Mai francia helyesírással Renaud de Châtillon, a középkori langue d’oil írásmóddal Reynald de Chastillon, az arab források szerint „Arnát”, magyarosan Châtilloni Rajnáld, az egyik leghíresebb keresztes lovag élete több szempontból is érdekes lehet. Egyrészt ő volt az, aki az európai kereszténység képviselői közül a legközelebb hadakozott Mekkához, másrészt rokonságba került az Árpád-házzal, harmadrészt pedig kalandos élete során talán ő volt a muszlimok által leginkább gyűlölt személy a XII. században.
Főhősünk származása bizonytalan. Ennek oka részben a megbízható források hiánya, részben pedig az, hogy Franciaországban több Châtillon nevű település is található. Rajnáld neve vagy Châtillon-sur-Marne (a Marne partján), vagy Châtillon-sur-Loire (a Loire partján) községekre utalhat.
Létezett egy Châtillon nevű előkelő család, amely a 880-ban elhunyt Ursustól, Champagne grófjától származik. Nagy valószínűséggel ennek a famíliának volt a tagja Châtilloni Odo, aki később II. Orbán néven pápaként meghirdette a Clermont-i zsinaton az első keresztes hadjáratot 1095-ben. Könnyen lehet, hogy Rajnáld éppen a nagy tekintélyű nagybácsi emlékét igyekezett ápolni, amikor felvette a keresztet.
Nem tudjuk pontosan Rajnáld apjának nevét sem. No, nem azért, mintha házasságon kívül született volna – a korabeli feljegyzések mindig gondosan kiemelték, ha valaki fattyú volt –, hanem mert nem maradt fenn adat az utókor részére. Talán Gottfried (Geoffroy, Godefroy), Gien grófja; Harvey (Hervé), Donzy ura; vagy Henrik, Châtillon ura lehetett a boldog apuka. Egy biztos, egy észak-francia nemesi családban született 1123-1125 tájékán. Könnyen lehet, hogy nem volt elsőszülött, ez magyarázhatja azt, hogy miért nem tért haza Franciaországba, és maradt a Szentföldön. Vélhetően otthon nem várt volna rá fényes karrier. Egyik későbbi levelében azt írja, hogy otthoni birtokait erőszakkal vették el, de ennél többet erről nem tudunk.
1145. december 1-jén III. Eugén (helytelenül: Jenő) pápa bullát intézett VII. Lajos francia királyhoz, amiben felszólította a keresztes hadjárat vezetésére. 1147 júniusában indult meg a francia sereg kelet felé, követve a néhány héttel korábban hasonló céllal hadba vonult III. (Hohenstauf) Konrád római királyt. (A történelemtudomány II. keresztes hadjáratnak szokta nevezni ezt az offenzívát, ami egy kicsit igazságtalan, hiszen nem számítják bele a Sigurd norvég király 1107 és 1110 között lefolytatott hadjáratát.) A lovagok között ott masírozott az akkor kb. 20 éves Rajnáld is. Átkeltek a Magyar Királyság területén is, azonban ekkor még nem sejthette, hogy később rokoni kapcsolatba kerül ennek az országnak az uralkodójával.
Hiába vezette két koronás fő is, ez a hadjárat volt talán legértelmetlenebb, illetve a legdilettánsabb módon levezényelt akció az Outremer történetében. Ezért Lajos király (és felesége, Aquitaniai Eleonóra) 1149-ben hazautazott, azonban főhősünk maradt, vélhetőleg a fentebb már említett okok miatt, s III. Balduin jeruzsálemi király szolgálatába állt.
