Billnitzer Ernő – Bili apó a rohampápa

Billnitzer Ernő altábornagy „csak” egy katona volt a második világháborúban harcoló sok ezer magyar közül. Csak egy azok közül, akik két világháborút is végigharcoltak. Katonai pályafutása végén a M. Kir. Honvédség egyig legfiatalabb és talán legkorszerűbbnek számító fegyvernemének a rohamtüzérségnek volt a vezetője. A katonai esküjéhez híven végig a legjobb tudása szerint irányította az egységét, igyekezett teljesíteni minden kapott parancsot, bármennyire is nem értett esetleg vele egyet. Billnitzer Ernőt a katonái sokszor a „rohampápa” névvel illették, de a legtalálóbb a „Bili apó” név volt, amelyet a legendás tábornok Bem apó után kapott, utalva arra, hogy „emberként” bánt a beosztottjaival, amivel kivívta a tiszteletüket.

Billnitzer Ernő

Út a katonai pályára

Billnitzer Ernő 1889-ben született az akkor még magyar Fiumében egy értelmiségi családba. Édesapja üzemvezető majd pedig megbecsült mérnök volt a helyi torpedógyárban, amit címzetes korvett kapitányi ranggal és a Ferenc József-rend középkeresztjével ismert el a kormányzat. Édesanyja egy morvaországi német család szülötte volt, ami révén német felmenőkkel is rendelkezett. Pozsonyban tette le az érettségit 1908-ban, ami után úgy tűnt, hogy a mérnöki pályát választja, be is iratkozott a Műegyetemre, ahol az első évet el is végezte. Ezután viszont bevonult a kötelező sorkatonai szolgálatra, ami során a tüzérséghez került. Mivel érettségivel is rendelkezett, tartalékos tiszti képzésre is elküldték a katonai szolgálata idején. Leszerelése után egy újabb évre visszatért az egyetemre, de a katonai élet egy életre megfertőzte, ezért visszatért, és a miskolci 17. tábori tüzérezred hadnagya lett.

Az első világháborúban

A tiszti kinevezés után egyenes út vezetett az első világháború poklába. Különböző beosztásokban tüzértisztként harcolta végig a háborút, ahol megtapasztalta azt, hogy csak akkor lehet igazán vezetni a katonákat és elnyerni a bizalmukat, ha olyan feladatokat kapnak, aminek látják az értelmét, és ha a vezetőjük is végig velük van, és nem pótolható veszteségként tekint az embereire.

O.M.M első világháborús löveg

1914. augusztus vége felé az orosz harctéren az ezrede a miskolci hadosztály keretében Kolomea felé járt amikor majdnem tragédia történt:

„Mi okozta ezt a néhány órán át bekövetkezett szörnyű helyzetet? Semmi egyéb, mint a kellő felderítés és a tőlünk jobbra-balra előnyomuló más harcegységeinkkel való összeköttetés teljes hiánya. Az előző napok sima, gyors előnyomulása meggondolatlanul vakmerővé tette a vezetőséget, és a legtermészetesebbet, a leglényegesebbet, tehát a felderítést, összeköttetést teljesen figyelmen kívül hagyva, az egész hadosztály beleszaladt a mocsáron át vezető egyetlen útnak egy erdőbe való betorkollásánál a felkészülten váró orosz csapatok csapdájába. Az orosz támadást sikerült ugyan megállítani, de igen nagy áron.  Az ember-, ló- és anyagveszteség oly nagy volt, hogy csaknem mindent a hadosztályt követő pótlásból kellett feltölteni.  Ez a nap volt a legnagyobb gyásznapja a császári és királyi 17. tábori ágyús ezrednek az első világháborúban.  A hadosztályparancsnok a lezajlott tragikus éj után felelőssége tudatában agyonlőtte magát.”

