A Mel Gibson-féle Hazafiból megvan az az angol tiszt, aki még a sokat látott hágai Nemzetközi Bíróságot is kiakasztotta volna? Ő róla lenne szó. Most kiderül, hogy mennyi igaz az egészből. Annyit előre is elárulok, hogy kemény csávó volt.
Banastre Tarleton (a filmben William Tavington) 1754. augusztus 21-én született Liverpoolban egy gazdag kereskedő/polgármester harmadik fiaként. A kis Tarleton imádott mozogni, lovagolni és minden normális, fiús sportot űzni. A folyamatos edzés miatt, noha alacsony volt, sokkal izmosabb és keményebb volt a többieknél. Később ennek még hasznát vette.
A trendnek megfelelően jogász szeretett volna lenni. Be is iratkozott az Oxfordi Egyetemre, csakhogy közben meghalt az apja és kapott egy valag pénzt, örökség címen. Mit csinál egy valamirevaló tizenéves egy vagyonnal? Befekteti valamibe, vagy berakja a nyugdíjpénztárba? Na persze… Banastre rendes fiatalként az egészet elitta, elkurvázta és elkártyázta. Miután az utolsó szekérnyi bort már nem tudta kifizetni, egyértelművé vált, hogy ez így nem mehet tovább. A megmaradt pár pennyjéből vett egy rendfokozatot a seregben, a dragonyosokhoz.
A dragonyosok olyan gyalogos katonákból fejlődtek ki, akiket azért ültettek lóra, mert annyira kemények voltak, hogy minél hamarabb akartak odaérni az ellenséghez. A könnyű- és a nehézlovasság közé lehet besorolni őket. Feladatuk szinte mindenre kiterjedt, a felderítéstől kezdve a közelharcig. Nagyon király tűzfegyvereik is voltak, innen kapták a nevüket is.
1775-ben, nem sokkal a felszerelése után félfüllel meghallotta, hogy valami távoli kolónián, Amerikában lázonganak a népek. Több sem kellett, egyből jelentkezett a remek pénzkeresetnek ígérkező kalandra (na meg persze, hogy szolgálja az uralkodót)
A következő évben ért partot és egyből megragadta az elöljárói figyelmét. Senki nem tudott olyan jól felderíteni, mint ő. Piszok gyors és pofátlan volt, aki nem csak hátulról dumált az embereinek. Meg is kapta az első komoly feladatát: kapja el Charles Lee tábornokot, a lázadók egyik vezéralakját. Mi sem egyszerűbb ennél. Tarleton rövid idő alatt kinyomozta, hogy az erősítésre váró Lee hol bujkál, majd körülvette a környéket és szó szerint rárúgta az ajtót a tábornokra, aki éppen pizsamában reggelizett.
Egy tábornok elkapásáért nem egy marék szotyit kap az ember, hanem rendes jutalmat. Tarleton egy légiót kapott, ami főként lojalista new yorkiakból és pennsylvaniaiakból állt. Ez kb. 500 embert jelentett, akik nem vették be a szabadság, egyenlőség maszlagot. Az új egységhez új rendfokozat is dukált. Alezredessé léptették elő, de ez még nem volt elég. Meg akarta különböztetni magát a britek többi alakulatától, ezért a srácaival zöld ruhákat kezdett el hordatni a hagyományos vörös helyett. Egyrészt ez menőbb volt, másrészt nem rikított annyira, és ha mégis észrevették az amcsik őket, már tudták, hogy semmi jóra nem számíthatnak.
A Zöld Dragonyosokat először 1780-ban, Charlestone ostrománál vetették be. A várostól 30 mérfölddel délre rakták ki őket a hajóról. Sajna a lovak annyira megsínylették az utazást, hogy teljesen menthetetlenek voltak. Be kellett őket dobni a vízbe. Mit tesz egy ló nélküli lovas? Lop egy újat!
Új hátasokkal felszerelkezve, újult erővel láttak neki a feladatuknak, hogy molesztálják az utánpótlási útvonalakat, zárják le a városba vezető utakat, és hogy leckéztessék meg a környéket. Ekkor kapott szárnyra több pletyka is Tarletonnal kapcsolatban. Az egyik szerint nőkkel erőszakoskodott, a másik szerint pedig Tarleton meglátogatta az egyik amerikai tábornok házát, hogy elkaphassa azt. Egy bökkenő volt, az öreg már egy éve halott volt. Azért az özvegyétől elfogadta a kínált vacsorát, szépen megköszönte, majd felgyújtatta az egész kócerájt. Valószínűleg mind a két sztorit a lázadók találták ki, de a házfelgyújtósat biztosan.
„Bárcsak három légiód lenne, te magad pedig három részre tudnál szakadni. Nélküled nem mennénk semmire!” – Lord Cornwallis
Ami viszont nem kitaláció, csak egy kis félreértés eredménye, az a 1780. május 29-i waxhawsi csata. A Charlestone ostrom után Tarleton és emberei üldözőbe vették a már 10 napi előnyben lévő virginiai dragonyosokat. Simán beérte őket. 54 óra alatt 105 mérföldet (168km) tett meg és ahelyett, hogy a csata előtt kicsit pihent volna, simán megrohamozta a majdnem háromszoros túlerőben lévő ellenséget. Ádáz küzdelem kezdődött. 129 lojalista 350 lázadó ellen.
