A Bizánci Birodalom egyik legnagyobb hadvezéreként Belisarius egy maroknyi erővel legyőzte a perzsákat, a vandálokat és visszahódította a hajdani Nyugatrómai Birodalom jelentős részét. Ha elolvassátok a cikket, ti is megbizonyosodhattok róla, hogy ő volt a Bizánc leghűségesebb alattvalója.
Belisarius születési körülményeiről nagyon keveset tudunk. Ami biztos, hogy 505 környékén, Illíria tartományban született egy szegény, paraszti családba. Mivel anyagilag nem voltak eleresztve, a fiú hamar belépett a seregbe és egy-kettőre I. Justinus testőrségében találta magát, vagyis nem lehetett annyira balfék és gyenge testfelépítésű sem.
A császár halálával, 527-ben I. Justinianus került hatalomra, aki egyből egy fontos feladattal bízta meg Belisariust. Egy maroknyi ember élére nevezte ki, és elküldte keletre, hogy mérkőzzön meg a hatalmas Perzsa Birodalommal. Tudom, hogy most mindenki a fejéhez kapott, hogy na ez egy rövid poszt lesz, de nem! 530-ban Belisarius minden esély ellenére a darai csatában fényes győzelmet aratott, ami a kiváló taktikai érzékének és a fegyvernemek összehangolásának volt köszönhető. A következő évben persze a perzsák próbáltak visszavágni, ami a callinicumi ütközetnél egy igazi pürroszi győzelemmel mondhatni sikerült is. A csatát követően a két birodalom megkötötte az „örökké tartó békét” (ami egészen 540-ig ki is tartott).
A kopár keletről visszatérve Belisariust felmentették a vezéri teendők alól. Utólag kiderült, hogy ez remek döntésnek bizonyult. 532-ben a megnövekedett adók és az elvesztett fogadások miatt a lóverseny drukkerek közreműködésével kitört a Nika-felkelés, aminek célja az általános rendbontás és természetesen a fő bűnös, a császár eltakarítása volt. A lázadás kitörésének pillanatában hősünk volt a legmagasabb rangú katonai vezető a városban, így neki kellett intézkednie. Természetesen pillanatok alatt rendet teremtett a településen, noha ehhez 20-30 ezer embert kellett megfegyelmeznie (kiírták őket az étkezési létszámból). Valljuk be, egy jó kis harc hozza meg a kedvet igazán a nősüléshez. A felkelés leverését követően elvette a császár feleségének barátnőjét, az özvegy Antóniát, akit tényleg tiszta szívéből szeretett.
Justinianus a keleti sikerek és a konstantinápolyi ribillió megfékezéséért egyszerűen imádta. 533-ban jutalomként egy újabb lehetetlen küldetésre küldte Észak-Afrikába, hogy egy újfent maroknyi erővel ismertesse meg a vandálokkal a keletrómai acélt. Igazából a vandálok nem voltak rossz gyerekek. Teljesen római módra éltek, csak hát nem tartoztak az egy igaz császár uralma alá, vagyis nem oda fizették az adót, adtak katonákat, stb. Belisarius pár hónap alatt kiköszörülte ezt a csorbát is.
A fővárosba való visszatértével akkora bulit csaptak, hogy még Róma fénykorában is megirigyelték volna. A szórakozás közepette Justinianus szeme mohón csillant meg; vissza akarta szerezni a nyugati területeket is, azon belül Itáliát, ahová az osztrogótok rendezkedtek be.
Belisariusnak nem volt mit tennie, indulnia kellett. Valószínűleg nem is zavarta a dolog, hiszen nyerőszériában volt. 535-ben látott neki a feladatnak, ki gondolná, hogy megint egy elenyésző számú erővel, alig 5-6000 emberrel. Szicíliát még abban az évben elfoglalta, majd 536-ban megindult a csizma szára felé.