A frontról a Monarchia összeomlása után, 1918 végén századosi rendfokozatban tért haza, ahol az otthon tapasztalható helyzet ellenére a hazaszeretete felülkerekedett, és ezért a Nógrád megyei nemzetőrség egyik szervezője lett. De hazajutni sem volt könnyű az olasz frontról, amiről szintén megemlékezett:

„Az utazás nem volt egyszerű, sok helyen erőszakhoz folyamodtunk, fenyegetőleg kellett fellépnünk, hogy az osztrák vasúti és egyéb hatóságok a továbbszállításunkat ne akadályozzák. Lövegeinket több pályaudvaron az állomás épülete felé irányítva és azzal fenyegetőzve, hogy szétlőjük a pályaudvart, voltunk csak képesek kierőszakolni a továbbjutásunkat.”

A kommunizmussal, mint eszmével egyáltalán nem szimpatizált, de mégis belépett a Vörös Hadseregbe, amikor a hazája védelme azt megkívánta, és hamarosan a harcok kellős közepén találta magát:

„Sátoraljaújhely után kivontak bennünket, és Rimaszombat területére irányítottak át. Itt nem nagy harcok árán Pelsőcig előnyomulva váratlan parancs érkezett a további előnyomulás beszüntetésére. Amikor ezt a parancsot az ütegek előtt kihirdettem, az emberekre lesújtó hatással volt. Az emberek meg voltak győződve arról, az a lendület, amellyel mindenütt előrejutottunk, lehetővé tenné, hogy minden országbitorlót most kiverhetnénk innen. Érzésük abban jutott kifejezésre, hogy az egyik ember egyszerre csak a himnuszt kezdte énekelni, amit az összes emberekkel, beleértve a két politikai megbízottat is, feszes vigyázzállásban valamennyien együtt végig énekeltük.”

Tanácsköztársaság katonái

A tanácshatalom bukása után egy rövid ideig román fogságban volt, amiből szabadulva visszatért a hadsereg kötelékébe, a miskolci tüzérosztálynál nyert beosztást.

A két világháború között

1930-ban a várpalotai gyalogsági lőiskolához helyezték tanárnak, ahol újra találkozott a gyalogságot kísérő tüzérség problémájával. Több szakcikket is írt ebben a témában, amelyekben többek között arról is értekezett, hogy a gyalogság támogatására a legalkalmasabb egy motorral vont, vagy motorra ráépített, esetleg páncéllal védett löveg. Ennek természetesen alacsony felépítésűnek, fordulékonynak, gyors, de lassú járatra is képesnek kell lennie, mert a küzdők első vonalában azokkal együtt halad majd, de adott esetben hirtelen előre is kell tudnia törni. Ezzel elméletben felvázolta a rohamtüzérség feladatát, és meghatározta a későbbi fegyverének, a rohamlövegnek a főbb paramétereit. A 30-as évek második felében szolgált Budapesten, az aszódi tüzérosztálynál, és 1942-ben már ezredesi rangban a székesfehérvári II. hadtest tüzérparancsnoki teendőivel bízták meg.

A rohamtüzérség születése

A német rohamlövegek sikerei meggyőzték a magyar katonai vezetést arról, hogy létre kell hozni egy saját önjáró tüzérséget. A gondolatból terv lett, és a Turán közepes harckocsi és a 10,5 cm-es könnyű tarack lövegének a házasítása tűnt a legjobb megoldásnak. 1942 decemberére elkészült a Zrínyi típusnévvel jelölt harcjármű első öntöttvas mintapéldánya. Az önjáró löveg nem tartalmazott forgó tornyot, továbbá a vezető mellett a homlokgéppuska helyére került beépítésre a rövid csőhosszúságú 10,5 cm-es tarack. A tarack a 15,04 kg-os repeszgránátot 471 m/s-os, a 17 kg-os rombológránátot 444 m/s-os kezdősebességgel lőtte. Tűzgyorsasága osztott lőszerrel 6 lövés/perc volt. A mindössze 190 cm magas, elöl 75, hátul és kétoldalt 25-25, alul-felül 13 mm-es páncéllal borított harcjármű küzdőterében kapott helyet a négyfős személyzet: a lövegparancsnok, az irányzó, a töltőkezelő és a járművezető. A rohamlövegből alig 60 példány készült a Weiss Manfréd, illetve a Ganz gyár üzemeiben.