Követte a királyt Antiokhiába is 1151-ben, ahol pár évvel korábban özvegyült meg Constance (Konstancia), az örökös hercegnő: férje, Poitiers-i Rajmund halálos sebet kapott 1149-ben az inabi csatában. A legelőkelőbb nemesek versengtek a 21 éves hercegnő kezéért, ő azonban az akkor még szinte ismeretlen Rajnáldot választotta hitveséül. Elképzelhető, hogy valóban szerelemből házasodtak, ami ilyen körökben ritka volt. Az esküvőhöz a hercegség hűbérurának, Jeruzsálem királyának beleegyezése kellett. Rajnáld térden állva kérte meg Balduintól a fejedelemasszony kezét 1153-ban. A hercegnő kezével persze hozományként rögtön meg is kapta az egész fejedelemséget, így lett Antiokhia új ura. Egy év múlva nászukból leányuk született, aki az Ágnes nevet kapta.
Így nézhetett ki Antiokhia a késő ókorban és a kora középkorban. Forrás: thehistoryofbyzantium.com
A 28 éves – nem túl előkelő származású – fejedelmet sokan eleve ellenségesen fogadták az ősi városban. Az ellenpárt vezetője Aimery de Limoges, Antokhia latin rítusú pátriárkája volt, aki mindent megtett a frigy és a beiktatás ellen. Rajnáld egyelőre szövetségeseket keresett.
Talált is. A hercegi trón elfoglalását követően I. (Komnenosz) Mánuel bizánci császár elküldte követeit hozzá azzal, hogy ismerje el a császárt hűbérurának (Az Antiokhiai Fejedelemség megalakulásakor, néhány évtizeddel a leírt események előtt már rögzítették, hogy az államocska hűbérura a mindenkori Keletrómai Császár, időről időre ezt igyekezett is Bizánc de facto is elismertetni). A görög uralkodó is hajlandó persze elismerni Rajnáldot, ha csapást mér a kilikiai örményekre. Ez meg is történt. 1155-ben a Templomos Lovagrend segítségével Alexandrettánál megverték az imperátor ellenségeit, utóbbi várat meg is kapták a templáriusok. Mánuel korábban azt is megígérte, hogy kifizeti a hadjárat költségeit, azonban az összeg valahogyan nem akart megérkezni.
Rajnáld ezért gyorsan szövetségest váltott: tárgyalásba kezdett Kilikia (Kis-Örményország) nemrég legyőzött fejedelmével és elhatározták, hogy bosszút állnak Mánuelen. Célpontként a szinte védtelen Ciprust szemelték ki. Azonban erre a hadjáratra nem maradt a hercegnek elegendő pénze. Ekkor jött az ötlet, hogy megleckézteti Aimery pátriárkát. 1156-ban megkereste és anyagi támogatást kért a ciprusi invázióhoz. Aimery persze ezt megtagadta. Ekkor Rajnáld emberei először megverték a papot, majd a sebeit bekenték mézzel és kikötötték a tűző napra (egy miniatúra tanúsága szerint fejjel lefelé). A rovarok rengeteg fájdalmat okozhattak a szerencsétlen pátriárkának. Aimery jobbnak látta, ha mégis feltölti a hadikasszát, majd sietve elhagyta a várost.
Aimery kínzása
1156-ban meg indította a hadjáratot Aphrodité szigete ellen. Kevés haderővel találkozott, így senki nem tudta a katonáit megakadályozni abban, hogy kegyetlenkedjenek a civil lakossággal és gátlástalanul fosztogassanak. Ciprus hihetetlen pusztítást volt kénytelen elszenvedni, történelmének talán a legszörnyűbb három hete volt.
1157 őszén földrengés sújtotta Szíria több muszlim kézen lévő városát, ezt a keresztesek igyekeztek kihasználni. Balduin király; Thierry, Flandria grófja és Rajnáld hadjáratot indítottak az Orontész folyó völgyében. Elfoglalták Sajzar és Harenk várát, ám végül a lovagok sikeresen összevesztek a zsákmányon és a területeken.