Az első akadályt Nápoly erős falai jelentették. Egy hónapnyi ostrom után már épp készült feladni a reményt a város bevételére, amikor pár kíváncsi katona rálelt a régi, lerombolt aqueductra. Gyorsan egy válogatott csapatot szervezett és beküldte őket a romok közé. Egészen a város központjáig másztak be rajta, majd észrevétlenül leereszkedtek és ellopakodtak a kapukig, leölték az őröket és kinyitották a kapukat, beengedve a vitézeket. Ezzel azonban nem ért véget a buli, sőt! Reggelig folytak a harcok. A legkeményebb ellenállást Nápoly zsidói fejtették ki, akik a bizánciak személyében egy kevésbé toleráns keresztény rezsimmel találták volna szemben magukat. Kitartásuk ellenére végül csak legyűrték őket, de csökönyösségük annyira felhergelte a támadókat, hogy nekimentek a civil lakosságnak is.
Nápoly bevétele és az azt követő mészárlás miatt a soron következő városok egymás után, ellenállás nélkül nyitották meg a kapuikat. Szabaddá vált az út Rómához.
A hajdani császárvárost elérve, túlzás nélkül állítva, az 5000 embere élén egyszerűen csak besétált, miközben a település túlsó felén ezzel egy időben 4000 gót bátran elfutott, magával a királlyal, Theodatussal az élen. Theodatus azonban nem futott elég gyorsan. Az embereinek nem tetszett a példamutatása, ezért a fővárosba, Ravennába vezető úton egyszerűen csak megölték és új uralkodót választottak a harcos Vittigis személyében.
Belisarius megcselekedte azt, amire minden keletrómai császár vágyott 476 óta. Visszaszerezte Rómát! De jött is a bökkenő a grandiózus tervvel. Papíron nagyon jól hangzott Róma visszavétele, de abba már nem gondolt bele senki, hogy 5000 emberrel (beleértve a hun és mór zsoldosokat is) kellene megvédeni Róma falait, ami annyi eséllyel kecsegtetett, mint lapot húzni a 21-re.
A kedvenc keletrómai hadvezérünk szerencsére nem volt jó kártyás. Ő bizony húzott egyet.
Róma ostroma
537. március 2-án érkezett meg Vittigis, bizánci leírások szerint 150 000 fős serege (valószínűleg 50 000 fő volt) a falak alá, és nekiláttak az ostromnak. Ha azt gondolnátok, hogy a védőknek legalább a lakosság támogatása ott volt, hát nem! A rómaiak tudtak számolni, és a tízszeres túlerő miatt erősen kételkedtek a sikerben. Az a veszély állt fenn, hogy ellenük fordulnak. Belisarius szerencsére mindenre gondolt. Mivel túl sok volt a kapu és mindegyikre nem jutott volna ember, nagyrészüket befalaztatta.
A város mérete a gótoknak is fejtörést okozott. Egyszerűen túl nagy volt. 50 000 ember sem volt elegendő ahhoz, hogy bekerítsék azt, ezért a sereget 6 táborra osztották szét, a főbb kapukkal szemben.
Róma egyik kulcspontja egy megerődített híd volt, aminek birtoklása szinte egyet jelentett a városéval. Belisarius itt hibázott, ugyanis őröknek csak barbár zsoldosokat tett meg, de azok, amint meglátták az ellenséget, elfutottak. Másnap a vezér 1000 lovassal ment volna egy jó kis felderítő útra, amikor megrohanták őket a hídnál rejtőző gótok. Az ellenség a délceg tartása és jóképűsége miatt egyből felismerte Belisariust, ezért minden erejükkel rámentek, hogy ott helyben véget vessenek a hadjáratnak.
Ott állsz a harcmezőn. Mögötted csukott kapuk, előtted több ezer, vérre szomjazó, ordítozó gót rohan feléd, mit tennél? Igen, jó válasz! Rohamoznál!
Belisarius kivonta a kedvenc kardját, megcsókolta azt, meglengette a feje fölött és vágtába ugratta a paripáját. Ezt a mozdulatsort az összes kipróbált vértese követte. Úgy vágódtak bele a barbárok tömött soraiba, mint kés a vajba. Egy rövid óra leforgása alatt 1000 gótot küldtek át a másvilágra, mire azok megfutottak. Az est leszálltjával a sereg diadalittasan ment volna vissza a városba, de megrökönyödve vették tudomásul, hogy a kapu zárva van.