Az egyetlen megmaradt Zrínyi rohamlöveg egy orosz múzeumban

Billnitzer Ernő 1942-43 telén a Don kanyarban teljesített szolgálatot, mint hadtest tüzérparancsnok. Innen hazatérve ismerkedett meg az új rohamlöveggel, amelyről ezt írta:

„Az alacsony felépítésű, zárt rohamlövegben bezárt négy rohamtüzérnek kötélidegekkel, hidegvérrel, nagyfokú bátorsággal kell rendelkeznie akkor, amikor a rájuk zúduló mindenfajta ellenséges tűzben az előretörése miatt nem rejtőzhet, nem állhat meg a rohamlöveg, hanem előre kell rohannia, hogy egyengesse, szabaddá tegye az utat a mögötte fel- csatlakozó, előretörő gyalogságnak, avagy már az ellenség üldözésére bevetett harckocsiknak, páncélgépkocsiknak.”

1943 júliusában került a rohamtüzérség élére Billnitzer Ernő, akit rövidesen Bili apónak kezdtek hívni az egységnél. Erre a megtisztelő névre azért is rászolgált, mert első világháborús tapasztalatai alapján rengeteg időt töltött beosztottjaival, meghallgatta a gondjaikat, szolgálati és magánügyeikben is tanácsokat adott.

1944 tavaszára befejeződött a magyar rohamtüzérség kialakítása, amire hamarosan szükség is mutatkozott, mert a front elérte a Kárpátok vonalát. A Kárpátok előterébe felvonuló magyar I. hadsereg támogatására mozgósították az egyetlen hadra fogható rohamtüzér-alakulatot, az I. rohamtüzérosztályt. Október elején az időközben vezérőrnaggyá előlépett Billnitzer utasítást kapott, hogy a rendelkezésére álló rohamtüzéregységeket rövid időn belül gyülekeztesse Hajmáskér vagy Budapest területén. Mint kormányzóhű csapattal feltehetően a rohamtüzérekkel is számoltak az 1944. október végére tervezett „kiugrási kísérlet” katonai biztosításánál. Ilyen előzmények után hangzott el október 15-én a kormányzó fegyverszünetkérést bejelentő proklamációja, amely Billnitzer vezérőrnagyot — a hadsereg többi tisztjéhez hasonlóan, akik tájékozatlanok voltak a politikai helyzetről és a háttérben folyó eseményekről – teljesen meglepte. Azonnal kocsiba ült, és annyi motorkerékpárossal, ahány elérhető roham tüzérosztálya volt, Hajmáskérről a fővárosba sietett, hogy tájékozódjon a kialakult helyzetről. A vezérkarnál csak annyit tudtak mondani, hogy a rohamtüzérségre vonatkozó parancs továbbra is érvényben van, a továbbiakról pedig a helyzet tisztázódása után történik intézkedés. Ezek alapján Billnitzer vezérőrnagy számolt azzal, hogy sor kerülhet a németekkel való összecsapásra, ezért hírvivői útján készültségbe helyezte csapatait, és visszatért Hajmáskérre. Másnap azonban zsarolással arra kényszerítették a kormányzót, hogy a törvényesség látszatát keltve adja át a hatalmat Szálasinak. Mivel a látszólag a kormányzó által kinevezett új kormányon kívül más kormányzat nem volt Magyarországon, Billnitzer vezérőrnagy a kényszerhelyzet folytán úgy döntött, hogy követi az új vezetés utasításait, fontosabbnak tartotta a hazája védelmét.