1158-ban Mánuel tervbe vette, hogy bosszút áll Ciprusért. Hadat indított Kilikia ellen. Amint ennek Rajnáld hírét vette, azonnal Mamisztrába sietett, a császár táborába, ahol esdekelve kért bocsánatot a Cipruson történtekért. Meglehetősen megalázó módon történt a megkövetés: a herceg mezítláb, gyalog, fedetlen fővel, rongyos ruhában járult az imperátor elé. Mánuel kifejtette, hajlandó megbocsátani, ha ismét elismeri hűbérurának, és ennek megfelelően látja vendégül Antiokhiában.
Rajnáld esedezik a császár előtt – a művész itt fejedelmi palástban és koronával ábrázolja a herceget
1159 húsvétján Mánuel és kísérete bevonult az Orontész-parti városba. A lovát Rajnáld vezette. Ez a szertartás hagyományosan a vazallusi jogviszony kifejezése volt Nyugaton. (Hasonló jelenet Rómában is lezajlott két ízben: egyszer I., máskor pedig II. Frigyes császár vezette a pápa kengyelszíját.) Az imperátort másik hűbérese, Balduin király is kísérte a menetben: ő lóháton, de hajadonfővel.
Rajnáld Mánuel lovát vezeti. Az elképzelés egész korhű, de szerintem ilyen színű ló nincs. Kép forrása: Raffaele d’Amato – Giorgio Albertini: The Eastern Romans 330-1461 AD, Concord Publications
1160-ban (esetleg 1161-ben) a fejedelem ismét hadakozott a szaracénok ellen. Az Eufrátesz völgyében fosztogatott éppen, amikor rajtaütött Aleppó szeldzsuk kormányzója. Rajnáld hősiesen küzdött, ám az ellenséges területen esélye sem volt a túlerővel szemben. Fogságba esett és Aleppóba vitték.
Ekkortájt következik a magyar szál Rajnáld történetében, annak ellenére, hogy lenti eseményekbe nem volt különösebb beleszólása. Még az előző évben, 1159-ben Mánuel bejelentette, hogy miután megözvegyült (ekkor halt meg első neje, Bertha von Sulzbach), ismét egy keresztes vezető családjából kíván nősülni. Kezdetben Tripoliszi Melisend volt a jelölt, ám később ezt az ötletet elvetette.
Végül Rajnáld mostohalányát, Antiokhiai Máriát (Konstancia és első férje, Poitiers-i Rajmund lányát) kérte 1161-ben feleségül, illetve vette Konstanciától, (mert volna nemet mondani egy hercegnőcske az akkori világ egyik leghatalmasabb uralkodójának). Mint tudjuk, férje éppen az aleppói vendégszeretet élvezte.
Mánuel mindenáron szerette volna biztosítani a dinasztia zökkenőmentes trónöröklését, ezért kézbe vette Rajnáld és Konstancia lánya, Ágnes jövőjét is. A császár 1163-tól a konstantinápolyi udvarában nevelte II. Géza magyar király fiát, Béla herceget. Béla vérrokona volt, hiszen a görög uralkodó maga Szent Piroska (görög nevén: Eiréné) I. (Szent) László magyar király unokája volt. Bélát kinevezte deszpotésznek, illetve trónörökösnek. Úgy döntött, hogy hozzáadja a 22 esztendős Bélához az anyai ágon a szicíliai királyok leszármazottjának számító 16 éves Ágnest. Mindketten még a házasságkötés (1170) előtt átkeresztelkedtek az ortodox keresztény hitre: Bélából Alexiosz, Ágnesből Anna lett. 1169-ben Mánuelnek Mária fiúgyermeket szült – aki a változatosság kedvéért szintén Alexiosz lett –, ezért az eredeti, magyar Alexioszt haza is küldte. (Így hiúsult meg az egyesült Magyar-Bizánci Birodalom terve.) Érdekes, hogy amikor később a magyar herceg III. Béla néven elfoglalta hazánk trónját 1172-ben, a nevét visszaváltoztatta, miközben a felesége továbbra is Anna maradt. Így alakult, hogy Rajnáld soha nem találkozott magyar vejével; sőt, a lányát sem látta többé.
