalom. Öt vezér irányítja saját belátása szerint a birodalmat, amelyből három a Szemein, kettő az Erdu törzsből vált ki. Belháború robbant ki a szövetségesek közt, ami gyengítette hatalmukat, így a Római Birodalom fellélegezhetett, de csak egy kis időre. Addig zsoldosokként felbérelték a rómaiak a saját céljaik elérésére, többnyire a germán betörések megfékezésére a hunokat. Idővel egy Mundzuk nevű vezér, akit Bendegúznak ismer a magyar köztudat, nemzett egy fiút, akiben annyi ambíció, akarat, elszántság, taktikai és stratégiai ügyesség lakozott, mint nagy elődjében Balambérban. Akinek a neve hallatára rettegett az akkor ismert világ. Ezt a fiút úgy hívták, hogy Attila.

Összegzés

Vitathatatlan képességekkel rendelkezett Balambér. A törzsi gyűlés őt találta legalkalmasabbnak, hogy vezesse az egyesített hun törzseket és ő ebben nem okozott csalódást, sőt! Túlszárnyalta elképzeléseiket, olyan távlatokba vezette el a hun tümeneket, amikről még csak álmodni sem mertek volna. Egymás után sorra győzte le a nálánál nagyobb hatalommal és régóta fennálló Alán, Osztrogót-, és Vizigót Birodalmakat. Kipuhatolta gyengeségüket és azt felhasználta ellenük. Valamennyien alábecsülték az újonnan létrejövő szomszédos államalakulatot, ha nem jobban vezetőjüket, Balambért. Nagy katonai zseniről árulkodik, hogy csekély veszteségek árán, de mindig változatosan képes volt az ellenségein rajtaütni. Páratlan hadvezére volt korának, aki méltán kiérdemli az elismerést és csodálatot.

Felhasznált irodalom:

Bóna István – Cseh János – Nagy Margit – Tomka Péter – Tóth Ágnes (1993): Hunok ​– gepidák – langobardok, JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, Szeged

A. Thompson (2003): A ​hunok, Szukits Kiadó, Szeged

Sándor József László (2001): Hadak útján, a hunok nagy történelme. Sándor Kiadó, Székelyudvarhely

Szász Béla (1943): A hunok története – Attila nagykirály. Bartha Miklós Társaság, Bp.

Ucsiraltu (2008): A hun nyelv szavai. Napkút Kiadó, Bp.

Váczy Péter (2010): Hunok Európában. Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő