A keresztény Európa túlélte a Nyugat Római Birodalom bukását. A keresztény egyház pedig, élén a pápákkal a kontinens vezető politikai és szellemi ereje lett. Még saját államot is kapott a pápa a frankok jóvoltából. Az ezt követő évszázadok jelentették a pápaság egyik nagy virágkorát. Királyok, császárok választására voltak befolyással, ha kellett térden csúszva jött egy-egy uralkodó „bűnbocsánatért”. A pápai hatalom a középkor második felében és az újkor kezdetén négy traumát szenvedett el, melyek csökkentették a pápák befolyását és tekintélyét. Az első traumát IV. Fülöp francia király jelentette, mely eredménye lett a pápák avignoni „fogsága”. A második trauma akkor érkezett el, amikor a XV. században megjelentek Európában a korábbi nagy háborúk és járványok (pestis) okozta káoszoknak véget vető erőskezű uralkodók. A pápai hatalomra nézve harmadik válságtényezőt a reneszánsz és humanizmus hozta el, és végül a „kegyelemdöfést” a reformáció okozta. Mi most a „reneszánsz” pápák időszakába utazunk vissza az időben, amely egy elég mozgalmas korszak volt. Egyik oldalról a pápák támogatták a reneszánsz művészetet, az irodalmat, a tudomány sok ágát. Másik oldalról igyekeztek afféle „uralkodóként” viselkedni, és ilyen minőségben irányították az egyházi államot, és annak területét igyekeztek is növelni. Néha fényűző kényúrként viselkedtek, adtak a minél pompásabb udvartartásra, egyáltalán nem viseltek egyházi méltósághoz méltóan, pénzért sok mindenre képesek voltak, és nem restelték saját rokonaikat, vagy balkézről született gyermekeiket sem fontos tisztségbe emelni. Így elmondhatjuk, hogy foglalkoztak mindennel, amivel nem kellett volna, és hanyagolták azokat, amiket pedig igenis fontosak lettek volna. Ebben mondjuk nem sokat különböztek némelyik európai uralkodótól. Ezen díszes társaság egyik illusztris tagja volt VI. Sándor pápa, aki nem semmi figura volt, főleg pedig egyik fia Cesare Borgia, aki a korszak egyik igazi „mintapéldánya” volt. Élete, ha rövid is volt, de olyan mozgalmas, hogy mindenképpen megérdemli a figyelmet.
Sztorink kezdete mind térben, mind időben messze nyúlik. Itáliából figyelmünket nyugat felé, a mai Spanyolország területére kell irányítanunk. Itt született Rodrigo Borgia (1431-1503), későbbi nevén VI. Sándor pápa. Családja bár nemesi família volt, a címnél többel nem igazán rendelkeztek. Legnagyobb kincsük a kapcsolati tőkéjük volt, ami jelen esetben azt jelentette, hogy az édesanyja testvére egyházi pályára lépet, és a ranglétrán szépen araszolva eljutott egészen a bíborosi címig. Ez a kapcsolat csak még hasznosabbnak bizonyult amikor a pápai udvarba került, közel a tűzhöz, közel a hatalomhoz. Még a nevét is „olaszosította” annak érdekében, hogy jobban be tudjon illeszkedni, így lett a neve Borgia. A kitartó munka meghozta aztán a gyümölcsét, mert 1455-ben III. Callixtusz néven pápa lett a kedves rokonból. Az időközben otthon nevelkedő Rodrigo elvolt szépen a maga kis világába, esze ágába se volt egyházi pályára lépni, nem az ő stílusa volt a vallás, inkább a világi örömök, a való élet érdekelte már fiatal korától kezdve. Igen ám de ott volt az örök probléma, hogy hiába voltak vágyai, vagy akár álmai a jövőre nézve, pénz, vagyon nélkül az mind füstbe ment tervnek számított. A pénz és a vagyon nem otthon várta, hanem Itáliába. Így áthelyezte székhelyét oda. Megérkezése után a pápa elhalmozta kegyeivel, kapott pénzt, rangot, mindent amire vágyott. Még tanulni is volt lehetősége, ami azt jelentette, hogy kemény egy évet húzott le a bolognai egyetemen, ahol megismerkedett a reneszánsszal. Alig egy éves tanulgatás után a pápa magához rendelte, és 1456-ban bíborossá nevezte ki. De, ami dupla csavar az egészben, hogy úgy lett bíboros, hogy nem lett felszentelve papnak, így nem is vonatkoztak rá a papokra jellemző „tiltások”. Abban az időben még élt az úgynevezett unokaöcs-bíboros rang, ami a mindenkori pápák kedvenc címe volt a rokonok számára. A címnél sokkal fontosabb volt, amikor megkapta az egyházi állam alkancellári méltóságát, amely azt jelentette, hogy a teljes egyházi vagyon, minden pénzügy az ő kezébe került. Éveken át aztán becsülettel végezte ezt a munkát, tartva azt a korábbi jó szokást, hogy „egyet neked, egyet pedig nekem”. Magyarán a kincstárban szaporodó vagyonnal egyenes arányban az ő magánvagyona is szép kis gyarapodásnak indult. Annyit azért jegyezzünk meg, hogy volt miből félretenni, mert tényleg jól végezte a munkáját, több bevételt tudott betalicskázni a kasszába, mint elődjei. S azzal, hogy tisztségét 35 éven keresztül, öt pápa mellett töltötte be, önmagában olyan teljesítményt nyújtott, amelyre az egyház történetében nem akadt más példa.
Tisztségei száma is szépen gyarapodott, a ranglétrán is feljebb került, püspök-bíboros lett belőle. Rodrigo méltóságai, címei, na meg a vagyona egyenes arányosan kezdett növekedni az idő haladtával. Palotája Róma egyik legelegánsabb épülete lett, ami otthon adott a művészeteknek. De mindezek mellett az érzéki örömökről sem tudott lemondani, így időnként igazi party hangulat volt a rezidencián. Minőségi ételek, pia, kártyajáték, na meg akár feslett erkölcsű nők is sokszor a részesei voltak ezeknek a rendezvényeknek. A természet vidámságra, gyönyörökre fogékony kedéllyel áldotta meg, s e hajlamai ellen nem is igen hadakozott. A látszatra is csak akkor ügyelt, amikor erre rászorították. Mi sem bizonyítja jobban a női nem iránti kapcsolatát, hogy mire pappá szentelték már egy Vanozza dei Cattani nevű nemes hölgy négy csemetével is megajándékozta Rodrigot. Juan, avagy Giovanni volt a legidősebb, 1474-ben látta meg a napvilágot. 1475-ben született meg Cesare nevű fia, majd 1480-ban Lucrezia nevű lánya. 1482-ben született meg legkisebb fia, Jofre vagy olaszosan Goffredo. Mind a négy gyermeket büszkén vállalta a bíboros, és későbbi életében is mindent elkövetett, hogy atyai szeretetét kimutassa.
Az 1492-es év több minden miatt is igen emlékezetes. Elég, ha Kolumbusz útjára gondolunk az Újvilágba. De szintén ebben az évben a pápaság történetében is fontos események történtek. Meghalt VIII. Ince pápa, és többen is úgy érezték, hogy nekik bizony pápának kell lenni. Ezek közé tartozott Rodrigo Borgia is, akinek két komoly ellenféllel kellett szembenézni. Elméletben a rátermettség, az egyházi pályán eddig elért eredmények alapján folyik minden egyes szavazás az új pápa személyéről, de ebben az időszakban a megválasztás kulcsa a pénz és a kapcsolatok voltak. Pénzért, nagyon sok pénzért lehetett kapcsolatokat, magyarán szavazatokat venni. Rodrigo meg ebben nagyon is jól állt. De előkerült zsarolás, ígéretek, fenyegetés, meggyőzés, annak függvényében, hogy kinél mire volt szükség. Az idő Rodrigónak dolgozott, mert ő szép lassan egyre több bíborost állított maga mellé, ami meghozta a gyümölcsét. 1492. augusztus 11-én fehér füst szállt fel Rómában, ami jelezte, hogy új pápája van a világnak. Nemsokkal később megjelent Rodrigo Borgia, aki immár VI. Sándor pápaként köszöntette az egybegyűlt ünneplő közönséget.
De most már térjünk át Cesare, a másodszülött fiú történetére. A kis „fattyúból” testvéreivel egyetembe törvényes gyermek lett ötéves korában, amelyet egy egyházi bulla mondott ki. Innentől kezdve sínen volt az élete, hét éves korára már egyházi méltóságokkal is meg lett tisztelve a fiúcska. Nem mintha ebből bármit fel is fogott volna akkor még. Apját nem zavarta a kora, így 15 éves létére már a spanyolországi Pamplona püspöke is ő volt. De azért szorgalmas volt a kis fiúcska, akinek a nevelésére sok energiát fordítottak. Rómában, majd Perugia és Pisa egyetemein jogi tanulmányokat folytatott, magába szívta Itália szellemi életéből azt, ami neki megfelelt, ami érdeklődését felkeltette. Spanyoloktól tanulta meg tisztelni a római múltat, német tudóstól vette át az ókor és a középkor közös örökségét, a lelkesedést az asztrológia, alkímia, a misztikus tudományok iránt. 1493 szeptemberében, a tizenegy újonnan kinevezett kardinális között, mint már Valencia érseke is helyet kapott. Miután a bíborosok ezt a békát lenyelték, lenyelték a többit is, azt, hogy az újonnan kinevezettek között öt nem itáliai akadt, és hogy Caesaréval együtt, három még a huszadik évét sem érte el. Apjával ellentétben, ő még az egyházi ceremóniákat sem kedvelte, ha módját ejthette, ezektől is távol tartotta magát. Napjai főképp vadászgatással, mulatozással, olvasással, vitatkozással teltek. A nők, bár jócskán szerepeltek, nem kaptak életében lényeges helyet. Annál nagyobb élvezetét lelte a fényűzés mindenfajta megnyilvánulásában, házának, megjelenésének pompájában, a dúsan terített asztalokban. Olykor azonban ennél fontosabb elfoglaltsága is akadt: bekapcsolódott a pápai politikába, ami megalapozta „hírnevét”.
Itália politikai életében a legnagyobb ellentét ekkoriban Nápoly és Milánó között feszült. Lodovico Sforza, a “Mór”, unokaöccse, nevében kormányozta Milánót, és hatalmához azután is ragaszkodott, miután a jogos örökös elérte nagykorúságát. Az unokaöcs jogaiért viszont feleségének nagyapja, a nápolyi király szállt síkra. A Mór megijedt, és a francia királyhoz fordult segítségért. VIII. Károly kapva kapott az alkalmon, szerződést kötött vele, s 1494 őszén megindult seregével Itáliába, hogy meghódítsa a nápolyi királyságot. Amikor 1494 novemberének végén elindult Róma felé, úgy tűnt, hogy a francia király a véget hozza, elsöpri az útból Cesare apját, és ezzel csírájában fojtja el a Borgiák összes hatalmi álmát. A sereg létszáma elérte a 25.000 főt, ami abban a korban már igen tekintélyesnek számított. Ehhez jött még az a tény, hogy a sereg magját a híres francia lovagok mellett 8.000 svájci zsoldos gyalogos alkotta. A svájci zsoldosok voltak a német társai mellett a kontinens egyik legjobb, na meg legdrágább katonái. A sereggel tartott a francia király tüzérsége is, jó pár ágyúval felszerelve, amelyek akkor még olyan ritkaságszámba mentek, hogy kevés uralkodó engedhette meg magának, és Itáliában se sokat láttak még belőle addig.
Azonban VIII. Károlyt, szembetalálta magát VI. Sándorral a politika porondján. A Borgia-pápa volt az egyetlen hatalom Itáliában, amely a nápolyi király oldalán védekezésre készült a hódítóval szemben. 1494. december 27-én vonultak be a városba a franciák, nyomukban a király. VIII. Károly azonban nem sújtott le. A francia király nem kívánta eltávolítani a pápát: tárgyalni óhajtott vele, támogatását kérte hódításához, és biztosítékokat követelt. Amikor 1495. januárjában VIII. Károly kivonult Rómából, és megindult Nápoly felé, magával vitt két hús-vér zálogot, a pápától kicsikart kezeseket, melynek egyike Cesare Borgia volt, a pápa fia. A dél felé tartó francia sereg már a második éjszakára készült azóta, hogy Rómát elhagyta, mikor váratlan dolog történt. VIII. Károlyt fölriasztották. Cesare Borgia eltűnt! Este még látták, amint pihenni tért, és most sehol sem találják. – Lehetetlen! 19 öszvér cipelte a bíboros poggyászát, számított rá tehát, hogy egyhamar nem tér haza. Keressék tovább! Kutassa az egész sereg! – harsogott a parancs. Nem akadtak nyomára. A király tajtékzott. Miért hozott ennyi holmit magával, ha szökésen járt az esze? Bontsák fel a csomagjait! – A ládákban homokot és köveket találtak. VIII. Károly elvesztette az egyik túszát. Néhány héttel később svájci zsoldosok gyanútlan csapata vonult keresztül Rómán. Francia szolgálatból elbocsátott katonák igyekeztek hazafelé. A Szent Péter téren bandukoltak, amikor spanyol testőrök rontottak rájuk, és nagy részükkel végeztek. A testőrök nem önszántukból cselekedtek; egy bíborostól kapták az utasítást. Cesare Borgia bosszút állt a svájci zsoldosokon, amiért januárban kifosztották anyjának házát. Az oroszlánkölyök kezdte karmait köszörülni. A Borgiák sosem felejtettek, és mindig bosszút álltak.
VIII. Károly pikk pakk elfoglalta a nápolyi királyságot, II. Alfonso lemondott trónjáról inkább a fia javára, az pedig védekezésre képtelenül engedte át országát a hódítónak. A pápa pedig szövetkezett a franciák ellen Európa és Itália megszeppent hatalmaival, Velencével, Spanyolországgal és másokkal. A francia király kutyaszorítóba került, helyzete mind veszélyesebbé vált. A nápolyi bárók a hódító ellen fordultak, egyre erőteljesebben bontakozott ki franciaellenes fölkelésük. VIII. Károly Nápolyban helyőrséget hagyott, és elindult, hogy átverekedje magát az ellenséges gyűrűn. Amikor július 6-án Fornovónál megütközött a “Szent Liga” seregével, egy pürhoszi győzelmet aratott. A Liga serege kétszer akkora volt, de mégse bírta lezúzni a franciákat, akik fele akkora veszteséggel zárták a napot. A franciák nyugodtan tovább tudtak vonulni hazafelé, a Liga katonáit lefoglalta a hullák és sebesültek kifosztása, a franciák Itáliában összeharácsolt zsákmánya cserélt gazdát ekkor. A franciák első kísérlete Itáliában a hatalmuk erősítésére összeomlott ugyan, de nem adták fel törekvéseiket.
1496 októberében meghalt a nápolyi király, ami újabb lehetőséget csillantott meg VI. Sándor előtt. VI. Sándor Federicót, a meghalt uralkodó nagybátyját támogatta. Mondjuk nem ingyen. Federico nápolyi területeket ígért, a hajdan az Egyházi Államhoz tartozó birtokokat, köztük Benevento hercegségét ajánlotta föl cserében a koronáért. VI. Sándor titkos megbeszéléseken ismertette tervét: pápai legátusként Cesare Borgiát küldi Federico megkoronázására, világi kísérője pedig Juan lesz, aki a koronázás után átveszi birtokait az új királytól. A bíborosok tudomásul vették a tervet, mertek volna ellent mondani. A terv mégis füstbe ment. Juan Borgia 1497. június 14-én szűk körű családi vacsorán vett részt. Búcsúzkodás után együtt indult hazafelé a három Borgia, Cesare, Juan és az unokatestvérük. Ekkor látták utoljára. Másnap elkezdődött a kutatás. Ráleltek először a lovára, amint gazdátlanul csatangolt Róma utcáin. Megtalálták aztán a szolgát, összevagdalva, szólásra képtelenül. Egy fakereskedő tanúként jelentkezik: a kérdéses éjszakán szokásos posztján árujára ügyelve látta, amint valaki négy társa segítségével, a Tiberisbe vetett egy hullát. – Miért nem szólt előbb? – Nem tartotta olyan jelentősnek, száz hasonló esetet is látott már ugyanott, és soha senki sem kérdezte őt felőlük. A Tiberis 300 halásza kifeszített hálókkal fésüli át a folyó medrét. Kiemelnek egy kilenc sebbel borított hullát: Juant. A tettesek kilétére soha nem derült fény, de arra nézve, hogy ki állt az egész mögött már vannak elképzelések. Nem rövid az a lista, ami a lehetséges megrendelőket felsorolja. Egy rakat nemesi család, a Sforzák, az Orsinik, a spanyol király, megannyi ellenfele a családnak, akiknek jól jött ez a váratlan halál. De a lista elején találjuk tulajdon öccsét Cesare Borgiát is. Elképzelhető, hogy féltékeny volt testvérére, irigyelte annak lehetőségeit, a családban elfoglalt helyét. Saját egyházi pályája iránt érzett kedvetlensége talán gyűlöletté fokozódott, amikor arra gondolt, mennyivel szívesebben és jobban töltené be ő a Juannak szánt szerepet. De az is lehet, hogy csak egy bosszúre szomjazó felszarvazott férj ölette meg. Ez már nagy valószínűséggel örök rejtély marad. Ezek után Cesare Juan nélkül indult el Nápolyba Federico megkoronázására. Mély gyászban, talpig feketében vonult a menet, fekete takaró borította a 300 lovat is. Capuánál megálltak; a pápai legátus beteget jelentett. Ekkor adták hírül, hogy a “francia betegséget”, a szifiliszt kapta meg, amely a legenda szerint később egy cseppet eltorzította az arcát, maradandó nyomokat hagyott, és e miatt viselt a legtöbbször valamit az arca eltakarására, és tért át az éjszakai „életre”. Erre nézve szintén sok kérdés még ma sem tisztázott, ami az ő életében nem meglepő, sok ilyen volt, és lesz még.
1497 novemberében felbontották Lucrezia Borgiának Giovanni Sforzával kötött házasságát. A válás oka: a férj nem hált együtt hitvesével, mert nem volt rá képes. Durva indok? Az egyetlen elfogadható. Az egyház csak azt a házasságot bonthatta fel, amely létre sem jött. A vihar még el sem csitult, amikor 1498. február 14-én a Tiberis újabb hullákat vetett ki. A lány tetemében Lucrezia egyik udvarhölgyét, a fiúéban Perottót, a pápa kedvelt pohárnokát ismerték fel. Azt a Perottót, aki az előző év decemberéig, addig, amíg Lucrezia egy zárda lakója volt, a pápa és leánya közti üzeneteket közvetítette. Ügy hírlett, túlteljesítette feladatát, a szükségesnél közelebb került Lucreziához, aki amiatt „úgy maradt”. Cesare a Tiberis vizével mosta le a húga becsületén esett foltot. A sors fintorra, hogy Lucrezia pont akkor esett teherbe, amikor éppen zajlott első “válópere”. Az apa kiléte rejtély, de a találgatásokból két apajelölt tűnt esélyesnek: Perrotto, és Cesare, akit főleg az ellenségei tartottak apának.
Pár állammal arrébb a francia király, VIII. Károly fejjel ment a falnak, a szó valódi értelmében. Amikor megtekintette átépítés alatt álló palotáját, úgy beverte fejét egy ajtófélfába, hogy 1498. április 7-én belehalt a jól sikerült fejelésbe. A francia trónt Károly unokabátyja foglalta el. XII. Lajos már uralomra lépése pillanatában nyilvánvalóvá tette, hogy elődjének Itália felé terjeszkedő politikáját akarja folytatni. Amikor koronázásakor fölvette a nápolyi király és a milánói herceg címét, ezzel jelezte, hogy mire is számítsanak Itália urai. Másfajta politikát folytatott a Vatikánnal szemben is. Első perctől kezdve VI. Sándor barátságát kereste, aminek megvolt a prózai oka. XII. Lajos válni készült, fel akarta bontani házasságát, amit ebben az időben csak a pápa hatalmában állt. VI. Sándor hajlandó volt megértést tanúsítani a francia király magánéletének válsága iránt. Most nem kívánta útját állni az Itáliába nyomuló franciáknak, inkább a maga pecsenyéjét is az ő segítségükkel akarta megsütni. 1498 júliusában meg is kötötték egy egyezséget: a francia király, cserében házassága felbontásáért, pénzbeli és katonai támogatást ígért a pápának minden ellenfelével szemben és egy franciaországi hercegséget a pápa fia számára. Dél-Franciaországban terült el a Cesarénak szánt Valence, ami után kapta a Valentino becenevet. Új birtokai évi húszezer aranyfrankot jövedelmeztek, ami mellett a pápa fia zsoldosvezér is lett a francia hadseregben, alkalomadtán 600-1800 főnyi lovascsapatot vezethetett a francia király lobogója alatt. Nem csinált tehát rossz cserét a pápa fia, aki lemondott az egyházi pályáról. Cesare Borgia megkezdte új, immár világi életét. Franciaországba készült, hogy személyesen vegye át a királytól hercegségét és a hozzá „járó” hitvest is. Cesare – életében először és utoljára – meglátogatta frissen kapott hercegségét. Értékes ajándékokat hozott: bíborosi kalapot az uralkodói pártfogolt részére és a házasság felbontását engedélyező pápai oklevelet a királynak. A francia király a navarrai király húgát szemelte ki hitvesnek. 1499. május 12-én tartotta Cesare az esküvőjét Charlotte d’Albret-val. 24 éves volt Cesare, 17 esztendős Charlotte, amikor házastársaknak nyilvánították őket. A nászéjszaka után Cesare büszke, megelégedett levélben tudatta, hogy “nyolcszor egymás után” tett eleget férji kötelességének. XII. Lajos gratulált a pápának, amiért fia “négy lándzsával többet tört”, mint ő maga a királynéval töltött első éjszakán. De egyes pletykák szerint egy darab lándzsa sem tört, mert a nagyon készülő férj biztosra akart menni, ezért bevett egy afféle korai Viagrát, amivel azt érte el, hogy fél éjszaka a wc-n ült hasmenéssel küszködve. Mindenki döntse el, hogy melyik verzió a szimpatikus neki, az igazság már ebben az esetben sem fog soha kiderülni. Nem soká tartott Cesare vidám házasélete. XII. Lajos hívta, hogy csatlakozzék az Itáliába készülő menethez. Cesare elhagyta kastélyát, ahol mézesheteit töltötte, elbúcsúzott hitvesétől – mint később kiderült, örökre. Nem látta többé viszont Charlotte-ot, nem ismerte meg születendő lányát, Louise-t. sem. Lyonba sietett, amivel lezárult földi pályafutásának egyik rövidre szabott fejezete: kéthónapos házasélete.
1499. július 15-én lépett a francia sereg milánói területre, és másfél hónap múlva a francia király az egész államot magáénak tudhatta. A Sforza-állam összeomlott, és magával rántotta Itália függetlenségét. VI. Sándor nemcsak Milánó megkaparintásában támogatta a francia királyt: nápolyi igényeit is elismerte. Augusztusban a nápolyi király egyik rokona sietett el, hátrahagyva áldott állapotban lévő feleségét, Lucrezia Borgiát, de VI. Sándor visszacsalogatta lányához a szökevényt, Alfonso di Biscegliét, visszaédesgette a lányának adott, a menekültektől elkobzott birtokokkal. Spoleto kormányzója lett Lucrezia Borgia. Alfonso bekapta a horgot, sietett vissza hitveséhez.
A francia sereg újbóli Itáliába érkezésével eljött Cesare Borgia ideje. November 13-án titokban Rómában termett. Három napon át tárgyalt apjával, majd ugyanolyan titokzatosan, ahogy megjelent, el is tűnt. Romagnában bukkant fel, de immár kezében fegyverrel. Cesare Borgia elindult, hogy államot kovácsoljon össze magának. Vagy fél tucat nemesi család kapott „levelet” a pápától, amiben arról tájékoztatták őket, hogy hatalmuknak vége, az általuk birtokolt, valamikor az egyház kezében lévő birtokok joga elvételre kerül tőlük. A nyomaték kedvéért pedig ott volt Cesare kezében lévő sereg. November végén Cesare körülbelül 8.000 főnyire duzzasztott seregével átvonult Bologna területén, és Imola felé közeledett. Először a francia király ellenfelének, Lodovico Sforzának a rokona ellen fordult; aki méghozzá nő volt, Caterina Sforza-Riario. Caterina nem mondott le a védekezésről, páncélt húzott, összes gyermekét Firenzébe küldte, és Forli várába húzódott. December végén Cesare már Forliban termett. Miután az ágyúk elvégezték feladatukat, 1500. január 12-én, egész napos, 400 ember életét követelő heves harcban a francia, svájci és itáliai zsoldosok betörtek a várba. Öldökölve, rabolva szedték le fáradozásuk iszonyatos gyümölcsét. Cesare hullákon és romokon át kísérte Caterinát a városba, saját szálláshelyére. 1500. január 23-án Cesare, oldalán a rab Caterinával, kivonult Forliból. Három nap múlva egy váratlan hír megálljt parancsolt a menetnek. Lodovico Sforza 8.000 svájci zsoldossal és valamennyi lovassággal betört Milánó területére, hogy visszaszerezze elvesztett államát. Cesare francia zsoldosait ezért sürgősen Milánóba rendelték. A mór február 5-én bevonult Milánóba. A nép örömmel fogadta most. Bőségesen elég volt ez az egy év arra, hogy a franciákban csalódjon. A visszaszerzett hatalom pünkösdi királyságnak bizonyult. Lodovicót saját svájci zsoldosai is elárulták a döntő, novarai ütközetben, 1500. április 10-én. Ezúttal elmenekülni sem tudott; fogolyként vitték Franciaországba, és ott is halt meg.
Cesare hazatért Rómába, ahol nagy elismerések várták. A pápa megerősítette minden eredményét, s utat nyitott a továbbiakhoz: március 7-én bullák sora ruházta Cesare Borgiára az elvett birtokokat, majd az egyház legmagasabb világi funkciójába emelték, kinevezték az egyházi seregek főkapitányává, gonfalonierévé. Úgy tűnt, az újdonsült „fővezér” élvezi eddig kivívott sikereit, és vidáman veti bele magát a gondtalanabb élet örömeibe. Ekkor szövődött kapcsolata Fiammettával, a híres római kurtizánnal, akinek emlékét máig őrzi egy kis római tér neve; ekkor vett részt abban a Szent Péter téren tartott bikaviadalban, amelyben öt bikával is végzett. Az események viszont az „örök városban” újfent véressé kezdtek válni. 1500. július 15-én a Vatikánban vacsorázott Lucrezia Borgia férje. A Szent Péter-templom előtt haladt a herceg a vacsora után, ahol a lépcsőkön zarándokok szunyókáltak, megszokott látvány volt ez Rómában. Hirtelen a zarándokok felugrottak, és rárontottak. A fekete köpenyek alól kardok villantak elő. Kardot rántott ő is, küzdött kétségbeesetten, így visszakozott a Vatikán felé. Hallotta még, amint kinyílik a kapu, látta még, amint a támadók szétrebbennek. Pápai testőrök emelték fel, vitték vérző testét a Borgia-toronyba, zokogó felesége fektette az ágyba. Nem volt kétséges, hogy ki a merénylők főnöke: Cesare Borgia. Azok azonban nem végezték el feladatukat, Alfonso szervezete legyőzte a halált. Vidáman, bizakodva beszélt ápolóival augusztus 18-án, amikor egyszerre csak Michelotto lépett a terembe, aki Cesare legfőbb bizalmasa volt. Nem sok jót ígértek szavai. Parancsot kapott, hogy minden jelenlevő nápolyit tartóztasson le, mert ura tudomást szerzett egy összeesküvésről, amit a Borgiák ellen szőnek. Lucrezia hevesen tiltakozott. – Talán próbálják meg a pápa kegyes közbenjárását megnyerni – tanácsolta Cesare embere. Lucrezia kirohant, szaladt a pápához. Alig lépett ki a teremből, Michelotto villámgyorsan elvégezte feladatát. Aragóniái Alfonsót, “miután sebeibe nem akaródzott belehalnia, ágyában megfojtották”. Alfonso fölöslegessé, terhessé vált, mert nápolyi volt. Meggyilkolásával Cesare eltépte a Borgiákat Nápollyal összefűző legerősebb szálat. A pápa most már semmiképpen nem visszakozhatott: vállalnia kellett a francia szövetséget, annak minden következményével. XII. Lajos méltányolta és meghálálta e gesztust. Alig temették el a herceget, a francia nyomás újabb engedményekre késztette Velencét: lemondott két Adriai-tenger menti bázisáról, a védnöksége alatt álló Pesarót és Riminit átengedte Cesare hódító vágyainak. Alfonsóval együtt sírba tették a Nápoly-barátságot, de eltemették a régi Cesare Borgiát is. Megváltozott még életrendje is: a nappalt átaludta, késő délután kelt fel, és éjszaka dolgozott. Rómába ezentúl többnyire titokban látogatott el, álarcosán. Cesare Borgia átlépte a saját, egyéni Rubiconját. 1500-ban a valódi Rubicont is átlépte. Riminiből Faenza felé tartott, jól szervezett hadsereg élén; mögötte meghódolt városok, előtte leigázásra csábító területek, fejében a belső parancs: “Aut Caesar, aut nihil” Caesar leszek vagy semmi.
Nem akadt dolguk a fegyvereknek Pesaróban, a város lakói elűzték urukat, és kitárt kapukkal várták Cesare jöttét. 1500 végére egyetlen nagyobb város maradt még meghódítatlan Romagnában: Faenza. Amikor 1500. november 20-án Cesare Faenza alá ért, a kapukat zárva, a várost ellenállásra készen találta. Hadjáratai során első ízben ütközött a polgárság és uralkodója ellenállásába. Gyors rohammal nem tudta bevenni a várost Cesare, a hosszabb ostromot pedig megakasztotta a tél. A felázott talajban menthetetlenül elsüllyedtek a hadigépek, a szabad ég alatt táborozó katonákat semmi sem védte a hideg ellen, így kis őrséget hátrahagyva, néhány nap múlva téli szállásra vonult vissza seregével. Második hadjáratán kiváló zsoldosvezéreket fogadott szolgálatába az Egyházi Állam legrangosabb családjaiból, akik csapatai alkották a tízezer főnyi sereg zömét, magvát pedig jórészt spanyol gyalogosok. Nem akadtak Itália-szerte katonák, akik az övéinél jobban lettek volna ellátva mindennel. Mindez iszonyú sok pénzbe került, amit kreatívan elő is teremtett a pápa. Cesare Borgia második hadjáratát segítette – fejenként 5-25.000 dukát közt mozgó összeggel – az 1500. szeptember 28-án kinevezett tizenkét bíboros, köztük három Borgia-rokon és az esztergomi érsek, Bakócz Tamás is. Fegyverré és zsolddá vált így a tizenkét bíborosi kalap.
Cesare Borgiát kedvelték Romagnában, ami annak a ténynek volt köszönhető, hogy még zsoldossereggel együtt is, jobb volt elődeinél. A pápával, a Vatikán kincstárával háta mögött megengedhette magának azt, amit elődei nem tehetek: csökkenthette a nép kiszipolyozását. Javában zajlott még a romagnai farsang, mikor kis csapat haladt keresztül a Cervia melletti erdőn 1501. február 15-én. Az urbinói hercegné egyik udvarhölgyét, Dorotheát kísérték újdonsült férjéhez Velencébe. Az erdőből hirtelen lovasok vágtattak elő, 20-25 fegyveres támadt a csapatra. Rémülten rebbentek szét a kísérők, a támadók meg elszáguldottak zsákmányukkal: Dorotheával. Az asszonyrablás nagy port vert fel. Velencében a Tízek Tanácsa követet menesztett a pápához s fiához. “Gyalázatos, szörnyű, utálatos tett – viszonozta VI. Sándor a velencei követ háborgását –, nem tudnék elég szigorú büntetést javasolni annak számára, aki Istent és embert ilyen cselekedettel sértett meg. Ha a herceg tette, nyilvánvalóan elvesztette józan eszét.” A herceg azonban azt állította, hogy nem tette. Egyáltalában nem szenved hiányt nőkben, nincsen szüksége arra, hogy erőszakkal szerezze meg őket, hangoztatta. De eltűnt az egyik kapitánya, aki a farsangot Urbinóban töltötte, és ott beleszeretett Dorotheába. A megrabolt férj őrjöngött, Dorothea pedig egyszer csak megjelent, mégpedig Cesare oldalán. Cesare rabolta-e el, vagy csak nála kötött ki végül, nem tudni. De tény, hogy Dorothea városról városra követte őt, kísérte útján mindaddig, amíg ez az út szakadékba nem torkolt; csak 1504-ben, fordult levelével a Velencéhez, megköszönve a város fáradozásait és előkészítve visszatérését férjéhez. De Caesaréhoz fűződő kapcsolatának tartósabb emléke is maradt. Lehet, hogy Dorothea volt Cesare egyik törvény telén gyermekének, az 1502-ben megszülető Camillának vagy a fiatalabb Girolamónak az anyja, ha ugyan nem mindkettőnek.
A tél elmúltával 1501. április 25-én, kétnapos heves ágyútűz után Cesare megszerezte Faenzát. Nagylelkű győzőként vette birtokába a várost, és szabad elvonulást engedélyezett bárkinek. Talán épp e nagyvonalú udvariasság oszlatta el a „tulajdonos” gyanakvását; menekülés helyett legyőzőjének kíséretéhez csatlakozott. Megbánásra nem sok ideje maradt. Miután júniusban Rómába érkezett, csakhamar fogolyként az Angyalvárban találta magát; elfoglalta a másik rabságban tartott egykori uralkodó, Caterina Sforza helyét. De alig egy évig volt fogoly a fiatalember. 1502 nyarán kihalászták testét a Tiberis folyóból, nyakában egy méretes ágyúgolyóval. Mondani se kell vajon ki adott parancsot erre. Faenza után a bevehetetlennek tartott erődítményre, Castelbolognesére fájt a foga, e saját birtokai közé ékelt bolognai területre. Bologna halálra rémült ura egyetlen utat látott a védekezésre: engedett. Sietve békét kötött az egyházzal és annak hadvezérével, elismerte a pápa hűbérúri jogát, lemondott az erődítményről, sőt, kötelezte magát arra, hogy pénzzel és haderővel segíti további vállalkozásait. Cesare június 13-án titokban Rómában termett. Csatlakoznia kellett a Nápoly felé vonuló franciákhoz. Amíg Itália városállamai rémüldözve lesték a kertjeikben ólálkodó farkast, alig-alig figyeltek föl a távolabbi mezőket ellepni készülő sáskahadra. Azokban a novemberi napokban, amikor Faenza védelmére gondoltak, két rivális európai hatalom békejobbját nyújtotta egymásnak, és megosztozott a közösen elejtendő zsákmányon: Dél-Itálián. 1500. decemberében a francia és spanyol király Granadában titkos szerződésben rögzítette a következő évre tervezett együttes akciót; a meghódítandó terület felosztását. VI. Sándor csatlakozott a granadai szövetkezéshez, és ezzel veszedelmessé válható lakókat engedett szomszédságába. Igaz, a közös hódítás csökkentette némileg a veszélyt, a pápa számíthatott arra, hogy a két hatalom kölcsönösen sakkban tartja egymást, s talán még örült is annak, hogy ily módon egyszerre szerzi meg magának a francia és a spanyol király barátságát. Nem ismétlődött meg az, ami hét év előtt történt Rómában, a francia sereg éppen csak keresztülvonult a városon, rendben és fegyelmezetten. Ugyanezek a katonák, egy hónappal azután, hogy a pápa áldásra emelt keze alatt elhaladtak, olyan rémségeket követtek el, amilyenekre Itáliában mindeddig nem akadt példa. Capua, e rémségek színtere, a barbárság jelképévé vált. A város már megadásról tárgyalt a fővezérekkel, d’Aubigny-val és Cesaréval. A katonák viszont nyugtalankodtak, zsákmányra éheztek. Július 25-én, kitárultak Capua kapui, ami után elszabadult a pokol. A vezérek nem tudták katonáikat megfékezni, nem volt rá képes Cesare sem. A capuai vérfürdő után D’Aubigny és Cesare ellenállás nélkül vonult be augusztus 2-án Nápolyba; itt fogadták a hajón érkező francia királyt. Dél-Itáliában megszületett a francia-spanyol közös uralom. A francia és spanyol király versengett Cesare kegyeiért; XII. Lajos levélben köszönte meg szolgálatait, Ferdinánd friss dél-itáliai szerzeményeiből ráruházta Andria fejedelmének címét, mindkét király sietett anyagiakban is kifejezni háláját. Hódításait hivatalosan is megkapta VI. Sándortól. Az Adriai-tenger partjától a Tirrén-tengerig terjedt Cesare birodalma. Itália bármely fejedelme irigykedve tekinthetett arra, aki hivatalosan így nevezte magát ettől kezdve: “Franciaországi Caesar Borgia, Romagna és Valence hercege, Andria fejedelme, Piombino ura, az egyház gonfalonieréje és főkapitánya.” A Borgia család álma valóra vált. Cesare itáliai herceg lett, és hercegné a húga. Cesare egyre félelmesebb alakjává vált a római életnek, amint időről időre váratlanul felbukkant a városi éjszakában, álarcosán s bosszúvágyón. A pápa mulatott a legvadabb Borgia-ellenes szatírákon, vádakon, nem így a fia. Egy költőnek, aki “kedvezőtlen és becstelen” módon írt Faenza bevételéről, 1501 decemberében kivágatta a nyelvét, és levágatta a kezét. A levágott kéz és nyelv napokig függött közszemlére kitéve, mindenki okulására Rómában.