A városban maradt rómaiak szentül megvoltak győződve, hogy a hídnál történt mészárlást nem lehetett túlélni, és hogy odaveszett maga Belisarius is. A rettenthetetlen vezér hiába győzködte őket, a sötétben egyszerűen nem tudták, vagy nem akarták felismerni. Amíg folyt a vita, addig az emberek kényszeredetten a falaknál gyülekeztek. A gótok, mint egy legyengült jószág fölött a keselyűk, úgy kezdtek el szépen gyűlni a szorult helyzetbe került bizánciakra. Megint voltak már pár ezren, mikor összeszedték a bátorságukat és támadásra indultak.
Kataphraktosz:
Ez a típusú nehézlovasság dívott szinte minden keleti népnél, persze különböző sajátosságokkal. A rómaiak a pártusoktól vették át őket, és igazították a saját stílusukhoz.
Ezek a lovasok a legkiválóbb páncélt viselték, ami csak elérhető volt (a képeken látszik is, hogy nem szívesen kötne beléjük az ember). A vasakon kívül a kiképzésre is adtak. Minden szempontból ők számítottak az elitnek. A végletekig bíztak egymásban, ami azt eredményezte, hogy még a legdurvább roham során sem bomlott fel az alakzat.
Belisarius a nehézlovasságot igazi szuperfegyverként alkalmazta, egyfajta rohamcsapatként. A gyalogságot csak a lovasok segítésére használta, mindig a megfelelő időben és helyen.
Belisarius fáradtan szállt vissza a lovára, és egy mindent elsöprő rohammal aznapra végleg megtörte a gótok harci kedvét. A több órás közelharcok során ő maga egyszer sem sérült meg. Az újabb rohamból visszatérve a falakon lévőknek is leesett, hogy ki állt a roham élére, így kinyitották a kapukat.
A következő támadásra 18 napot kellett várni. A gótok ez idő alatt 4, a fallal megegyező magasságú ostromtornyot kreáltak és el is kezdték a falhoz nyomni őket. Ekkor lépett oda Belisarius az egyik íjászához, elvette annak íját és egy pontos lövéssel lelőtte a jó távolságra lévő, a munkálatokat irányító parancsnokot. Ezért a tettéért az emberei szemében újfent nőtt vagy 20 centit. A rögtönzött íjász bemutatót követően megparancsolta, hogy ne a tornyokat lőjék, hanem az azt vontató marhákat. Az ostromgépek még bőven a fal előtt megálltak.
A tornyos kísérlettel egyszerre mindenhonnan támadás érte a várost, de azt szívós harccal sikerült visszaverni. A következő napokban a bizánciakon volt a sor. A nehézlovasok és a zsoldos lovasíjászok a sok kapu valamelyikén mindig kitörtek és pár rohamot hajtottak végre, irdatlan pusztítást okozva. Ezek a zaklatások azt eredményezték, hogy a gót sereg fele halott volt, a másik meg azt kívánta, hogy bárcsak halott lenne. A demoralizáláson túl az ellenség ostromgépeinek javát is sikerült felgyújtani. A sikerek miatt a lakosságnak is kezdett leesni, hogy nem reménytelen a helyzet. Egyre többen jelentkeztek önkéntesnek.
A gótok ezután egy új trükkhöz folyamodtak, a jól bevált kiéheztetéshez. Ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre csak nőtt a feszültség a városban. Belisarius előrelátó módon titokban kicseréltette az összes kapu zárját. És milyen jól tette! A kutyákkal járőröző mórok elcsíptek egy kifelé igyekvő küldöncöt, aki egy érdekes levelet kívánt kijuttatni. A levélben az állt, hogy a pápa, Szilvériusz kész elárulni a várost és kinyitni a kapukat, amennyiben szavatolják a biztonságát. Belisarius csendben intézte el a dolgot. Megfogta a pasast, berakta egy csónakba és száműzte.