A hosszúra nyúlt csata után az amcsik végül meglengették a fehér zászlót. Egy pillanatra abbamaradt a tüzelés, de a hirtelen beállt csendet egy magányos lövés hangja törte meg. A célpont Tarleton volt, de csak a lovát sikerült kilőni alóla. A felbőszült emberei ezt akkor még nem tudták. Ők csak azt látták, hogy mekkora szemétség már, hogy a megadás után még lelövik a főnököt. Valódi mészárlás kezdődött, amit az amerikaiaknak nem lehetett kidumálni, annak ellenére, hogy a szanitécük is ártatlannak mondta Tarletont.
A waxhawsi félreértés után Banastre megkapta a „Véres Tarleton” és a „Banastre a Mészáros” becenevet, valamint egy új fogalmat is elneveztek róla. „Tarleton kegyelme” hamar fogalommá vált. A fiatal főtiszt órák alatt Amerika leggyűlöltebb tisztjévé vált. Nem bánta. Kicsit sem… Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a zöld lovasoknak már csak a látványa is futásra késztette az ellenálókat.
A rossz megítélés nem tartotta vissza, hogy elvégezze a feladatát. Fáradhatatlanul próbálta felszámolni a lázadókat. Fishing Creeknél egy négyszeres túlerőben lévő egységet vert meg úgy, hogy az teljesen meg is semmisült, nem kellett holmi feltöltéssel bíbelődni. A kemény hajtásnak meg is lett az eredménye. Még abban az évben belázasodott, és mire meggyógyult, az amik már jobb pozícióban voltak.
A Lee tábornokkal szembeni gyors fellépése miatt egy új feladattal bízták meg. Francis Mariont (Mel Gibson), a „mocsári rókát” kellett elkapnia. Ehhez mindent bevetett. Fenyegetett, felgyújtott, nyomozott, egyszóval célorientáltan viselkedett. A keresgélés közben még Thomas Jeffersont is majdnem sikerült elkapnia. Mindössze 10 percen múlt a találkozás.
“A mocsári róka”
Ekkor fordult elő először, hogy Tarleton kudarcot vallott. Egyszerűen Marion mindig kicsúszott a kezei közül. Cornwallisnak (a főnökének) küldött levelében le is írta, hogy „Még az Ördög sem tudná elkapni!” Ez annak fényében vicces, hogy az amerikaiak szemében ténylegesen a dragonyos alezredesünk számított a Patásnak…
Hiába nem sikerült az utolsó üldözés, az emberei ekkor már szabályosan bálványozták már. Úgy tűnt, hogy újra sikerrel száll be a buliba. Hát, csak úgy tűnt. Végül Daniel Morgan dandártábornok ültette le a sarokba Cowpensnél, ami a háború szempontjából döntő csatának bizonyult. Morgan átverte Tarletont. Végig arra játszott, hogy a Mészáros, mint mindig, beleveti magát a csata sűrűjébe. Most nem kellett volna. Bekerítették. Próbálta összekapni az embereit, de esélye sem volt. Muszáj volt menekülőre fogni.
William Washington (G. Washington unokaöccse) közben vérszemet kapott és egy csapattal üldözőbe vette Tarletont és három megmaradt tisztjét. Végül beérték őket, és egy régimódi kardpárbajra került sor, aminek a végén William életét csak a néger szolgálója pisztolylövése mentette meg. Tarleton káromkodott erre a kis ijedtségre, majd búcsúzóul belelőtt William lovába, hogy aztán folytathassa a menekülést.
Egy ilyen kaliberű vereség simán kettétörheti egy parancsnok pályafutását. Tarleton is benyújtotta a felmondását, de annyira király volt, hogy a vezetés még csak meg sem fontolta ezt a badarságot. A bizalmat hiába szavazták meg, innentől kezdve már sokat nem tudott tenni az egyre több teret nyerő amerikaiakkal szemben. Végül kénytelenek voltak lerakni a fegyvert. Akkoriban szokás volt, hogy a vesztes fél parancsnokait a győztesek meghívják egy vacsorára. Találjátok ki, hogy ki nem kapott meghívót…
A háború után hazatérve egyre nőtt a népszerűsége. Az emberek szeretik a hősöket, Tarleton pedig sokszor utánpótlás nélkül, jelentős túlerő ellen ért el sikereket a király nevében. 1790-ben Liverpool képviselője lett, majd összejött egy színésznővel. Igazi playboyként tengette a napjait. A parlamentben többször is felszólalt, de nem egy hálás témában. A végsőkig a rabszolgatartás mellett volt.
Véres Tarleton még egyszer visszatért a harcmezőkre. A napóleoni háborúk során az Ibériai-félsziget felszabadítására kitervelt hadműveletben vett részt. Eleinte úgy tűnt, hogy ő lesz a parancsnok, de helyette az ifjú Arthur Wellesley, Wellington hercege lett a főnök.
Banastre végül 1833-ban, 78 évesen halt meg. Alakja a mai napig ellentmondásos. Annyi bizonyos, hogy valószínűleg messze nem volt annyira véreskezű, ahogy az amerikai propaganda állítja. Thomas Jefferson (aki éppen csak meglógott) faluja például úgy emlékszik rá, hogy a szükségesnél nem kegyetlenkedett többet. Ami pedig kegyetlenkedésnek tűnhetett, az az eltérő, európai háborús felfogásból adódhatott.