1502 június 21. Fülledt kánikula. Urbino városa előtt, a kolostorkert enyhítő hűsében Guidobaldo da Montefeltro fogyasztja vacsoráját unokaöcsével. Egy vágtatva érkező futár riasztja fel, néhány mondatot hadar el, Urbino hercege lóra pattan, maga elé ülteti a gyermeket, s elviharzik. A berobbanó hír így hangzott: Cesare Borgia behatolt a hercegségbe, és rohamléptekkel közeledik a város felé. Nyilvánvaló célja, hogy elfoglalja az államot, és elfogja annak jelenlegi és jövendő urát. Kis híján sikerült neki is. Guidobaldo az utolsó percben csúszott ki keze közül, parasztgúnyában, csak véletlen szerencsével surrant ki saját hercegségének határán. Fő célját azonban Cesare Borgia mindenképpen elérte: három nap alatt kardcsapás nélkül ura lett az urbinói hercegségnek, győztes hódítóként vonult be. Nem gyávaságból választotta Guidobaldo a gyors menekülés útját: nem tehetett másként. Cesare közeledtének híre váratlanul, felkészületlenül érte. Mesteri ügyességgel, ördöngös csalafintasággal gondoskodott erről a hódító; mint a mesebeli róka, addig-addig hízelgett, bókolt kiszemelt áldozatának, a hiszékeny hercegnek, amíg annak ösztönös gyanakvását elnyomta. Győzött a “caesari gyorsaság”, ahogy csodálói, és a “nagy rászedés”, ahogy ellenfelei hirdették. Ekkortájba lépett szolgálatába Leonardo da Vinci, aki kapcsán Cesare utasította tisztségviselőit, hogy mindenhol szabad utat biztosítsanak “kiváló és szeretett mérnökének”, aki bejárta és felmérte Cesare birodalmát. Elgondolásainak megvalósítására már nem került sor, az utókor számára, naplóján kívül, csak vázlatok jelzik a Borgia-szolgálatban töltött hónapjait da Vincinek.
Röviddel Cesare bevonulása után Urbinóba érkezett Firenze küldöttsége. 33 éves férfi volt köztük, akit a firenzei követ a titkáraként hozott magával, és Niccolo Machiavelli néven mutatott be. Mert, bár jó tíz év telik még el addig, amíg Machiavelli megírja A fejedelem című művét, és a röpke találkozás után alkalma nyílt arra, hogy hosszabban és behatóbban figyelje meg leendő modelljét. “Rendkívül fönséges, pompaszerető úr ez, és hadi téren oly merész, hogy semmi sem elég nagy ahhoz, hogy kicsinek ne tűnjék neki. Dicsősége öregbítésére vagy hatalma növelésére sohasem rest, és nem ismer sem fáradságot, sem veszélyt. Céljához ér, mielőtt arról értesülnének, hogy megindult. Katonái előtt népszerűségre törekszik, és Itália legjobb embereit szerezte meg magának. Mindez s hozzá még szüntelen szerencséje győzedelmessé és veszélyessé teszi.”
1502 nyarán Milánóba sietett. Ölelő karok várták itt: szerető testvérként üdvözölte a francia király, XII. Lajos. Ezzel a baráti öleléssel pályafutásának egyik legnagyobb diplomáciai sikerét érte el. XII. Lajos ismét Itáliában volt, újabb nápolyi hadjáratát készítette elő. A franciák és spanyolok dél-itáliai békés együttélése véget ért; küszöbön állt az összecsapás, az elkeseredett harc az egyeduralomért. A francia király cserében a nápolyi hadjáratához ígért segítségért szabad kezet adott Cesare további hódításaihoz. De alig egy hónap múlva már más volt a helyzet, egy szempillantás alatt minden megváltozott. Addigi hódításainak egy részét elvesztette, veszélyben forgott az egész ez ideig összetákolt állama. Saját zsoldosvezérei álltak ellenfelei élére. A vezérek fölkeltek, hogy levágják a sárkány fejét. Nem a szörnyét, csak náluk nagyobb erejű s étvágyú társukét. Megszületett a terv Cesare leverésére: gyorsan, még mielőtt a francia csapatok Itáliába érhetnének, akartak rajtaütni tízezer főnyi seregükkel. Csatlakozásra szólították fel a Borgia-terjeszkedéstől kiváltképp rettegő hatalmakat. Firenze kényelmetlen helyzetbe került. Követet küldött, hogy elhárítsa az ellenséges szándék látszatát, de olyat, akinek jelentéktelensége megvédte a köztársaságot minden végleges elkötelezettségtől, aki nem rendelkezett elég súllyal, tekintéllyel komoly szerződések aláírásához: a második kancellária titkárát, Machiavellit. Machiavelli arra a hírre érkezett Imolába, hogy a „pápafi” gyakorlatilag elvesztette urbinói hódítását. „Hogy szelíd voltam, nem vittem végig a dolgokat, ez ártott nekem” – így magyarázta Cesare az ellene támadt mozgolódást. Cesare visszakozót fújt, feladta az egész urbinói hercegséget, megmaradt haderejével Romagna védelmét akarta biztosítani. Ezek a csapatok szenvedtek súlyos vereséget október 17-én az összeesküvő zsoldosvezérektől. De haboztak az összeesküvők, mert saját merészségüktől megszeppent lázadozó lakájokként, még mielőtt a fegyverek döntöttek volna, a visszavonulás útját keresték. Október végén Paolo Orsini tárgyalásokat kezdett „gazdájával”, és november közepére már meg is kötötték az egyezséget. Cesare nagylelkűen megbocsátott hűtlen hadvezéreinek, visszafogadta őket szolgálatába. Az összeesküvők visszaadták mindazt, amit elfoglaltak. 1502 végén Senigaglia meghódítását kapták a zsoldosvezérek a kibékülést megpecsételő feladatul. A város elfoglalása után Cesare üdvözölte megtért báránykáit, a zsoldosvezéreket, akiket aztán egy megbeszélésre invitált, ahonnan már nem tértek vissza, foglyok lettek. “Bellissimo inganno”, legszebb rászedés: a Borgiákat gyűlölő történetíró, Paolo Giovo nevezte el így Cesare ezen akcióját.