Mánuel császár és felesége, Mária. Forrás: Wikipedia
Anna boldogan élt, amíg meg nem halt, ami 1184-ben következett be. Férjét hét gyermekkel ajándékozta meg, közülük kettőt is királlyá koronáztak később: Imrét és II. Andrást. Férjével a fehérvári bazilikában helyezték örök nyugalomra, ahonnan később a maradványaikat átvitték a budai Mátyás-templomba. Béla egyébként túlélte Annát; sőt, újra is házasodott. Azonban a második – szintén francia származású – felesége, Capet Margit túlélte a királyt, és egy szentföldi zarándoklata alkalmával hunyt el Akkonban. Ez az oka, hogy Bélát Annával temették közös sírba.
Nem tudjuk pontosan, hogy főhősünknek összesen hány gyermeke született. A történész Runciman a könyvében a családfákat bemutató résznél feltüntetett egy ifjabb Rajnáld nevű fiút, de nem tudunk róla semmit. Konstanciának volt egy Balduin nevű fia is, akit Bernard Hamilton történész szerint Rajnáld, Runciman szerint még az első férje, Rajmund nemzett. Balduin 1176-ban halt meg a müriokephalóni csatában, Bizáncot szolgálva.
VI. Azzo, az itáliai Este őrgrófja 1204-ben elvesz egy Alíz nevű leányt, akiről azt írja a krónikás Aubry de Trois-Fontaines, hogy ő „Raynaldus de Castellione” harmadik lánya. Nem valószínű, hogy Alízt még Konstancia szülte, hiszen ő 1163-ban meghalt. Ha Alíz még 1163-ban született volna, akkor a házassága idején 41 éves lett volna. Sokkal valószínűbb, hogy ő már Rajnáld második házasságából származott. Viszont még mindig nyitott kérdés, hogy ki lehetett a középső lány, hiszen az is lehet, hogy a francia szerző beleszámolta valamelyik mostohalányát, Máriát, vagy Izabellát.
Rajnáld egyes források szerint 15, mások szerint 16 évet töltött Aleppóban (az okozza a bizonytalanságot, hogy a fogságba esése vajon 1160-ban, vagy 61-ben történt-e). Nem tudjuk, hogyan bántak vele. Akkoriban az előkelő foglyokat nem volt szokás a legsötétebb tömlöcbe lökni. Valószínűleg jó sora lehetett, azonban biztosan rosszul viselte, mivel az iszlámmal szemben érzett gyűlölete sokkal erősebb lett, mint fogsága előtt. Itt kapta a hírt, hogy neje, Konstancia 1163-ban, mindössze 35 éves korában elhunyt. A hercegnő halálát követően Konstancia első házasságából származó fia, III. Bohemund vette át a fejedelemség vezetését.
1176-ban Gümüstekin, a város szeldzsuk kormányzója végül kiengedte az akkor kb. 51 éves lovagot. Egyes nézetek szerint Mánuel kifizette érte a „120 000 aranydínár” váltságdíjat. Ezt legalábbis Hamilton írja. Elég nehezen értelmezhető, hiszen a denarius nem arany, hanem ezüst volt. Talán bizánci arany solidusra gondolhatott. Ha így volt, akkor különösen magas összegnek számított. Egy solidus 4,57 g aranyat tartalmazott. Ez 548 és fél kg aranyat jelent. A jelenlegi 10 000 Ft/g árfolyamon számolva 5,5 mrd Ft. Miért fizetett volna érte ekkora összeget Mánuel? Ha az 120 000 db érme valóban dénár, és nem arany, hanem ezüst (1 dénár = 1,7 g ezüst), akkor hihetőbbnek tűnhet az összeg és a kifizetés ténye. Pár évvel később, 1194-ben Oroszlánszívű Richárdért 150 000 ezüstmárkát fizettek. Szinte kizárt, hogy Rajnáld többet ért volna, mint az angol király.
