453-ban meghalt Attila, vele együtt romba dőlt a Hun Birodalom. Olyan hatalmi vákuum keletkezett, amit a térségben élő népek a maguk előnyére szerettek volna fordítani, ezért a hunok legyőzését követően a Nedao folyó melletti csata után, egymás ellen is szövetkeztek, aminek a végkifejlete a Bolia folyó partján történt meg. A hatalmi átrendeződés elkerülhetetlenné vált, de hogy mi történt, arról alább olvashatunk.

A hatalmi erőviszonyok átrendeződnek

A Hun Birodalom felbomlása következtében a pannoniai provincia rövid ideig a senki földje volt. Konstantinápolynak az érdeke azt kívánta, – ha már megtartani képtelen volt az egykori tartományt – hogy a térségben lévő népek közötti erőegyensúlyt fenntartsa. Ebben az időszakban a hunok Tisza környéki szállásait elfoglaló gepidák hatalma túlságosan megnövekedett. Ennek ellensúlyozása érdekében a Fekete-tenger vidékére visszahúzódott hun csapatoktól elszakadt osztrogótoknak Markianosz kelet-római császár foederati, azaz szövetségi viszonyuk zálogaként 456 nyarán-őszén átengedte a Dunántúlt részükre.

A Kárpát-medencében az V. században a hunokon kívül éltek még alánok/szarmaták, szkírek, osztogótok/keleti gótok, gepidák, szvébek/suevik/kvádok. Elmondható, hogy elég sokszínű népességgel bírt már ekkor is az eurázsiai sztyeppeövezet végének számító Kárpát-medence.

Népek tengerében

Vegyük sorba azon népeket, akik számításba vehetők. A szkírek a Duna-Tisza közének északi részét veszik birtokukba. Az Alföld déli felén élő szarmatáktól északra, nagyjából a Duna könyöke magasságáig, kelet felé pedig a Tisza völgyéig jelölik ki a szkír határt. Ugyanakkor a történeti források szerint a Duna-Tisza közének déli részét is lakták. Azon a területen sikerült megtelepedniük, amely a vandálok és a szarmaták egy részének elvándorlása következtében, az V. század elején szórványosan néptelenné vált.

A Dunántúl északkeleti részét a (hun vagy iráni?) Sadages/Sadagarii nép lakja. A Dunántúl déli részét, a Pelsotól, vagyis a Balatontól, egészen a Dráva-Száva közéig terjedt az osztogót terület, amit 456-tól kezdve tartják megszállva 473-ig. Valamir gót király a Szerémségbe helyezte a székhelyét.

A Pontusi-síkság hatalmas sztyeppéin, a Fekete-tenger északi partvidékénél kerestek új hazát maguknak a hunok. 456/457 telén az Attila-utódok azonban visszatértek, ugyanis konfliktusba keveredtek Valamir osztrogót királlyal. A hunok alulmaradtak és kénytelenek voltak visszahúzódni szálláshelyeikre.

A Dengitzik és Ernák vezette hunok nem törődtek bele a vereségbe és 459-ben másodszor is visszatértek a Kárpát-medencébe, azonban ez a támadásuk is kudarcba fulladt, annak ellenére, hogy Attila gyermekei harcba szólították valamennyi megmaradt hun nemzetségfőt (Ultzindur, Burtugur, Bittugur, Angiskir, Bardor), A rajtaütés célja az volt, hogy felszabadítsák a Pannóniában maradt rokonnépet, a sadagarokat a gótok megszállása alól. A kudarc viszont azt jelentette, hogy Dengitzik hunjai ezután inkább a pontusi sztyeppéken maradtak és többet nem tértek vissza a Kárpát-medencébe.

Az egykori római tartomány déli, délnyugati részén megtelepülő osztrogótok 465-466 táján elsőnek a Sadages népet hódoltatta meg. Nemsokkal ezután a Balaton körül megtelepült gótok a suevikre támadtak rá. Az eddig szövetséges szkírek nem várták meg, míg a gótok feléjük fordítják tekintetüket, rárontottak a Dunához közeli Valamir gótjaira, ahol vereséget szenvedtek.

„A gepidák erővel jogot formáltak a hunok szálláshelyeire, s mint győztesek, egész Dacia földjét birtokukba vették.” Az egész Tiszántúl, Erdély és Szerémség gepida fennhatóság alá került. A császár szövetségesének számított, és a béke fejében évjáradékot kaptak.

A szarmaták a Duna-Tisza közén éltek, ahol egy részük elvándorolt vagy elmenekült, pl.: a vandálokkal a 400-as évek elején; de jelentős számban maradtak. Ugyanebben az évben az alánok két részre bomlottak. Egyik részük, s egyben a nagy többségük helyben maradt, s megvárta a hunok uralmát. A régészeti leletek alapján kimutatható, hogy az V. században nagy lélekszámú alán csoportok éltek az Alföldön. A másik része, úgy döntött, hogy nem kívánnak a hunok alattvalóikká válni. A szarmaták földjének nyugati és déli határa évszázadokon át változatlan maradt. Nyugat felől a Duna által határolt természetes vonal. Keleti és északi végei a III. század végén, a IV. század elején a szállásterület védelmére létrehozott Csörsz árka. Ettől kezdve kiterjedése folyamatosan csökkenni kényszerült, népessége megritkult a korábban sűrűn lakott részeken, súlypontja egyre délebbre tolódott, a Körösöktől délre eső tiszántúli és Duna-Tisza közi területekre. A IV. század végére – az V. század elejére – már zömében a Tiszától nyugatra rendezkednek be, bár a Tiszántúlt sem hagyják fel teljesen.