Zrínyi rohamlöveg a fronton

Október 17-én távirati parancs érkezett Hajmáskérre, hogy a harcban nem álló rohamtüzéregységeket azonnal csoportosítsa Budapestre. A magyar hadvezetés ugyanis azzal számolt, hogy a Vörös Hadsereg — kihasználva az elvetélt kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel okozta zűrzavart, valamint azt, hogy a magyarországi német-magyar erők zöme az éppen folyó alföldi páncéloscsatában van lekötve – a gyengén védett Tisza-Duna közén egy Kecskemét felől kiinduló támadással megpróbálja menetből elfoglalni a szinte helyőrség nélküli fővárost. A Billnitzer-csoport első alakulata, a feltöltés alatt lévő I. rohamtüzér-osztály október végén érkezett Hajmáskérről Budapestre. Csak 3. ütege rendelkezett hét-nyolc Zrínyi rohamlöveggel. 2. ütegét Turán harckocsikkal töltötték fel. A 4. üteg néhány páncéltörő ágyúval rendelkezett, az 1. üteg pedig csak kézifegyverekkel volt felszerelve. A rohamtüzéreket a kevésbé veszélyeztetettnek gondolt Rákoscsaba – Ecser – Pécel térségbe helyezték el.

Még Kecskemét körzetében folytak a harcok, amikor Budapest előterében, az Attila-vonal külső övének legveszélyeztetettebb délkeleti részén lázas védelmi intézkedések kezdődtek. November i-jén a Budapest hadtestcsoport-parancsnokság írásbeli parancsot adott ki a pesti hídfő két déli védőkörletének riadózászlóaljakkal való megszállására. Az „A” védőkörlet parancsnoka a német Korff ezredes lett, a „B” védőkörlet élére pedig Billnitzer vezérőrnagyot nevezték ki. Az Attila-vonalat megszálló német-magyar csapatok november 4-én sikeresen megállították a szovjet 2. és 4. gárda-gépesítetthadtestnek a magyar főváros ellen főként harckocsikkal indított támadását. A Billnitzer-csoportnak is komoly szerepe volt abban, hogy a Vörös Hadsereg 1944 októbere-novembere során nem tudta menetből elfoglalni a magyar fővárost.

Kilőtt Zrínyi rohamlöveg Budapesten

November közepétől a helyzet súlyosságára való tekintettel a magyar roham tüzérosztályokat nem egységesen, hanem riadóalakulatokként különböző német és magyar seregtest-parancsnokságoknak alárendelve, szétforgácsoltan vetették be a Csepel-szigeten, majd Maglód, Ecser, Pécel és Érd térségében. Amikor látta, hogy csapatait nem szak- képzettségüknek megfelelően alkalmazzák, Billnitzer vezérőrnagy több ízben személyesen kérte a német parancsnokságoktól azok kivonását. A karácsony előtti napokban a szeptember-októberi erdélyi és a dél-alföldi harcokban, illetve a pesti hídfő védelmében főként gyalogharcban bevetett kolozsvári 25. és csongrádi 13. roham tüzérosztályok megmaradt állományát kivonták a Billnitzer-csoport hatásköréből, és a Német Birodalom területére szállították, hogy ott a magyarokból felállítani tervezett 25. Hunyadi és 26. Hungária SS-gránátoshadosztályok páncélvadászosztályainak magját képezzék. Körülbelül ezzel egy időben a debreceni 16. és a kassai 24. rohamtüzérosztályok egy-egy ütegét Esztergomba vezényelték, hogy ott német Hetzer vadászpáncélosokkal szereljék fel, majd rövid átképzés után visszairányítsák őket a pesti hídfőbe. A Budapesten harcoló magyar rohamtüzérség megerősítésére december 20. körül a főváros területére rendelték az addig a Dunántúl területén előrenyomuló szovjet csapatokkal harcoló sümegi 7. és a szigetvári 10. rohamtüzérosztályt. Az előbbi négy-öt bevethető StuG. III rohamlöveggel rendelkezhetett. Az utóbbi törzse és I. ütege tizenegy Zrínyi II roham tarackkal, mintegy ötven gépkocsival és motorkerékpárral, valamint körülbelül százötven fővel csatlakozott Budapest védőihez. Éppen jókor érkeztek, hogy december 24-25-én részt vehessenek a Budát északnyugat felől bekerítő, Budakeszi felől a János-kórházig betörő 3. Ukrán Front páncélostámadásainak elhárításában és elreteszelésében. December 26-án a 3. Ukrán Front erői elfoglalták Esztergomot, a 2. Ukrán Front 7. gárdahadserege pedig birtokba vette a szemközti Párkányt. Ezzel megvalósult Budapest teljes bekerítése. Megkezdődött a magyar főváros ostroma.