Mások szerint (ami valószínűbb) Gümüstekin azért engedte szabadon, mert éppen konfliktusba került a kurd Ajjúbida-dinasztiából származó Szaladin szultánnal, Egyiptom és Szíria urával; szövetkezett a keresztesekkel és amnesztiát ígért a keresztény foglyainak.
Antiokhiába nem kívánt visszatérni, nem volt ott már semmilyen keresnivalója. Ismét a jeruzsálemi király szolgálatába állt. Ekkor a korona éppen az ekkor 13 éves IV. Balduin királyt (ur.: 1174-85) illette, akin éppen kezdett elhatalmasodni a leprája. Ismét ügyesen házasodott: elvette Stephanie de Milly-t, aki a férje meggyilkolása következtében örökölte meg a transzjordániai (Oultrejordain) uradalmat. Rajnáld át is tette a székhelyét a Holt-tenger közelében lévő Kerak várába. (Nem összekeverendő a Homsz melletti Krak des Chevaliers várával, ami a Johannita Lovagrend erődítménye volt). Ráadásul megkapta még a hozományon kívül a királytól Hebront is, ezért mostantól a leveleit úgy írja alá: „Hebron és Montreal ura” (Ezt a Montrealt se keverjük össze a kanadaival!).
Kerak vára napjainkban. Forrás: http://www.jordanechotours.com/
Az újonnan megszerzett várai uralták az Egyiptom és Damaszkusz közötti kereskedelmi útvonalat. Az út persze nemcsak kereskedelmi szempontból lényeges, hiszen erre közlekedtek a zarándokok és a katonák is. Ez a vonal kötötte össze Szaladin szultán két országát, Szíriát és Egyiptomot.
A muszlim uralkodó mindig is arra törekedett, hogy birodalma két kompenensét közelebb hozza, ezért tervbe vette 1177-ben Aszkalon kikötőváros elfoglalását. Leprás Balduin azonnal a város segítségére sietett, a kíséretének Rajnáld lovag lett a parancsnoka. (A seregben ott volt a Kingdom of Heaven c. film főhőse, Balian d’Ibelin is). Vilmos, Türosz érseke krónikáiban szeretett túlozni. Azt írja, hogy mindössze 375 lovag kísérte a királyt, miközben a szultán 26 000 emberrel vonult fel. Valószínűleg Vilmos nem számolta bele a keresztesek gyalogságát, illetve muszlim zsoldosaikat. Mindenesetre Montgisard (arabul Ramla) erődjénél megalázó vereséget mértek az Ajjúbidák erőire, amiben valószínűleg a tapasztalt Rajnáldnak nagyobb szerepe lehetett, mint a súlyos beteg királynak.
Dinasztikus kapcsolatait tovább erősítette: mostohafiát, Hunfridot (Onfroi, Humphrey), Toron urát összeházasította Izabellával, a király féltestvérével. Mostohalányát – aki a változatosság kedvéért szintén Izabella – pedig Rubennel, Kilikia örmény fejedelmével.
1181-ben hadat vezetett a távoli Tabukba (a mai Szaúd-Arábia területén). 1183-ban még ennél is messzebb jut. 1182 őszén a Moáb erdeinek fáiból – akkor még összefüggő erdők voltak Transzjordániában, nem volt olyan kopár, mint jelenleg – öt hajót ácsoltatott. Majd mindet szétszedette és teveháton lecipelte azokat Eilatba, a Vörös-tenger partjára. Elfoglalta a kikötőt, majd új flottájával útnak indult déli irányba. Megtámadták a núbiai Aidab városát, majd kelet felé fordultak. Felégették Medina kikötőit, al-Haurát és Jambut, majd Mekka tengeri kijáratát, al-Rágibot. Rajnáld visszatért Eilaton keresztül Kerakba, miközben a hajói folytatták a fosztogatást. Ekkor üldözőbe vette őket az egyiptomi flotta, s al-Hauránál megsemmisítő vereséģet szenvedtek. A foglyok egy részét Mekkában, az Áldozat terén, a többieket Kairóban fejezték le. Soha nem közelítette meg ennyire keresztény harcos Mekkát, az iszlám szent városát. Ezzel a hadjárattal sikerült megaláznia és haragra gerjesztenie a muzulmán világot. Szaladin bosszút esküdött.