1503, január 3: örömünnep a Vatikánban. Megérkezett a várt senigagliai hír. Egyházi átok sújtotta az összes Orsinit. Vagyonukat elkobozta a pápa; római palotáikból egészen az utolsó szalmaszálig mindent elhordtak. Rémület lopódzott Róma városába. Tehetetlenek voltak a fronton, ezért lesújtottak a kezük között levőkre. Január 18-án – Cesare jóvoltából – elvesztette életét a két zsoldosvezér, Paolo és Francesco Orsini, s egy hónap múlva, február 22-én, meghalt az Angyalvár foglya Orsini bíboros is. A pápa sürgetve hívta Rómába, unszolta az Orsinik elleni harcra, de Cesare nem tudott lemondani arról, hogy művére, az ellene támadók megbüntetésére föl ne tegye a koronát: Siena ellen fordult. Nem a város kellett neki, hanem annak ura, Pandulfo Petrucci. “Miután ellenségeim fegyverét elragadtam, meg kell fosztanom őket eszüktől is” – közölte Machiavellivel. Megegyezett a várossal: az maga űzte el urát, “az árulás tanítómesterét”, Petruccit. Az Egyházi Államnak talán leghatalmasabb “pártját”, az Orsini családot, megsebezték, meggyöngítették, de nem semmisítették meg a Borgiák. Cesare a következő évben ismét fegyverkezett. A Rómában tartózkodó követek aggodalommal figyelhették a szervezkedést. Örökre titok marad, minő céllal szervezte seregét 1503-ban Cesare, ugyanis augusztus 18-án meghalt VI. Sándor pápa. Malária vagy méreg végzett-e vele, máig vitatják. Valószínűbbnek tűnik az első, izgalmasabbnak a második, amely szerint a pápát megmérgezték, méghozzá azzal, amit ő készített – másnak. Adriano da Corneto kardinálist akarta megmérgezni VI. Sándor azon az augusztus 5-én rendezett vacsorán, amelyre a bíboros a pápát és Cesarét is meghívta. Az egyházfő megvesztegette Adriano egyik komornyikját; megbeszélte vele, hogy a vacsora utolsó fogásaként mérgezett confettit tálaljon föl a kardinálisnak. A komornyik bevallotta a tervet gazdájának, a mérgezett confettivel pedig a pápát etették meg. Hogy mi az igazság ebből, ki tudja ma már.
A pápa halálával megkezdődött Cesare Borgia önálló élete. Egyelőre ugyan kérdésesnek tűnt, vajon megkezdődik-e. Mert apjával egyidőben ő is halálos betegen feküdt lakosztályán. Cesare azonban túlélte apja halálát, de nem élte azt túl a szerencse fia, a rászedés mestere, a maga sorsát keményen kovácsoló, a kedvező körülményeket kihasználó, gyors és határozott Cesare Borgia. Annyi ereje volt, hogy sebtében összeszedte, amit hirtelenjében talált a kincstárban. Régi akaraterejének utolsó lobbanásával elhárította az apja halála után elsőként leselkedő veszélyt: megmenekült az életére törők dühétől. Az első veszély elhárításával utolsó győzelmet aratta. Egyszeriben kettős játékot kezdett, ide-oda táncolva spanyolok és franciák között Életét azonban megmentette e kettős biztosíték. Súlyos betegen vonult ki Rómából, s vele együtt az egész Borgia-pereputty. Szeptember 22-én a konkláve Siena érsekét, II. Pius unokaöcsét választotta az egyház fejévé. A Borgia-pápa után egy jámbor, békeszerető, mélyen vallásos olasz került III. Pius néven a Vatikán trónjára. Teljesítette az ígéreteket, amelyekkel Cesarét a Vatikán elhagyására bírták: megerősítette őt Romagna hercegségében, és kinevezte az egyház gonfalonieréjévé. Az elűzött zsarnokok azonban mintegy gombnyomásra ugrottak VI. Sándor halálhírére. Támadásra indulhatott mindenekelőtt a legerősebb itáliai hatalom, Velence, az egyetlen állam, amely föl volt készülve az új helyzet kiaknázására. Velence állt a Cesare államába visszasomfordált uralkodócskák mögött, támogatta őket anyagilag és erkölcsileg, s miközben segítette őket birtokaik visszaszerzésében, egyúttal befolyását is biztosította fölöttük. De nem elégedett meg ennyivel: saját birtokait is növelni óhajtotta, sereget küldött Romagnába, hogy minél nagyobb falatokat hasítson ki magának Cesare államából. Cesare Romagna hercege volt még, nemcsak jog szerint, hanem a valóságban is, rendelkezett pénzzel és sereggel, számíthatott a Velencétől megrémült hatalmaknak, mindenekelőtt Firenzének, ha nem is segítségére, de legalább passzivitására, s élvezte az új pápa támogatását. Azonban nem indult seregével Romagnába. Inkább visszaköltözött Rómába. Bízott jövőjében, de nem tett érte semmit. Pedig, ahogy múlt az idő, egyre csökkentek esélyei. Ellenfelei mind jobban magukhoz tértek, s addig-addig áskálódtak, amíg a pápa végül is elrendelte a csapatainak a feloszlatását. Ekkor határozta csak el, hogy szétkergetésre ítélt seregét Romagnába vezeti. Késő volt már. Még Rómát sem hagyhatta el; ellenfelei lesben álltak. Örülnie kellett, hogy ép bőrrel úszta meg a kalandot, legalább életét megmenthette a vérére szomjazóktól. Seregét sorsára hagyva futott az Angyalvár biztonságot nyújtó falai közé. Senkit sem ért váratlanul, amikor III. Pius október 18-án, egy hónappal megválasztása után meghalt. Halálos beteg volt már megválasztása idején is, akkoriban azt jósolták, hogy saját koronázását sem fogja megérni. Ennek és nem érdemeinek köszönhette azt, hogy a Vatikán trónjára került: a Borgiák ellenfelei időt nyertek a felkészülésre. Az október 31-én összeülő konklávén megválasztották az új pápát. Az új egyházfő Giuliano della Rovere, a Borgiák ősi ellenfele lett II. Gyula néven. Megválasztását jelentős részben VI. Sándor fiának, Cesare Borgiának köszönhette. Giuliano della Roveré megígérte Cesare Borgiának, hogy a pápai trónra kerülve, megerősíti őt Romagna hercegségében s az egyház gonfalonierei tisztjében, és Cesare Borgia biztosította számára a spanyol kardinálisok szavazatát. De II. Gyula nem tartotta a szavát. Kinevezte saját kormányzóját Romagnába, és hűségre szólította fel alattvalóit. De Imola, Forli és Cesena vára szilárdan kitartott Cesare mellett. Megkezdődött a harc II. Gyula és Cesare között. Tárgyaltak, de közben megfosztották minden anyagi, fegyveres és erkölcsi alaptól. Minden vagyonát elkobozták. A pápa türelmének hamar vége szakadt, és Cesare egyszeriben rabságban találta magát. Barátai, rokonai, pártfogói, felesége, és még XII. Lajos is próbált közbenjárni érdekében a pápánál.