Az ostromgyűrűben maradt magyar rohamlövegeket a különböző, általában német vezetés alatt álló harccsoportok kérésére szakaszonként, később a benzinhiány miatt egyesével vetették be – attól függően, hogy hol volt szükség egy-egy, az ellenség által elfoglalt épület vagy egy ellenséges nehézfegyver kilövésére. Városy Péter, a 3/1. üteg egyik löveg- parancsnoka visszaemlékezésében ekképp jellemezte a magyar roham- lövegek működését a budapesti harcok utolsó heteiben: „Úgy rendeltek egy-egy Zrínyit a megadott címre, mint egy taxit.” A rohamtarackok leadtak néhány lövést, és már mentek is tovább. Bár november közepétől a rohamtüzérek alkalmazására közvetlen befolyása már nem volt, Billnitzer vezérőrnagy harcálláspontján maradt, hogy személyes jelenlétével lelkileg támogassa a harcoló csapatait, és rendfokozata latba vetésével segítse ellátásukat élelemmel, lőszerrel és üzemanyaggal.

Zrínyi rohamlöveg a harcok szünetében

Waldemar Lenz őrmester, a német 13. páncéloshadosztály tüzérezredének, lövegparancsnokának ütege 1944. december 28-án, Rákospalotán, a Csömöri patak partján kialakított állásokban védekezett. Állásaikat erősen támadta az orosz 155. hadosztály, és a védők egyre szorultabb helyzetbe kerültek. Kisegítésükre a Kispesten harcoló Billnitzer-csoporttól rendeltek ki segítséget, a 6. rohamtüzér osztályt:

„A hátunk mögött hirtelen megszólalt néhány újabb löveg – emlékszik vissza Lenz – és lefogta a velünk szemben álló ellenséges tüzérséget. Végre mi is lövéshez jutottunk, és együttes erővel el is kaptuk őket. Az orosz gyalogság azonban tovább erőltette a támadást, és hullámokban rontott ránk. Már azt hittük, elborít minket ez az áradat, amikor – micsoda zene volt füleinknek! – lánctalpak csörgése hallatszott, aztán a kis utcákból kirontott négy rohamlöveg. Rárontottak az oroszokra, minden fegyverükből tüzet okádtak, és egyszerűen szétkergették az oroszokat. Messze előretörtek, átgázoltak az oroszok árkain, eltapostak egy ütegállást, és kilőtték azt a harcálláspontot is, ahol valószínűleg a ruszkik tüzérségi megfigyelője volt. Visszafelé jövet a rohamlövegek mellettünk álltak meg, és akkor láttuk, hogy ezek magyarok, Zrínyi rohamlövegek. Az élharckocsiból – antennájáról ítélve ez lehetett a parancsnok gépe – kiemelkedett egy alak, a fején páncélos sisakkal, villogó szemüveggel. Arcát porvédő sál takarta el. A parancsnok után érdeklődött, mire a bunkerból elő jött Wollendorf őrnagy. A szemüveges ember kimászott a rohamlövegből. Ekkor látszott, hogy alacsony, zömök, görbe lábú ember. Levette a sálat, és akkor láttuk, hogy magyar tábornok. A magyar összekötőtiszt hirtelen elvigyorodott, és jól hallhatóan felkiáltott: „Hiszen ez Bill apó!” A tábornok kegyetlenül lekapta Wollendorfot, sorra rámutatott a hibákra, amiket mi már tegnap óta jelentgettünk neki: „Ha nem ért a gyalogsági harchoz az őrnagy úr, miért nem kérdezi meg valamelyik tapasztaltabb őrmesterét?!” Mokány kis öregúr volt, pedig már nem volt fiatalember. Amikor levette a sisakját, látszott, hogy ősz, és erősen kopaszodik is. De úgy ugrott fel a lánctalpra, mint valami atléta. A magyarok meg röhögtek rajtunk: „Hallgassatok Bill apóra,” mondta a tábornok kocsijának vezetője. „Már három éve van a fronton, és még mindig él… Tudja, hogy mit beszél!” Igaza volt a kurafinak, a tábornok azonnal átlátta, milyen amatőr módon szervezte meg Wollendorf a védelmünket. Még sosem láttunk ilyen magyar tábornokot…”

