Belos bán

Magyarország 12. századi történelme nem tartozik az unalmas kategóriába. Minél mélyebbre ásunk az események sűrűjébe, annál érdekfeszítőbb események tárulnak fel a szemünk előtt. Ezen időszak egyik alakítója volt Belus vagy más néven Belos bán, aki szerb származása ellenére magyarabb lett a magyarnál, aki bán, nádor, hadvezér, politikus volt egy személyben, a Magyar Királyság politikájának egyik meghatározó alakja. Az ő élete egyben a középkori magyar állam egy kevésbé ismert fejezetének a története.

Belos bán storyja a magyar határtól délre Szerbiában kezdődik. Az ország élén a Vukanovic-dinasztia állt, és I. Uros nagyzsupáni méltóságban igazgatta kis államát. Két nála nagyobb hatalomnak számító vetélytárs között lavírozva igyekezett boldogulni, az egyébként papíron Bizánci hűbéres állam élén. A hűbéri szövetséget úgy sikerült egy időre bebiztosítani, hogy egy bizánci hadvezér, Diogenész Konstantin lányát, Anna hercegnőt vette el feleségül, ami előkelő házasságnak számított a maga idejében.

Magyarországon a belpolitikai helyzet igen forró volt ebben az időszakban. II. István (1116-1131) ült a trónon, aki apját Könyves Kálmánt követte a hatalomban.  De Álmos herceg személyében volt egy rivális, akit anno a trónra szántak, de Könyves Kálmán jóvoltából az nem jött össze, és ebbe ő nem nyugodott bele, ami egy állandó veszélyt jelentett. II. István megunva a helyzetet, a merényletkísérleteket, a külföldi támadásokat, Álmos állandó próbálkozásait, 1116-ban döntő elhatározásra jutott rokonát illetően.  Álmost és annak fiát Bélát, még apja Könyves Kálmán idejében megvakították, hogy így alkalmatlanná váljanak mindketten a királyi trónra. Hiába elvették Álmos látását, attól ő ugyanúgy folytatta aknamunkáját a király ellen. Amikor pedig az kiderült 1125 körül Bizáncba szökött. Ez csak újabb fejfájást jelentett a Magyar Királyságnak, mert félő volt, hogy Bizánc „megajándékozza” egy sereggel, amivel visszatérve megszerzi a hatalmat. Bizáncnak is jól jött volna egy hozzá hűséges ember a trónon, így északi határait is biztonságba tudhatta volna.  Ezt II. István nem akarta megvárni, ezért amikor nem adták ki Álmos herceget, kitört a magyar-bizánci háború. Ebben a küzdelemben nem volt mindegy, hogy a két állam között elhelyezkedő Szerbia melyik fél mellett kötelezi el magát. Uros a kisebbik rossz mellett döntve inkább a magyarok támogatását határozta el. Az 1127-29 között zajló háború nem volt olyan nagy durranás. Eleve a kirobbantó ok, Álmos herceg is elhunyt ebben az évben, így értelme sem igazán volt az egésznek, de ha már elkezdték mindkét fél fel akart mutatni valami eredményt.

A déli határon, az Al-Dunánál Keve fontos kereskedelmi központ volt ebben az időben, ezért a magyar fél számára igen komoly sérelem volt, hogy az onnan a bizánci határvédelem közeli központjába, Barancsba érkező magyar kereskedőket a helyi lakosok egy alkalommal kirabolták. Ez Álmos befogadásával együtt igen barátságtalan lépésnek számított, és tovább szította a kedélyeket. Ebben az időben I. Uros is neheztelt már erősen a bizánci császárra, mert korábban megpróbálta lerázni a bizánci igát, de rajtaveszett, a felkelést leverték, és büntetésként a szerb hadifoglyok tömegeit telepítették át a kis-ázsiai Nikomédia városának közelébe, ahol ezután bizánci „határőrként” harcolhattak a szeldzsuk törökök ellen. II. István 1127-ben összegyűjtötte hát a magyar csapatokat, és felfogadott hétszáz „frank”, azaz nyugat európai zsoldost, akik jól értettek az ostromgépek építéséhez, majd sorra ostrom alá vette és elfoglalta a bizánci határtartomány legfontosabb erősségeit, a mai Szerbiában fekvő Belgrádot, majd a Morava-folyó völgyében Naisszoszt, és a bulgáriai Szerdikát is. II. István támadásának célja a bizánci határvédelmi rendszer meggyöngítése volt, mert némely várakat lerombolták, az elfoglalt Belgrád köveit pedig elszállították a vele szemben fekvő magyar végvár, Zimony megerődítésére.

A bizánci császár ezalatt Philippopoliszban tartózkodott, de jó időbe telt, míg a birodalom távoli pontjairól kelő erőt tudott összevonni az ellentámadáshoz. Csak a következő évben, 1128-ban vonultatta itáliai lombard zsoldosokkal és szeldzsuk segédcsapatokkal kiegészített hadseregét a Dunához, miközben a fővárosban felszerelt flottát is átirányította erre a határszakaszra. A magyar király ekkor betegsége miatt nem tudott seregei élére állni, ezért egy német zsoldosvezér parancsnoksága alatt küldte őket a határhoz. A bizánci császár elterelő hadművelettel próbálkozott, hogy megossza a védők csapatait. Miután serege Harám magyar határvárnál elérte a Dunát, az ellenfél szeme láttára egy távolabbi folyóparti településhez küldte az itáliai és török zsoldosokat, majd főerőivel mégis itt kelt át a folyó bal partjára. A magyarok hajói nem tudtak ellenállni a görögtűzzel felszerelt bizánci hajók támadásának, majd a bizánci egységeknek a parton vívott csatában is sikerült megtörni a védők ellenállását.

A lápos, árvizes területen harcoló magyarok ezúttal maguk estek a víz csapdájába: a megvert sereg a közeli Krassó-patak hídján keresztül próbált elmenekülni a csatatérről, de a nagy tömeg alatt a híd leszakadt, így sokan a vízben lelték halálukat.  A győzelem után II. János elfoglalta Harám várát, majd visszatért a Duna jobb partjára, s erős őrséget hagyva hazatért a határról. A magyarokat azonban nem rendítette meg túlságosan a vereség. II. István 1129-ben betört a birodalomba és lerombolta a Harámmal szemközt fekvő Boroncs erődítményét. A császár ismét csak késve tudott a határra érkezni, mégis árulással vádolta, s keményen megbüntette az elesett vár parancsnokát. II. István ezt az alkalmat ragadta meg, hogy megkíséreljen váratlanul rajtaütni a táborozó bizánci seregen, de tervét beárulták a császárnak. II. János még így is szorult helyzetbe került, mert nem remélhette, hogy gyöngébb hadával ellen tudna állni a magyaroknak, ezért sietve visszahúzódott birodalma belsejébe, de üldözőinek a Mlava-folyó völgyében a Zdrelo-szorosban sikerült utolérniük és szétverniük utóvédjét, és elfogniuk poggyászának egy részét. A háború eredménye katonai szempontból egy döntetlen lett, visszatért a korábbi állapot. Politikai szempontból Urosnak adtak egy „herceget” ugyanis Ilona nevű lányát összeházasította a király, az időközben megkerült „vak” Béla herceggel, Álmos fiával. A fiatal vak herceg számára papíron a jövő nem sokat tartogatott, kapott ugyan egy feleséget, és némi birtokot, de a királyi trónra való esélye a nullával volt egyenértékű, mert II. István Zsófia nevű leánytestvére Saul nevű fiát jelölte örökösnek, mert nem volt saját gyermeke.

Itt jön a képbe Belos, aki valamikor 1110-körül született Szerbiában I. Uros fiaként, és egyben Ilona testvéreként. Mikor Ilona férjhez ment ő is vele tartott Magyarországra. Otthon sok jövője nem volt, mert nem ő volt az elsőszülött, testvére II. Uros néven került később a trónra. Az alig húsz év körüli fiatalember úgy gondolta, hogy szerencsét próbál testvére oldalán, lesz, ami lesz. Alighogy berendezkedett új hazájában, amikor egy csapásra minden megváltozott. 1131 március elején meghalt II. István magyar király. Papíron volt egy kijelölt örökös, de úgy tűnik valami közbeszólt, mert alig két hónappal később Béla herceget koronázták meg, aki így II. „Vak” Béla (1131-41) néven lett az Árpád-dinasztia új királya. Könyves Kálmán vérvonaláról a hatalom Álmos herceg vérvonalára szált. Az új király mellett igen fontos szerepe lett a feleségnek, a szerb származású Ilonának, aki politikai ügyekben is kifejtette véleményét és akaratát, több alkalommal is. Béla uralkodásának egyik első, és legvéresebb momentuma volt 1131-ben az ún. aradi országgyűlés, ami uralkodása első nagyszabású rendezvénye volt.

A nemesség színe java ott volt, ott kellett lennie. Az itt történt események a középkori magyar királyokra nem jellemző kegyetlenség példái lettek. 68 nemest a király parancsára a helyszínen kivégeztek. A bűnük az volt, hogy anno nem támogatták kellő képen Álmost a hatalom megszerzésében, tudtak Béla készülő megvakításáról, és hallgatólagosan beleegyeztek a vádak szerint. Vád volt bőven, de tanú, bizonyíték, bármiféle tárgyalás az nem. Ilona királynő keze keményen benne volt az egészben, egyfajta bosszúvágy tombolt benne férje fogyatékossága miatt, amit így le tudott vezetni. Belos, mint a királynő testvére jelen volt az eseményeknél, de semmilyen szerepről nem lehet tudni, amit játszott volna az eseményekben. A kedélyek az aradi események után egy cseppet sem nyugodtak meg, éppen ellenkezőleg. Az ok pedig Borisz volt. Az ő személye jó pár évtizedig kísértette a Magyar Királyságot. Története egy modern szappanoperát is meghazudtoló cselekménysorozat. Szerepe megértéséhez vissza kell nyúlni az időben Könyves Kálmán király (1095-1116) uralkodásig. Kálmán király első felesége halála után Eufémia hercegnőt, a kijevi nagyfejedelem leányát vette el feleségül 1112-ben. A házasság nem tartott igazán sokáig, mert a már idős király rajtakapta a feleségét egy másik férfival. A művelt uralkodóban az indulatok mérsékeltek voltak, így nem állt bosszút a hűtlen asszonyon, hanem csak fogta az összes cuccával egyetembe és hazaküldte Kijevbe. Eufémia itt adott életet gyermekének, akinek a Borisz nevet adta. Ki volt a gyerek apja? Eufémia szerint a magyar király, így ezt a verziót ismerte Borisz is, Kálmán szerint ő biztos nem, így az álláspontok ebben a kérdésben itt meg is merevedtek. Borisz szépen felnevelkedett Kijevben, és árgus szemmel figyelte, hogy mi történik az „apjának” a királyságában. II. István uralkodása vége felé támadt az a gondolata, hogy mint vér szerinti Árpád-házi herceg neki jogos igénye van a trónra, hiszen nincs gyermeke Istvánnak. Az nem zavarta, hogy még saját rokonsága sem támogatja, vette a kalapját és Bizáncban kötött ki, hiszen az éppen háborúban volt a magyarokkal 1127-29 között, mint már említettük. Álmos halálával egy trónkövetelővel kevesebb lett, így Borisz lépett a helyére, Bizánci segítséggel akarta a ő is a trónt megszerezni. A császár szívélyesen fogadta, nem zárkózott el semmi elől, de egy hercegnőn kívül semmivel sem akart hozzájárulni, nem akart egy újabb háborút a magyarokkal. Borisz így egy feleséggel gazdagabbnak, de egy koronával szegényebbnek érezte magát, és mivel tervét nem akarta feladni, más támogató után kezdett nézni. A lengyel királyban látta meg a lehetőséget, így az ő udvarában kötött ki. III. Boleszló számára első körben csak újabb kis trónkövetelő volt, akikből mindig is akadt pár darab Európában. De az 1131-es aradi gyűlésen történtek más fényben kezdték megvilágítani a dolgot. Több magyar főúr is megkereste Boriszt és Boleszlót, hogy támogatnának egy királycserét, elegük van a magyar királyból. Boleszló lelki szemei előtt így már egy Borisz irányította Magyar Királyság képe kezdett kibontakozni. Felesége révén bizánci rokonok, anyja révén orosz család, járt a király agyában. Elméletben siker esetén egy lengyel-magyar-orosz-bizánci barátsági, szövetségi rendszer jöhetett volna létre, ami Közép-Európában olyan hatalmi rendszert jelentett volna, ami méltó vetélytársa lehetett volna a Német Római Császárságnak. Merész gondolatok, amelyek gátja II. Béla, annak felesége és annak testvére Belus voltak. A lengyel király serege orosz zsoldosokkal együtt 1132 júliusában magyar földre lépett és a Sajó folyó völgyében haladt dél felé. A magyar sereg is erre tartott. Útközben egyik este a király gyűlést hívott össze a táborban lévő nemesek részvételével. Béla király azt a kérdést szegezte a jelenlévőknek, hogy akkor most Borisszal mi a helyzet, jogosan küzd a trónért, mint vér szerinti Árpád-házi, vagy egy fattyúról van szó. A nemesek egyik fele bőszen bizonygatta, hogy tuti biztos fattyúról van szó. A másik fele viszont nem mondott egyértelmű választ a kérdésre, amivel előidézői lettek az aradi gyűlés 2.0 verziójának. A király parancsára katonák rontottak be és a nemesek bizonytalan részét kardélre hányták. Így már nem kellett attól tartani, hogy bárki támogatja Boriszt a nemesek közül. 1132 július 22-én a Sajó völgyében találkozott a két sereg. A csata II. Béla győzelmével zárult, és természetesen része volt az események ilyen alakulásában Belusnak is, aki nagy valószínűséggel a magyar királyi had egyik vezére volt már ekkor. A csata után a magyar külpolitika lendült ellentámadásba, mely során a lengyelekkel szemben egy német-cseh-halicsi-magyar szövetséget dobtunk össze. Lengyelország ennek súlya alatt inkább ünnepélyesen lemondott Borisz mindennemű támogatásáról. Ezekben az években Belus híven szolgálta a magyar királyt, amit az földekkel, és címekkel is meghálált. Nem tudni pontosan mikor, de Belus lett a horvát-dalmát bán és az ország leggazdagabb, legbefolyásosabb nemesei közé emelkedett, amivel a királyi udvar egyik legfontosabb embere lett.

1131. február 13-án meghalt II. „Vak” Béla magyar király. Abban a szerencsés helyzetben volt a király, hogy dacára fogyatékosságának, felesége Ilona 6 gyermeknek adott életet, 4 fiú, és kettő lány született. Így az utódlással nem volt komoly gond, a legidősebb gyermek, a 11 éves Géza örökölte a trónt, és lett II. Géza (1131-1162) néven király. Mivel még kiskorú volt, az anyja és annak testvére Belus lett a gyámja, és így az gyakorlatilag az ország irányítói is. Ilyen minőségeben 1146-1157 között nádori tisztséget is viselte Belus bán. Mint a király utáni első ember minden bel-és külpolitikai intézkedésben benne volt a keze. II. Géza uralkodása külpolitikai szempontból igen aktív időszak volt, gyakorlatilag majd minden égtáj irányába kellett a királyi haderőnek hadakoznia. De haladjunk szépen sorban.

Egyik szomszédunk a przemysli fejedelem úgy gondolta, hogy ő többre hívatott, ezért hódításokba kezdett, ami eredményeképpen 1141-re megalapította a halicsi fejedelemséget. Az új megszülető hatalmat a kijevi fejedelem nem nézte jó szemmel, ezért orosz-lengyel szövetségbe meg is támadta. Vlagyimirko fejedelem egyetlen esélye II. Géza Magyarországa volt. Mivel a király még csak éppen serdült, a nagybátyja Belos vezette királyi sereg indult Halicsba segíteni. A hadjárat sikerrel zárult, Vlagyimirko és trónja megmenekült Belos bánnak köszönhetően.

Halics után a következő fejtörést egy régi ismerős okozta, mégpedig Borisz. A lengyel támogatás megszűnte után nyugaton próbálkozott. Ezúttal a cseh fejedelemnél és a német királynál talált meghallgatásra. Törekvését kevés siker koronázta, mert bár szóbeli támogatást kapott, katonai segítségre nem számíthatott. Mindössze arra adtak engedélyt, hogy zsoldosokat toborozzon. Sok pénze nem lévén nem is tudott egy egész seregre való beszerezni német és cseh zsoldosokból. Ahhoz is kapott engedélyt, hogy használja támogatói területét, ahonnan kiindulva 1146 áprilisában, bő egy évtizeddel első próbálkozása után újra a Magyar Királyság területére lépett a trónkövetelő Borisz. Ezúttal jóval kisebb sereggel próbálkozott, így a cél is kisebb volt. Egy gyors támadással zsoldosaival elfoglalta Pozsony várát, ami a nyugati határvédelem egyik legfontosabb vára volt. II. Géza Belus bánnal együtt amint tudott Pozsony alatt termet és ostromgyűrűbe fogta a várat. Nem tudni mire számított Borisz ezzel az akcióval, talán arra, hogy ennek hatására támogatói igazi sereget is küldenek, ki tudja. De az tény, hogy a zsoldosoknak nem fűlt a foga meghalni egy idegen országban, így amint átérezték helyzetük mivoltát, inkább alkudozni kezdtek a magyarokkal. Az eredmény az lett, hogy néminemű készpénzért gazdát cserélt a vár, de Borisznak viszont sikerült kereket oldania. A vár visszaszerzése után 16 éves Géza királyt Pozsony falai alatt lovaggá ütötték a sereg szeme láttára, és egyúttal nagykorúsítva is lett. A történések nem álltak meg itt, hiszen bár Borisz elmenekült, támogatói révén még veszélyt jelenthetett. Így a magyar sereg Belus bán vezetésével Pozsony után Ausztria felé vette az irányt, II. Henrik osztrák őrgróf tartománya felé, aki Borisz egyik fő támogatója volt, és mellesleg Bajorország ura is. 1146 szeptember 11-én találkozott a magyar királyi sereg a Lajta menti Fischa folyócskánál II. Henrik őrgróf seregével.

A magyar sereget egy német krónikás 70 ezresre becsülte, ami túlzás, akkora haderőt a középkori magyar állam nem tudott kiállítani. A krónika afféle világok harcáról mesél, ahol a Német-Római Császárság egész területéről érkeztek német lovagok a gaz magyarok ellen. A Belus bán vezette királyi sereg a vármegyék csapataiból, székely, besenyő könnyűlovas íjászokból, és egy nagyobb nehézlovas egységből állt.  A magyar felderítők jelentették a német sereg mozgását, Henrik viszont arról sem értesült, hogy a magyar sereg már átkelt a Lajtán. A felszálló füstből azt gondolta, hogy a magyarok visszavonulnak és saját táborukat gyújtották fel. Henrik erre megindította seregét, de a támadó németek nem visszavonuló, hanem rendezetten vonuló magyar seregbe ütköztek. A csata Henrik németjeinek támadásával indult a magyar első vonal ellen, ahol a könnyűlovas íjászok voltak. Az első vonal becsülettel küzdött, két vezetője is elesett a kegyetlen harcban. Túl kicsi volt a tér ahhoz, hogy a könnyűlovas harcmodort érvényesíteni tudják, így át tudták törni a német lovagok az első vonalat. A főseregre zúdult a német lovagok rohama. A magyarok becsülettel harcoltak és állták a sarat. Ezt használta ki Belus bán amikor a tartalék nehézlovasággal a németeket megkerülte és hátba támadta. Ezzel el is dőlt a küzdelem. Amint a német lovagok ráeszméltek arra, hogy két oldalról is harcolni kell, a kitartásuk is csökkeni kezdett, ami hamarosan pánikszerű futássá változott. A magyar lovasok amíg csak tudták üldözték és pusztították a menekülőket.  A Képes Krónika így írt a csatáról: „…a király úr anyai nagybátyja, Belus, akit bánnak neveztek, övéi ezre fölött állván dicsőségében, a német csapatokra rontott, keményen rajtuk ütött szemtől szembe, és nagy vérontást vitt véghez közöttük. A király válogatott vitézei is megtámadták az ellenséget. Nehéz lőn a csata a németeknek, erejük semmivé foszlott, hétezernél több harcos veszett kard élén, a megmaradottak pedig elfutottak.” Ez volt az első ütközet, melyben a magyar sereg nyílt csatában győzött le egy lovagi hadsereget. A csata igazolta a kortárs uralkodók előtt, hogy a magyar hadsereg olyan erőt képvisel, amivel számolni kell.

1147-ben a második keresztes hadjáratra induló III. Konrád német király átvonult Magyarországon. Borisz vele akart tartani, de Konrád megtagadta ezt, nehogy a keresztes hadjárat veszélybe kerüljön. Nemsokkal később VII. Lajos francia király vonult át Magyarországon, akit Géza nagyon szívélyesen fogadott és felkérte, hogy tartsa keresztvíz alá újszülött fiát, Istvánt. Lajos seregében bújt meg a trónkövetelő Borisz. Géza kérte kiadatását, amit Lajos megtagadott és magával vitte Bizáncba – ahol felesége révén, jó szolgálatokat várt tőle, – ezzel meghiúsította Borisz terveit is.