A rugiak – egy keleti germán törzs – a Duna bal partján, a folyótól északra a Csallóköz, a Vág és a Garam környékén telepedtek le. Korábban Attila behódoltatta őket, akik, mint segédnép kitartottak mellette, egészen haláláig.

A suevik a Duna jobb partján a Kisalföldön rendezkedtek be. Egy részük korábban a vandálokkal és alánokkal tartottak nyugatra, Gallián keresztül egészen Hispániáig, ahol ebben az időszakban is éltek.

A szkír-gót konfliktus

Priszkosz rétor töredékében találunk egy feljegyzést a szkír és gót háborúra. Leírja, ahogy a két nép egymás ellen hadakozik, de az erők kiegyenlítettek, ezért „szövetségesek toborzásával készültek az újabb összecsapásra.” Felkeresték a keletrómai császárt, Leónt, aki a szkíreken kívánt segíteni, ezért levélben utasította az illír haderő parancsnokát, hogy „adjon nekik annyi segítséget a gótok elleni harchoz, amennyire csak szükség van.” Nos, az nem derül ki, mekkora volt a segítség súlya, de nem mellékes ez a feljegyzés sem.

Jordanes: „… s felbújtotta a scirusok népét, akik ekkor a Danubius fölött laktak.” Hunimundra tesz utalást Jordanes, továbbá a bácskai Duna-szakaszra, amelytől északra, vagyis „fölött” élnek a szkírek, ami régészetileg igazolható! A Duna bal partját követve észak-déli irányban húzódik Kunszentmiklós és Kisač/Kiszács között. A földrajzilag is elkülönülő két csoport talán éppen Edekon/Edika és Hunfarkas kísérete lehetett. Arról az Edekonról van szó, aki Attila bizalmas embere volt, és több, mint valószínű rokona is egyben.

468-ban Hunimund suevi király vezetésével a szkírekkel együtt megtámadják a gótokat. A szkírek vezetőjét Edekonnak hívják. A harc hevességében az osztogót király, Valamir – Nagy Theodorik apja – életét veszti. A gótok ennek hatására kiürítik Pannonia Secundát és a Dunántúlra menekülnek Thiudimerhez.

A nagy ütközet a Bolia partján

469-ben egy gót ellenes koalíció jött létre. A szövetség tagjait elsősorban a szvébek és szkírek alkották, de csatlakoztak melléjük szarmaták, gepidák és rugiak is. Nagyjából a Hun Birodalom széthullásában közrejátszó népek egyesítették erejüket, hogy véget vessenek a hunok után következő veszélyre, a gótokra. Ezt kiegészítve még kelet-római csapatok is harcoltak az oldalukon.

Az osztrogótok hadserege körülbelül 18 ezer fős lehetett. Ha számításba vesszük, hogy a teljes népességük 50 ezer főt tett ki, akkor a harcképesek száma a 10 és 15 ezer fő közé tehető. A koalícióba lépett népek haderejét nem tudni, de bizonyára meg kellett, hogy közelítse a gót sereg létszámát.

A koalíció két támadási irányból rontott rá a gótokra: volt egy észak-déli (szvéb és rugi) és egy kelet-nyugati (szkír és szarmata). Északkelet-Pannóniában egyesült a két seregtest, ami biztos nem az Ipolynál történt meg, mint ahogy azt vizionálják. Közvetlen célpontjuk Thiudimer Balaton környéki központja volt, ide vonták össze erőiket a gótok is.

Érdekesség, hogy a szarmaták két király vezetése alatt vonultak a csatába: Beuca és Babai nevű királyaik élén. Feltételezhető, hogy a két király egyidejű megjelenésének az oka, hogy a két vezető, két szarmaták uralta terület élén állt, de az is könnyen lehet, hogy csak két törzsfőnökről van szó.

A gótok győzelmével zárult az ütközet. A koalíció megsemmisítő vereséget szenvedett, amiben Edekon, a szkírek királya életét veszti az ütközetben. Edekon fiának, Hunfarkasnak sikerült elmenekülnie és zsoldosvezérként szolgálnia tovább Konstantinápolyban.

„A gótok azonban úgy királyuk halálát, mint a rajtuk esett sérelmet számon kérték a lázadóktól és ugy harczoltak, hogy az egész scir népből alig maradt meg, aki ezt a nevet, bár gyalázattal viselje, annyira kiirtották mindnyáját.” – Jordanes.

