Nagyon sok olyan esetet ismerünk amikor egy-egy kisebb állam, királyság, és annak vezetője nem kapott sok történelmi figyelmet, csupán azért, mert túl kicsi volt, túl csekély szerepet játszott az események alakulásába. Ez igaz az ókori…
Marcus Aurelius fia Commodus (180-192) képében egy Néróra hajazó zsarnoki elme került a császári trónra. Ahelyett, hogy a határok védelmével foglalkozott volna önmagát „földre szállt Herculesnek” nevezte, és személyesen is részt vett gladiátorviadalokon, ahol élvezettel harcolt mindenféle állattal meg emberekkel is. Mindezek csak a jéghegy csúcsát jelentették, így a mélyben ott izzott a parázs, aminek csak egy szikra kellett, hogy lángra boruljon. Ez a szikra pedig megváltoztatta a császár, a dinasztia és a birodalom sorsát is, de ugyanakkor felemelt egy ember a császári trónra. Ő volt Septimius Severus, az első „katonacsászár”.
Egy időre Spárta lett a görögök vezetője, és úgy tűnt, hogy a felesleges energiákat nem egymáson fogják levezetni, de ez az időszak nem tartott túl sokáig, Spárta nem tudta uralmát tartósan biztosítani. Ezen röpke időszak egyik jeles személyisége Xenophón, aki egy személyben volt katona, és történetíró is. Az ő tollából született meg az a mű, ami a görögök első olyan tettéről szól, amikor Kis-Ázsia messzi belsejébe vezette őket a sors. Ez volt a tízezrek hadjárata.
Odenatus és fia halála után Palmürában Zénóbia, az özvegy királynő ragadta magához a hatalmat, bár papíron legidősebb fia Vaballathus nevében lett a hatalom birtokosa. Zénóbia eddigi életéről nem lehet sokat tudni, sok a kérdés, és kevés a válasz rá.
Az ókori Görög világ történelme tele van tömérdek vérrel, szenvedéssel és megannyi érdekes emberi sorssal, amely alakításába hősök, híres, és hírhedt emberek egyaránt részt vettek. Ebbe a körbe tartozik bele az egyik legrejtélyesebb mindezek közül. Őt hívják Alkibiadésznak, aki életének nagy része maga volt a sikerek elsöprő sorozata.
Róma már megjelent a térségben, de csak még finoman próbált beavatkozni az eseményekbe, hagyta, hogy a görögök egymással harcoljanak, de arra nagyon ügyelt, hogy igazán senki ne erősödjön meg túlságosan. Kevesen voltak azok, akik látták előre igazán a veszélyt, és megpróbálták legalább a görögség egy részét egy egységbe tömöríteni, hogy így próbálják megőrizni a függetlenségüket. Ezek közé tartozott főszereplőnk Philopoimén.
II. Philipposz olyan időben lett a makedónok királya amikor egy aranyat se adtak volna az ország jövőjéért egy ókori fogadóirodában. Külső-belső ellenségek tömkelege ácsingózott a hatalomra, de mind kudarcot vallott, mert a trónt elfoglaló úriembert elég kemény fából faragták.
Az ókor történelme tele van híres személyiségekkel, nagy királyokkal, hadvezérekkel, ismert hősökkel. De ezek legnagyobb része, vagy inkább nagy többsége férfi. A történelmet a legtöbb esetben férfiak írták, írják napjainkban is, de néha az egyeduralmukat „megtöri” egy-egy nő is. Az ókor nagyjai közé így kerül be az egyiptomi Kleopátra királynő vagy Szép Heléna, hogy csak a legismertebbekről beszéljünk. Ennek a felsorolásnak lehet méltó tagja Boudica királynő, akit nyugodtan melléjük rakhatunk, mert, ha csak pár hónapra is, de tetteivel egy világbirodalmat zökkentett ki annak nagyhatalmi felsőbbrendűségéből, és ő állt a legközelebb ahhoz, hogy népe számára elérje a kívánt szabadságot, lerázza a rómaiak „láncát”.
Több száz évig tartó folyamat eredményeképpen Róma lett a mediterrán világ abszolút ura. Legyőzte a punokat, a gallokat, a görögöket, megannyi népet nyomtak le, melyek részei lettek a világbirodalomnak. A hódítások meghozták a belső változásokat is, a köztársaságot felváltotta a császárság. Jöttek a hol „jó”, hol „rossz”, vagy éppen „örült” császárok, de a birodalom recsegve ropogva ugyan, de fennmaradt. De szép lassan elkezdtek a válság jelei begyűrűzni, belső gondok, külső támadások kezdték gyengíteni Róma alapjait. Volt pár császár, hadvezér, vagy politikus, aki megpróbált úrrá lenni ezeken a gondokon, és egy-egy rövid időre sikerült is megállítani a lassú sorvadást. Ezek közé tartozik történetünk szereplője Flavius Stilicho is, akit hiába tartottak származása miatt „barbárnak”, mégis őt tekintik sokan az utolsó igazi római vezetőnek, aki megpróbálta fenntartani a birodalmat, és megvédeni minden külső ellenségtől
Némi félrecsúszott egyezkedést és Scribonia-tól való válást követően végül a triumvirek össztüzet zúdítanak Pompeiusra, minden irányból, ami a vereségével zárul. A triumvirek hatalmára már csupán önmaguk jelentik a veszélyt. Lepidus ismét bepróbálkozik, és megpróbálja Szicíliára rátenni a kezét, ami csúfos véget ér. Csapatai fellázadnak ellene, majd Octavianus „légiókonvertáló” varázserejének köszönhetően átállnak az ő oldalára. Ez volt Lepidus utolsó próbálkozása, provinciáitól megfosztják, ő pedig házi őrizetben éli le hátralevő éveit.