Közben megromlott a kapcsolat III. Konrád német uralkodóval, mivel Németországban méltatlanul bántak II. Géza húgával, Zsófiával, aki Konrád fiának, Henriknek volt a jegyese. Zsófia levélben panaszolta el bátyjának megaláztatásait és a beleegyezését kérte, hogy apácakolostorba vonulhasson. II. Géza és a királyi család az eseten felháborodott, követeket küldtek Zsófiáért, hogy hazahozzák őt. A királylány nemet mondott a hazatérésre. II. Géza fegyveres erővel – háború útján – kívánta húgát kiszabadítani német földről. Belus bán és a főemberek óvták Gézát a háborútól, ezért rábeszélésükre Belus bánt illő kísérettel Németországba küldték, hogy győződjön meg Zsófia valós akaratáról. Egy német forrás írja: „Elküld egy herceget, egy bátor férfiút, rokonát, aki dicsőségre vágyott, (ő volt Belus), s vele együtt egy nagyobb csapatot is.” Belus és a küldöttség meggyőződött arról, hogy Zsófia önszántából vonult az apácák közé, így hazatértek és beszámolójuk nyomán a királyi család is belenyugodott Zsófia döntésébe.

II. Géza 1148 és 1152 között hat ízben küldött segédcsapatokat Izjaszláv Msztyiszlavics kijevi nagyfejedelemnek a Bizánccal jó viszonyt ápoló orosz fejedelmek szövetsége ellen. Emellett azonban a déli határ védelmét ellátó csapatokkal – magyarokkal, kálizokkal, besenyőkkel – a szerbek függetlenségi törekvéseit is támogatta a bizánciak ellenében, ami előbb utóbb összeütközéshez kellett, hogy vezessen a két állam között.

Mánuel bizánci császár (1143-1180) a magyarok támogatását élvező II. Uros szerb nagyzsupán (1140-1162), Belus bán testvére ellen fordult 1149-ben. A sereg poggyászát a téli táborban hagyva októberben válogatott csapataival váratlanul északra vonult. Legyőzte a lázadót, feldúlta országát, elfoglalta székhelyét és helyőrségeket hagyott hátra a szerbek földjén. Ám hiába hirdette Konstantinápolyban diadalmenet az uralkodó győzelmét, a harcok a következő évben ismét kiújultak. A szerbek megtámadták a földjükön maradt bizánci helyőrségeket, és be-betörtek a szomszédos tartományokba is. A császár erre két részre osztotta seregét, és az egyik seregtestet a magyar határ felé küldte, hogy megakadályozza a szerbek és a magyar segélyhadak egyesülését. Ez a csapat kisebb összecsapások után a Szávától dél fele kanyarodva a Drina mellékfolyójáig, a Taráig üldözte a szerbek segítségére igyekvő magyarokat. Ezalatt Mánuel – mivel nem tudta, hol tartózkodik a nagyzsupán hadserege – óvatosan a szerb területek belsejében fekvő Setzenitza felé nyomult előre. A Tara folyónál előőrsei beleütköztek II. Uros és II. Géza csapataiba, ám a szerbek ezúttal is kitértek a nyílt küzdelem elől, csak rajtaütésekkel háborgatták a bizánciakat. A hadjárat ezek után lezárult, II. Uros kénytelen volt behódolni a császárnak, és kiszállni a küzdelmekből.

Géza király sógora, Izjaszláv kijevi uralma a negyedik éve folyó oroszországi hadjáratok ellenére sem szilárdult meg, így 1152 nyarán II. Géza ismét személyesen volt kénytelen az ország szinte teljes mozgósítható haderejével Halicsba vonulni Belus bánnal együtt. Bizánc ottani szövetségese, Vlagyimirko fejedelem így igen szorult helyzetbe került. Mánuel számára azonban nagyon is kedvező alkalom nyílt arra, hogy tehermentesítse szövetségesét, és egyúttal megtorolja a magyarok beavatkozását a korábbi szerb lázadásban.