Lassan már egy év is eltelt az ostrom kezdete óta, de csak nem jutottak dűlőre. Ideiglenesen kötöttek egy tűzszünetet, ami pont arra volt jó, hogy az időközben megérkezett 3 800 főnyi bizánci erősítést Belisarius északra küldje, hogy zaklassa az osztrogótok hátországát. Sokat mond a dologról, hogy a parancsnoknak „Véres” Jánost tette meg. Jani annyira belejött a falvak felprédálásába és a kisebb városok ostromába, hogy hamarosan már magát a fővárost, Ravennát fenyegette.
A hírek természetesen Vittigis fülébe is eljutottak, ezért úgy határozott, hogy tesz még egy utolsó próbát, aztán hagyja a fenébe az egészet. Persze az utolsó támadás is lepattant Róma falairól. Március 12-én, 1 év és 9 nappal az ostrom kezdete után a gótok visszavonultak.
Róma sikeres megvédése után (ami addig még senkinek nem sikerült, és utána is ritkaságszámba ment) egyből ráugrott a visszavonuló barbárokra. 540-ben Ravennát, a fővárost is elfoglalta, Vittigist pedig foglyul ejtette és elküldte Konstantinápolyba. Na, ezt nem kellett volna…
Miután elkenték a gótok száját, Justinianus nagylelkű békét ajánlott. A kincstáruk felét nyúlta volna be, de ezen felül saját, független királyságként létezhettek volna tovább. Belisarius ezzel nagyon nem értett egyet, túl puhának találta.
Az osztrogótoknak tetszett volna, csak nem bíztak egy távoli, békés trónon pöffeszkedő uralkodó békéjében. Annál is inkább bíztak Belisariusban, aki végig tisztességesen és férfihoz méltóan viselt hadat. Ki is találták, hogy pont egy ilyen király kéne nekik, a fogságban lévő Vittigis helyett (aki közben bogarat ültetett a fülébe, hogy Belisarius elfogja ezt fogadni, és az életére fog törni).
Belisarius látszólag beleegyezett a dologba, ám a koronázás előtt közvetlenül letartóztatta a főkolomposokat, és lefoglalta az egész kincstárat és magát a királyságot is Justinianusnak. A császárt azonban ez nem győzte meg. Jól tudta, hogy a hős hadvezér hihetetlen népszerűségre tett szert mind a saját, mind az ellenfél katonái között. Kapásból visszahívta Konstantinápolyba, nehogy valami meggondolatlanságot tegyen. Noha teljesen alaptalan volt Justinianus feltételezése, az ártatlan Belisariust csak a felesége és az uralkodó neje között barátság mentette meg. Azonban az udvarból így is eltakarították. Elküldték keletre, a Szasszanidák ellen, ahol ezúttal nem járt sikerrel.
Közben az Itáliában a helyére küldött hivatalnokok rendesen elbaszták az egészet. Rövid idő alatt egy jópofa gót felkelés alakult ki, amiért 545-ben Belisarius már újra a félszigeten bandukolt, szó szerint! Mindössze pár megbízható emberével álruhában egészen Rómáig lopakodott, majd észrevétlenül bejutva a lakosság segítségével kiűzte a lázadó Baduila erőit. A császár persze megint összecsinálta magát, hogy a fejére nő, ezért nem adott neki elég pénzt és embert sem a folytatáshoz. A több medencényi vérrel megszerzett itáliai hódítások sorsa pengeélen táncolt. Három évvel a bevetése után pedig vissza is hívták. Justinianus a helyére ezúttal egy hozzáértő tábornokot küldött, megfelelő erősítéssel, de a háború még így is eltartott egészen 554-ig.
A kényszernyugdíjazott Belisarius békességben éldegélt a tengerparti villájában egészen addig, amíg 559-ben a vad bolgárok meg nem támadták a Birodalmat. Gondolom mindenki eltalálta, hogy a császár újfent hősünkhöz futott oda, könyörögve neki, hogy segítsen, és Belisarius segített is! Szinte csak a saját „testőrségét” mozgósítva (7000 fő) rövid idő alatt legyőzte a túlerőben lévő betolakodókat.
Annak ellenére, hogy újra és újra bizonyította a császársághoz és Justinianushoz való hűségét, 562-ben koholt vádak alapján bebörtönözték. Később a császár megbocsájtott neki és visszaadta a régi méltóságait, amit immáron élete végéig megőrizhetett.