1183-ban éppen Hunfrid és Izabella esküvőjét tartották, amikor az Ajjúbidák rajtaütöttek Kerakon. Rajnáldnak éppen csak sikerült a város és a vár közötti hídon át a várba menekülnie. Egy embere tartotta fel a muszlimokat, amíg ő átszaladt a hídon, majd sebtében lerombolták az önfeláldozó harcos mögött a hidat. Neje, Stefánia asszony átküldte a lakodalmi menü egy részét a szultán táborába, kérlelve, hogy ne lövesse kődobálóival a násznépet. Szaladin erre gálánsan megtiltotta embereinek, hogy azt a tornyot lőjék, ahol az ifjú pár és a vendégsereg meghúzódott. Balduin király a hírek hallatán elindította Kerak felé a felmentő sereget, mire Szaladin inkább visszavonult.
1185 márciusában meghalt Leprás Balduin. Utódja unokaöccse, a nyolcéves V. Balduin lett, akivel 1186 augusztusában szintén betegség végzett. Őt a trónon Guy (Guido) de Lusignan, Rajnáld barátja követte.
1186-87 telén húzta ki igazán a gyufát Transzjordánia ura a szaracénoknál. Egy gazdag karaván igyekezett Egyiptomból Szíriába. Rajnáld és emberei rajtuk ütöttek, vagyonukat, tevéiket elvették. A fegyvereseket megölték, a többieket rabláncra fűzve vitték Kerakba. Néhány krónika szerint ezzel a karavánnal utazott Szaladin húga is, bár ezt a muszlim krónikák nem erősítik meg. Egyes szerzők arról is írnak, hogy Châtillon ezzel a tettével megszegte a tűzszünetet, mások viszont cáfolják, hogy lett volna ilyen megállapodás.
Közben a szultán konfliktusba került Tripolisz grófjával, Rajmunddal is, s 1187 júniusának végén elkezdte ostromolni Tiberias várát Galileában. Guido király felmentő sereget szervezett. 1187. július 3-án értek Szephoria alá. Ekkor kb. 25 kilométerre jártak a Tiberias- (Genázáreti-) tó partjától. A sereget Rajnáld, Rajmund gróf és Ibelini Balián vezette. A király hibát hibára halmozott. A tűző galileai nap sugarai alatt eleve nem lett volna tanácsos harcba bocsátkozni. Kevés vizet vittek, ami el is fogyott. Ráadásul Guido úgy tervezte meg az útvonalat, hogy nem érintett vízlelőhelyeket. A keresztesek Hattínon keresztül igyekeztek volna Tiberias vára alá. Az első nap sikeresen verték vissza a muszlim sereget. Éjszaka tábort vertek, persze a szaracénok ekkor is támadták őket. Másnap, 4-én viszont besétáltak Szaladin csapdájába a „Hattín szarvai” néven ismert sziklaképződménynél. Körbevették a kereszteseket, felgyújtották a száraz bozótot. Rajmund gróf kitört és cserbenhagyta bajtársait. A csata elveszett.
Guido és Rajnáld a szultán fogságába esett. A két foglyot Szaladin elé vezették. Guido szomjúságra panaszkodott, Szaladin ekkor adott neki egy pohár vizet. Guido ivott belőle, majd átadta a kelyhet Rajnaldnak. Szaladin ekkor figyelmeztette a királyt, hogy az italt ő adta át Rajnáldnak és nem a házigazda, ezért rá nem vonatkozik a vendégjog. Majd a szultán szablyát rántott és levágta Rajnáld fejét. Mások szerint a szultán emberei végeztek vele. Egyes források szerint a szaracénok felajánlották Rajnáldnak a megbocsátást annak fejében, hogy felveszi az iszlámot, de természetesen a lovag ezt visszautasította. A bátor Guido a véres jelenetet látva elkezdett könyörögni az életéért, de a szultán megnyugtatta, hogy „király nem öl királyt”.