A bizánci uralkodó hadai 1152 nyarán a magyar határhoz vonultak: a Konstantinápolyban felszerelt flotta ugyan nem jelent meg a kellő időben a Dunán, de a folyóparton talált vízi alkalmatosságok segítségével a sereg át tudott kelni a Száván magyar területre. A császár személyesen járt elöl a jó példával, amikor egy szál fatörzsből kivájt sajkában, lovát kantárszáron maga után húzva nekivágott a folyónak. A bizánci támadás elsőként a Duna és Száva közötti területet, a Szerémséget sújtotta. A magyar határvédelem itteni erősségét, Zimony várát nem tudták rohammal elfoglalni, ezért blokád alá vették a várat, míg a sereg többi része a környező vidéket dúlta. A szerémségi határőrcsapatok tehetetlenek voltak, s ez megpecsételte Zimony sorsát is, a védők feladták a várat. A diadalittas császár életüket meghagyta ugyan, de rabságba hurcolta őket, az elfoglalt várat pedig katonái szabadon felprédálhatták. A Szerémségben összesen több mint tízezer embert ejtettek fogságba és hurcoltak el a támadók.  A bizánci sereg épp megkezdte a visszatérést a Száva déli partjára, amikor híre jött, hogy a magyar király hada visszatért Halicsból, és úton van a déli határ felé. Mánuel erre a túlparton biztonságba helyezte a zsákmányt és a poggyászt, harcra alkalmas egységeivel pedig a magyarok elé indult. II. Géza érkezésének híre azonban vaklármának bizonyult, ekkor még csupán a magyarok előhada jutott el a délvidékre. A sereget vezető Belos bán pedig nem akarta felvállalni a nyílt harcot a túlerőben lévő bizánciakkal, ezért kitért I. Mánuel elől, de egy ügyes manőverrel a bizánciak hátában a támadás látszatát keltve sikerült az utánpótlási vonalait féltő császárt Magyarország elhagyására bírnia. A csel sikerült, a magyar ellentámadásra számító Mánuel vissza is vonult. Inkább a trónkövetelő Borisz vezetésével Mánuel csapatokat küldött Magyarországra, s ezekkel most a Temesközt pusztíttatta. Borisz három kisebb csapatot is legyőzött, de az időközben megérkező II. Géza hada elől már menekülnie kellett, s csak egy merész éjszakai átkeléssel tudott egérutat nyerni. A határfolyónál egy ideig még farkasszemet nézett egymással a két sereg, majd anélkül, hogy összemérték volna erejüket, mindkét uralkodó hazatért.

1153 kora tavasza seregeiket ismét a Duna partján találta. A bizánci flotta ezúttal sem érkezett meg időben, a magyarok pedig bíztak benne, hogy a télies időjárás elejét veszi a bizánci átkelési kísérleteknek. Mánuel azonban erélyesen kézbe vette az átkelés megszervezését, és a helyszínen előteremtette a szükséges szállítóeszközöket. A kockázatos támadás előestéjén a szemben álló felek mégis a tárgyalás mellett döntöttek. II. Géza beleegyezett, hogy az előző évben elhurcolt magyar foglyok közül tízezerért váltságdíjat fizessen – a többieket Mánuel ingyen bocsátotta haza. A háború békével zárult, amivel senki nem nyert semmit, talán mi egy kicsit azzal, hogy egy kisebb összecsapásban meghalt Borisz, így egy trónkövetelővel kevesebb lett.

1157-ben II. Gézával szemben fellépett a királyi trón megszerzéséért a testvére, István herceg. A pártütő a király uralmával elégedetlen főurak bevonásával összeesküvést szervezett, amelynek az volt a célja, hogy II. Gézát meggyilkolják, és helyére Istvánt ültessék a trónra. Az összeesküvés egyik támogatója István nagybátyja, Belus bán volt. Belus ilyen fellépésében talán szerepet játszhatott, hogy a nádori tisztséget vagy esetleg a bánit is elveszítette korábban. Nem tudni, hogy milyen okból, de II. Géza bizalma megingott Belus iránt, aki így István herceg mellé állt. Elképzelhető, hogy Géza külpolitikáját találta lagymatagnak, lehet nem tetszett a Bizánccal megkötött béke, nem tudni. A szervezkedés azonban lelepleződött, így István és vele Belus is német földre menekültek, Barbarossa Frigyes császár udvarába. Itt nem kaptak támogatást II. Géza ellen, ezért 1158-ban Bizáncba mentek. Mánuel császár örömmel fogadta Istvánt és a korábban Frigyesnek szánt unokahúgát, Máriát hozzá is adta feleségül. Belust a bizánci császár, Mánuel, 1162-ben szerb nagyzsupánná tette meg, ami valamiféle kárpótlás volt az elveszített magyar címért és birtokokért.