Egy monda szerint a császár meg is vakíttatta a börtönben, és a szabadulását követően vak koldusként tengette az életét. Erre a mondára azonban nincs megfelelő bizonyíték. Valószínűleg a későbbi korokban találták ki, és főként a 18. századi Franciaországban lett nagyon népszerű történet.
Belisarius 565-ben halt meg, pár hónappal a hálátlan Justinianus előtt. A hatalmas területeket visszahódító hadvezért világ életében két dolog mozgatta; a császárhoz való hűség és a felesége iránt érzett szerelme. Justinianus hiába árulta el, szúrta hátba többször is, az uralkodóba és a Keletrómai Birodalomba vetett hite és hűsége sosem csökkent. Haláláig védte azt, amire felesküdött.
Forrás:
http://www.ancient-origins.net/history-famous-people/belisarius-powerful-general-byzantine-empire-003870
http://www.ancient.eu/Belisarius/
http://www.britannica.com/biography/Belisarius
http://www.historynet.com/gothic-war-byzantine-count-belisarius-retakes-rome.html
Felagund
2015.10.12. at 08:42Nem Justinian, hanem Justinianus, ne kövessük már ész nélkül az ostoba angol írásmódot.
Ezen kívül az igekötőket, amelyek az ige előtt állnak, tőlük külön írjuk, még ha csak segédige is…
2038
2015.10.12. at 10:17Remek írás,de annyi kiegészítésem volna,hogy a pikkelypáncélos nehézlovasság nem perzsa,hanem pártus találmány.Erről jut eszembe,hogy szerintem a rómaiakat a carrhae-i csatában tönkreverő pártus hadvezér Surena is simán beférne a történelem faszagyerekeinek pantheonjába,ő sem kispályán játszott.:)
Gregoory
2015.10.12. at 13:28@Felagund: @2038: Javítva, köszi!
Trejo
2015.10.12. at 14:36perzsák => Szászánida Birodalom
Cataphrat => értsd: kataphraktosz magyarul
Gregoory
2015.10.12. at 18:59@Trejo: Egyszerűen sehol nem találtam, hogy van magyarul a cataphrat. Köszi!
lojzi1
2015.10.16. at 11:18Robert Graves könyve A vitéz Belizár mennyire tekinthető hitelesnek? Nagyon szerettem azt a könyvet, Theodóra császárnő mint egy ciprusi medvetáncoltató lánya, Justinianus is inkább a szerencse fia mintsem államférfi, bár azt nem vonja kétségbe, hogy fölnőtt a feladathoz.
A könyvben Narses-szal volt komoly versengése Belizárnak, ő kimondott negatív szereplő, de ez nem tudom mennyire volt igaz.
Bicepsz Elek77
2015.10.27. at 02:12@lojzi1: Theodorarol: Prokopioszt: “Titkos tortenelem” sokat elmond.
Mellesleg allitolag eppenseggel Belizar nyitotta meg az utat az araboknak kesobb a vandalok es gotok szetveresevel(egyreszt a bizanci hadseregben rengeteg arab zsoldos szolgalt, akik jol megismertek a bizanci, perzsa es barbar harcmodort is, mareszt azt is tudtak, hogy merre erdemes es lehetseges gyorsan terjeszkedni). Igaz ez majd 70 evvel kesobbi tortenet
Bicepsz Elek77
2015.10.27. at 02:20Egyebkent ez a jo hadvezer es feltekeny/szuk latokoru uralkodo (szeret-nem szeret stb.) szituacio egy rakas helyzetben ujra es ujra elojon (Yi-sun shin vs koreai kiraly, Zsukov vs Sztalin, Szuvorov vs. I. Pal car, Gorgey vs Kossuth(oke ez kicsit mas), III. Ferdinand vs Wallenstein stb stb.)
lojzi1
2015.10.28. at 13:13@Bicepsz Elek77: Prokopiosz állítólag valamiért nagyon gyűlölte Theodórát ezért sokkal rosszabbakat írt róla, mint a valóság, kapzsiság, hatalomvágy, sőt, egyenesen boszorkányság. Nem feltétlenül kell hitelesnek venni minden állítását 🙂