1503. december 28-án, a Garigliano folyónál Gonzalo de Cordoba spanyol seregével döntő, elsöprő és végleges vereséget mért a franciákra. A nápolyi királyság így egyedül a spanyoloké lett. A spanyol győzelem megnövelte a spanyol kardinálisok befolyását, és ők latba vetették azt a vatikáni fogoly érdekében. Elérték, hogy a pápa Cesare rabságát a spanyol kardinális jóindulatú őrizetére változtatta. 1504. február 16-án, elhagyta Rómát Cesare. Ostiában várták a szabadulás jelét: a várak elvesztését. Amikor legalább az egyik, Cesena feladásának híre megérkezett, Carvajal bíboros nem várt tovább: még aznap, április 19-én útjára engedte. Egy spanyol hajó vette föl a menekülő Cesarét. A hajó Nápolyban kötött ki. Rokonok, barátok várták itt, a család elmenekült tagjai. Cesare otthonra lelt és – úgy érezte – biztonságra. És most feltámadt, ha nem is a régi, de legalább a tevékeny Cesare. Terveket kovácsolt, készülődött. Május 26-án késő éjjel búcsút vett az alkirálytól, búcsúzkodni kezdett kíséretétől, de már nem engedték el, fogságba esett. Nápolyi fogságában értesült arról, hogy elvesztette franciaországi birtokát is: XII. Lajos elkobozta hercegségét. Forli védelme is értelmetlenné vált. Augusztus 10-én Forli várának parancsnoka, csapatával elhagyta a várost. Tíz nappal később, erős őrizet mellett hajóra tették Cesarét. 1504 szeptemberében ugyanazon a helyen kötött ki vele a hajó, ahonnan hetvenöt évvel előbb Alonso Borgia elindult Itáliába: Valencia kikötőjében.
1506. október 25, Medina del Campo. A sötétben egy férfi kúszik lefelé a várfalon. Nyomában egy másik. Huppanás, elfojtott nyögés. Úgy látszik, túl rövid a zsinór. A másik férfi tovább ereszkedik. Egyszerre zuhanni kezd. Elvágták a kötelet. A szökést fölfedezték! Cesare mozdulni sem tud. Félig eszméletlenül fekszik szolgája is: mindkét lábát eltörte a túlságosan nagy ugrástól. Cesarét lóra emelik, elvágtatnak vele a segítők. A szolgát az őrök észreveszik, s agyonverik. Egy hónapig a segítő Benavente gróf kastélyában bújt meg Cesare. Közben megkezdődött ellene a hajtóvadászat. November végén felépülve, tettre készen elindult Navarra felé. Pártfogója kísérőket adott mellé, lóval, pénzzel ellátta – többet nem tehetett érte. Kis kikötő az Atlanti-óceán partján: Santander. Egy csónakos szerencséjét beszéli el társainak. Sok pénz üti a markát; gabonakereskedők bérelték ki csónakját, hogy megkeressék a navarrai partoknál rekedt hajójukat. Ez aztán az üzlet! Már az előleg nagyobb, mint amennyit más utakért kapni szokott. De a csónakos fél. Alig tudják rávenni, hogy elinduljanak. A nyílt óceánon vihar tombol, a hajós sűrűn veti a kereszteket. Nem kell a pénzük, elég volt, kiteszi őket a partra. December elején Cesare átlépte Navarra határát, bevonult a fővárosba, Pamplonába. Megmenekült. A három érte versengő uralkodó közül az használhatta fel Cesare Borgia hadvezéri képességeit, akinek legégetőbb szüksége volt rá: Navarra királya. Mert nemcsak önzetlen rokoni szeretetből harcolt sógora szabadságáért; fontos feladatot akart rábízni: trónja védelmét. Megváltóként fogadta saját sógorát és rábízta seregének vezetését. A navarrai király hadvezére pedig nekifogott feladatának: Cesare feltámasztásának. Nekilátott, hogy a baszkok földjén szerezzen magának harci babérokat. Úgy tűnt, ez még sikerülhet. Néhány napos harc után, 1507 március elején bevonult Viana városába, s arra készült, hogy elfoglalja az erődítményt, amelyben tartotta magát Louis de Beaumont fia.
1507. március 12-én, a hajnali órákban felrázzák álmából a parancsnokot: az éjszaka leple alatt az öreg Beaumont-nak sikerült utánpótlást becsempésznie fiához. A düh elborítja Cesare agyát. Magára rántja ruháit, felcsatolja kardját, lóra pattan, elvágtat. Emberei hamarosan elvesztik szemük elől a szürkületben nyargaló lovast. Egyetlen pontot lát csak Cesare maga előtt: egy másik vágtató lovast. El kell érnie, meg kell büntetnie, bosszút kell állnia. Louis de Beaumont észreveszi, hogy üldözik. Egy völgyszoros felé csalogatja üldözőjét. Az követi, a katlanban húsz fegyveres ront rá. Dühödt-vadul küzd életéért. Néhány perc múlva a fegyveresek uruk, Beaumont lába elé teszik üldözője ruháit, fegyverét. Az öltözék gazdája egy szikla mögött fekszik, sebekkel borítva – holtan. Cesare Borgia holtában utolsó harci babérját arathatta: Beaumont, fiával együtt, még aznap elhagyta Vianát.
Cesare Borgia a reneszánsz Itália jellegzetes alakja volt, aki a legszélsőségesebb ellentéteket egyesítette magában: egyszerre volt jó katona és hadvezér, a művészetek, tudományok pártolója, de ugyanakkor a „sötét” oldal tulajdonságaival, hatalomvággyal, sokszor fékezhetetlen szenvedélyekkel is rendelkezett. Minden vetélytársánál ügyesebb és gátlástalanabb volt, hódításkor kegyetlen és alattomos, ám ha kormányozni kellett akkor viszont határozott és igazságos. Életének harmincegy éve alatt óriási befolyást gyakorolt Itáliára és kortársaira. Halála után alakját mikor milyen színben tűntették fel, és tűntetik fel mai is. Bárki láthat benne, szinte bármit, amit csak akar, így lehet a gonosztevőtől kezdve az államférfiig sokféle szerep megformálója. Tettei alapján megérteni, megismerni őt nagyon nehéz feladat, annyira sokrétű volt az ő élete. De, ami a legérdekesebb, hogy mire lett volna képes, mi lett volna Itáliával, ha több időt ad neki a sors…
Felhasznált és ajánlott irodalom:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Cesare_Borgia
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1507_marcius_12_cesare_borgia_eletet_veszti/
http://meltanyossag.blog.hu/2014/07/03/a_szexehes_biboros_aki_italia_ura_lehetett_volna
http://mult-kor.hu/cikk.php?id=33789
http://index.hu/tudomany/tortenelem/machia738238/
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1503_augusztus_18_vi_sandor_a_borgia_papa_halala/
Gergely Jenő: A pápaság története, Kossuth Kiadó, Budapest, 1982
Hermann Zsuzsanna: Cesare Borgia, Gondolat Kiadó, Budapest, 1969
Machiavelli, Niccolo: Machiavelli művei I-II. Európa Kiadó, 197