1162. május 31-én meghalt II. Géza. A hírre nyomban mozgásba lendült Európában a bizánci hadigépezet. Alig hat hete uralkodott II. Géza kiskorú fia, III. István (1162-1172), amikor I. Mánuel hadai felvonultak a határra, egy kisebb csapat pedig Harám várába vitte az elhunyt Géza testvérét, István herceget. Ám hiába halmozták el ajándékokkal a magyar előkelőket, hiába ígérgettek, hízelegtek nekik, az ország nem volt hajlandó elfogadni királyának egy „görög” nő férjét. I. Mánuel kénytelen volt beérni azzal, hogy a magyarok Géza másik testvérét, László herceget, Bosznia egykori urát ismerték el uruknak, mire III. István a német-római császárhoz menekült. A bizánci uralkodó épp azt akarta elkerülni ezekkel a lépésekkel, hogy nagyformátumú ellenfele, Frigyes császár esetleg fel tudja majd használni ellene Magyarországot is az egész kontinenst átfogó „sakkjátszmájukban”. 1160 után a két császár egyfajta hidegháborút vívott egymással Európában, és bizánci szemszögből II. Géza alatt már így is túl jó viszonyt ápolt a Magyar Királyság a Német-Római Császársággal. Az új király, II. László azonban alig félévi uralkodás után 1163. január 14-én elhunyt. Hívei pedig néhány nap múlva II. Géza másik testvérét, István herceget koronázták Magyarország királyává IV. István néven. Az új király már uralma kezdetén nagyon népszerűtlen volt Magyarországon, a Bizánchoz közel eső délvidéken azonban akadtak támogatói, például Belos bán, aki visszanyerte báni méltóságát ekkor. Néhány hónapon belül azonban fegyveres lázadásokkal kellett szembenéznie IV. Istvánnak, de bízott erejében, s elutasította a segítségére küldött bizánci csapatok részvételét a harcokban. Eközben III. Istvánnak sikerült elnyernie I. Frigyes császár támogatását, jelentős sereget toboroznia, s ezzel 1163. június 19-én Székesfehérvárnál döntő vereséget mért IV. István seregére. Valószínűleg ebben a csatában vesztette életét Belus bán, aki életét áldozta királynak tekintett uráért.

A vesztes IV. Istvánt száműzték az országból, mire a bukott király Mánuel császárhoz ment, ahol segítségért cserébe hűbérként ajánlotta fel Magyarországot. De nem kapott igen választ. IV. István járt a német-római császárnál is segítséget kérve, de innen is elhajtották. Az ellenkirály visszaszorult Zimony várába, ahol végül hívei mérgezték meg 1165. április 11-én.

Belus bán személyében egy tehetséges államférfi és politikus, egy több sikert is felmutató hadvezért vesztett az ország, aki egy „vak”, majd pedig egy gyermekkirályt szolgálva tett arról, hogy a szomszéd államoknak igenis komolyan kellett vennie a Magyar Királyságot, ami a térség erős, tekintélyes állama volt a 12. században. Szerb származása ellenére mindig híven szolgálta a királyságot, tette ezt úgy, hogy magyarabbnak bizonyult olyanoknál, akik tényleg itt születtek. Élete annak a példája, hogy nem a származás az ami eldönti valaki sorsának alakulását, hanem a tettei azok amik alapján mérlegre lehet tenni valaki életét. Ebben a tekintetben Belus kiállja a mérleg próbáját. Halicstól Bizáncig, a Sajó völgyétől a Lajta-folyóig új hazája nevében küzdött élete során.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Koszta László: Magyarország története 3, Válság és megerősödés, Kossuth Kiadó, Budapest, 2009

Kristó Gyula Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Kiadó, Szeged, 2003

Kristó Gyula: Magyarország Története 895-1301, Osiris Kiadó, Budapest, 2007

Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896-1196), Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1996

Makk Ferenc: Magyarország a 12. században, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986

Mitták Ferenc: 1000 év – 100 híres történelmi személy, Tóth Kiadó, Debrecen, 2000

Veszprémy László: Az ​Árpád- és Anjou-kor csatái, hadjáratai, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2008

Makk Ferenc: A hatalom árnyékában, Egy 12. századi magyar trónkövetelő kalandos története, História 1992/9

Leave a comment

Vedd fel velünk a kapcsolatot

Hiba: Kapcsolatfelvételi űrlap nem található.

AncoraThemes © | Mészáros Martin 2024. Minden jog fenntartva