Magyarország 12. századi történelme nem tartozik az unalmas kategóriába. Minél mélyebbre ásunk az események sűrűjébe, annál érdekfeszítőbb események tárulnak fel a szemünk előtt. Ezen időszak egyik alakítója volt Belus vagy más néven Belos bán, aki szerb származása ellenére magyarabb lett a magyarnál, aki bán, nádor, hadvezér, politikus volt egy személyben, a Magyar Királyság politikájának egyik meghatározó alakja. Az ő élete egyben a középkori magyar állam egy kevésbé ismert fejezetének a története.
Arról nem szól a fáma, hogy ezzel a ténnyel mennyire volt tisztában Hunyadi Mátyás, amikor megpróbálta ez a „történelmi sorsot” elkerülve halála utánra utódot hagyni az utókorra. Mindent megtett a családja érdekében, de végül elbukott. Lehet, hogy még egy vér szerinti örökös esetén is ez lett volna a végkifejlet, nem tudhatjuk. A sors nem akart esélyt adni egy fiatalember, Corvin János számára, így egy történelmi esély szállt el. És azóta, már hány hasonlót átéltünk! De ezúttal csak az ezzel az eggyel, Corvin János sorsával ismerkedünk meg.
A sorozat első részében a kedves olvasó megismerkedhetett István halála után Orseolo Péter első uralkodásával, és Aba Sámuel – trónon a harmadik – rövid országlásával. A második részben Péter királyt ismét elűzték a magyarok. Vata állt a felkelés élére, miközben hazatértek Kijevből az idősebbik Vazul fiak: Levente és András. Innen folytatódik az 1046-os esztendő, és a sorozat befejező része.
Csák Máté, aki V. István hűséges embereként mindent megtett uráért, még a királlyal szemben is fegyvert fogott a herceg érdekében. István halála után is szolgálta tovább az Árpád-házat, és tevékeny szerepe volt a magyar külpolitikában is.
Az előző részben taglaltuk az István halála után kialakult helyzetet, Orseolo Péter első uralkodási időszakát, Aba Sámuelt – a trónon harmadikat – és Magyarország hűbérbe adását a ménfői csatavesztés után a német birodalomnak. Péter második országlásával folytatjuk, majd a Kőrösök mentén Békésben kevésbé békés pogányok dobálnak jámbor papokat a folyókba, mert azok nem beszélnek magyarul.
Az első szent királyunk halála után a fiatal Magyar Királyság válságos helyzetbe került. István a németeken aratott győzelmei kezdtek füsté válni. Bizánc nyugton, de III. Henrikkel a Német-Római Birodalom egy tehetséges és dicsvágyó uralkodót kapott.
A vészterhes korszak hősök egész tárházát „termelte” ki, akik példát mutattak hősiességből, hazaszeretetből, önfeláldozásból, amivel óriási mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy Európa védőpajzsa, ha recsegve ropogva is, de kitartson. Ennek a kitartásnak rengeteg névtelen hőse volt, de vannak olyanok is akiknek viszont a nevét, meg az életét is ismerjük. Ezek közé tartozik Thury György, akinek tetteit szájról szájra adták az emberek, és az országot járó vándorénekesek nyomán legendája mai napig fennmaradt.
Az emberiség történelmét békés időszakok, és háborúk szabdalták. Népek, nemzetek, ideológiák mentek ki a síkra a saját igazukért, vagy pusztán a fennmaradásukért. De még a fegyvernél, és a háborúknál is pusztítóbbak voltak azok a járványok, amik az emberi fajt tizedelték az évezredek alatt.
A magyar harcos, katona vagy baka az idők folyamán rengeteg harctéren megfordult már. Hosszú időn keresztül katonanemzet voltunk. Hagyományainkhoz, hősiességünkhöz tartozik valami, amire a következő néhány írásomban szeretnék kitérni. Most nem egy személyt, vagy eseményt vizsgálunk, hanem azt, hogy mi tette még bátrabbá a harcost. A magyar „harci drogról”, a borról esik szó a továbbiakban.
„Azt hallottuk, hogy ha a magyarok egységesek lennének, az ország gazdasága lehetővé tenné, hogy megvédjék azt bármilyen ellenségtől. De a magyarok a világon a legrosszabb fajta, mindenki csak a maga hasznát nézi, és ha teheti, a köztulajdon zsírján hízik. Nem becsülik a többi országot.”