Budapest körülzárása után, január 3-án parancsot kapott, hogy legszűkebb törzsével repüljön ki a gyűrűből, és Németországban állítson fel egy rohamtüzér-kiképző tábort. A parancsnak azonban nem tett eleget, mert erkölcstelennek tartotta, hogy csapatait ilyen nehéz helyzetben elhagyja, hiszen a nyolc rohamtüzérosztályból négy és fél a budapesti katlanban vívott élet-halál harcot. Önfeláldozását 1945. február 11-én a nemzetvezető az altábornagyi kinevezéssel „honorálta”, amely valójában nem az érdemek elismerését jelentette, hanem a végső órák előtti kegyes gesztus volt mindössze. Budapest ostroma a végéhez kezdett közeledni, a fináléra a szereplők felsorakoztak, a fények kigyúltak.

Budapest ostroma során fogságba esett német-magyar katonák menetoszlopa

1945 február 11-én Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführer, a budapesti német-magyar csapatok parancsnoka kitörésre szánta el magát. Tekintettel arra, hogy Hitler minden ilyesmit megtiltott, ezért csak az utolsó pillanatban jelentette be Berlinek, hogy a Budapest hadtestcsoport közel 24.000 német (ebből 9.600 sebesült) és mintegy 20.000 magyar (ebből 2.000 sebesült) katonából álló maradéka a sötétedés beállta után megkísérli a kitörést, és a budai Vártól mintegy 30 kilométerre lévő Máriahegy és Szomor között megpróbál áttörni a saját csapatokhoz. A rádióközlemény leadása után a rádiókészüléket megsemmisítették, amivel az akció végérvényessé vált. A szovjeteket nem érte váratlanul a kitörési kísérlet, sejtették, hogy a védők a megadás helyett ezt fogják megkísérelni. Az oroszok előre elkészített védőállásokban várták a kitörni próbáló csapatokat, amit követően a tűzcsapások hamarosan szervezetlen meneküléssé változtatták az akciót. Billnitzer Ernő a visszaemlékezésében így emlékszik az eseményekre:

„Még sötét volt ugyan, de már kezdett virradni, és még mindig nem jutottunk túl Buda utolsó házain. Örömünkre nem nagyon áthatolhatatlan, de mégis köd ereszkedett alá. Reményünk volt, hogy a Buda körüli gyűrűn további nehézségek nélkül képesek leszünk áthaladni. Reméltük azt is, hogy az eddig tapasztaltak szerint az ellenséget túlzottan nem riasztottuk fel. Tüzelések már csak mögöttünk voltak hallhatók, az üldözésünk talán nem következik be, mielőtt megfelelő egérutat nem nyertünk. Elhatározott további menetirányunk általában a Bécsi úttól délre, Gugger-hegy, Hármashatár-hegy, Csúcs-hegy, Nagyszénás-hegyen át egyenesen a megadott célig. Mivel a hó itt a terepen elég magas volt, és az utolsó budai házakat is elhagytuk, gyorsan rendezve némileg a köteléket, hótaposó járőröket és elővédet kikülönítve, folytattuk az utunkat oly gyorsan, amennyire a nagy hó miatt lehetséges volt… A jóságos ködnek, mely körülfogott bennünket, örültünk, mert ez egyelőre minden légi felderítést megakasztott, amellyel pedig számoltunk. Reggel hirtelen felszakadt a köd, verőfényes napfénytől szikrázott a hó, és amint visszafelé néztem, láttam, hogy az elnyújtott menetoszlopunk csak úgy feketéllett a fehér havon, az eléggé sűrű erdőnek teljesen lombtalan fái között. Nemsokára hallottunk is repülőgépbúgást, láttuk keringését fejünk felett, és nemsokára rá a menetoszlopunkra rázúduló géppuskaropogást és ledobott könnyű bombák robbanását. Bár a lehetőségekhez képest a fatörzsekhez simulva igyekeztünk rejtőzni, de hát a hó taposta sűrű lábnyomok mégiscsak árulóink voltak. A fejünk feletti keringés megszakadt, a gépek eltávoztak, majd visszatérve újból ránk zúdították tüzüket. Ez többször ismétlődött. Valahányszor távoztak, azonnal folytattuk menetünket.”