Szeretik azt feltételezni, hogy a gyors kivégzés oka a karaván elleni akciója volt, azonban ennek kicsi a valószínűsége. Inkább a Vörös-tenger partvidékének fosztogatása lehetett az indok, amit az akkori muszlim közfelfogás már a szent terület meggyalázásaként értelmezhetett.
A hattíni csata. Forrás: Hattin 1187. Saladin’s Greatest Victory. Osprey Publishing
Szaladin lefejezi Rajnáldot. Miniatúra Türoszi Vilmos krónikájának XV. századi kiadásában.
Július 5-én, egy nappal a hattíni vereség után Tiberias kapitulált. Pár nap múlva elesett Akkon is. Szeptemberben Szaladin megkezdte Jeruzsálem ostromát, a város október 2-án megadta magát. A keresztes államok területének jelentős része odaveszett.
Az utókor Rajnáldra mint vérszomjas szörnyetegre szokott emlékezni. A korabeli keresztény források közül főleg Türoszi Vilmos festette le így, de őt óvatosan kell kezelni, mivel a lovag egyik ellenfele volt.
Rajnáldot Ridley Scott rendező Kingdom of Heaven (Mennyei királyság) című 2005. évi – egyébként kiváló – filmjében az ír Brendan Gleeson alakította, velejéig romlott, kegyetlen gazfickónak ábrázolva. A jelmez sem stimmelt: Gleeson a filmben a templomos lovagok ruháját hordta, azonban Rajnáld nem volt tagja a lovagrendnek, bár mindig jó viszonyban volt velük. Valójában a rendeken kívüli keresztes lovagok a családi színeiket hordták, kiegészítve egy kereszttel.
Lehet rajta vitázni, hogy Rajnáld aljas ember volt-e vagy sem. Való igaz, megkínzott egy főpapot. Azonban kortársa, II. Henrik angol király konkrétan meg is ölette Thomas Becket érseket. 1303-ban Anagniban pár olasz lovag megpofozta a pápát és agyonverte Bicskei Gergely esztergomi érseket. De papkínzásban a mi Dózsa Györgyünk utolérhetetlen, mégis számtalan köztér viseli a nevét.
Ciprus kifosztása is aljas tett volt, pláne, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a lakosság nem muszlim, hanem ortodox keresztény volt. Persze a közelébe sem ért annak a pusztításnak, amit néhány évtizeddel később Velence művel Bizánccal; vagy Antiokhia és Jeruzsálem elfoglalását az I. keresztes hadjárat idején, ahol a helyi keresztényeket is ugyanúgy kardélre hányták, mint a muzulmánokat. Ha le kellett mészárolni az ellenséget, a felekezet nem számított. Ezt így foglalták össze az albigensek elleni hadjárat idején: „Öljétek meg mindet, Isten majd kiválogatja az övéit!”.
Gyakori vád vele szemben, hogy miatta veszett el Jeruzsálem. Én még a hattíni csatát sem varrnám az ő nyakába, a források szerint Guido adott rossz parancsokat. Jeruzsálem (és a többi keresztes állam) előbb-utóbb elveszett volna: ne feledjük, hogy a kereszteseknek nem volt társadalmi bázisuk (még a helyi görögkeletiek is gyűlölték őket), barátságtalan volt számukra a kultúra és az éghajlat. Szinte minden irányból ellenség vette körbe az Outremer országait. Az is csoda, hogy közel 200 évre meg tudták ott vetni a lábukat. Emberfeletti teljesítményre vall.
A bejegyzést írta: Koncsek Krisztián