A gótok revansot vettek a rajtuk ért sérelem miatt. Feltehetően 469 telén, valahol a budai oldal körzetében, átmentek a Duna jegén a túlpartra és alaposan megsarcolták a Duna-kanyartól északra élő suevi törzseket. Később a számukra egyre fenyegetőbb gepida-suevi szövetség erősödése miatt az osztrogótok elhagyják Pannoniát 470-ben.  Töredékeik 473-ig jelen voltak a Balatontól a Száva torkolatáig terjedő vidéken.

A csata helyszíne

Tartja magát az az elmélet, miszerint az Ipoly mellett volt a csata. De mi történt volna, ha az Ipolynál történik az ütközet? Először is a gót sereg egy fárasztó, hosszú menetelés után érne a csata helyszínére, másrészt a szkír és szarmata sereg a hátukba kerülve elfoglalhatják a gót szállásokat. Ez túl kockázatos lett volna a gótoknak.

A Balatontól délre, a Drávától északra és a Dunától nyugatra fekvő pannóniai folyónál (amnis) kellett lennie. Ebben az esetben három folyó jöhet számításba: a Kapos, a Sió és a Sárvíz. A Sárvíz a legvalószínűbb, mert a Jordanes által leírt nagy kiterjedésű – 10 ezer lépés = 15 km! – harcmező, már eleve a mérete miatt is a nagy hosszúságú Sárvíz partjai mellett képzelhető el.

Az osztrogótok határvidéke a Balaton északkeleti sarkától a Dunáig tartott. A határ kissé északnyugat felé tolódna el, de nem keleti irányban nyílegyenesen, hanem dél-délkeleti irányban érné el a Dunát. Ez azt jelentené, hogy a Sárvíz, mint természetes, viszonylag védhető határként szolgálthatott ebben az esetben.

Az alábbi vízrajzi térképen a mai állapotok látszanak, köszönhetően a folyószabályozásoknak. Ha abból indulunk ki, hogy a Sárvíz egykor a hajózható folyók közé tartozott és egészen a Dunáig folyt, vagyis egy igencsak jelentős folyóról beszélünk, úgy nagyon valószínű, hogy a Bolia ezt a folyót rejti magában.

A Sárvíz mellett szól még egy régészeti lelet is. Egy berakásos arany pajzskeretet halásztak ki a folyóból 1878-ban, amit Edekonnak tulajdonítanak.

Bibliográfia:

Bóna István – Cseh János – Nagy Margit – Tomka Péter – Tóth Ágnes – Zimonyi István (1993): Hunok-gepidák-langobardok. Balassi Kiadó. Bp.

B. Tóth Ágnes (2005): Korai népvándorláskor: hunok és germánok (Kr.u. 420-568) In: Garam Éva (szerk.): Kelet és Nyugat határán. A magyar föld népeinek története. Kr. e. 400 000 – Kr. u. 804. Magyar Nemzeti Múzeum. Helikon Kiadó Bp.

Fancsalszky Gábor (szerk.) (2007): Pest megye monográfiája I/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei. Pest Megye Monográfia Alapítvány kiadványai. Bp.

Harmatta János (1970): Studies in the history and language of the sarmatians. Acta Universitatis de Attila József Nominatae. Acta Antiqua et Archaeologica Tomus XIII. Szeged

Istvánovits Eszter (1998): Szarmaták a Kárpát-medencében. In: Jazigok, roxolánok, alánok. Szarmaták az Alföldön. Gyulai Katalógusok 6. Gyula

Kiss Attila (1997): Der goldene Schildrahmen von Sárvíz aus dem 5. Jahrhundert und der Skirenkönig Edica. In: Alba Regia Annales Musei Stephani Regis XXVI., A Szent István Király Múzeum Közleményei. Székesfehérvár

Kiss Attila (1981): Germanische Grabfund der Völkerwanderungszeit in Jobbágyi. In: Alba Regia Annales Musei Stephani Regis XIX., A Szent István Király Múzeum Évkönyve. Székesfehérvár

Kiss Magdolna – Fazekas Ferenc: Hol játszódott le a Bolia folyó menti csata? In: Horváth László (szerk.): Antik tanulmányok XLIX (2005) 265-272.

Lindner Gyula (szerk.) (2017): Hunok és rómaiak. Priskos rhétor összes töredéke. Attraktor kiadó. Máriabesnyő – Gödöllő

Müller Róbert (1996): Hunok, germánok. In: Költő László – Vándor László (szerk.): Évezredek üzenete a láp világából. Régészeti kutatások a Kis-Balaton területén 1979-1992. Kaposvár-Zalaegerszeg

Nagy Margit (1999): A gepida királyság (454-567). In: A gepidák. Kora kozépkori germán királyság az Alföldön. Gyulai katalógusok 7. Gyula

Nagy Tibor (1975): Budapest története az őskortól a honfoglalásig. In: Gerevich László (szerk.): Budapest története az őskortól az Árpád-kor végéig. Akadémiai Kiadó. Bp.

Robert L Reynolds – Robert S. Lopez (1946): Odoacer: German or Hun? In: The American Historical Review. Vol. 52., No. 1 (Oct., 1946) pp.36-53. Oxford University Press.

Vörös Gabriella (1997): Szarmaták Attila seregében. Településtörténeti vázlat. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében 1995/1996. Szeged