Billnitzer altábornagy visszautasította a 8. SS-lovashadosztály vezérkari főnökének ajánlatát, hogy a velük kitörő német és magyar katonákat otthagyva a hadosztály legszűkebb törzsével próbáljanak átszivárogni a szovjet záróvonalon. Tiszti esküjével összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy magukra hagyja azokat a katonákat, akik a vezetésére bízták magukat.

A német-magyar katonák kitörési kísérlete térképen

„Folytatva utunkat, körülbelül Nagyszénás délnyugati területén a kiterjedt Korona uradalmi erdők keleti szegélyét értük el… Benyomultunk az erdőbe. E pillanatban gyalogság erős tüze zúdult felénk, de mivel az ellenséges lövészek lejjebb, egy völgyben voltak, a lövések túl magasan, a fejünk fölé szálltak. Mindenesetre a földre vetette magát az egész csoport, és úgy kúszott tovább előre. Megtiltottuk, hogy bárki is egy lövést adjon. Veszélyes is lett volna, hogy az elég sűrű csoportunkban, a teljes sötétségben, a fák között bárki is leadjon lövést. Célt különben sem láttunk, lőszerünk is kevés volt. Az ellenség az alattunk lévő völgyben állhat, amely völgy a térkép szerint a menetünk további iránya kell, hogy legyen. Az ellenséges lövések mind sűrűbben és sűrűbben szálltak felettünk. Mind jobban és jobban ástuk be magunkat a hóba… Parancsot adtunk az embereknek, ha elcsendesül az ellenséges tüzelés, adott jelre mindenki egyszerre „Elajrát”, illetve „Hurrát” kiáltson, de utána is mindenki fekve maradjon. Amikor az ellenséges tűz egy pillanatra valóban megszűnt, az egész felzárkózott csoport egyszerre „Hajrá! Hurrá!” kiáltásban tört ki. Azt hiszem, akiket váratlanul ért a kiáltás, azokra félelmetesen hathatott az éjszaka sötétjében az erdő felfokozta hangorkán. E pillanatban az alattunk lévő völgyben először erősen távolodó kocsizörgés, majd emberek távolodó szaladása volt hallható. Még egy ideig csendben maradtunk, majd előreküldött harcjárőrök megállapítása szerint visszamaradt egy-két szekér és pár ló visszahagyásával az ellenség eltűnt. Közben erősen kivirradt, nappallá vált. A köröttem laza alakzatban álló német és magyar egységekkel tovább törtetve, egyszerre erős záró- tűzbe kerültünk. Sztálin-orgonákkal igyekeztek bennünket elöl lereteszelni, ugyanakkor orosz egységek oldalról, hátulról támadtak. Látva a teljes körülzárást és annak tudatában, hogy a lőszer teljes hiányában, de egyébként is, a további harc teljesen kilátástalan, a harc beszüntetését rendeltem. Az embereink lefegyverzése után a felém közeledő két orosz altiszt felszólított, hogy a kezemben lévő pisztolyt dobjam el. Amúgy sem volt már benne töltény. Utána hozzám léptek, és amikor megtudták, hogy tábornok került fogságukba, örültek. Megmosakodva, kissé rendbe hozva magamat, az elöljáró hadtestparancsnoksághoz szállítottak, ahol a hadtestparancsnok azt kérdezte tőlem, miért akartunk épp itt, Tinnye és Perbál között áttörni. Az igazságnak megfelelően közöltem: mert a Fővezérségtől azt a tájékoztatást kaptuk, hogy itt román csapatok vannak, és azok könnyebben lesznek áttörhetők, mint az oroszok. Ezen nevettek, de az volt a benyomásom, hogy hízelgő volt rájuk nézve ez a véleményünk.”

1945. február 14-én reggel az altábornagy a vele együtt menetelő német és magyar katonákkal együtt megadta magát.

A háború után

A hároméves hadifogság nem jelentette Billnitzer altábornagy kálváriájának utolsó stációját. A fogságból hazatérve a Népbíróság háborús bűnösként előbb három-, majd a politikai helyzet feszültebbé válása miatt nyolcévi szabadságvesztésre ítélte. Az ítélet nem csupán szabadságától, hanem minden vagyonától és a nyugdíjától is megfosztotta. Miután 1956 márciusában szabadult, múltjára való tekintettel hatvanhét évesen is csak segédmunkásként vállalhatott állást, hogy megélhetést és nyugdíjjogosultságot szerezzen. Azonban itt is utánanyúltak: állását többször meg akarták szüntetni, megfigyelték, a kapcsolatait nyilvántartották. Fizikai munkásként a Péterfy Sándor utcai Kórház portásaként tengette életét. Az utóbbi évek kutatásai nyomán vált világossá, hogy még a börtönben töltött évek során az állambiztonság ügynököt csinált a megtört katonatisztből. Az idős altábornagy azonban a rendszerrel szemben a maga módján próbált kifogni, így csak az általa is megvetett korábbi nyilasokkal, szélsőjobboldaliakkal szemben vállalt „feladatokat”. Az idő előrehaladtával azonban a lelkét sikerült megtörni, így egyre több feladatot bíztak rá.  Ettől azonban sokáig nem fordult jobbra a sorsa, éveken keresztül szinte embertelen körülmények között lakott a családjával együtt. 1957-tól az állambiztonság „tálalta” a személyét a nyugati katonai emigráció vezetője, Zákó András vezérőrnagy felé. Ebből egy igazi kémsztory bontakozott ki, ugyanis a magyar hatóságok arra kerestek bizonyítékot, hogy az emigráció milyen titkos tevékenységben van benne Magyarországon. Ebben kellett kényszerűségből Billnitzer Ernőnek is szerepet vállalni, de igazán érdemi információkat nem sikerült beszerezni, azért, mert nem is voltak. Ettől függetlenül azért a sajtó győzelmi jelentést közölt a fasiszta emigráció elleni sikeres harcról. Billnitzer Ernő a „munkájának” köszönhetően egy kis egyszobás lakáshoz és szerény nyugdíjhoz juthatott, ahova a családjával költözött, és itt élt egészen a haláláig, 1976-ig.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Billnitzer Ernő (2017): Két ​világháború emlékei, Akadémiai Kiadó, Budapest

Ungváry Krisztián (2005): A magyar honvédség a második világháborúban, Osiris Kiadó, Budapest

Ungváry Krisztián (2016): Budapest ​ostroma, Corvina Kiadó, Budapest

Gasparovich László (1999): A ​rettegés ötven napja. Budapest ostroma és a kitörési kísérlet, Hajja & Fiai Kiadó, Debrecen

Bonhardt Attila: Zrínyi II rohamtarack (2015): A Magyar Királyi Honvédség Páncélosai. Budapest, PeKo Publishing Kft.

Leave a comment

Vedd fel velünk a kapcsolatot

Hiba: Kapcsolatfelvételi űrlap nem található.

AncoraThemes © | Mészáros Martin 2024. Minden jog fenntartva